István király, Magyarhon első jótevője

Mily büszkeséggel szokta említeni a magyar zenetörténet, hogy maga Beethoven is írt zenét a hazafias budapesti zeneszerető közönség számára – mily dicső dolog meghallgatni hát magyar füllel az István király kantátának legalább a nyitányát… S mily érdekes elolvasni azt a szöveget is, melyet a nagy szerző megzenésíteni méltónak talált (bár, ha fülem nem csal, ő kissé félvállról vette a dolgot, s fantáziáját nem ebben a műben eresztette igazándiból szabadjára…): a híres, nagyon népszerű, egyszerre érzelmes és szatirikus színpadi szerző, August Kotzebue (aki mellesleg, természetesen, spion is volt, s egy lánglelkű forradalmár tőrdöfése által fogja majd életét befejezni), íme hajlandó volt oly birodalmi patriotizmusra is, hogy István királynak és ősmagyarságának dicsérete kapcsán eljuthasson egészen a Habsburg-ház aktuális uralkodójának talpnyalásáig is… Ne felejtsük: e mű is azt bizonyítja, hogy a művészet és a politikai hatalom rossz, kényszerű szerelmi viszonya már nagyon régen tart – s még a legnagyobbak sem tudták mindig kivonni magukat e kettős vonzás és kényszer uralma alól. Olvassuk hát Beethoven kantátáját – de persze azért tartsuk inkább szemünk előtt az Eroica-szimfóniát, úgy is mint társadalmi gesztust, de kiváltképp úgy, mint zenét.
MI

Nyílt mező Pest mellett. Pajzsokból emelt magas trón, melyen István ül fedetlen fővel. Mellette egy másik, kisebb trón, zöldellő ágakból és virágokból fonva. Az uralkodót nemes magyarok egy csoportja veszi körül. Sűrű köd rejti a láthatárt.

I. Kórus.

Hőstetteit pihenve,
Urunk hív trónusához,
És velünk tanácskoz,
Népünknek mi volna üdve.
Itt, hol tág a róna,
Lesz a találkozás,
Mint ősidők óta
Honunkban szokás.

István (feláll)
Köszöntlek titeket trónom tövében,
Mit népem hűsége építe meg.
A hely körül, hová gyűltetek éppen,
Még atyáitok szelleme lebeg.
Az ellenséget itt győztes kard verte le,
S a fejedelmi trón bölcs hívekkel tele.
De híveinkre a Gonosz ármánya támad,
Melyet a Bukott Szellem kitanult:
A véres bálványoknak áldozának,
S imádságuk az Alvilágba hullt.
Remegve közelíték meg az oltárt,
A vak Démont, mely csupa gyűlölet.
Szívük nem ösmeré a tiszta zsoltárt,
Sem az Istent, aki minden embert szeret.
De végül egy szelíd sugár előtör:
Atyámnak jámbor kebele kinyílt.
Akkor vált számotokra is először
Világossá a hit, mi parancsol, s mi tilt.
A csillogó kardpenge többet
Áldozó taglóvá nem aljasul;
A mérges köd szétoszlik, összetöpped,
S egy szebb, szelídebb kor, mely felvirul.
Ledönté atyám, Géza bátor ökle
A bálványokat mindörökre.
Látjátok, romjaikon templom épül,
Melyet keresztény Isten tart ölében.
Hit, remény, szeretet vár rátok menedékül
Egyházának anyai kebelében.

E szózat közben kettéoszlik a sűrű köd, mely a hátteret eltakarta. Marad egy vékony ködfátyol, melyen keresztüldereng Pest Városa.

II. Kórus.

Sötét tévúton, sűrű bozótban
Zavaros forrást kortyolánk.
De fényt láttunk akkor felvillanóban:
Már napsütés ragyog le ránk!
És íme lehullott sok hamis isten,
Az éj elkerüli a fényt.
Éljen megmentőnk! Éljen István!
Nekünk ő hitet ád és reményt!
Élj, élj! – Élj, élj!

Egy harcos (a színre lép)
Királyom, küldtek a vitézek,
Hírt adni új győzelmeinkről.
Maglód, ama keleti vad törzs
Igádba hajtja a fejét.
Foglyul estek a horda vezetői.
Foglyul esett Gyula fejedelem.
Ezentúl a hegyekben
A vándornak nincs mitől félnie,
Ha itt-ott reccsen egy fenyőág,
Vagy fészkéből kiröppen egy madár.
A bálványok porban hevernek.
S az ormokon magaslik a kereszt.

István
Légy áldott, béke hírnöke!
De hol maradnak jó vitézeim?

A harcos
Diadalmi jelvényeikkel,
Melyek trónod új díszei lesznek,
Lassú lépésben közelednek,
És már hallatszik is a kürtszó,
És már csörögnek is a. láncok,
Melyeket vonszol a legyőzött.

III. Induló.

Felfegyverzett, magyarok jönnek, megláncolt pogányokat közrefogva. Győzedelmi jelvényeiket lerakják István elé. Gyula a foglyok élén.

István
Ti bátor harcosok, Magyarhon büszkesége,
Magasztos célt tűzék elébetek!
Dicsvágy hajtott az ellenség elébe,
S dicsfénytől ragyogón megtértetek.
Rátok szállt atyai örökség
A küzdés régi szelleme:
Nincs köztetek oly, kit szégyellni szükség,
Vagy gyávának hirdetni kellene.
Üdvözöllek, Gyula!

Gyula
Üdvözlöd ellenségedet?

István
Nem ellenségem az, ki láncra verve
Bátran küzd fegyver ellen a magyar,
De a legyőzötteknek megbocsát.

Gyula
Csak most győzöl le igazán. Riadtan
Kényszerül belátni dacos eszem:
Isten hatalmasabb bálványaimnál!
Fogadj hát keresztényeid közé!

István
Ne hidd, hogy védpajzsod leend
Oly hitvallás, mely csak ajkadon él!

Gyula
Engem a, szívem hangja kényszerít!
Büszkeségem soha nem hízeleg.

István (leszáll a trónjáról)
Nos jól van! Áldjon meg az Isten,
Ki a tévelygőt nem taszítja el.
Fogadd testvéri szeretetemet!
Láncodat leoldom saját kezemmel.

(Gyulát megszabadítja láncaitól)

Gyula
Hogyan, uram?

István
Szabad vagy.

Gyula
Én, szabad?
Nem raksz reám igát? Nem üldözöl?

István
A keresztény senkit, sem üldöz,
Ami pedig az igát illeti:
Viseld hitünk igáját, nem nehéz az.

Gyula (István elé borul)
Örökre híved vagyok, rendületlen!
Nekem új életet nagylelkűséged ad!

István (felemeli Gyulát)
Nincs oly nagy győzelem., bármi hatalom. ellen,
Mint az a győzelem, mit szeretet arat.

A bajor követ (eddig a sereget követte, most előlép)
Engem kegyes csillagzatok
Úrnőm előtt küldtek ide,
S így ámuló tanúja lettem
A nagylelkű királyi kegynek.
Istvánnak tetteit ismeri a világ!
De nem. tud még a legnagyobbról,
Arról, hogy a hős magát is legyőzi.
Örülhet a bajor királyleány,
Szemérmetes menyasszonyod!

István
Szívesen látott hírnök vagy, beszélj!
Áruld el: vajon a jámbor Gizella,
Kit bölcs atyjának jóindulata
Menyasszonyom gyanánt jelölt ki,
Itt, jár-e már földjén honunknak,
Hol népem szíve az enyémmel
Egyazon ütemben dobogva,
Boldog izgalommal várja őt?

A bajor követ
A ‘bajor
Nemes udvarhölgyeinek körében,
Kik hercegnői fátylat hordanak,
S kedves dalaikat vegyítik
A fuvola hangjaival,
Ím, közelg a bájos menyasszony!

István
Szerencsét hoz reám és nemzetemre!
Dicső babért szakajt a bátor férfi karja
A véres úton, mely a trónig vezet,
S bár törvény az, mely a trónt egybetartja,
De nem ékíti más, csak szeretet!

Lágy zene csendül fel. Táncoló gyermekek lépnek a színre. Nyomukban jön az elfátyolozott Gizella, környezve udvarhölgyeitől.

IV. Az udvarhölgyek kórusa.

Hol virágzik szűz ígéret,
Hol szeretet rakja templomát,
Oda hozza ez a hű kíséret
A jámbor hősnek a szép arát.

Gizella le akar térdelni István előtt, István fellebbenti a fátylat

V. Melodráma

István
Elhagytad otthonod, ez volt benned a szándék.
A szívem hálatelt: – a trónomon
Ölellek én, te égből jött ajándék,
S a boldogság, mit adsz, a jutalom.

Gizella
A házhoz, mit, hagyék magam mögött,
Bizony erős, gyöngéd kapocs kötött.
A válás fájt, ám érzem magam épnek,
Ha szívedet átnyújthatom. a. népnek.

István felülteti Gizellát a számára emelt trónra.

VI. Kórus

Ragyogón süt a nap korongja,
Felhőkből mosolyogni tért:
Örömünnep! – Ki-ki ujjongja,
Ha a mirtusz, ím, ölel babért.

VII.

István (feláll trónjáról)
Nemes magyarság! Szavamra hallgass!
Táruljon szemetek elé a múlt!
Pásztornép voltatok, de vadak, mint a farkas,
Kardotoktól sok nép félni tanult.
A német kopját sokszor eltörétek,
A frank birodalom tőletek megijedt,
Bizáncot megreszkettetétek,
S vérrel kevertetek Duna-vizet.
Európa tanúja tetteiteknek,
És minden háború híretek növelé:
Csak a Kárpátok csúcsai lehetnek
Méltó jelvény a győzelmek elé.
Ám babért véres bűnök ha letépnek,
A hős azért Isten előtt felel,
Így hát rettegtek tőletek a népek,
S nem a bizalmukat nyertétek el.
Midőn a. kereszténység iskolája
Nektek, testvéreim, Igaz Hírt üzene,
Léptetek be a nemzetek sorába,
S vagytok immár a lánc megbízható szeme.
Harcba már nem pusztítani vonultok,
De készen álltok a törvényért küzdeni,
S keresztény jámborsággal párosulnak
Az atyák bátor indulatai.
Csak egy hiányzik, egy nagy Valami,
Mely kútfeje minden tartós dolognak:
Törvény szövétnekét lángra lobbantani,
S a jogok óva és elrettentve lobognak!
Népemnek nemzedékről nemzedékre
Laza zsinórmérték volt a szokás;
Most írott jogot is fog kapni végre,
Mely a közjó fölött erős vigyázkodás.

Átad a nemesuraknak egy törvényekkel telerótt tekercset, melyet ők hálatelt áhítattal fogadnak. A most megszólaló zene közben még a vékony ködfátyol is eloszlik. Pest városa tisztán kivehető a háttérben.

István
Ím, fejedelmi kezem nyújtja nektek:
Bízom benne, hogy érvényben marad!
S amit ma akaratom megteremtett,
Annak a jövő öröklétet ad.
Törvény és jog a győzelem jövője;
Tartós jólét nem tűr véres csatát.
Csak az lehet a népnek jótevője,
Ki néki törvényt s rendet ád.

Római aggastyánok jönnek, arany koronát hoznak.

VIII. Egyházi induló.

Egy agg
Legszebb órájában életednek,
Mely a trónra méltónak mutat,
Róma messzi, szent falai közzül
Isten angyala hozzád vezérelt;
Ím, e szentelt arany koronát most
Angyal-sugallatra küldi
Szent Atyánk néked, jámbor uralkodónak,
Kit mostantól a király címe illet.

A nép
Éljen a szent király!
Élj, élj, te szent király!

István
Nagy áhítatosan nézek e koronára:
A késő unokáknak is még szent legyen!
Szent Atya bízta rá fiára,
S a magyarág üdvének szentelem!

A nép
Éljen a szent király!
Élj, élj, te szent király! Élj, élj!

István
Maradjon ép mindentől, mely bánt,
A korona és ez a fej,
De miközben rajtam az aranypánt,
Minő lelkesedés fog el, minő delej?
Már érzem felizzani keblem:
Eltölti a jósnoki hév!
A jövő fátyla félrelebben,
S feltárul sok távoli év.

(Elragadtatásban)

Jönnek a dicső fejedelmek,
Kiket Magyarhon nemtője vezet,
Õk továbbviszik a győzelmet,
Melynek vívójaként lássátok e kezet! –
Dicső alak! Tüzemet szítod!
Te vagy László! Emlegetnek sokat!
Te vagy, ki majd Erdélyt visszahódítod,
Kardod legyőzi a vad kunokat!
Te a népnek új törvénykönyvet adsz majd,
Javítsz avitt jogok sokán,
S nem alázod meg a szabad fajt,
Mely független az ősi vér jogán.
Üdvöz légy, András, aki ismét
A trónról az önkényt elűzöd eképp. –
Lajos! Hős királyok sorában is még
Nagynak nevez téged a nép.
Büszke Velence előtted fejet hajt,
Megtérítesz majd sok eretneket,
Kibékítesz sok oly küzdő felet majd,
Ki csak istenítéletnek engedett.

A látóhatár vörösen földereng.

Ki lép elő a ködből? Áldás!
Hah! Minő fényes gyöngy alak!
Immár tudom! Te vagy Hunyadi Mátyás!
Jövendő tetteidért áldalak!
Bár elvész a fegyverek diadalma,
Míg sok évszázad lecseng.,
De nagy műved fölött
Nem győz az időnek hatalma!
Jöttöddel új hajnal dereng.
Új fény, mely Szent Koronát tündököltet,
Felhőtlenül ragyogó nap fiát!
A Magyarok nemtője trónra ültet
Egy közkedvelt dinasztiát.

Felkel a Nap.

A viszály áskálódhat bármi formán,
A sarj, mit úgy szerettek, nagyra nő,
Erős lesz, és retteg tőle az oszmán,
Mert hazátok üdvére jő.
Szemem a legnemesb harcot lesi;
Tusáztok, kié legyen a hűség díja,
S látom, hogy azt szívetek elnyeri!
Akkor sem féltetek, ha hullt a mennykő,
Szívetek nyomatéka szablyahegy,
S a hűség jutalmát jelentő
Osztályrész jut nektek: királyi kegy!
Eltűnsz, csodalátomás,
Te része az ég magasának,
De lelki szemeim előtt örökkön állj!
Itt állt a jó Mária Teréziának
Derék unokája, Ferenc király!

IX. Záró kórus

Üdv! Üdv! Üdv! Üdv!
Látja jövendőnk apraja-nagyja,
Mit jóslat kürtölt szerteszét;
Õ gyermeki bizalmuk adja
A korona legszebb ékkövét.
Jót cselekedve, nem egyetlent,
Így viszonozza a király
Hűséget, rendíthetetlent,
Mit hálásan mutat a nyáj.

Függöny

fordította: Márton László

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.