e-mail: 2005-12-27.

to: ketezer2@t–online.hu; bojtare@ceu.hu; szilakos@freemail.hu

from: margocsy@ludens.elte.hu

subject: nadas-marginaliak (2005. dec.)

Kedves Tanult Barátaim,

több, mint tizenkét éve kezdtük el a Margináliák sorozatát – most elõször, s akkor is kivételként, törném meg az eddigi rendet, s reagálnék a cikkemhez fûzött kommentárok némelyikére. Nem az esett meg, hogy meguntam volna a Prügelknabe derekas szerepét, s nem is egyszerûen “a céltábla visszalõ” tréfáját játszanám el – ahhoz túl fontos dologról van jelen esetben szó: most elõször történik, hogy egy jelentõs könyv esetében radikális értelmezés- és értékelésbéli véleménykülönbség uralkodik közöttünk. Ilyen esetben pedig a “margináliák” hagyományos, játékos-ironikus, sokszor enyelgõ, mindig a verbalitás közvetlen társalgását idézõ tarka véleménycseréje, úgy látom, bizony kevésbé mûködik: a fõszöveghez hozzáfûzött ellenvélemények ugyanolyan részletes kifejtésre várnának, mint amilyet a fõszöveg megkísérelt. Kérdéseket tennék csak fel, nem biztos, hogy – itt és most – válaszra várva; csupán jelezve, hogy nemcsak hogy nem vagyok meggyõzve, hanem érvelésileg is kielégítetlen maradtam. Nem az értékelési különbséget vetném fel (semmi kifogásom az ellen, ha valaki, széles kultikus hagyományt követve, rajongásában csodának nevez egy irodalmi mûvet), csupán szeretném alaposabban (is) interpretálva látni a regényt – ugyanis egy olyan irodalomszemlélet, mely két halmazra osztja az irodalmat: Nádasra és mindenmásegyébre, valóban elismerem, elég távol áll tõlem (bár azt is tudom, hogy a Nádas-szakirodalom jó részétõl nem annyira…).

Csekély számú kérdéseim egyszerûek lesznek – s ha azért teszem is fel õket, mert úgy vélem, hogy a szépirodalomról való beszédnek nem árt, ha van valami olvasói tanulsága (persze nem az író számára – de vajon baj-e az, ha õ is elolvassa?), nem okulásul írom “újra” õket, hanem azért, mert sok, számomra fontos olvasóval beszélgetvén a könyvrõl, megnyugtató (engem megnyugtató) választ nem kaptam még rájuk. Magam mentségéül legfeljebb annyit: a legtöbb hozzám eljutó olvasói vélemény a nagyszerû részletek elismerése mellett sem látta meg a regény egészének összefüggésrendszerét – azon a téren, hogy nem láttam “egybe” a regényt, egyáltalán nem érzem egyedül magamat…

– Vajon tényleg annyira zavartalanul “élhetõ” (értsd: olvasható) és értelmezhetõ a regény narrációja, ahogy írjátok? Mindentudás, titok, elhallgatás kavargása (általam át nem látható rendben); tudatok és (nagyszámú!) kommentárok; váltások – csúszások – “vetemedések”: mindez biztos, hogy “metafizikai sejtelmességet” sugároz? S ha valamit biztosan nem tudunk meg, akkor ez az írói gesztus biztosan jó is? Aregény szövegének információ-adagolásának és szabályozásának minden gesztusa magyarázható a legvégsõ Isten-kérdés metafizikájával?

– S vajon tényleg “maga a Lét beszélné el önmagát”, s amit itt látunk, az “a világ formája maga” lenne? Milyen az, mikor a Lét beszél, s hogyan csinálja? S milyen a világ formája “maga”? Nem csúszik itt át az elemzés a “dolgok kijelentésének õsformájába” (amire egyébként miért is nem szabad rákérdezni?)? Bevallom, én valamivel szárazabb irodalomkritikai kategóriákkal szeretek élni, s ha a laudáció retorikájának nagyotmondásaival szemben igen toleráns tudok is lenni, kicsit közelebbrõl is szeretném látni a narratíva és a narrátor (akarom, nem akarom, mégiscsak ott van…) “vetemedéseit”…

– Vajon az európai kultúra generális maszkulin beállítottsága magyarázatot adna arra a fallikus világlátásra, és világméretû fallosznézésre, amely ebben a regényben uralkodik? Ugyan már. S hogy én e beszédmódnak egyszerû “nõi szempontú átstrukturálását” hiányoltam volna? Nem gondolnám…

– Biztos, hogy csak az én tizenkilencedik századot idézõ konzervativizmusom (?) az oka annak, ha megütközöm az olyan jelenségeken, hogy a regény sok olvasójával beszélgetvén (köztük sok rajongójával is), senkitõl nem kaptam semmiféle választ arra, vajon mire “kell” vagy “lehet” gondolni az olyan rendkívül gyakori titokzatos enigmák esetében, mint pl. a legutolsó fejezet címe? Szépségének szerelmese – kinek a szépsége? kinek a szerelmese? s mi köze e szintagmának a fejezetben leírtak egészéhez? Vagy már maga e kérdéssor is illegitim lenne…?

– Valóban nem okoz semmi olvasói problémát a regény narrációjának egyszerre elképesztõ kiterjesztése és egyszerre radikális elbizonytalanítása? A több száz oldalakon átívelõ félmondatos utalások rendje vagy véletlene? A hirtelen felbukkanó visszaidézések vagy elõreutalások vajon hogyan mûködnek? Vagy mindez csak az olvasó próbára tétele: nálam így mûködik, nálad úgy, aztán majd meglátjuk…? Hisz itt nem egyszerûen arról van szó, mint minden regény többféle olvasatának esetében, hanem idõnként az abszurditásig feszített rejtvényességrõl. Amit nagyon szépen példáz, hogy még oly kitûnõ olvasó is, mint Bandi (BE), kétszeri olvasás és komoly tanulmányozás után is elvétheti az utolsó jelenetek lejátszódásának idejét, s a befejezést az “olvasó jelen idejéig” terjeszti ki…

– Valóban csak “elvétve” találhatók a regényben narrátori általánosítások? Újra beleolvastam a könyvbe, találomra, több helyen – s íme, lépten-nyomon ott vannak…

– Stb.

Persze, azzal egyetértek, hogy az értékítélet alapja végsõ soron ízlésbéli – s az igen- nem ellentétét nem lehet, de nem is kell feloldani. De az irodalomról való beszéd, hál’ istennek, nem is csak az igen-nem tengelyének mentén hallik; sõt, az esetek túlnyomó többségében a szinte aszimptotikus két szélsõ végpont (az igen– nem) között húzódó igen széles és hullámos területen zajlik. Azért érdemes az értékítélet tudomásul vétele mellett is tovább kérdezni, hogy mindannyiunk belátása és interpretációs tapasztalata gazdagodhassék a vitató beszélgetés során – aztán legfeljebb már csak egy újabb olvasás (egy újraolvasás) kecsegtethet egy újabb értékelési változattal.

Kíváncsian várva a még elkövetkezendõ Margináliák kalandjait,

sok szeretettel

István