Hasbeszélés a romantika korszakában

A korai tizenkilencedik század a hasbeszélés aranykora volt. Évszázadokon át ritka (és ritkán tárgyalt), illetve titokzatos jelenségnek számított, majd ebben az időszakban hirtelen komoly figyelmet kapott. A paradox módon saját egyedülállóságukat hangoztató hasbeszélők a népszerű szórakoztató műsorok alapvető részeivé váltak.¹ Bár irodalmi művekben csak ritkán jelent meg, drámai és retorikai fogalomként a hasbeszélés fontossá vált, és kitüntetett helyet kapott a korszak kulturális szótárában, valamint a kritikai gyakorlatban is. Legerőteljesebben Samuel Taylor Coleridge kritikai munkásságára nyomta rá a bélyegét. Miként azt James Engell és Walter Jackson Bate megjegyzik, a hasbeszélés “egyike C. kedvenc fogalmainak”.² Ugyanakkor furcsamód ambivalens fogalom is maradt Coleridge számára. Következetesen negatív jelentést hordoz, ha Coleridge drámákról vagy drámai versről beszél, mint például amikor (Ben Jonson Sejanusáról írva) ezt mondja:

Gondoljanak csak Jonson műveltségére, illetve a tanulással szerzett tekintély hatalmára akkoriban – s mégis, egyetlen eredeti Shakespeare-részletben sincs annyi abszurd fecsegés és hasbeszélés, mint itt…³

Ugyanakkor más írásaiban a hasbeszélés rendszeresen úgy jelenik meg, mint egy transzcendens hang lenyűgöző alakzata: “A lelkiismeret … tökéletes hasbeszélő” (1795); “Az értelem egy hasbeszélő” (1800); “Az ész… mint egy külső hasbeszélő hangja” (1809); “az igazság isteni hasbeszélő” (1817); több felől beszél “a hasbeszélő igazság” (1819); Isten “emberfölötti hasbeszélő” (1824).⁴ Ezek a hasbeszélésre adott nagyon különböző válaszok azt sugallják, hogy szakadék van valóságos és elképzelt, gyakorlat és elmélet között.

A hasbeszélés időszakos kitüntetett helyzetét részben kétértelmű jellegzetességének köszönheti, ez a kétértelműség pedig nem független Coleridge vegyes érzelmeitől. Eredeti jelenség volt, vagy illúzió, természetes jelenség vagy természetfölötti? Miután ezek a kérdések a legtöbb értelmező számára megoldódtak az ezernyolcszázharmincas évekre, s miután a hasbeszélők – gyakran és egyre inkább saját határozott akaratukból – szórakoztatóművészekként lettek besorolva, a hasbeszélés elnyerte egy varietészám kellemes rangját. Ez a rang, amely a mai napig megmaradt, erősen elhomályosította azt a sokkal nagyobb és sokkal összetettebb jelentőséget, amivel a hasbeszélés egykor rendelkezett.

A hasbeszélés, mivel egyszerre zavarja meg a hang és a valakihez rendelés elképzelését, egyben összezavarja a kritikai határokat. Vegyük például Stephan Dedalus rövid megkülönböztetését a lírai, elbeszélő és drámai műfajokkal kapcsolatban az A Portrait of the Artist as a Young Manből (Ifjúkori önarckép). Stephen az egyre csökkenő szerzői közvetlenség sorozataként jeleníti meg ezeket a műfajokat, a lírai költő “tisztán személyes” megszólalásától egészen a drámai művek szerzőjének a teremtmény esztétikai élete mögötti eltűnéséig, miként Isten eltűnik teremtményei mögött, láthatatlanul, kivonulva a létből, a körmeit ápolva. Stephen tűnődéseinek, miként azt Lynch boldogan megjegyzi, gyakran van “valódi tudományos szaga”, és ezeket a tűnődéseket azáltal alakítja, hogy igyekszik megválaszolni olyan esztétikai kérdéseket, mint hogy “Egy szépen elkészített szék tragikus vagy komikus?… Sir Philip Crampton mellszobra lírai, epikus vagy drámai?” Hasonló szellemben megkísérelhetjük próbára tenni Stephen saját általános sémáját néhány eredeti problémával: mire gondoljunk például, ha a drámaíró egyben bábjátékos? Vagy ha – és ebben az esetben maga a kérdés is haladó és átmeneti – ha a drámaíró hasbeszélő? Mindkét kérdést, mint látni fogjuk, valójában Coleridge is fölteszi.

Európában a hasbeszélésnek, miután megismerték és vizsgálni kezdték, nagyon hosszú, bár igen bizonytalan hagyománya lett: minél mélyrehatóbban vizsgáltak, annál idősebbnek tűnt. Ugyanakkor a korai amerikai köztársaság idején a hasbeszélés eredetileg egy hiány híre volt, valami jelen-nem-lévőnék a hangja. Nem volt ott az ott; máshol volt valahol, nem itt. És mivel ez az állapot – a test nélküli hang, a távollévő beszélő – érdekes módon utánozza magának a hasbeszélés jelenségének korai szakaszát, a hasbeszélés egész ezután következő története Amerikában magán viseli egyfajta kifejezetten önálló, önmagát meghatározó és mintegy őshonos jelleget.

A hasbeszélés mint valami távollévőnek a hangja: azzal kell kezdenünk, hogy elhagyjuk saját, huszadik századi előítéleteinket és visszanyerjük egy korábbi korszak elképzeléseit. Charlie McCarthy⁵ rendkívül félrevezető kalauz, ha elődjeinek gyakorlatáról van szó. A tizenkilencedik századig a hasbeszélés szinte kizárólag egy áthelyezett, s nem egy test nélküli hangot jelentett – valószínűleg egy szellem hangját, egy kísértetét, Istenét, vagy pedig (amint a hasbeszélés népszerű szórakoztatássá vált) az előadó rejtett vagy láthatatlan társáét. A hasbeszélőé mindig valami másnak a hangja: ám a hasbeszélés története a korai romantikában (körülbelül 1801 és 1820 között), mint megannyi romantikus történet, a Másik fokozatos megjelenítésének és megtestesítésének története.

I. A hasbeszélő föltűnése

Amikor Charles Brockden Brown 1798-ban megjelentette Wieland, avagy az átalakulás című művét, illetve megírta a Carwin, a hasbeszélő emlékiratait, még soha nem járt hasbeszélő Amerikában. Brown a gyilkos vallási elragadtatottság számos példáját ismerhette a kései tizennyolcadik századi Amerikában, és ezek egyikét föl is használta aWieland cselekményéhez; ám az ilyesféle elragadtatást manipuláló veszélyes emberi hatóerő elképzelését valószínűleg egy korabeli enciklopédia szócikkéből vette át.⁶

Általában úgy tartják, hogy az első hasbeszélő Amerikában egy bizonyos “Mr. Rannie” volt, egy skót úriember, aki az “Európai Hasbeszélőnek” nevezte magát, és aki komoly érdeklődés mellett érkezett meg Bostonba 1801-ben, ahol néhány héttel később már föl is lépett.⁷ Ez igaz is, meg nem is. James Rannie – aki mellesleg azt hirdette magáról, hogy ő “az a hasbeszélő, akit az Enciklopédia is említ⁸, és ez valószínűleg igaz is – valóban ebben az időben és ezen a helyen kezdte meg amerikai pályafutását. Ám James Rannie-t (aki később “az Öregebb Rannie-nek”, vagy “az idősb Rannie-nek” kezdte nevezte magát) megelőzte Amerikában az öccse, akit – bármennyire is meglepő – szintén “Mr. Rannie-nek” hívtak. A fiatalabb testvér, John Rannie, aki szintén hasbeszélő volt, valamikor az előző év tavaszán érkezett, valószínűleg márciusban vagy áprilisban, és szép fokozatosan végigjárta szerepléseivel a keleti partvidéket, Philadelphiától New Jersey-n át egészen New Yorkig. Egy ideig az egyik testvér Bostonban szerepelt, míg a másik New Yorkban, aztán John továbbállt Bostonba, ahol néhány napig együtt szerepeltek. Ezek után dél felé indultak el ismét, szóló föllépés következett New Yorkban (ezúttal James), majd ismét egy hosszabb együttműködés Philadelphiában.⁹ Ám ekkor szakmai kapcsolatuk váratlanul fölbomlott, és a két testvér szenvedélyes vetélytárssá vált. A következő néhány évben egyedülálló, látványos pas de deux-t vittek színre az egész Egyesült Államokban és máshol is, néha nyilvánvalóan megpróbáltak keresztbe tenni egymásnak, máskor óvatosan elkerülték egymás útvonalait, vagy messze másfelé jártak, egymástól messze fekvő területeken turnéztak, majd megint máskor ismét együtt léptek színpadra. A vetélytárs néha a “saját testvére”, máskor a másik Mr. Rannie, “nem az a Rannie, aki nemrég itt szerepelt”, ha pedig ismét komorabbra fordult kapcsolatuk, akkor egy csaló, “egy másik személy, aki Mr. Rannie-nek, a hasbeszélőnek nevezi magát”.¹⁰ Ez alatt az időszak alatt a Rannie-testvérek, mint hasbeszélők – vagyis nem bűvészként, tornászként, kötéltáncosként, színészként és ügyelőként, hogy további tehetségeik közül is fölsoroljunk néhányat – szinte teljesen híján voltak mindenféle vetélytársnak.¹¹ 1801 és 1809 között tehát, néhány jelentéktelen és kétes kivételtől eltekintve a “hasbeszélő” Amerikában egyenértékű volt azzal, hogy “Mr. Rannie” – ami természetesen azt jelenti, hogy a fogalom ezáltal elkerülhetetlenül egynél több dologra utalt, egyfajta echóval rendelkezett.

Így hát nyolc évig a Rannie-testvérek egészen a magukénak tudhatták Amerika közönségét, ám mindketten egyszersmind a másik, a testvér árnyékában dolgoztak. Ez nyilvánvalóan valódi versenyre ösztönözte őket. Európában sikeresek voltak, de nem egyedülállóak, Amerikában nemcsak szakmailag fejlődtek, de mintha a hasbeszélést a színpadi fejlődés új szintjére emelték volna. A Rannie-k és néhány kortársuk segítségével nyomon követhetjük, ahogy a hasbeszélés a távollét hangjától eljut a jelenlét hangjáig, az aposztrófé ellentettjétől a megszólításig; s megfigyelhetjük a Másik fokozatos megjelenését és testet öltését.

II. A Másik fokozatos testet öltése

A távolléttől a jelenlétig tartó fejlődés – a természetes természetfölöttiség irányába tartó fejlődés – a szakmaszerű hasbeszélésnek ebben a korai szakaszában sok fokozaton ment keresztül. Nem meglepő módon, ezek a fokozatok jórészt átfedték egymást, sokszor egyetlen előadáson belül is. Ennek ellenére is érzékelhető a fejlődés iránya.

Kezdetben a hasbeszélő hangja test nélküli, természetfölötti. A feltételezett beszélő szellem vagy kísértet. Carwin, a hasbeszélő előadásai ennek a fajtának jellemző esetei; a Sámuel előtt megjelenő En-Dori-i halottlátó asszony (Sámuel első könyvéből) az egyik gyakran idézett példa.¹² A hasbeszélésről szóló szinte mindegyik tizenkilencedik század előtti anekdota ehhez hasonló, bár sokuk komikus fordulatot vesz, nem úgy, mint a Wieland történetének tragikus és komor csavara. Ezeknek az előadásoknak általában nem közönségük volt, hanem áldozataik. Mindenesetre ezek a hasbeszélők jelentették a szakmaként föllépő hasbeszélés kiindulópontját.

Szorosan kapcsolódtak a hasbeszélés egyedi áldozataihoz azok a kópéságok, amikor úgy tűnik, mintha – Bálám szamarához hasonlóan – egy állat, vagy csecsemő nyilatkozná ki a maga hatásos vagy profetikus beszédét. Rannie különösen híres volt néhány ilyen számáért. A leghíresebb eset szerint – s erre az anekdotára annyian emlékeznek, és annyira széles körben, hogy akár igaz is lehet – egyszer megkérdezte egy asszonytól, aki halat kínált a piacon Edinburgh-ban, mikor fogták a halat, amit árul, és miután a hölgy válaszolt, hirtelen megszólalt a hal: “Nem igaz, egy héttel öregebb vagyok.”¹³ A piacon általános megdöbbenés támadt, és a halkészletektől megváltak. Hasonlóképpen a maine-i Portlandben a “hatására egy 12 éves gyermek látszólag kinyilatkoztatta, hogy Portland városát három nap múlva elnyeli egy földrengés”, ami által “sokan néhány napra elhagyták a várost”.¹⁴ Az ilyen mutatványok célja – vagy a mutatványokról szóló történeteké, ami lényegében ugyanoda vezet – elsősorban a nyilvánosság felhívása volt, a reklám. Miként a látszólag természetfölötti hangok kinyilatkoztatásai, ezek a mutatványok is abból nyerték erejüket, hogy a hasbeszélő gyanún kívül állt. Ezek a bemutatók nem színpadon, fizetett közönség előtt zajlottak; céljuk inkább a fizető közönség figyelmének felkeltése volt.

Azok számára, akik megfizették a belépőt, és részt vettek az előadáson – és a városokban minden este százak akadtak –, az egyik állandó műsorszámot az állathangok utánzása jelentette. Ez lehetett “kutya, kacsa, macska, tyúk, csirke, visító malac és kukorékoló kakas … valamint madarak füttye, úgymint feketerigó, rigó, pacsirta, tengelice, ökörszem, fürj és a vörösbegy”.¹⁵ Ezek az utánzások egyrészt szorosan hozzátartoztak a hasbeszélés műfajához, másrészt gondosan meg is különböztették a kettőt, a műsor egy másik, bár általában rákövetkező részében. A cél természetesen az volt, hogy a hasbeszélő bebizonyítsa, mennyire ügyes utánzóművész, és így elfogadtassa azokat a – inkább csodálatos, mint félelmetes – mutatványait, amik szorosabban véve a hasbeszéléshez tartoztak, mint például amikor “egy malac hangját lehetett hallani egy úriember zsebéből; amaz pedig, miután R. úr megkérdezte tőle, hogy nem adná-e vissza a malacnak a szabadságát, azt mondta, hogy szívesen megteszi, ha R. úr biztosítja, hogy a kezét nem harapják meg”.¹⁶

Ugyanakkor Rannie műsorának középpontjában a másik hang irányítása állt:

Természettől fogva rendelkezik azzal a képességgel, hogy irányításával a hang bármilyen általa választott tárgyból válaszol a kérdésére… Egyértelműen bebizonyítja: teljes egészében a hatalmában áll, hogy ugyanazt a hangot bármilyen másik szobában meghallják… Sem Európában, sem Amerikában senki nem rendelkezik a hang átvitelének ezzel a képességével, egyedül ő.¹⁷

Rannie képes volt ezt a másik hangot úgy megszólaltatni, hogy az “közönségének zsebéből” szólt “vagy bármilyen jelenlévő tárgyból”.¹⁸ A hang szólhatott egy úriember kalapjából, egy szekrényből vagy egy teáscsésze alól. New Yorkban egyszer azt állította, hogy “mikor a hang megszólalt egy hölgy muffjából, az illetőt annyira magával ragadta a hang valószerűsége, hogy a rémület és megdöbbenés kiáltásai közt elhajította a muffot”.¹⁹

A hasbeszélő hang természetesen nem a hasbeszélő művész saját, hétköznapi hangja volt, nem is lehetett az, különben a hangnak ez a látszólagos eltávolítása sohase lenne meggyőző vagy megtévesztő. Rannie másik hangja, amit még használt, általában egy gyermek hangja volt, és gyermekként is viselkedett. “A szoba legkülönbözőbb részeiből” válaszolt, “bármilyen kérdést tett is fel [Rannie]”;²⁰ néha segítségért kiáltott, mint amikor egy teás kancsóban találta magát, vagy egy úriember tubákos szelencéjében, vagy egy hölgy gyűszűjében: “engedjetek ki, engedjetek ki, különben megfulladok”.²¹ Vagyis különlegesen, természetellenesen apró gyermekről volt szó; talán érthető is a hölgy rettenete, aki hirtelen úgy érezte, hogy a muffjában bújt el. Ám a gyermek hangja ezekben az esetekben is valami távollévőnek a hangja; semmilyen gyermeket nem lehet látni.

És éppen ebben az időszakban ez a távollévő gyermek, ez az otthonos másik, lassan jelenlévővé vált és testet öltött. Lassan megjelent a hasbeszélő társa, a bábu.

Valójában már korábban is voltak megtestesülések. Von Mengen báró, egy osztrák arisztokrata, aki gyakran szórakoztatta környezetét hasbeszéléssel, már 1757-ben egy apró bábut vagy babát (poupee) használt, amelynek a szája az akkoriban elterjedt diótörőkhöz hasonlított, vagyis az alsó szájkapcsot egy pecek segítségével mozgatni lehetett.²² Ugyanakkor amikor az ezerhétszázas évek végén a hasbeszélés elfogadott színházi művészetté vált Angliában még ritkán használtak bábut. Egészen az 1830-as évekig a hasbeszélők a manapság távoli hangnak nevezett számmal léptek föl, hangsúlyozva azt a képességüket, hogy a hangot messziről, a beszélőtől meglehetősen távol eső pontról indítsák.²³ Így például Joseph Askins, az a hasbeszélő, akinek sikeres előadásait a londoni Sadler’s Wells színházban 1796-ban és 1797-ben a közönség soha nem látott lelkesedéssel fogadta, s aki sokat tett a hasbeszélés művészetének elfogadtatásáért, kimondottan úgy hirdette magát, mint aki “tetszés szerinti dialógust képes folytatni önmaga ésláthatatlan barátja, Kis Tomi között”.²⁴ Maga Rannie is hangsúlyozta, mennyire messze képes eltávolítani, eldobni magától a hangját, s különböző alkalmakkor 11, 13, vagy akár több mint 14 métert is megjelölt, mint lehetséges távolságot. Ám ezzel együtt, nagyon halkan és észrevétlen, egy másfajta hasbeszélő hagyomány is már kezdett kialakulni. Ennek egyik korai emléke egy bizonyos James Burne vagy Burns történeteiben található. Ez az ír származású férfi Nottingham környékén igyekezett megélni a fellépéseiből a tizennyolcadik század vége felé. A Burne-ről szóló legtöbb anekdota a távolba vetett hangjával kapcsolatos. Ugyanakkor John Trosby a History of Nottinghamshire-ben megjegyzi, hogy Burne “a zsebében hord egy furcsa formájú, széles arcú bábut, amit úgy szerepeltet … mintha ő beszélne saját gyermeki zsargonjában. A szájtátva bámuló közönséget, amely körbe veszi, hogy láthassa ezt a fabábut, és hallgathassa, úgymond, amit mond, gyakran sikerül megtévesztenie; s csak a hasbeszélő ajkának mozgása – amit igyekszik elrejteni – vezethet a megtévesztés nyomára.” A leíráshoz tartozó illusztráción Burne kezében egy merev, komor szobrocskát látni, amely jórészt egy nagy zsebkendőbe van betakarva. Valószínűleg ez a hasbeszélő bábujának első angol ábrázolása.²⁵

Az 1790-es évek végén egy másik híres hasbeszélő, Thomas Garbutt, minden különösebb fölhajtás nélkül, de szintén használt az előadásain egy bábut. Garbutt hirdetményei jellemzően a távolra ható hang képességét hangsúlyozták:

Egyik hangjával fölteszi a kérdést, a másikkal pedig megválaszolja, s ezt úgy irányítja, ahogy a közönség óhajtja, a kamrából, a szekrényből, székek és asztalok alól, a padló vagy a mennyezet felől stb. stb.²⁶

S bár egyetlen hirdetménye sem említ bábut, egy 1797-es dublini fellépéséről szóló meglepő anekdota bizonyítja annak használatát:

Érdekes eset történt múlt héten egy étteremben Mr. Garbut, a hasbeszélő és az egyik pincér közreműködésével. A hasbeszélő vacsorát rendelt, amit meg is kapott, az étkezőasztalra pedig letette azt az apró bábut, amit Tommynak nevez, s amellyel fellépései alkalmával beszélgetni szokott. Mindez a furcsaság a pincért nyilván nem kis mértékben meglepte. Mr. Garbut miután elköltötte estebédjét, szólította a pincért, s mikor az megérkezett, Tommy, amint azt el lehet képzelni, kérte a számlát. – A pincér először nem hitt a fülének; ám a kérdés meg lett ismételve, Tommy pedig megerősítette, hogy ő fizeti a számlát – ez pedig annyira megfélemlítette a pincérfiút, aki nem látta a hasbeszélőt beszélni, hogy lerohant a lépcsőn, és megesküdött, hogy nem veszi át a számla ellenértékét abban a teremben, ahol, mint mondta, az ördög és valami bűvész cimboráltak, a hasbeszélő pedig, ha úgy tartja kedve, elsétálhatott volna fizetés nélkül, akkora szörnyülködést keltett a pincér abban a házban.²⁷

Ez a fajta nyilvános figyelem nyilván felbecsülhetetlen értéket jelentett, és könnyen lehet, hogy maga Garbutt tervezte el.

Elég valószínű, hogy épp Garbutt tanította hasbeszélésre James Rannie-t.²⁸ S bár tizennégy éves, apró részletekben is gazdag hirdetések egész sorát fölvonultató pályája során Rannie egyetlen egyszer sem említette ezt, tudni lehet, hogy maga Rannie is használt egy bábut, amelyet ő is Tomnak vagy Tommynak hívott. Már 1803-ban így ír egy szemtanú Georgiából:

S mikor eljött a hasbeszélésnek nevezett rész, a férfi egy csecsemővel jelent meg, akit Tomnak nevez, s látszólag rávette Tomot arra, hogy beszéljen, vagyis válaszoljon a feltett kérdésekre.²⁹

Az 1798-as Enciklopédia is úgy írja le az edinburgh-i hasbeszélőt (valószínűleg Rannie-t), mint aki egy gyermek hangját úgy irányította, hogy azt “látszólag egy fabábu adta ki, amely bábuval számos szellemes beszélgetést folytatott”.³⁰ Rannie egy 1804-es bostoni fellépéséről is hasonló leírás maradt ránk, amelyben szintén megadják a bábu nevét (Tommy).³¹

Rannie elsőként használt illusztrációkat hirdetményeiben; ezeknek a fametszeteknek némelyike a hasbeszélők bábujáról készített, széles körben ismert ábrázolások egyik első példája. A legelső ilyen fametszet 1802. decemberéből, valamint ennek egy változata 1804. áprilisából Tommyt merev, több részből álló alaknak mutatja, amelynek felnőtt vonásai vannak, bár gyermek méretű, nyakfodrot és tollforgós, széles karimájú (vagy esetleg háromszögletű) kalapot visel, és fél lábbal egyensúlyozva a hasbeszélő kinyújtott, egyenes tenyerén áll.³² Egy másik, egész másféle ábrázoláson (szintén 1804. áprilisából) viszont apró gyermeket látni, szintén nyakfodorral, bár ezúttal kalap nélkül.³³ Ez is fél lábon áll, ám most a hasbeszélő kinyújtott mutatóujján, ez a gyermek ugyanis láthatóan csak néhány hüvelyk magas – elég kicsi ahhoz, hogy valóban eltűnhessen egy hölgy gallérja alatt vagy egy férfi zsebében, bár túl kicsi ahhoz, hogy több száz ember láthassa a színpadon. Éppen ezért ezt az alakot, véleményem szerint, inkább tekinthetjük Rannie távoli hangot szerepeltető műsorszámából a képzeletbeli gyermeknek, mint a valóságos Tommynak.

A hasbeszélő bábujának bevezetése utólag a hasbeszélés történetében bekövetkezett legjelentősebb változásnak tűnik. A legfurcsább ugyanakkor az, mennyire kevés figyelmet kapott ez a lépés a saját idejében. A korabeli dokumentumokból szinte nem is lehet kiolvasni ezt a fejlődési fokot. A két Rannie közül egyikük sem említette, annak ellenére, hogy az évek során meglehetősen hosszú és leíró jellegű hirdetményeket készítettek. Ugyanígy nem említi Richard Potter, az első amerikai hasbeszélő sem, aki huszonhét éven át szerepelt és hirdette magát, annak ellenére, hogy legalábbis alkalmanként ő is használt “egy fabábut, amellyel szellemes beszélgetéseket folytatott”, amint azt egy 1819-es beszámolóból tudjuk.³⁴ Ha nem állnának a rendelkezésünkre néhány korabeli szemtanú beszámolói, akkor semmit sem tudnánk ezekről a bábukról, s minden okunk megvolna azt hinni, hogy – miként azt mostanáig gondolták – a hasbeszélő-bábu megjelenése csak az 1830-as vagy 1840-es évekre tehető.³⁵ és John Wymant” majd később E. D. Daviest említi mint a hasbeszélő-bábu korai úttörőit és népszerűsítőit. Blitz először 1835-ben jött Európából Amerikába (ahol már ismert volt); John Wyman az 1840-es évektől az 1860-as évekig tevékenykedett, Davies az 1850-es években kezdett bábukat használni. Ugyanakkor George Smith Sutton, egy az 1830-as évekből való hasbeszélő, A Treatise on Ventriloquism (Értekezés a hasbeszélésről) című röpiratában (New Haven, CT: printed for the author, 1833) már említi egy “fa bábu” használatát (15), és azt állítja, hogy ő maga egy kollégája kevésbé hatásos előadását továbbfejlesztve “bevezetett műsorába egy beszélő gépezetet”, amelynek “ajkait egy apró rugó mozgatta” (30).]

Mindezek a tények azt sugallják, hogy a tizenkilencedik század első évtizedeiben maga a hasbeszélő-bábu még alig tűnt érdekesnek, bármenyire meglepő is legyen ez számunkra. Azok a szemtanúk, akik megemlítik, csak mellékesen teszik ezt. A reklám és a közönség figyelme elsősorban magára a hasbeszélőre irányult: egyedülálló és rejtélyes alak volt, bármennyire is igyekezett úriembernek, tiszteletreméltónak és becsületesnek tűnni. Maga a bábu végső soron ismerős volt, egyrészt mint játék, másrészt a bábszínházak eszköztárából, a bábuk megszólalása csupán a gyermeki játéknak vagy a bábjátékosok munkájának része volt. A Tommy-bábuk pedig (szemben a Jancsi-bohóc bábfigurákkal) engedelmes és tiszteletre méltó bábuk voltak; Rannie Tommyja még “Papának” is szólította gazdáját.³⁶ A másik hang így nem másnak a hangja volt, hanem a hang csodálatos eltávolítása, a hangnak egy távoli helyről való uralma, mintha a beszéd a hasból szólna – ezek furcsa és valóban különleges jelenségek voltak, a hasbeszélők pedig csak erősítették ezt a fölfogást.

A figyelem a hasbeszélőre irányult, s nem a bábura, mivel, érvelésem szerint, még mindig a hasbeszélő és nem a bábu volt az, aki megtestesítette a másikat. A hasbeszélők személyes különbözősége csak megerősítette ezt az ítéletet. A Rannie- testvérek külföldinek számítottak Amerikában, amint azt kiejtésük és fellépéseik is megerősítették, bár James idővel amerikai állampolgár lett. A kreol bőrű Richard Potter, bár Massachusettsből származott, egy guineai rabszolga mulatt fia volt.³⁷ Pályafutásának elején úgy igyekezett enyhíteni származásának terhén, hogy nyugat-indiainak adta ki magát,³⁸ később négy éven keresztül fehérként turnézott a rabszolgatartó államokban, ugyanakkor pályafutása második felében gyakran “színes bőrűnek” nevezték és ekként azonosították. A hasbeszélés még sokáig érezhető furcsa jellege összekeveredett a hasbeszélő látható másságával.

III. Coleridge és a “hasbeszélés”

Ebben a történeti kontextusban látható, hogy Coleridge nem mindig ugyanazt értette “hasbeszélés” alatt, és nem is mindig azt, amit mi értünk ez alatt ma. Lassan képesek leszünk követni azt a folyamatot is, ahogy Coleridge fokozatosan, bár talán véletlenszerűen, egyre inkább megismerte a hasbeszélés művészetét.

Itt van például a hasbeszélés egyik korai említése Coleridge-nél a Conciones ad Populum (Prédikációk az emberekhez) 1795. januárjában vagy februárjában elhangzott (1795. novemberében megjelent) előadásából:

Végül pedig a lelkiismerethez fordultam. Megtudtam, hogy tökéletes hasbeszélő, és bárhonnan képes megszólaltatni hangját; ám ritkán figyeltek rá oda, kivéve, ha úgy tűnt, hogy a zsebükből beszélne. (Lects 1795, 31)

Coleridge a korai hasbeszélő mutatványok egyik jellegzetes számára utal – amikor a hang mintha az urak vagy hölgyek zsebéből vagy tárcájából jönne, mintha valami láthatatlan dolog rejtőzne ott. (Coleridge viccesen megjegyzi: úgy tűnik, mintha a zseb vagy tárca tartalma szólalna meg, “a pénz beszél”.)³⁹ Az is elég valószínű, hogy ekkor Coleridge még nem látott másféle hasbeszélő mutatványt – nem látott bábuval föllépő hasbeszélőt. Ez ugyanakkor megváltozhatott az 1800-as évek elején, amikor ezt írja:

Ha képesek volnánk elválasztani ettől az elképzeléstől a nevetséges gondolattársításokat, úgy az Észt hasbeszélőként személyesítenénk meg; kevéssé fontos, miféle faragatlan edénybe veti a hangját, feltéve, hogy hallható.” (EOT 1:120)

Az “edény” itt egyszerre érthető szó szerinti és átvitt értelemben – a hasbeszélés korai időszakában gyakran különféle edényekbe (boros poharakba, teás kannákba, teás csészékbe és hasonlókba) vetítették ki hangjukat a fellépők – ám a szövegösszefüggés (a “faragatlan edény”, amire Coleridge utal egy politikai frakció) mintha emberszerű beszélőre utalna.⁴⁰ 1803-ban pedig meglehetősen biztos, hogy Coleridge látott már olyan hasbeszélős előadást, ahol használtak bábut – bár az is bizonyos, hogy nem lehetett túl jó előadás. Elutasítóan írva a “dialógus formájú közkeletű tankönyvekről, történelemkönyvekről és vallási értekezésekről” azt veti a szemükre, hogy “ezek nem dialógusok, hanem a hasbeszélés egy fajtájának unalmas mutatványai, végig az egyik férfi beszél, aztán néha-néha vinnyogóvá változtatja a hangját és úgy tesz, mintha a hang egy távolabb lévő bábuból vagy szalmaemberkéből jönne”.⁴¹ Ez “a fajta hasbeszélés” bármennyire faragatlan is a megvalósítása, alapjaiban különbözik a korábbi fajtától; a hang itt már önálló jelenléttel bír a színpadon, és a hasbeszélés valóban színpadi lehetőségei is nyilvánvalóvá válnak.

Egyértelmű, hogy a hasbeszélés nagy hatással volt Coleridge-ra. Egyike volt a legelsőknek abból a néhány emberből, aki a korban egyáltalán észrevették ezt, hogy a hasbeszélők bábut használnak. Fölismerve a hasbeszélés jelenségének lehetséges vonatkozásait az őt foglalkoztató kérdésekkel kapcsolatban, alkalmazta annak eszményét, s a látnoki megszállottság kortárs alakzataként kezelte; ennek legismertebb esete a Biographia Literariából való: “Számomra az igazság isteni hasbeszélő: nem törődöm velei kinek a szájából jönnek a hangok, elég az, ha a szavak hallhatók és érthetők.”⁴² Általa került a hasbeszélés kifejezése elméleti szótárunkba, s olyan értékkel ruházta föl, amit még ma is őriz.

Mindezzel ugyan megelőzte a korát, ám annyiban mégis a saját kortársaihoz hasonlított, hogy nem érezte meg a bábu hasbeszélői teljesítményében a valódi másságot. Valószínűsíthető, hogy közepes előadásnál jobbat sohasem látott. Az bizonyos, hogy soha nem találta ezeknek az előadásoknak az illúzióját elég meggyőzőnek vagy meghatónak: több ízben “bábnak” vagy “szalmabábnak” vagy valami hasonlónak nevezi a bábut, a párbeszédet pedig “ízléstelennek”.⁴³ Bármi legyen is az oka, számára a hasbeszélés eszménye és gyakorlata közötti szakadék soha nem zárult be.

A hasbeszélés történetének, csakúgy mint Coleridge Shakespeare-előadásainak valami ilyesmi a tanulsága: a drámai forma csak akkor válik hatásossá, ha a művész a másikat is odaképzeli a színpadra. Coleridge úgy gondolta, hogy Shakespeare-t ez a képessége különböztette meg minden színpadiszerző-kortársától, akiknek jelenetei túlságosan is gyakran “színlelt párbeszédek, amelyben a költő egymaga játssza a hasbeszélő szerepét, miközben nem képes elnyomni önkifejezésének rá jellemző módját” (CM 1:402). A hasbeszélés számára ez a fejlődési fok végül az 1830-as és 1840-es években jelenik meg, amikor a hasbeszélő bábuja nem egy szófogadó gyermek többé, hanem szókimondó utcagyerek: a közönség hirtelen a bábura is éppúgy emlékezik, mint a hasbeszélőre; a hasbeszélés egyszer csak drámai művészetté válik.

Fordította Nemes Péter