Az idő az az anyag, amelyből készültem – mondja Jorge Luis Borges. – Az idő folyó, amely tovasodor, de én magam vagyok a folyó is…” Mozdulatainknak, cselekedeteinknek időbeli kiterjedése van, akárcsak észlelésünknek, gondolatainknak és tudattartamainknak. Az időben élünk, megszervezzük az időt, szőröstül-bőröstül idő-lények vagyunk. De vajon az idő, amelyben vagy amellyel élünk, valóban folytonos, mint Borges folyója? Vagy indokoltabb lánchoz, netán vonathoz hasonlítani, és a különálló pillanatok egymásutánjáról beszélni, s úgy elgondolni, mint a gyöngyök sorát a nyakéken?

David Hume a tizennyolcadik században inkább különálló pillanatokban gondolkodott, az elme számára “csupán az egymást érzékelhetetlen gyorsasággal követő, folyton áradó, mozgásban lévő észlelések gyűjteménye, csokra” volt.

1890-es, Principles of Psychology című írásában William James számára – ahogyan ő nevezte – a “hume-i nézőpont” egyszerre magával ragadó és zavarba ejtő. Először is úgy tűnt, nem intuitív. A “gondolatfolyam”-ról szóló híres fejezetében James azt hangsúlyozza, hogy az egyén a saját tudatosságát mindig folyamatosnak, “szünet- és törésmentesnek, illetve osztatlannak” érzi, amely nem “aprózódik fel kis darabokra”. A tudattartalom folyamatosan változhat, de mi zökkenőmentesen, megszakítás és szünet nélkül jutunk egyik gondolattól a másikig, egyik észleléstől a másikig. James szerint a gondolat áramlik; innen a “tudatfolyam” kifejezés. Ugyanakkor föltette a kérdést, “vajon valóban megszakítatlan-e a tudat… vagy csupán önmaga előtt tűnik folyamatosnak, a zoetróppal rokonítható illúzió folytán?”

1830 előtt (működő modell, illetve a praxinoszkópszínház híján) nem volt mód a mozgás ábrázolására és megjelenítésére. Az sem fordult meg senkinek a fejében, hogy állóképek révén lehetne a mozgás érzetét, illúzióját kelteni. Hogyan is közvetíthetnének mozgást olyan képek, melyek maguk nem mozognak? Ám a zoetróp bebizonyította, hogy különálló képek az agyban a folyamatos mozgás illúzióját keltve egybemosódhatnak, és ebből az ötletből hamarosan megszületett a mozgókép.

A zoetróp (és számos, különféle neveken futó, hasonló eszköz) James idejében rendkívül népszerű volt, alig akadt olyan középosztálybeli viktoriánus háztartás, ahol ne tartottak volna ilyet. E szerkezetek egy dobból vagy korongból álltak, melynek belsejére mozgó állatot, labdajátékot, mozgásban lévő akrobatát, növekedő virágot ábrázoló képeket festettek vagy ragasztottak. A képeket a dobon vágott sugárirányú nyílásokon át lehetett látni, egyszerre egyet; ám ha a dobot forgatni kezdték, a különálló rajzok gyors egymásutánban pördültek tovább, s egy bizonyos sebességnél egyetlen, folyamatos mozgókép érzetet keltették. Ha a dobot lelassították, az illúzió szertefoszlott. Noha a zoetrópot leginkább a mozgás bűvös illúzióját keltő játéknak tekintették, eredetileg azzal a feltevéssel tervezték meg (többnyire tudósok és filozófusok), hogy komoly tudományos célt szolgálhat: a látás és az állati mozgás működésére egyaránt fényt derít.

Ha James néhány évvel később írta volna művét, a mozgókép analógiáját is alkalmazhatta volna. A film – valamely rendezőelv alapján kapcsolódó képeinek hömpölygésével és vizuális elbeszélésével, melyet a rendező nézőpontja és értékrendje szerkeszt egésszé – nem is rossz metaforája a tudatfolyamnak. A mozi technikai és fogalmi eszközei – a fókusztávolság változtatása, az áttűnések, az elhomályosítás, a kihagyás, az allúzió, az asszociáció és az egymás mellé helyezés különféle formái – meglehetősen pontosan utánozzák (és talán az is a cél, hogy utánozzák) a tudat hömpölygését és kanyargását.

Pontosan ezt az analógiát alkalmazta Henri Bergson mintegy húsz évvel később, 1908-as, A teremtő fejlődés című könyvében, amelyben egy teljes fejezetet szentelt “A gondolkodás mozgófényképes gépezete és a gépszerűség illúziója” témájának:

 

Az elvonuló valóságról quasi-pillanatfelvételeket készítünk, és… elég őket… a megismerés mélyén fekvő alakulásra fűzni, hogy utánozzuk mindazt, ami magában az alakulásban jellegzetes… nemigen teszünk egyebet, mint egy bizonyos belső mozgófényképezést hozunk működésbe… közönséges megismerésünk gépezete mozgófénykép-természetű. (Dienes Valéria fordítása)

Vajon James és Bergson megsejtette az igazságot, amikor a vizuális észlelést – és tulajdonképpen a tudatfolyamot magát – ehhez a mechanizmushoz hasonlította? Vajon az agyi folyamatok valami módon valóban ahhoz hasonlóan biztosítják az észlelés és a tudat koherenciáját, ahogyan a kamera és a vetítő a mozifilmét? Lehetséges, hogy a szem/agy valójában állóképeket “vesz föl”, és valamiképpen összedolgozza őket, ily módon keltve a folytonosság és mozgás érzetét? Az ő életükben erre a kérdésre nem született válasz.

Létezik egy ritka, és nagyon meghökkentő idegrendszeri zavar, melyet heves migrén alkalmával több betegem is átélt. Ennek során előfordul, hogy a beteg elveszti a látás és a mozgás folytonosságának érzetét, s ehelyett villogó állóképeket lát. Az állóképek ugyan lehetnek élesek, kontúrosak, melyek nem vetülnek egymásra, nem fedik át egymást, ám gyakoribb, hogy elmosódottak, mint egy hosszan exponált fényképfelvétel, és olyan hosszan tartanak, hogy a következő kép megjelenésekor még láthatók az előzőek, így egyszerre akár három-négy is egymásra vetül, s a korábbiak fokozatosan halványulnak el. Noha ez a jelenség hatásában a filmhez fogható (jóllehet olyan, nem megfelelően kivitelezett felvételhez és mozgáshoz, ahol az egyes képeket túl hoszszan exponálták ahhoz, hogy kimerevítsenek egy állapotot, a mozgás maga pedig túl lassú ahhoz, hogy összefüggővé váljék), de E. J. Marey 1890-es években készült “kronofotográfiái”-hoz is hasonlít, amelyeken egész sor fotográfia-pillanat, idő- kép látható egyetlen lemezen egymásra vetítve.¹

Az 1960-as évek végén nagy számú migrénes beteggel foglalkoztam, s ilyen vizuális hatásról többen is beszámoltak. 1970-ben megjelent, Migraine című könyvemben írtam arról, hogy a felvillanások között, tapasztalataim szerint, átlagosan hat-tizenkét másodperc telik el. Migrén és delírium esetében villódzó, kaleidoszkópszerű minták és hallucinációk is előfordulhatnak. (Utóbb a villogás annyira felgyorsulhat, hogy helyreáll a normál mozgás és a hallucináció folyamatos.) Mivel az orvosi szakirodalomban nem találtam jó leírást a jelenségről – talán nem is meglepő, az ilyen rohamok ugyanis rövidek, ritkák, nem megjósolhatóak és nem válthatók ki –, magam a “mozgóképes” vízió nevet adtam neki, tekintettel arra, hogy a betegek mindig a lassított felvételhez hasonlítják.

E látási rendellenesség meghökkentő volt, és az 1960-as években nem is akadt megfelelő fiziológiai magyarázata. De izgatott a kérdés, vajon a vizuális észlelés valóban analóg lehet-e a filmmel, azaz rövid, pillanatszerű, statikus felvételeket, “állóképeket” készítünk-e, amelyeket azután – normális körülmények között – összekapcsolunk, és így alakítjuk ki a szokásos, mozgással és folyamatossággal a vizuális tudatosságot, vagyis azt az összképet, amely a migrénes rohamok igen rendellenes körülményei között nem jön létre.

Ilyen látási események előfordulhatnak agyvérzés és bizonyos mérgezések során is (különösen olyan hallucinogének hatására, mint az LSD). De más látási eseményre is sor kerülhet. Mozgó tárgyak foltot vagy nyomot hagyhatnak maguk után abban az irányban, amelybe elmozdultak; a képek ismétlődhetnek is; az utóképek pedig hosszan kitarthatnak. Ezt magam is megtapasztalhattam, amikor sakaut, ezt a Mikronéziában elterjedt hallucinogén és mérgező hatású italt ittam. Élményeimről The Island of the Colorblind című könyvemben számoltam be:

Az asztalunkon álló virágból szellemszirom vált ki, mintha glória vette volna körül; amikor elmozdították… halvány kísérőképet, elmosódó foltot… hagyott hátra… Ahogy a pálmák hajladozását néztem, úgy tűnt, mintha túl lassan vetítenének egy filmet, amely ezáltal elveszti folytonosságát.

Az 1960-as évek végén meglepően hasonló beszámolót hallottam agyvelőgyulladás után lévő betegeimtől, amikor az L-DOPA kábítószertől izgatott állapotban “fölébredtek”. Volt, aki moziszerű élményről számolt be, mások egészen különös látásszünetekről beszéltek, amelyek akár órákig is eltartottak, és amelyekben nemcsak a látvány áradása akadt el, de a mozgás, a cselekvés és a gondolatok folyama is.

E szünetek különösen súlyosak voltak egyik betegem, Hester Y. esetében. Egyszer azért hívtak be hozzá a kórterembe, mert Mrs. Y. nem sokkal korábban fürdővizet engedett magának, ekkor azonban már úszott a fürdőszoba. Az asszony teljesen mozdulatlanul állt az vízözön közepén.

Amikor megérintettem, megriadt, és azt kérdezte:

– Mi történt?

– Ezt én is kérdezhetném – válaszoltam.

Azt mondta, elindította a fürdővizét, és csak két centi víz volt a kádban… s akkor megérintettem, és észrevette, hogy a víz bizony kifolyt a kádból, és elárasztotta a fürdőszobát. Az asszony azonban leragadt, arra az érzékelési pillanatra tapadva, amikor még csak két centi víz volt a kádban.

Ezek az állóképek arra mutatnak rá, hogy a tudat megállhat, dermedt állapotba kerülhet, s nem is kis időre – miközben az automatizmusok, a nem tudatos folyamatok (mint a testhelyzet megtartása és a légzés) ugyanúgy működnek, mint rendesen.

A váltakozás agykérgi folyamat, a tudat konfliktusa önmagával, amint a kétféle nézőpont között ingadozik. Ez a váltakozás minden normális emberben jelen van, és agyi folyamatokat nyomon követő képalkotó eszközökkel megfigyelhető. Az agyvelőgyulladás utáni állapotban lévő beteg azonban az érzékelési szünet idején percekig vagy akár órákig is változatlanul ugyanabból a perspektívából látja a Necker-kockát.

A tudat normális folyama, úgy tűnik, nem osztható részekre, nem tördelhető kis, pillanatképszerű darabokra, viszont akár órákra is felfüggeszthető.² Számomra ez még rejtélyesebb és nyugtalanítóbb, mint a mozgóképes vízió – William James óta ugyanis axiomatikus érvényű igazságnak számít, hogy a tudat, természetétől fogva, folyton változik, áramlik, most azonban a saját klinikai tapasztalatom kikezdte ezt a felfogást.

1983-ban újabb elképesztő beszámolót olvastam a müncheni Josef Zihltől és kollégáitól, akik egy tanulmányban részletesen leírták a mozgásvakság egyik esetét: a cikk egy olyan nőről szólt, aki agyvérzését követően végleg képtelenné vált arra, hogy a mozgást észlelje. (Az agyvérzés a látókéreg egy egészen speciális területét érintette, amelyről állatkísérletekben már kimutatták, hogy a mozgás észlelésében rendkívül fontos szerepet játszik.) E beteg, L. M. esetében több másodperces kimerevített képek jelentek meg, s eközben M. asszony hosszan tartó, mozdulatlan képet látott, és vizuálisan nem volt tudatában a körülötte történő mozgásoknak, jóllehet máskülönben gondolkodása és érzékelése normális volt. M. asszony minden további nélkül beszélgetésbe tudott elegyedni vele szemben álló barátjával, akinek azonban nem látta az ajka mozgását és arckifejezése változásait. Ha a barátja időközben elment onnan, M. asszony továbbra is maga előtt “látta”, még ha a hangja mögüle jött is. Saját magától jelentős távolságra “megdermedve” látott egy autót, miközben az úttestre lelépve arra kellett ráébrednie, hogy az autó csaknem elüti; ha teát töltött, úgy látta, az ital “megfagyott”, s aztán már csak azt állapította meg, hogy csészéje túlcsordult, és teatócsa áll az asztalon. Ez az állapot eléggé dühítő, olykor kifejezetten veszélyes.

Világosan megkülönböztethető a mozgóképszerű vízió és a Zihl által leírt mozgásvakság; és talán mindkettő megkülönböztethető attól az igen hosszú időtartamú látási, illetve általános elmerevedéstől is, amelyet egyes, agyvelőgyulladás után lévő betegek észleltek. E különbségek azt jelentik, hogy a mozgás vizuális észlelésében és a vizuális tudatosság folytonosságának fenntartásában számos folyamatnak és rendszernek kell részt vennie – s ez összhangban áll azokkal a bizonyítékokkal, amelyek észlelési és pszichológiai kísérletekből származnak. E folyamatok egy része, esetleg mindegyike leállhat, miként le is áll bizonyos mérgezések, migrénes rohamok és egyes agykárosodások következtében – de megmutatkozhatnak-e normális körülmények között?

Hétköznapi példa ugrik be, amelyet bizonyára sokan észleltünk már, s talán el is tűnődtünk rajta: amikor egyenletesen forgó tárgyak – ventillátor, kerék, propeller – láttán, vagy kerítés, sövény mellett elhaladva az egyébként folyamatos mozgást megszakítottan érzékeljük. Olykor, mikor az ágyamon fekve a mennyezeti ventillátort figyelem, egy időre úgy tűnik, mintha a lapátok hirtelen ellenkező irányba kezdenének forogni, aztán éppoly hirtelen visszaállnak eredeti irányukba. Olykor úgy tűnik, mintha a ventillátor lebegne vagy elakadna, máskor létszám feletti lapátok jelennek meg, vagy a lapátoknál szélesebb, sötét csíkok.

Ehhez hasonló, amikor filmeken úgy látszik, mintha a postakocsi kereke lassan visszafele forogna vagy alig mozogna. Ez a kocsikerék-illúzió abból adódik, hogy a filmezés sebessége nincs összhangban a kocsikerék sebességével. Az illúziót a való életben is megtapasztalhatom a ventillátoromon, amikor reggel beárad a szobámba a nap, és minden folyamatos, egyenletes fényben fürdik. Ilyenkor vajon a saját észlelési folyamataim pulzálnak, ezek nincsenek összhangban az észlelt mozgással – ismét csak a kamera működéséhez hasonlóan?

A Duke Egyetemen Dale Purves és kollégái részletesen feltárták a kocsikerék-illúziót, és arra jutottak, hogy a vizsgált személyek körében általános ez az érzéki csalódás vagy észlelési hiba. Miután a folytonosság hiányát előidéző minden más körülményt (a szaggatott fényt, szemmozgást stb.) kizártak, azt állapították meg, hogy a látásrendszerünk az információt “eseménysorrᔠrendezi, másodpercenként három–húsz képes sebességgel. Normális esetben ezt a képsorozatot megszakítatlan észlelési folyamnak érzékeljük. Purves és társai egyenesen azt állítják, hogy a mozifilm azért olyan meggyőző számunkra, mert a kamerához hasonlóan mi magunk is önálló képekre tördeljük az időt és a valóságot, s azután ismét megszakítatlan folyammá szervezzük.

Purves szerint az agyunk éppen attól tudja követni és kiszámítani a mozgást, hogy egymás utáni pillanatokra bontjuk, amit látunk. Az agynak ugyanis nem kell mást tennie, mint megjegyezni a tárgyak egymást követő helyzetét, és ebből azután kiszámítja a mozgás irányát és sebességét.³

Ez azonban még nem minden. Mert nemcsak kiszámítjuk a mozgást, mint a robotok, hanem észleljük is. És akárcsak a színeket és a mélységet, a mozgást is vizuális tudatunk és tudatosságunk szempontjából lényeges, sajátos kvalitatív tapasztalatként észleljük. Az érzület születésekor – amikor az objektív agykérgi számítás szubjektív tapasztalattá alakul – történik valami, amit nem értünk. Ezek az átalakulások filozófusok végeérhetetlen vitáinak tárgyai, miként az is, képesek leszünk-e valaha is megérteni e folyamatokat. Jelenleg a neurológusok többsége beéri azzal, hogy e folyamatok léteznek, és inkább a tudat hátterének alapjait, “idegrendszeri megfelelőit” kutatják, az olyan alapvető tudatformákból kiindulva, mint a mozgás észlelése.

James a zoetrópot álmodta a tudatos agy metaforájának, Bergson a mozgófényképet, ám szükségképpen mindkettő távoli analógia maradt. A neurológia csupán az utóbbi húsz-harminc évben kezdhette észrevenni a tudat idegrendszeri alapjait ezekben az ötletekben.

Az 1970-es éveket megelőzően a tudat neurológiai szempontú tanulmányozása szinte érintetlen tudományterület volt, azóta viszont világszerte sok tudóst foglalkoztató, központi kérdéssé vált. Ma már a tudat minden szintjét vizsgálják, az alapvető észlelési folyamatoktól (melyek az emberen kívül számos állatnak is sajátjai) a memória, a képzelet és az önreflexív tudat magasabb rendű szerveződéseiig.

Ma már van lehetőség arra, hogy száznál is több neuron egyidejű működését megfigyeljük, méghozzá észlelési és mentális feladatok elé állított (nem pedig érzéstelenített) állatokon. Az agy nagy területeinek tevékenységét és interakcióit olyan képalkotó technikákkal vizsgálhatjuk, mint a funkcionális MRI- és a PET-vizsgálat, s ezek a non-invazív (műtéti beavatkozást nem igénylő) technikai eszközök emberek esetében is alkalmazhatóak, így megfigyelhető, hogy összetett mentális tevékenységek közben mely agyi területek lépnek működésbe.

A fiziológiai tanulmányok mellett újabban megjelent az idegrendszer számítógépes modellezése, mellyel virtuális neuronpopulációkon és -hálózatokon kutatják, miként szerveződnek a neuronok a különböző hatásokra, ingerekre adott válaszok során.

Mindeme megközelítések, valamint a korábbi nemzedékek számára még elérhetetlen elképzelések mára a neurológia egyik legalapvetőbb és legizgalmasabb kalandjává nemesítették a tudat idegrendszeri megfelelőinek kutatását. Meghatározó újdonság a “populációban” való gondolkodás – ami azt jelenti, hogy a vizsgálódások során neuronok egész “populációit” (százmilliárdjait) veszik figyelembe –, a tapasztalat erejét pedig úgy tekintik, hogy az megváltoztatja az idegsejtek közötti kapcsolatok erősségét, illetve elősegíti az agyban a funkcionális idegsejtcsoportok, idegsejtegyüttesek kialakulását – s e csoportok osztályozzák a tapasztalatokat.⁴

Ma már nem tekintik az agyat merev, kötött formában működő, a számítógéphez hasonlóan programozott rendszernek, hanem többnyire a “tapasztalati szelekció” sokkal inkább biológiai alapú és erőteljesebb elgondolását fogadják el, és azt tartják, hogy a tapasztalat szó szerint alakítja az agy működését és az idegsejtek kapcsolódásait (természetesen a genetikai, anatómiai és fiziológiai korlátokon belül).

Az idegsejtcsoportok (e több ezer neuronból álló csoportok) szelekcióját, illetve a szelekciónak az egész élet folyamán az agy formálódására gyakorolt hatását a természetes szelekciónak a fajok fejlődésében játszott szerepéhez hasonlítják; Gerald M. Edelman – aki e felfogás egyik első képviselője volt az 1970-es években – egyenesen “az idegsejtiek darwinizmusá”-ról beszél. J. P. Changeux francia neurológus az egyes idegsejtek kapcsolódására helyezi a hangsúlyt, és a “szinapszisok darwinizmusá”-ról beszél.

William James kitartott amellett, hogy a tudat nem “dolog”, hanem “folyamat”. E folyamatok idegrendszeri alapja Edelman szerint egyike az agykéreg különböző területein lévő idegsejtcsoporok (valamint az agykéreg és a thalamus, illetve más agyterületek) közötti dinamikus interakcióknak. “Újra belépő” (azaz kölcsönösen működő) interakciókról beszél, s meglátása szerint a tudat az agy elülső területein elhelyezkedő memóriarendszerek és az agy hátsó területein lévő, az észlelési kategorizálásban részt vevő területei között létesülő hatalmas mennyiségű interakcióból jön létre.

A tudat idegrendszeri alapjait kutató, úttörő jelentőségű tudósok közé tartozik Francis Crick (a “kettős spirál” felfedezője) és fiatalabb pályatársa, Christof Koch, aki az 1980-as években indult közös kutatásaik alatt kezdettől fogva szorosan az alapvető vizuális észlelésre és folyamatokra összpontosít. A vizuális tudat mechanizmusai Crick és Koch szerint ideális kiindulási pontot adhatnak, mivel ma már könnyű vizsgálni őket, és a tudat egyre magasabb fokú megértéséhez és kutatásához modellként szolgálhatnak.

Az “A Framework for Consciousness” című, a Nature Neuroscience 2003 februári számában közölt összefoglaló tanulmányában Crick és Koch a mozgás észlelésének idegsejti megfeleltetéséről elmélkedik, arról, hogyan fogjuk fel vagy alkotjuk meg a vizuális folytonosságot, illetve, tágabb értelemben a tudat látszólagos folytonosságát. Azzal állnak elő, hogy “a [látás] tudatossága nem más, mint állóképek, mozgással “bemázolva” [és] az észlelés önálló időszakokban zajlik”.

Igen meghökkentem, amikor pár hónappal ezelőtt rábukkantam erre a részre, mert megfogalmazása mintha ugyanazon a tudatfogalmon alapulna, amelyet James és Bergson is javasolt száz évvel ezelőtt, és amely azóta visszhangzik bennem, hogy az 1960-as években először hallottam a mozgófényképes vízióról migrénes betegeimtől. Itt azonban több állt, a tudat idegsejt-tevékenységen alapuló lehetséges lényege.

Crick és Koch szerint azonban a pillanatfelvételek nem egyenletesek, mint a filmeken. Az egymást követő felvételek időtartama, úgy vélik, nem állandó; mi több, az is lehet, hogy a színeik sem ugyanazok. Míg a vizuális érzékelési bemenet pillanatfelvételi rendszere valószínűleg meglehetősen egyszerű és automatikus, és viszonylag alacsony rendű idegi mechanizmus, minden egyes észlelés nagy számú vizuális tulajdonságot tartalmaz, s ezek mindegyike összekötődik valamiképpen, még tudatalatti szinten.⁵ De vajon a különálló felvételeket miként “dolgozzuk egybe”, hogy folyamatossá váljanak, és hogyan érik el a tudat szintjét?

Egy-egy adott mozgás úgy jelenhet meg az agyban, hogy a látókéreg mozgásközpontjában adott sebességgel idegsejtek sülnek ki, ám ez csak egy jól szervezett folyamat kezdete. Ahhoz azonban, hogy tudatossá váljék vagy magasabb szinten is megjelenjék az idegsejt kisülése, el kell érnie bizonyos intenzitásküszöböt, és fölötte kell maradnia – Crick és Koch szerint a tudat küszöbjelenség. Ehhez ezen idegsejtcsoportnak az agy más területeihez (rendszerint az elülső lebenyekhez) is kapcsolódnia kell, és több millió más neuronnal is “koalíciót” kell kialakítania. Szerintük az ilyen koalíciók egy perc alatt részlegeket hoznak létre és oszlatnak szét, és kölcsönös kapcsolatokat alakítanak ki a látókéreggel és más agyterületekkel. Az agy különböző részein elhelyezkedő idegsejt- koalíciók folyamatos odavissza-interakcióban “beszélgetnek” egymással. Így egyetlen vizuális észlelés idegsejtek milliárdjainak párhuzamos és kölcsönös tevékenységét válthatja ki.

Végül ahhoz, hogy a koalíció tevékenysége, a koalíciók koalíciója elérje a tudat szintjét, nemcsak át kell lépnie az intenzitásküszöböt, hanem ott is kell maradnia bizonyos ideig, mintegy százmilliomod másodpercig. Ez az időtartam az “észlelési pillanat”.⁶

A látási tudat tényleges folyamatosságát Crick és Koch azzal magyarázza, hogy a koalíciós tevékenység “hiszterézis”-jellegű, azaz tovább fennmarad, mint az inger. Ez az elképzelés bizonyos szempontból nagyon hasonlít a “látvány fennmaradásá”-ból kiinduló, 19. századi elméletekhez.⁷ Hermann Helmholtz 1856-os, Physiologische Optik című művében írja:

Csupán az szükséges, hogy az inger elég gyorsan ismétlődjék, s még azelőtt felfogható legyen, hogy az előző inger utókép-hatása elmúlt volna.

Helmholtz és kortársai úgy vélték, hogy az utókép-hatás a retinán keletkezik, Crick és Koch szerint azonban a neuronok agykérgi koalíciójában jön létre. Vagyis a folyamatosság érzete az egymást követő pillanatok folyamatos átfedéséből következne. Lehetséges tehát, hogy a fentebb leírt mozgófényképes vízió – akár élesen elkülönülő állóképekből, akár elmosódó, egymást átfedő képekből áll – a koalíciók ingerelhetőségének rendellenességére vezethető vissza, mely vagy túl sok, vagy túl kevés hiszterézissel jár.⁸

Közönséges körülmények között a látás nem toldozott, semmi sem utal a háttérben végbemenő folyamatokra, amelyektől függ. Kísérleti úton vagy idegrendszeri rendellenességek révén szét kell bontani, hogy megláthassuk, milyen elemekből épül fel. Elsősorban az így elemeire bontott látás – a bizonyos mérgezések, súlyos migrének esetén tapasztalt villódzó, kimerevített vagy időben elmosódó képek ismerete – adott hitelt annak az elképzelésnek, hogy a tudat különálló mozzanatokból épül fel.⁹

Akármilyen legyen is ez a mechanizmus, a folytonosság, a hömpölygő, mozgó tudat előfeltétele mindenképpen a különálló vizuális keretek, pillanatfelvételek összefűzése. Az ilyen, dinamikus tudat elsőként valószínűleg a hüllőkben jelent meg, mintegy negyed milliárd évvel ezelőtt. Úgy tűnik, a kétéltűek, például a békák esetében nincs ilyen tudatfolyam, nem rendelkeznek aktív figyelemmel, vizuálisan nem követik a körülöttük zajló eseményeket. Jelenlegi ismereteink szerint a békának nincs vizuális világa, sem vizuális tudata, csupán automatikus képessége arra, hogy fölismerje a látómezejébe kerülő rovarszerű dolgokat, s válaszképpen kiöltse a nyelvét. Azt mondják erre, hogy a béka látása lényegében csupán légyfogó mechanizmus.

Ha a dinamikus, hömpölygő tudat a legalacsonyabb szinten a folyamatos, aktív megfigyelést, szemlélődést teszi lehetővé, a legmagasabb szinten az észlelés és a memória, a jelen és a múlt közötti interakcióra ad módot. Ez a primer tudat – ahogyan Edelman nevezi – igen hatékony, és nagyban elősegíti az alkalmazkodást a létért folytatott küzdelemben.¹⁰

A viszonylag egyszerű elemi tudattól az emberi tudat felé a beszéd és az én-tudat kialakulásával, illetve a múlt és jövő kifejezett érzékelésével léptünk el. Ez adja az egyének tudatában az egyes témakörök és a személyiség folytonosságát. E sorokat a Hetedik Avenue egyik kávézójában írom, s közben nézem a körülöttem nyüzsgő világot. Figyelmem és összpontosításom ide-oda ugrál – a piros ruhás lányra, aki elmegy mellettem, a férfira, aki egy vicces kutyát sétáltat, a napra, mely (végre!) előbukkant a felhők mögül. Mindezek az események történésük pillanatában ragadják meg figyelmemet egy-egy pillanatra. Vajon a sok ezer lehetséges észlelés közül miért éppen ezeken akadtam fenn? Ez a háttérben meghúzódó reflexiókkal, emlékekkel, asszociációkkal magyarázható. A tudat mindig aktív és szelektív – megannyi, kizárólag az egyes egyénre jellemző érzés és jelentés terheli, értelmet ad választásainknak és összefűzi észleléseinket. Tehát nem pusztán a Hetedik Avenue-t látom, hanem az én Hetedik Avenue- mat, melyet a saját személyiségem és önazonosságom jelöl ki. Minden észlelést, minden jelenetet mi magunk alakítunk, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Rendezői vagyunk egy filmnek, melyet magunk készítünk – de amelynek éppúgy tárgyai is vagyunk: minden kép, minden mozzanat mi vagyunk, a mienk –, a mi alakunk rajzolódik ki benne, ha nincs is más létünk és nincs is más valóságunk, csak ez.

Vajon hogyan fogjuk egybe képeinket, pillanatnyi mozzanatainkat? Tovatűnő gondolataink, ahogy James mondja (az 1880-as években egy, a kovbojéletből vett képben), nem úgy vándorolnak, mint a vad tehenek. Mindegyiknek van tulajdonosa, mindegyik a sajátunk, mindegyikre rá van ütve e tulajdonviszony védjegye, és – James szavaival – minden egyes gondolat maga is a korábban fogant gondolatok tulajdonosaként születik meg, és “tulajdonként hal meg, azt hagyományozva későbbi tulajdonosára, amit éppen önmagaként önmagáról felfogott”.

Tehát nemcsak észlelési, puszta pszichológiai mozzanatokról van szó – jóllehet ezek állnak minden mögött –, hanem lényegüket tekintve személyes mozzanatokról, melyek, úgy tűnik, létünk alapját adják. Végezetül eljutunk Proustnak (és valójában Hume-nak) a fényképezés folyamatát idéző elképzeléséhez, mely szerint mi magunk teljes egészében “mozzanatok gyűjteménye” volnánk, noha e mozzanatok egymásba mosódva hömpölyögnek, mint Borges folyója.¹¹

   

Fordította Nagy Mónika Zsuzsanna