Az egész napnak el kell múlnia,

a Napnak újra föl kell kelnie,

hogy megint ne tudjam, merre, hova,

miért, mi ellenében és mire.

Délelőtt tíz óra. Ha akarom,

véget ért e napom,

vagy ha fárdalmaitól pihenten,

mert hajnali háromkor keltem,

még délután leszaladok,

sörért, már nem kiülni

– elmúlt, hihetetlen fénnyé kopott

dolog –, teraszkorlátot nem kerülni,

kézzel végigszántani, rajta! – – – révedő – – –

ahogy cseppjeit rajta hagyta az eső:

már csak a feltûnést hagyandó,

boltba be, a táskába berakandó

doboz sörökért. És hagyom.

Elmúlnak a szokások, alkalmak, el,

és ha a kérdésre, “miről van szó”, felelni kell,

ó, persze, csak azt csodálhatom,

hogy egyáltalán, hogy bármi szó van,

(Miről, miért, mi ellenében: jól van,

ahogy van. T. S. Eliot bekattan:

“Kicsit reménykedem az alkonyatban”,

de ez favoritgyőzelem. Megint megfelelő

alvásom lesz, ha semmi

közbe nem jön. Veszem, elő,

amit fel szoktam jegyzetelni,

most ráömlött a doboz sörből egy kevés

sáros a jegyzetelés,

táskám oldalzsebének sarától,

mely – ami?! – kosz, száraz por máskor.)

Így, ahogy sörrel megtermékenyítjük,

televénnyé, a televényt,

hagyhatunk bankkamatot, lottóvevényt,

ez az egész, bármivé kerekítjük,

csak mint a törtek, nem juthat soruk

nulláról egyre, ötről a hatra,

s mert a jegyzetelőt békén nem hagyja,

amit rótt, íme, bal-változatunk:

“Ne, erről ennyi szó? Jó, erről szó sincs!”

“Jó, persze, mondd. Csak a kérdést nem értem,

különben a felelet megvan.” Ami eldől nem áll,

a régi kincs, bekövetkezik – vélem – a Nap leszáll.