A gyermek

Vér, veríték, mondják, de nehezebb

mint az elmondható, a végtagok

ujjait merevítő görcsök, az egész test

hullámzása, egyre rövidülő

pihenések csavarható-vizes

lepedőn, a másra-nem lehet figyelni

fájdalom, kozmikus morajlás, a föld

megrepedése, fénysugár-szökőkút:

egy új teremtmény. Itt, ezen a csúcsos

házak-övezte téren, napsütésben

lebeg át, mint a Kisded látomása

a lenne, a van és a nem lehet között.

Ősz

A tenger, az éjszaka és az árnyék

hullámai közé simul világod,

de holdfényben borzongó reszketés is,

félelem, nyugalom tovább-szövése

míg majd az olló elcsattan. Megérzed

a kettős kés hideg pengéit, éles

vágó fájdalmát, a vér elfolyását,

vagy már semmit? Besüppedsz a sötét

göröngybe, légnemû létedből a porba,

foghatatlan lelkednek anyagába.

Az ősz magába zár. A sûrû évszak

lassan megkocsonyásodik körülötted.

A csend

Még hallatszott a csend. Még milliónyi

szárny és fûrezzenés, a levegő

kristályai egymáson-zizegése

alvók lélegzete, az álmodók

úszó szárnyalása vagy zuhanása.

Az éjszaka bársonysötét zenéje,

süllyedése a porhanyós anyagba

magába fogadni a hangokat.

Csak a haldokló test elhallgatása

némítja el végleg a dermedő világot.

Nem a befagyott tenger – ő, aki

nem mondhatja ki többé a szót: tenger vagy Isten.