Római elégiák / V.

Rálelt szívem e klasszikus földön a néki-valóra;

Szólít a múlt s a jelen; míly öröm: értem a szót!

Szólt a tanács: kincs vár ott, a régi nagy írók

– Forgatom műveiket lelkesen, nap nap után.

Ámde éjjelre nekem, tudd meg, mást tartogat Ámor;

Nem jut, csak fél-tudomány? Részem a dupla gyönyör!

Hisz tán nem tanulok, mikoron a drága kebelnek

Formáját lesem és csípőt becéz a kezem?

Most értem csak a márványt, fontolt összevetésben;

Érintve lát a szemem, és kezem látva tapint.

És ha a kedves elrabol is pár órát a napból,

Kárpótlása busás, éjjel amit nekem ád.

Hisz nem csókolunk csak folyton, van okos csevegés is,

Szunnyad oldalamon? Éberen jár az eszem.

Verset is költöttem már karjaiban, nem is egyszer;

Hátán dobolva ki a hexameter ütemét

Érző ujjakkal. És míg piheg, édes az álma,

Átjár sóhaja, s itt perzseli bent a szivem.

Ámor vigyázza a lámpást, s közben a múltat idézi;

Akkor triumvírjeit szolgálta volt ugyanígy.

Boldog sóvárgás

Ne hallja más, csak az értők;

A tömeg csak gúnnyal várna –

Magasztalom azt az élőt,

Kinek lánghalál a vágya.

Hűs, szerelmes éjszakába’,

Mely téged, a nemzőt, nemzett,

Új sejtéssel lep meg lángja

Csöndes fényű mécsesednek.

Nem kötöz már, hisz leverve

A sötétség nehéz lánca –

Új sóvárgás hajszol egyre:

Vágyol földöntúli nászra.

Félszed és súlyod levetvén

Csak a vonzást érezed,

Mígnem, fényre szomju lepkém,

A láng el is égetett.

“Halj meg, hogy újjászüless!”

– Míg nem hajt ez ösztön,

Tévelygő vendég lehetsz

Csak a sötét Földön.

FORDÍTOTTA TATÁR SÁNDOR