Köszönöm, hogy kijött, szólt a férfi bizonytalanul, biccentett is, s közben ide-oda járt a tekintete. A rendőr visszabólintott, holott nem kijött, csak éppen erre járt. A központból szóltak rá, hogy valami baj történt a környéken. Pontosabban ebben az utcában. Baj van az Arany János utcában. Remegett a diszpécser lány hangja. A rendőr a férfi válla fölött belátott az udvarba, a pusztítás fölött, mintha a tél hagyott volna ott magából valamit, még mindig lebegett néhány pihe. Remegtek a hatalmas udvari nyárfa levelei, ezer kis tükröt aggattak az ágakra. A diszpécser lány elcsukló hangon magyarázta, hogy ilyet még nem hallott. Kit érdekelt, hogy a diszpécser lány mit hallott?! Azt mondja el, mi van! Baj van. Nagy baj van az Arany János utcában!

A rendőr most azt bámulta, mi történt.

Mi történt?, kérdezte.

Nem tudom, mondta a férfi.

A felesége?

Ott ül, mutatott a tornác felé a férfi. Az asszony arca nyugodt volt, kezében pohár, a pohárban víz derengett, a nő néha belekortyolt. A rendőr végigment a töredezett, gazzal fölvert udvari járdán, kétoldalt a kókadt nárciszok és kardvirágok körül méhek zümmögtek. A kerítés tövében szeder- bokrok, túlérett gyümölcsökkel. Egy kőhasadékban hangyaraj nyüzsgött. A rendőr leguggolt, figyelte a rovarok mozgását. Azt mondják, akkor jönnek elő, ha eső lesz. Aztán felállt, megigazította a derékszíját.

Eső lesz, mondta.

Nem így hallottam, ellenkezett váratlanul a férfi.

Nekem pedig elhiheti, ingatta a fejét a rendőr, és nem értette, mi a fenéért vitatkozik ez vele. Most nem mindegy, hogy lesz eső vagy nem?!

Aztán nem lépett föl a tornácra, előtte állt meg, a csizmája mellett ott volt egy sárkaparó. Apró piros kövekből rakták ki a tornác allapját, a párkányon volt néhány muskátlis láda.

Jó napot.

A nő bólintott. A rendőr érezte, hogy a férfi egészen szorosan áll a háta mögött, szinte a tarkójára lélegzik, mintha azt szeretné, menjen csak be, lépjen a tornácra, tegyen valamit.

Mi történt?, kérdezte a rendőr az asszonyt, aki újra kortyolt, ráemelte a tekintetét, de most mondott semmit.

Azt hiszem, nem beszél, mondta a férfi.

Azt hiszi?

Vagyis nem nagyon mond semmit.

Miért nem?

Nem tudom.

Semmit se mond?

Semmit. Vagyis egyszer azt mondta, hogy szomjas.

Mióta nem beszél?

Azóta.

Értem, sóhajtott a rendőr, mintha valóban érteni lehetne azt, ami itt történt, aztán járkálni kezdett az udvari járdán, bámulta az ápolatlan kertet, a forróság meggyötörte növényeket, a halomba rakott fahasábokat, a behorpadt oldalú homokkupacot, a fészerajtó mellé állított szerszámokat.
A fűben ott hevert a véres kapa. A szárítókötélen ruhák lógtak, furcsa volt, hogy mélykék színű csipeszekkel aggatták föl őket. Három férfiing, nadrágok, néhány blúz, és alsóneműk is. A nő alsó- neműi. Vakítóan fehérek voltak, áttetszőek, nagyok. Olyan fehérek voltak, mint a pihék, amik még mindig a tyúkudvar fölött lebegtek. Ez egyáltalán nem természetes. Szél sincs. Áll a levegő, mint egy forró tartályban. Ilyen nincs. Ennyi ideig nem lebeg egy pihe. A rendőr a férfi felé fordult.

Van valami fogalma, miért csinálta?

Nincsen.

Nem is vette észre, hogy… hogy készülne valami hasonlóra?

Hasonlóra?

Hát akkor erre, a rendőr ideges lett. Újra az udvar felé bámult.

A férfi hallgatott, a földet rugdosta.

De hát ez, a rendőr tanácstalan lett… én mit csináljak?! Mit akarnak maguk tőlem?

Nem tudom, mondta a férfi, és elővett egy cigarettás dobozt, de nem gyújtott rá.

A rendőr végül csak föllépett a tornácra, közel került a nőhöz, aki ráemelte a tekintetét. Aztán újra ivott. A pohara kiürült. Lassan forgatta ide-oda a két tenyere között.

Bemehetek?, kérdezte a rendőr, és az ajtó felé intett.

Persze, mondta a férfi.

A rendőr belépett a lakásba, és ahogy végigjárta a szobákat, rendet látott és tisztaságot, és ebben a rendben nem volt semmi kellemetlen vagy kötelességszerű, a tárgyak, az asztalon hagyott tegnapi újság, egy kés, valami igazolvány, a kulcscsomók úgy hevertek a komódon vagy az ablak- keretben, mintha éppen ekkor és ott kellene lenniük, mintha kevéske kiterjedésük a két életre szabott tér természetes díszei lennének. De azért furcsa érzése támadt. Hogy kint milyen rendetlenség van, bent pedig milyen rend. Aztán arra gondolt, hogy minden otthonban akad valami felesleges. Valami egyáltalán nem odavaló tárgy. Valami illetlenség. De ebben a lakásban nem látott ilyesmit. S bár nem harmónia volt ez, inkább valami magától értetődőség, hogy azért van rend, mert nem lehet másként. Ráadásul mintha a terítők gyűrődéseinek, annak a cetlinek ott a virágtartón, vagy
a fakulásoknak a falon nemcsak értelme, de valami meghittsége is lenne. A rendőr arra gondolt, biztosan ezért lebeg pihe a tyúkudvar fölött. Bámulta a falakon a képeket. Aztán óvatosan leakasztotta az esküvői fotót, mögötte ott maradt egy fehérebb négyszög. Aztán újabb képért nyúlt, a férfi és a nő egy idegen országban voltak, bizonyára kirándultak. Fiatalok voltak, mosolyogtak, fogták egymás kezét. A rendőr a két képpel ment ki a tornácra, a nő elé tartotta őket.

Ezek igazán szép képek, mondta.

Az asszony fölnézett, a kezében ott volt a pohár, és tele volt vízzel. Ivott. Nem mondott semmit.

Ez itt az esküvő, ez meg a nászút?

Nem, szólt közbe a férfi, ez az út tíz évvel az esküvő után történt. Bulgáriában voltunk, Neszebárban. És Várnában is. De ott csak átutazóban.

Neszebárban én is voltam, mondta a rendőr.

Szép város, bólintott a férfi.

Valahogyan nem látom a két kép között az időt, mondta a rendőr. Mintha maguk semmit sem változtak volna.

Én sem látom, mondta a férfi. Rágyújtott. Más lett a szája, ahogy dohányzott. A nő nézte a lassan elgomolygó füstöt, ivott. A rendőr ekkor látta meg a nő lábát. Lehajolt, nem akart hinni a szemének.

Hát ez meg mi a fene?, egyenesedett föl.

Ez egy…, a férfi bizonytalan lett, idegesen a hajába túrt, a tornác párkányán nyomta el a félig szívott cigarettát.

Ez, kérem, egy tánccipő.

Balettcipő, mondta a rendőr.

Az, igen, balettcipő, bólintott a férfi.

A nő ivott.

A rendőr lehajolt, hogy jobban megnézze, a balettcipő átázott a vértől, de azért jól látszott, hogy valóban balettcipő.

Táncolt a felesége?, egyenesedett föl a rendőr, mert arra gondolt, hogy ennyi idősen már nem táncolnak a nők. Régen talán. És nem is tévedett.

Táncolt a feleségem, mondta a férfi.

De már nem táncol.

Már nem táncol.

És mióta nem táncol?

Tulajdonképpen úgy, és ekkor a férfi grimaszolt, soha nem táncolt. Úgy értem, rendszeresen. Vagyis ilyen együttesben. Hogy amikor az ember föllép színpadon, közönség előtt. Nem táncolt úgy, magyarázkodott feleslegesen a férfi, mint aki az időt akarja húzni, ahogy egy színházban szoktak a táncosnők. De azért néha táncolt. Nekem táncolt. Itthon.

Magának?

Igen, nekem.

Hol táncolt?

A szobában. Néha az udvaron. Az esküvőn is táncolt. Amikor elutaztunk, amikor külföldön voltunk, akkor is táncolt.

Neszebárban?

Igen, Neszebárban. És Várnában a parkolóban is. Megálltunk, mert pisilnie kellett, de utána azért táncolt.

És… és amikor a felesége táncolt, maga mit csinált?

Az nekem jó volt, mondta a férfi, és oldalra nézett.

A rendőr nem tudott megszólalni, arra az átkozott pihére gondolt.

Amióta hazahoztam a csibéket, magyarázta a férfi, nem táncol, és az asszonyra pillantott, mint akitől igazolást vár.

A rendőr sóhajtott, nézze, én itt nem tudok mit tenni. Majd kijönnek tőlünk. Igen, így lesz. Kijön az illetékes személy, aki fölveszi a jegyzőkönyvet. Majd alá kell írni.

A rendőr úgy érezte, ezzel a többes számmal, vagyis hogy úgy fejezte ki magát, tőlünk, megfenyegeti ezt a két embert.

Arany János utca, mondta rendőr.

Értem, mondta a férfi és bólintott, rendben, ki fognak jönni, Arany János utca huszonöt. A férfi váratlanul nyugtalan lett, újra rágyújtott, remegett a keze. A nő ivott, nem szólt. A rendőr a férfi kezébe nyomta a két képet, lelépett a tornácról, és hátra indult. Egészen a tyúkudvar kerítéséig ment. Az utolsó pihe még mindig a tetemek fölött lebegett. Akkor a rendőr észrevette, hogy az egyik tyúk még él. Meg-megmozdult a teste, emelgette a lábát. Mintha az udvari nyárfa villogó levelei világították volna be a pusztítást. A góré félig volt sárga kukoricával. Hevert a porban vagy húsz tyúktetem, néhány kacsa, és a kutya, kis, fekete kócos korcs. Szárnyak, fejek levágva. Néhány sárga láb, összevérzett, tollas testek, kavargó tyúkbelek, a puszta földet befeketítő vérfoltok. A hatalmas, színes tollú kakas is döglött volt, de rajta nem látszott vágásnyom. A rendőr megfordult, már mögötte állt a nő. A férfi a tornácnál maradt, a szőlőlugas árnyékban, ott dohányzott.

Az még él, mutatta a nőnek a rendőr a tyúkot.

Vigye el, szólalt meg a nő.

Hová?

Vigye csak el.

A rendőr a nő lábát nézte, a véres balettcipőket. Aztán bólintott, jól van, elviszem.

Aztán visszafordult.

Mondja csak, tényleg táncolt Neszebárban?

Nem, mondta a nő, nem táncoltam Neszebárban.

És Várnában?

Soha nem táncoltam, mondta a nő, soha.

Az esküvőn se?!

Értse már meg, hogy soha, a nő olyan halkan mondta, hogy a rendőr szinte megrémült. Végül kapott egy szatyrot, beemelte a tyúkot, a madár verdesni kezdett. A rendőr az utcakapuból még visszafordult. A férfi a tornácnál cigarettázott, a nő mellette állt.

Még ma kijövünk, mondta újra, addig meg maga, bólintott a férfi felé, hívhatja a dögszállítókat. Ezeknek itt már dögkút kell.

És a rendőr látta, hogy a tyúkudvar fölött még mindig ott lebeg a pihe.