A szabadság elsõ tette tiszta helyzetet teremt, a korlátlan lehetõségek terét nyitja meg. De ugyan ki maradhatna e tetõponton, mely egyetlen pillanatig tart, amikor a sötétség visszahúzódik, s a jövõ fénye valamennyi arcát megmutatja, mert még nincs semmilyen arca? Be kell népesíteni a megnyíló teret, megnevezni az istenséget, aki annak középpontjában áll, felismerni vagy megteremteni a hatalmat, mely ezentúl mindenek felett uralkodik. Az, hogy a sötétbõl elõtörõ erõk megdöntötték a sötét birodalmát, csak a kezdet lehetõségét biztosítja, semmit nem árul el arról, ami elkezdõdik. Eleinte mindössze annyit lehet sejteni, hogy nyitva áll a tér az egyetemes elvek elõtt. Mert az elv a kezdet szava, az az alapvetõ kijelentés, mely az eredet sugárzó tekintélyét kívánja magába foglalni és rögzíteni. A semmibõl, amelyhez az erkölcsi gátak felszámolása vezetett, az elszánt erénynek kell megszületnie.

Az egész század feladatának tekintette, hogy visszanyúljon az elvekhez, és világosan megfogalmazza õket. Az elvek nyelve jóval 1789 elõtt jött létre, s a rendi gyûlés összehívásának közeledtével egymás után születtek a dogmatikusabbnál dogmatikusabb elméleti írások. “Az összes párizsi Szolónt játszik”, tutti soloneggianno i Parigini – írja tréfásan Alfieri 1789. április 29-én kelt, André Chénier-nek címzett levelében. A hagyományos monarchia összeomlásának pillanatában aki csak tollat ragad, a törvényalkotó szerepében tetszeleg. A forradalom elsõ pillanatának fehér fénye talán nem egyéb, mint az elvek spektrumában, a szabadság végre meghódított terében kavargó színek összhatása. Gyakran megjegyezték: ha igaz is, hogy a tervek egy része angliai vagy amerikai példára épült, vagy arra, amit a francia királyság elsõ intézményeirõl képzeltek, többségük az elvont fogalmak birodalmában szövõdött, s egy olyan tabula rasából indult ki, mely lehetõvé tette, hogy mindent a társadalmi lét elsõ törvényes alapjaira támaszkodva építsenek újjá. Vajon e sok- sok oly különbözõ és egyaránt nagylelkû, elméleti szempontból egyaránt meggyõzõ beszéd arra ítéltetett, hogy csupán szerzõje ellenõrizhetetlen egyéni meggyõzõdését tükrözze? Miféle varázslat tette lehetõvé, hogy a gondolat valamivel több legyen, mint e megfoghatatlan kijelentések sora, az érvek e finom, áttetszõ, az ellentmondások végtelen lehetõségének kiszolgáltatott láncolata? Ahhoz, hogy a megfogalmazott elvek ténylegesen hatni tudjanak, elterjedjenek, nyomot hagyjanak a világban, a gondolatnak valamilyen hatékony segítségre, járulékos erõre volt szüksége. Másként fogalmazva: a spekulatív ész nem maradhatott elszigetelten az eszmék birodalmába zárva, a szenvedély hatalmas energiájával kellett felvérteznie magát: térhódítása volt a tét…

Rousseau tanítása e ponton döntõ szerepet játszott, és igen lelkes fogadtatásra talált. Tény, hogy Rousseau életmûve (a magányból kiindulva, ám rendkívül nagy hatással és mélységes éleslátással) bizonyítja, mennyire termékeny, ha a gondolat ereje a szenvedély izzó lendületével egyesül. E ponton szeretnék emlékeztetni arra, hogy az olvasókat valósággal megbabonázta ez a vádakkal teli ékesszólás, amelyben a gondolat és az érzelem szorosan összeépül: a megfogalmazott doktrína a felhívás erejével hat, a szenvedély pedig nagy ívû, racionális beszéd formájában jelenik meg és tisztul le. Jean-Jacques azon munkálkodik, hogy megdöntsön minden kívülrõl ránk kényszerített tekintélyt; olvasóit arra szólítja fel, hogy ne a spekulatív ész hatalmának engedelmeskedjenek, hanem a gyakorlati ész közösségi megnyilvánulásának: a közakaratnak. Ugyanezt figyelhetjük meg saját vallásáról és erkölcsérõl szóló fejtegetéseiben, ahol minden a belsõ érzelem nyilvánvalóságára épül, egy olyan képességre, amely korábbi, mint az ész, ám amelyet a legszigorúbb logika sem cáfolhat meg… Amikor a harmadik rend legelszántabb képviselõi Rousseau nyelvén beszélnek, már nem gondolkodóként akarják bebizonyítani a szövetségi paktum igazságát, hanem a körülmények nyomása és egyfajta téves logika, petitio principii folytán feltétlen és megfellebbezhetetlen elsõbbséget tulajdonítanak a nemzet közös énjének: versailles-i fellépésükben, követeléseikben, alkotmányos rendszereikben már a népfelség nyilvánul meg és cselekszik. Már nem ennek elméleti megalapozottságáról, hanem gyakorlati alkalmazásáról van szó. A képviselõket a népfelség mozgatja, irányítja; õk ennek letéteményesei és eszközei. A megfogalmazott dekrétumok már nem az általános akarat doktrínájának elméleti igazságát próbálják bebizonyítani: már egy teljhatalmú általános akarat akarja õket. Ez munkál bennük, ellenállhatatlan erõvel. Mirabeau válasza Dreux-Brézé márkinak (akár legenda, akár valóság) e kontextusban nyeri el teljes jelentését: “A nemzet akaratából gyûltünk itt össze, és csak akkor megyünk el, ha erõszakkal kényszerítenek.”¹

Mirabeau tette és beszéde ez esetben nem a doktrinér higgadt elméleti fejtegetését idézi; elvek és akarat összekeveredtek, elválaszthatatlanok lettek; Mirabeau saját akaratát a nemzet akaratával azonosítja; az emlékezetes esemény pedig akkor következik be, amikor ez az akarat-elv a rosszakarattal (az egyedi akarattal) ütközik össze, mely szembe akar szegülni vele, és azáltal, hogy a rendek “külön-külön tanácskozását” írja elõ, nem ismeri el az általános akarat egyetemességét.

Így szállnak alá az elvek a történelem valóságába. Az ész beszéde, melyet magával ragadott az akarat szenvedélye, keresi a befogadására alkalmas helyet, az illeszkedési pontot, melyen át megvetheti lábát a világban. A forradalom nagy pillanatai e megtestesülés állomásai: az ész beszédét ezentúl nem lehet elválasztani a cselekvõ emberek akarati feszültségétõl és az elõzõ világ véletlenszerû ellenállásától. Tény, hogy ez a valóságban megfeneklett ész hamarosan eltávolodik tervétõl, ám egyúttal a jelkép rangjára emelkedett anyagiságot testesíti meg.

Robespierre haláláig a forradalom a szimbólumok nyelvét használja, ebbõl született legendája is, mely mögött a mai tudományos kutatás a “valódi” erõk játékát próbálja feltárni. A tömegmegmozdulások, az ünnepek, az emblémák mind abba a szimbolikus beszédmódba illeszkednek, mely egyszerre fedi el és tárja fel a történelem egy döntõ lépését. Mind a valóság részei.

Felülrõl szemlélve, s talán merész általánosítással e jelképes történet úgy is olvasható mint a fény dicsõségének és megpróbáltatásainak története. Az akarat, a forradalmi elvek igyekeznek egyetemes érvényt szerezni maguknak, hogy az embereket az állampolgári hév és a szívek tisztaságának egy és oszthatatlan terében egyesítsék. E szándék talán legjellegzetesebb megnyilvánulása az a nagyszabású ünnepi szertartás, amellyel 1790. július 14-én a Föderációt éltették. De a valóságba való alászállás az ész számára a homályba való alászállást jelenti.

A forradalom sikerét, ritmusát, katasztrofális felgyorsulását annak köszönheti, hogy a fény (vagy ha úgy tetszik, a felvilágosodás reformszelleme) váratlanul egyesült a felbõszült tömegek sötét lendületével. Egy olyan gondolat története ez, melyet – amikor a tettek mezejére lép – magával ragad, felvált, elsodor egy számára ismeretlen erõszak, melyet megpróbál értelmezni, s a nyilatkozatok és dekrétumok ellentmondást nem tûrõ nyelvezetével mederben tartani. Így születik meg az a bonyolult ellentétrendszer, mely a forradalom belsõ törvényét jelenti. A geometriai ábrák, a spekulatív ész által megfogalmazott érvek nem tudnak szabadon kibontakozni; a sötét nélkülözésbõl és az évszázados haragból születõ erõszak viszont csak a rombolás elemi formájában képes megjelenni. A forradalmi aktus e két ellentétes elem szintézise: az elveket a gyakorlatba ülteti át, ugyanazzal a mozdulattal, mellyel nagy nehezen a nyelvbe emeli az eleinte néma erõszakot. Az elméleti nyelv, az elvek nyelve kénytelen lesz szövetkezni és kompromisszumot kötni a homállyal, szenvedéllyel, félelemmel és haraggal – a nyomor erõszakával, mely a felbõszült tömegeket mozgatja. A jogszerû rend szava hiába szól egyértelmûen és mindenki számára érthetõen; hatástalan marad, ha nem emelkedik törvényerõre, ha nem szerez magának kötelezõ érvényt, és nem ismerik el életképes intézményként. Szükségességét a nyomor és az erõszak vele ellentétes szükségességével szemben kell bizonyítania. A beszéd – hogy értelmezzen, uralkodjon, vezesse és kézben tartsa a sötét erõket – a lehetõ legnagyobb hatékonyságra törekszik, minden energiáját mozgósítja. Jóslaterejû lesz, ünnepélyes, profetikus. A jakobinusok tömör és lázas ékesszólása mintha varázslattal akarná hatalmában tartani az embereket: igazából nem megvilágítani próbálja az eseményt, hanem – valóságos demiurgoszként – megteremteni. A beszéd erõt próbál adni az elveknek, hogy hatékonnyá tegye õket, ám magával ragadja az erõszak, melyet megfékezni szeretne. Az elvek áttetszõen tiszta nyelvébõl, mely maradéktalanul megõrzi fényét, a tett határozott beszéde lesz. A hozzá illõ hasonlat immár nem a kristály ártatlan áttetszõsége, hanem a fém acélos fénye. Már nem elég a jog forrására hivatkozni, meg is kell büntetni azokat, akik útját állják. Sejthetõ, hogy e nyelvet a kifáradás veszélye fenyegeti, hamarosan alámerül a keserû indulatok, átkok, megfellebbezhetetlen ítéletek, elvont fogalmak egyre erõsödõ sodrában.

A forradalom menetét irányító akarat, mihelyt nem tekintik egyértelmûen az általános akarat kifejezõdésének (márpedig ezt semmiféle megkérdõjelezhetetlen bizonyíték nem támasztotta alá), növekvõ árnyékkal telítõdik; nem hagyja-e vajon, hogy úrra legyen rajta a megtévedt vágy, a személyes haszonszerzés zavaros mámora? Kis idõ elteltével sötét akarattá, pártoskodó akarattá változik: ahelyett, hogy az egység érdekében tevékenykedne, elkülönül és megosztottságot szül. Az árnyék visszahúzódásából született forradalmi fénynek szembesülnie kell az árnyék visszatértével, mely legbensõbb lényegét veszélyezteti. A fény, miközben arra törekszik, hogy az egész világot átjárja, ellenállásba ütközik, mely egyszerre fakad a dolgok tehetetlenségébõl és azok ellenszegülõ akaratából, akik nem fogadják el az új igazságot. Az elméleti észnek és a lelkesedésnek, mely terjeszti, a “valódi erõk” játékával kell szembesülniük. Látni fogják, hogy újjászületett a gyászos ellenfél, amelyrõl azt hitték, egyszer s mindenkorra megszabadultak tõle. A fény elõrejutásában való bármiféle késlekedésért, a forradalmi állam gyakorlati megszervezésének minden nehézségéért az ellenforradalmárokat, az összeesküvõket, az ellenséges szövetség ügynökeit okolták (gyakran nem is alaptalanul). A forradalmi ész, azáltal, hogy az erény uralmát akarta bevezetni, elkerülhetetlenné tette a gyanú uralmát, melyet hamarosan a terroré követett. Folytonosan meg kellett ismételnie az erõszakos tettet, a kezdeti tettet, mely lehetõvé tette a fény gyõzelmét a sötétség felett. A Bastille bevétele még nem jelentette a döntõ hajnal elérkezését. Meg kell büntetni az éjszakai Bûnt, melyet a király testesít meg. Lebrun a következõ sorokkal ünnepli meg Louis Capet kivégzését:

Százados szolgaság, egy nap szakít a láncodon!

Zsarnok önkényét törvényes állam követi,

Köztársaság, bosszulni születtél világodon.²

Ennek az ismétlõdõ tagadásnak és e bosszúszomjas születésnek a királygyilkosság lett volna a csúcspontja, mindenek felett álló jelképe: mégsem hozta el a sorsdöntõ pillanatot, mert a forradalmi eszménnyel szembeni ellenállás gondviselésszerû támaszpontra talált a véres tettben, amelynek az új idõk kezdetét kellett volna jelentenie. A Terror azt mutatja, hogy a forradalmi akarat közvetlen összeütközésbe kerül egy vele ellentétes akarattal (mely egyszerre valóságos és kitalált, kivetített és magába vetített). Tévedés volt azt hinni, hogy a forradalmi fény hajnali kitörése után egy csapásra uralkodni tud a világ fölött: a veszélyben lévõ haza és a Népjóléti Bizottság idõszakában a harcot folytonos feladatnak tekintik, s a gyõzelem újra és újra megkérdõjelezõdik. A Terror az áldozat és a születés hosszan tartó ünneplése, ám eközben a szabadságot magával ragadja az anarchia szédülete, s folytonosan kilép abból a rögzített formából, melyet szeretne megszerezni magának… Nem azt akarjuk mondani, hogy Thermidor és Robespierre halála a forradalmi akarat bukását jelenti. De ettõl kezdve az elvek és az akarat nem fonódnak olyan szorosan össze, sõt, felbontják szövetségüket. Az elvek nyelve – akadályokba ütközve – elhasználódott, hamis lett, a szavak jelentése elszegényedett vagy homályossá vált: 1794 után sokan beszélnek arról, hogy a nyelv kifáradt. Az allegóriák ereje kimerül. S innen már egyenes út vezet a csalások leleplezéséhez. Függetlenül attól, milyen ügy védelmében íródtak, Benjamin Constant alábbi, 1797-ben kelt sorai általános kórképet adnak a Direktórium idõszakában uralkodó szellemi állapotokról:

Az erõszakos harcokban az érdekek mindig ott szaladnak a túlfûtött vélemények nyomában, ahogy a dögevõ madarak követik a csatára készülõ sereget. A gyûlölet, a bosszú, a mohóság, a hálátlanság gátlástalanul parodizálta a legnemesebb példákat, mert az embereket szerencsétlen módon ezek utánzására buzdították. Az álnok barát, a hûtlen adós, a sötét feljelentõ, a romlott bíró elõre megírt védõbeszédre lelt a mindenki által használt bikkfanyelvben. A hazafias érzelem állandó mentséggé vált, mely minden bûn alól felmentett. A nagy áldozatok, az odaadó tettek, a gyõzelmek, melyeket az ókoriak komor republikanizmusa aratott a természetes hajlamok felett, ürügyet szolgáltattak az önzõ szenvedélyek féktelen elszabadulásához. (A Terror következményeirõl, V. év).

Az elvek felszíne mögött a mohóságot és az érdekeket találjuk: a pragmatizmus százada ez. Marad tehát a kendõzetlen akarat: az elvtelen vagy alkalom szülte elvekre támaszkodó akarat. Az absztrakt elvek közül, melyeket 1789 gondolkodói dolgoztak ki, csak azok maradnak meg, melyek megfelelnek az új uralkodó osztály érdekeinek. A dráma befejezõdött, lehullanak a tógák és a maszkok. A fény és az erény mitológiája véget ér: a nemzetnek vezetõre van szüksége, legyen az akár egy korzikai tábornok. Franciaországban és külföldön néhányan azok közül, akik a forradalmat fényáradatként üdvözölték, Bonapartében a sötétség hercegét látják. A forradalmi ész késõbb létrehozza a polgári törvénykönyvet és egy tökéletesen központosított közigazgatást. Az akarat Franciaországból ugyanakkor kérészéletû Birodalmat teremtett, ellene fordítva azon európai nemzetek akaratát, melyek maguk is “hazafias” öntudatra ébredtek. Kétségtelen, hogy a napóleoni akarat forradalmi elõzményeinek köszönhetõen még mindig olyanakarat volt, mely jogot akart, de amit példájából levonnak, az kevésbé a jog lesz, mintsem az akarat gátlástalan megnyilvánulása: ami a 19. századi Európában a forradalmi gondolat végsõ következményeként és legfõbb árulásaként hamarosan felüti fejét, az az akaratot akaró akarat, a hatalomvágy, a sötét akarat, mely semmiféle közösséget nem vállal az ész világosságával, melyet oly felületes módon “felületesnek” titulál.

FORDÍTOTTA LÕRINSZKY ILDIKÓ