A politikai visszarendeződés logikája

A Putyin alatt kiformálódott hatalom új dinamikáját meghatározó tényezők mindinkább a rendszerszintű determinánsok szerepét töltik be. Ezek pedig a következők: felelősség, legitimitás, szubjektualitás, a hatalom újratermelése. Vegyük őket sorra. Nézzük először a felelősséget!  

Mi mozgatja az új hatalmat?

Kívülről úgy látszik, hogy Putyin nyert, amikor úgy döntött, hogy egyedül hajózik. Így kevésbé függ a régi uralkodó csoportoktól. Nincsenek többé ellenfelei és vetélytársai. Most ő a Kreml tényleges ura, és senkinek sincs ezután lekötelezve. De ettől kezdve, miután saját kezébe vette az állam eddiginél szigorúbb ellenőrzését, immáron egyedül ő viseli a felelősséget Oroszországért. Mostantól már senkit nem hibáztathat balsikereiért. Pedig minél nagyobb a felelőssége, annál inkább kockáztatja, hogy elveszti a társadalom bizalmát és támogatását, ha netán hibákat követ el vagy kudarcok érik. Innen már egyenes az út a vezetői pozíció megrendüléséig, ha a vezető támogatottsága elsődlegesen a bizalmon és a társadalmi elvárásokon alapul. Amennyiben a vezér nem váltja be a hozzá fűzött reményeket – vége, beköszönt uralmának alkonya, és kezdetét veszi az új – a perszonifikált hatalom megtestesítésére alkalmas – vezető keresése. Ha viszont megpróbálja áthárítani a felelősséget a parlamentre vagy a kormányra, saját rendszerét ássa alá, lévén, hogy a politikai intézmények jószerével nem egyebek, mint a végrehajtó hatalom meghosszabbított karjai. Egyszóval Putyinnak, akárcsak bármely orosz vezetőnek, aki a perszonifikált hatalom keretei között működik, folyton azon kell töprengenie, miként érhetné el, hogy hatalmi jogköre maximális, felelősségre vonhatósága pedig minimális legyen. Senkivel nem oszthatja azonban meg felelősségét anélkül, hogy hatalmát is ne osztaná meg vele. Arra aligha gondolhat komolyan, hogy a felelősségen az “Egységes Oroszországgal” (a jelenlegi Duma abszolút többséget alkotó Kreml- közeli párttal – a szerk.) osztozzék: megvolt erre az esélye, de nem használta ki – nem lett pártja jelöltje az elnökválasztáson. Ami a második tényezőt, a hatalom legitimitását illeti: mivel az erőszakos ráhatás szerepe korlátozott – egyelőre legalábbis –, a választások jelentik a hatalom formálásának egyetlen lehetséges forrását. Ha tehát a választások előkészítésében és lebonyolításában leplezetlen manipulációra kerülne sor, akkor a hatalom egyetlen legitimálási módját ásnák alá, amit már semmi mással nem lehetne jóvá tenni. A hatalom 2004 márciusában váratlanul az elnökválasztás lehetséges delegitimációjának problémájával találta magát szembe. Felrémlett ugyanis annak veszélye, hogy Putyin kénytelen lesz Zsirinovszkij biztonsági főnökével megmérkőzni a kremli trónért, ami persze az egész választást bohózattá változtatta volna. A Kreml, felmérve a veszély nagyságát, természetesen mindent elkövetett azért, hogy elnökjelöltek egész “pool”-ját sorakoztassa föl, ezen belül ellenzéki hírben álló jelölteket is. A hatalom tekintélyén azonban így is csorba esett, és Putyin olyan szituációban indult harcba új elnökségéért, amelyben már-már megingott a választások legitimitásába vetett hit, ugyanakkor a hatalom nem volt felkészülve arra, hogy erőszakos eszközök alkalmazása árán védje meg magát.¹ Az elnök azzal, hogy a végrehajtó-hatalmi vertikumot választotta támaszául, már kezdetben időzített bombát telepített a rendszere alá. Az ilyen támasz ugyanis szükségképp deformálja a hatalomformálásának azt a módját, amelyet a választási versengés jelent. A nemzetközi gyakorlat egyébként számos olyan esetet ismer, amelyben a hatalom – fennmaradása érdekében – saját legitimációját rombolta szét. A hatalom képviselői úgy vélhetik, hogy ha szigorúbban ellenőrzik a választásokat, akkor stabilizálják és erősítik a hatalmat. Valójában viszont csak önfelszámolódását siettetik. Annak idején Mihail Gorbacsov is próbálta volna arra használni a választásokat, hogy – ahogy képzelte – dinamikusabbá tegye általuk a szovjet rendszert. Ezzel azonban csak robbanóanyagot telepített annak tartószerkezete, a pártmonopólium alá. Az oroszországi hatalom adminisztratív, monopolisztikus elemének erősítése elkerülhetetlenül a választások irányításának kísérleteihez, egyszersmind a hatalom legitimitásának felszámolásához vezet, ami szintén az “előre nem látható következmények” ismert logikáját támasztja alá. Maguktól kínálkoznak a kérdések: mi történik, ha a társadalom már nem a hatalom legitimációjának formáját látja a választásokban? Összeomlik-e ettől a hatalom? Megkísérli-e a politikai osztály megreformálni, eltávolodva ezzel a hagyományos orosz hatalmi képlettől? Vagy a személyi hatalom visszaállításának még egy kísérletére kerül sor, ezúttal a mímelt demokrácia félresöprésével és a diktatúrába való átmenettel? Ezekre a kérdésekre egyelőre nincs válasz. De érdemes elgondolkodni rajtuk, mert a putyini rezsimben testet öltött orosz hatalom átmeneti, ellentmondásos jelenség. Az új rezsim csökkenő legitimitásával kapcsolatos a hatalom szubjektualitásának problémája is. Ez a hatalom Andrej Furszov és Jurij Pivovarov meghatározása szerint továbbra is megmarad olyan “monoszubjektumnak”², amely minden más szubjektumot leszorít a színről vagy a saját függelékévé változtat. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy ez a “monoszubjektum” csak az összes többi erő és szereplő gyengeségének és felelőtlenségének mértékében jelenhet meg ekként. Csakhogy maga a monoszubjektum sem tölheti be korábbi szerepét, ha céljai erőszakos úton történő megvalósításához nincs elég eszköze, demokratikus úton történő megvalósításához pedig nincs elég liberális legitimációja. Ezért aligha van igazuk azoknak az elemzőknek, akik optimizmusuknak adnak hangot azzal kapcsolatban, hogy “kezd helyreállni a hatalom és az állam szubjektualitása” Oroszországban. Esetünkben ugyanis a túlélés, nem pedig a fejlődés és a dinamizmus szubjektualitásáról van szó. Ezért rándul össze a hatalom és juttatja kifejezésre szubjektualitását a veszély pillanataiban, megfélemlítő intézkedésekkel demonstrálva erejét, amikor például kiszorítja az országból vagy rács mögé dugja a nyakas oligarchákat. Az ilyen szubjektualitás azonban kevés ahhoz, hogy a rezsim teljes biztonságát garantálja, még inkább ahhoz, hogy véghez vigye a társadalom valóságos, nem látszatjellegű modernizációját. Van még egy tényező, amely megszabja az oroszországi hatalom és az egész ország jövőjét, mégpedig a hatalom újratermelésének a folyamata. A Kreml 1999-ben, Putyin hatalomra juttatásának előkészítése során olyan határhoz juttatta Oroszországot, amelyen túl az események teljesen kicsúszhattak volna az ellenőrzés alól és bekövetkezhetett volna a diktatúra. Felvetődik a kérdés: ezúttal vajon miként akarja a Kreml a hatalom reprodukcióját szavatolni, ha egyszer a liberális modernizmust, mint a hatalom létezési formáját elvetették, a puha autoritarizmus pedig aligha képes biztosítani a szükséges folytonosságot? Az következik-e ebből, hogy a hatalom kénytelen lesz fokozni tekintélyuralmi jellegét, sőt, esetleg nyílt diktatúrát bevezetni, azaz a szabadság maradékát is feladni? Nem kétséges, hogy egy effajta megoldás ma, amikor a politikai osztály és az üzleti elit ennyire demoralizálódott, a társadalom pedig ennyire megosztott, átmenetileg sikeres lehetne. Hamarosan bebizonyosodna azonban, hogy a rezsim szigorítása nem oldja meg a stabilizálás és a modernizálás problémáját. És megint meg kellene próbálni kivergődni a soron következő zsákutcából. Nincs kizárva, hogy Oroszországnak az egész gyötrelmes kört meg kell majd tennie: a pangás időszakából egy új diktatúrába fog csúszni, aztán, ha ebből kivergődik, talán végérvényesen megszabadul a hagyományos államisághoz fűződő illúzióktól.

Az abszolút hatalom erőtlensége

Minden egyeduralomnak megvannak a maga korlátai. Törvényszerű például, hogy bármely vertikálisan kiépülő rezsimnek, amely külsődleges engedelmességre, lojalitásra és alárendeltségre támaszkodik, fokozatosan szűkülni kezd a társadalmi bázisa, különösen, ha nem rendelkezik komoly rendőri erővel. Mi a garancia arra, hogy a jelcini “család” vagy más elégedetlenek nem próbálnak összefogni Putyin ellen elgyengülése pillanatában? Ami a politikai és gazdasági osztályt illeti, kimondhatjuk, hogy lojalitását – a perszonifikált hatalom keretei között – mindig is megfélemlítés vagy a rendszeres adományok biztosították. Ha az elnök nem tudja fenntartani az állandó félelem légkörét, akkor a szervilis elit és a Kreml szolgáló népe azonnal átpártol egy új trónkövetelőhöz, aki több erőt, vagy lojalitásának megvásárlására nagyobb készséget mutat. Az elnök társadalmi támogatottsága farvizén kénytelen maga után húzni az óriási, lomha bürokráciát, amely bevette magát a végrehajtó hatalomba és menedékre lelt az “Egységes Oroszország” pártban és más törleszkedő szervezetekben. Ezek a mesterséges alakulatok nemcsak nem szélesítik az első számú politikai vezető társadalmi bázisát, hanem népszerűségén élősködve, éppen elszívják erejét. A putyini “vertikum”, ahogy mindinkább a társadalom fölé nő, kezd elszakadni a valóságtól, ami pedig inadekvát döntések veszélyét hordja magában. Ráadásul a politikai vezető társadalom fölé emelkedésének megvan a maga logikája: ha egyszer elkezdődött, nem lehet többé megállítani, ami tovább gyengíti a még érintetlen intézményeket és társadalmi erőket is, hiszen a vezetés az önállóságra törekvés vagy a politikai ambíciók legcsekélyebb jelében is szembeszegülést, rendszerellenességet fog látni. Miután a hivatalos és engedélyezett politikai színtér pusztasággá változott, kialakul annak veszélye, hogy az ellenőrzött tér határain túl előre meg nem jósolható kezdeményezések és mozgalmak indulnak be, ami a stabilitást fenyegetheti. A Kreml a parlamenti választások idején elég ügyesen az oligarchiaellenesség irányában kanalizálta a szociális elégedetlenséget, felébresztve ezzel a szunnyadó nacionalista és populista érzelmeket. A tiltakozó potenciál így a Jelcin-örökség egy része ellen irányult, márpedig az oligarchák éppen ehhez sorolhatók. De eljön a pillanat, amikor a tiltakozás majd maga Putyin ellen fordul, annál is inkább, mivel jelenleg a hatalmat osztatlanul ő birtokolja. A Kreml által támogatott LDPR (Oroszország Liberális Demokrata Pártja) és a Rogyina (“Haza”) tömörülés retorikája egyébként azt mutatja, hogy e pártok máris kezdik aláásni Putyin nyugatias, a piaci liberalizmus irányába mutató kurzusát. E pártok híveinek Putyin tulságosan puha, túlontúl liberális, és fellépése nem eléggé nagyhatalmi. A nemzeti populisták, akiket egyébként maga a hatalom tenyésztett ki, előbb-utóbb majd felbátorodnak, és támadást indítanak Putyin kormányzata ellen, különösen, ha az folytatja mérsékelt reformpolitikáját. A végrehajtó hatalomnak mindenesetre nagyon nehéz lesz kézben tartania ezt a hirtelen összetákolt Kreml-párti többséget, amelyen belül nem nehéz felfedezni Putyin-ellenes tendenciákat sem. A fő problémának, amellyel az elnök óhatatlanul szembekerül, mindazonáltal szerkezeti gyökerei vannak. Arról van szó, hogy a társadalmi struktúra fölé emelkedett vezér, még ha övé is a teljhatalom, nem lehet képes teljesen alárendelni magának a hatalmi szervezetet, és rákényszeríteni arra, hogy az ő küldetése javára működjék. A rendelkezésére álló tekintélyuralmi erőforrások már nem felelnek meg feladatuknak: az erőszakszervezeteket irányító főhatóságok és az apparátus immáron elsősorban a saját, nem pedig az állam vagy a vezér missziója érdekeinek érvényesítéséért tevékenykedik. Ráadásul a túlélésre berendezkedett társadalom, miután sikerült végre árnyékba húzódnia és lazítania az államtól való teljes függőségén, szintén nem engedelmes, mindent elviselő objektuma többé a vezér modernizációs törekvéseinek. De még ha azt feltételeznénk is, hogy a tekintélyuralmi erőtartalékok konszolidálhatók, Putyin akkor sem pályázhatna Pinochet vagy akár a Dél-Korea modernizációját végrehajtó Pak- Cson-hi szerepére. Tekintélyelvű módszerekkel át lehet erőszakolni egy agrárországot az iparosítás korába. Csakhogy Oroszország jelenleg más, poszt-indusztriális kihívások előtt áll, azoknak pedig egyedül akkor tud megfelelni, ha megreformálta már a hagyományos államot, és a társadalom belső impulzusait követi. A Kreml ezért előbb vagy utóbb olyan helyzetben fogja találni magát, amelyben Putyin hatalma akadályozni fogja a tényleges modernizációt, aminek az előfeltétele a versengés, nem pedig a status quo fenntartása. Mindez azt tanúsítja, hogy az Oroszországban mára kialakult abszolút hatalom, ha közelebbről is megvizsgáljuk, fölöttébb gyöngének, erőtlennek bizonyul. Bár energiáiból futja az önfenntartásra, sőt az újratermelődésre is, de már maga a hatalom modellje gátját képezi az új Oroszország felépítésének, egy olyan új típusú állam kialakításának, amely nem a Kremlben tanyát ütött szűk és esetleges összetételű csoport, hanem az egész oroszországi társadalom együttes akaratának intézményes kifejezője.  

Volt-e Putyinnak más választása?

Putyinnak igaza volt abban, hogy kiutat keresett a jelcini oligarchikus kapitalizmusból.³ Kijutni azonban ebből kétféleképp lehetett: a bürokratikus kapitalizmusra való áttérés útján, amely végleg szabad kezet ad az apparátusnak, vagy a tradicionális Orosz Hatalom felszámolása útján, amely a konkurencián, a versengésen alapuló, a civiltársadalomra támaszkodó kapitalizmus megteremtésének felelt volna meg. Putyin az első utat választotta. De választhatta volna-e a másodikat? Ennek minimális előfeltételei a következők lettek volna: a társadalom alulról jövő nyomása és ezen belül rendszerszintű reformok követelése; a politikai és gazdasági osztály legalább egy részének készsége arra, hogy átalakuljon; befolyásos liberális-demokrata ellenzéki erő, amely képes előterjesztenio és megalapozni a radikális reformok koncepcióját. Adva voltak-e ezek az előfeltételek? A válasz egyértelmű: nem, nem voltak adva. Tegyük még hozzá ehhez, hogy az oroszországi átalakulás szempontjából a nemzetközi légkör is kedvezőtlenül alakult. A Nyugat ma mindenekelőtt stabil – akár tekintélyelvű alapon stabil – Oroszországban érdekelt. Miután kiábrándult az oroszországi reformokból, megszűnt az átalakulás folytatását sürgető tényező lenni. Továbbá: Oroszország és a Nyugat Putyin által meghirdetett stratégiai partnersége sem Oroszországnak, sem a nyugati közösségnek nem hozott olyan eredményeket, amelyek alapján visszavonhatatlanná vált volna közelebb kerülésük egymáshoz. Következésképpen: ha Putyin a rendszerszintű átalakulás belső és külső előfeltételeinek hiányában rászánja magát az Orosz Hatalom lebontására, nem kevesebbet kockáztat, mint hogy kitöri a nyakát. Igaz ugyan, hogy támogatottsági mutatóinak és annak köszönhetően, hogy nem voltak ellenfelei, eltöprenghetett volna, miben is áll a Küldetése és megkísérelhetett volna erőfeszítéseket tenni egy majdani átalakulás előfeltételeinek megteremtése érdekében. Ő azonban jobbnak látta, ha megmarad a jól bevált út mellett, s nem kísérti a sorsot. Sőt még rá is erősítette a tradicionalizmusra, amikor kezdte újjáépíteni a Jelcin alatt összeomlott, társadalom feletti államot.

Mi vár ránk a legközelebbi jövőben?

Oroszországra rövid távon minden valószínűség szerint újabb stabilizáció vár. Az üzleti elit egy ideig még óvatos lesz, vigyázni fog, ne ingerelje a hatalmat, és követi majd a Kreml által meghatározott játékszabályokat, azaz nem ártja bele magát a politikába. A regionális főnökök megcsendesedtek. A liberális technokraták – még a nyughatatlan Csubajsz is – minden bizonnyal beilleszkednek majd az új rendszerbe. A demokratikus kisebbség aligha fogja bosszantani a hatalmat, hiszen ahhoz se kurázsija, se lehetőségei nincsenek. Annál is inkább így kell lennie, mert a nyilvános politizálás tere könyörtelenül szűkül, s mind nehezebb az ellenzéki véleményeket kifejezésre juttatni. Ami a kommunistákat illeti, demoralizálódtak, s aligha egyenesednek fel újra. A társadalom támogatni fogja Putyint, mint a kisebbik rosszat, különösen, ha az emberek rendben és időben megkapják fizetésüket és nyugdíjukat. A televízió és a többi tömegtájékoztatási eszköz állami ellenőrzése mellett nem lesz nehéz meggyőzni a lakosságot arról, hogy a helyzet kedvező, problémák nincsenek – még akkor sem, ha azok egyre halmozódnak. Putyin a 2004. évi elnökválasztáson aratott győzelme után minden bizonnyal újabb reformterveket fog bejelenteni. Az is lehet, hogy annak a negatív hatásnak a semlegesítése érdekében, amelyet a legutóbbi események a Nyugatra és az oroszországi liberális kisebbségre tettek, igyekszik majd hangsúlyozni nyugatosságát és piacgazdaság iránti elkötelezettségét. A felől semmi kétség, hogy az új kormányban képviselve lesz a technokraták csapata, amely a reformkurzust hivatott realizálni. A probléma csak az, hogy egy bürokratikus, autokratikus rezsim – természeténél fogva – nem hajlamos sem a nyugatos irányvonal fenntartására, sem következetes gazdasági reformok végrehajtására. A megoldás persze önmagában véve sem könnyű. Ahhoz például, hogy a nyugatbarát orientáció meghonosodjék a külpolitikában, nemcsak az orosz nemzeti és államérdekek tekintetében kell társadalmi konszenzusra jutni, hanem olyan új politikai csapatot kell alakítani, amely kész a Nyugattal való integrációra, Oroszország és a nyugati közösség értékeinek közelítésére. Csakhogy Oroszország napjainkban ezzel éppen ellenkező irányban halad, s ezért Oroszország és a Nyugat viszonyában óhatatlanul erősödni fog az új keletű gyanakvás egymással szemben. Ami az elnök gazdasági kezdeményezéseit illeti, azokat sikerrel fogja megtorpedózni a kulcspozíciókba betelepedett, korrupt bürokrácia. Tegyük hozzá: maga a hatalom teremtette meg Putyin kurzusának potenciális új ellenfeleit, a nemzeti populistákat, mivel a nyilvános politizálás színteréül rendelkezésükre bocsátotta a Dumát, ők pedig nem mulasztják el, hogy ki is használják ezt a fórumot az Egységes Oroszország és a Putyin-kabinet elleni támadásokra. Nem okvetlenül arról van szó, hogy személyesen Szergej Glazjev és Dmitrij Rogozin lépnének elő Putyin veszélyes vetélytársaivá és akarnák meghódítani a Kremlt. Őket a hatalom minden bizonnyal megszelídíti, vagy talán már meg is szelídítette. A dolog lényege az, hogy maga a Kreml hívta életre a nagyhatalmi, baloldali irányultságú diktatúra igényét, s mostantól ez a baloldali irányultság jutott fejlődési lehetőséghez. Mi több, ha a szociális feszültség tovább fokozódik, előbb-utóbb felbukkanhat egy olyan karizmatikus destruktív politikai vezető, akihez képest Glazjev liberális, Rogozin pedig egyenesen nyugatos. Akárhogy legyen is, ha a kommunista párt már nem a hatalom legfőbb (egyszersmind ténylegesen lojális) opponense, az új putyini országlás idején mindenképp létrejön a Kreml új ellenzéke, amely a legnagyobb valószínűség szerint a nemzeti populizmus lesz. Már pusztán az, hogy az oroszországi politika aktivitása a piacgazdasági tekintélyelvűség és a nemzeti populizmus – lényegében a jobboldali és a baloldali tradicionalizmus – közötti összecsapásban fog kimerülni, az országra nézve pusztító hatású lehet. Bürokratikus, autoritárius rezsimek létrejötte mindig katasztrofálisan csökkentette Oroszországban a liberális-demokratikus kibontakozás lehetőségét. Ez természetesen szűkíti az elnök működési terepét is, egyebek között azzal, hogy megfosztja a politikai centrum támogatásától, hiszen centrum csak ott lehetséges, ahol létezik egymásnak feszülő jobbszárny és balszárny is. Feltételezhető egyébként, hogy a Kreml csapata homályosan mégis érzi: valahogy nem jól mennek a dolgok, és hogy a nyilvános politikába – legalább az illendőség kedvéért – be kellene vonni liberálisokat és demokratákat, de persze csak az övéiket és a “beszámíthatókat”. Ezért nem kizárt, hogy a Kreml az egyensúly helyreállítása érdekében megpróbál felülről létrehozni az orosz politika színterén egy liberális demokrata mozgalmat – vagy annak látszatát. Csakhogy ez a soron következő laboratóriumi kísérlet, még ha sikerülne is általa megteremteni a normalitás látszatát, végső soron nem lenne képes olyan mechanizmust biztosítani a hatalomnak, amely valóságos impulzusokat adna a reformnak. Oroszország jövőbeli pályája attól függ, képes lesz-e alulról építkezve újraszerveződni a valóságos, nem imitált liberális-demokrata szárny. Erre csak akkor lesz mód, ha a Jabloko és az SZPSZ (Jobboldali Erők Szövetsége) feladja korábbi kettős játékát, azt, hogy egyidejűleg próbál ellenzékben maradni és hatalmon is lenni (SZPSZ), illetve ellenzékben lenni a rendszerrel, de nem az első számú politikai vezetővel szemben (“Jabloko”). Egyszóval, minden attól függ, képesek lesznek-e – és mikor – a liberálisok és a demokraták konszolidálódni, a hatalom alternatívájává szerveződni. Az elnökválasztás csak elméletileg kínált esélyt a még megmaradt nyilvános politikai tér ilyen célú felhasználására. A 2004. év elejei választási kampány azonban, sajnos azt bizonyítja, hogy a liberális, demokratikus mozgalom újjáéledésének folyamata el fog húzódni, sőt, az sincs kizárva, hogy beteljesüléséhez új erőkre, mindenekelőtt új társadalmi fellendülésre lesz szükség. Az a benyomásunk, hogy a közeljövőben a legnagyobb valószínűséggel egy újabb pangás, egy afféle posztszovjet brezsnyevizmus korszaka köszönt ránk. A brezsnyevizmust annak idején a gorbacsovi peresztrojka és demokratikus földindulás követte. Hogy mi következik a mostani visszarendeződés után, egyelőre nem világos. Az is lehet, hogy a jelenlegi stabilitás nemsokára illúzióként foszlik szerteszét. A monoszubjektualitás mindig ingatag, különösen, ha az állam nem elég erős, ha tartópillérei virtuálisak. Az elnök támogatottsági mutatói az utóbbiak közé tartoznak. Oroszországban ismét olyan helyzet állt elő, amelyben a vezér az egyetlen politikai erő és intézmény is egyben. Közben azonban mindinkább saját politikai rezsimjének túszává válik. Még ha felismeri is, hogy az út, amelyen elindult, zsákutcába vezet, nagyon nehéz lesz rajta megállnia: az adott irányba való haladást már az inercia határozza meg, és érdekeltek számos csoportja segíti. Az elnök így akaratán kívül is az egyértelműbb hatalmi centralizmus és a fokozottabb tekintélyelvűség felé sodródhat. Vegyük figyelembe továbbá, hogy Putyinnak döntenie kell (lehet, hogy most dönt, vagy talán már döntött is?) egy a létét befolyásoló kérdésben, abban, hogy lenni vagy nem lenni, azaz: megpróbáljon-e egy harmadik ciklusra is a helyén maradni, vagy távozzék 2008-ban? A döntést pedig a lehető legrövidebb időn belül kell meghoznia. Hiszen éppen a 2004. évi elnökválasztás után kell megalapoznia új országlását – kormányt alakítania, kineveznie a miniszterelnököt, létrehoznia a kölcsönös kötelezettségek rendszerét, méghozzá annak függvényében, hogyan dönti el a “lenni vagy nem lenni” kérdését. Ha mondjuk, harmadszorra is jelöltetni akarja magát, már most össze kell állítania azt a csapatot, amelyik előkészíti az alkotmánymódosítást. Ha viszont távozni akar a Kremlből, akkor ki kell neveznie a miniszterelnököt, aki majd utódja lesz. Mellesleg bármelyik esetben kevés ideje marad reformokra – a hatalom újratermelése válik nemsokára főfoglalkozásává. Így működik az oroszországi hatalom – fordítsunk minden erőt a legfontosabb ügyre! Mit dönt vajon Putyin? Vegyünk figyelembe egy fontos pszichológiai tényezőt, amely könynyen politikai jelentőséget nyerhet. Vannak politikai vezetők, akiket mindig is egyedül a hatalom érdekelt és mesterfokon értenek megszerzéséhez és megtartásához. Az ő számukra a hatalom egyfajta narkotikum, létük tartalma, a hatalmon kívül nincsen életük. Jelcin is ehhez a “politikai állatfajhoz” tartozott. Putyin viszont más típusú ember. Ő az első olyan orosz politikai vezető, aki nem ment át inkubációs időszakon, azaz úgy került hatalomra, hogy kihagyta a hatalom megszerzésének előkészületi fázisát. Neki csupán a hatalom megtartásának mechanizmusait kellett elsajátítania – egyelőre azonban e téren sem mutatott túl fényes előmenetelt, lévén, hogy valóságos ellenségei és ellenfelei nem voltak. Tekintve, hogy nem küzdött meg a hatalomért, nyilván megválnia is könnyebb lesz tőle – ebben rejlik a Putyin-jelenség újszerűsége. A feltételezés persze csak akkor igaz, ha országlása idején nem tör ki válság, vagy nem következik be valami más, jóvátehetetlen esemény, amikor a hatalom átadása egyszerűen veszélyes lenne maga vagy a környezete számára. Egyelőre azonban úgy alakulnak a dolgok, hogy Putyinnak nem kell kremli karrierjének gyors befejezésétől tartania. Igaz ugyan, hogy amint a döntése nyilvánosságra kerül, “béna kacsa” lesz belőle, csapata pedig új vezért kezd keresni. Tudnia kell azt is, mi történik majd az után, hogy elhagyja a “Mindenki fölött álló” pozícióját: az új vezető esetleg megteszi bűnbaknak, hiszen az előző rezsim ócsárlásával alapozhatja meg legkönnyebben saját legitimitását. A személyi hatalom rezsimjeinek fennmaradásához és megerősödéséhez egyébként mindig a megszemélyesített közelmúlt tagadása szolgáltatja a kísérőzenét. Az intézményesített, ellensúlyokon alapuló hatalom ezért sokkalta stabilabb, s egyben veszélytelenebb is vezetői számára, hisz nem kell eltörölniük elődeik emlékét és nem kell félniük utódaiktól. S ami legalább ennyire fontos – bármikor legitim úton újra visszatérhetnek a hatalomba. Az orosz perszonifikált hatalom keretei között a vezetőnek – ahhoz, hogy túléljen – politikai űrt kell teremtenie maga körül. Ám ebben a sivatagi pusztaságban is előbb-utóbb fel kell bukkannia egy új ellenlábasnak, aki nekilát a soros tagadásnak. A perszonifikált hatalom logikája szerint, minél tovább késleltetik a hatalomváltás pillanatát, annál kíméletlenebbül fognak majd kigyomlálni a Kremlben megtelepedett rezsimet, ha továbbra is foggal-körömmel ragaszkodik a hatalomhoz. Vlagyimir Putyinnak volt lehetősége arra, hogy megváltoztassa a kremli trónöröklés ezt a logikáját. De nem volt rá képes vagy nem is akarta, és így most előbb vagy utóbb a saját bőrén kell majd megtapasztalnia az orosz hatalom újratermelődésének törvényeit. Az oroszországi abszurd dráma folytatódik. Abszurditása abban áll, hogy az oroszországi politikai osztály, miután nem tudott megbirkózni a demokráciával, a múlthoz fordul viszsza, abban reménykedve, hogy felélesztve a szovjet típusú rendszer elemeit, meg tudja tartani hatalmát. Ezzel azonban az orosz elit olyan erőket reanimál, amelyek sokkal természetesebbnek hatnak a “szegények és oroszok” védelmezőinek szerepében, és amelyek nemcsak a 90-es évek modernizációs elgondolásait söprik félre (vagy azt, ami belőlük még megmaradt), hanem a jelenlegi politikai osztályt és értelmiségi holdudvarát is, amely képtelennek bizonyult a versengés és a politikai szabadságjogok légkörében élni.

FORDÍTOTTA PÁLL ERNA