Ad notam „Szeptember végén”

Még nyersen a kertben az őszi valóság,
Már hersen a versem az esti szobán.
Ám tél jön, iratlan a csend, ez a hósáv,
Dér-szegte papír, havazásnyi hiány.
Kihűlve ma perzsel a nyár heve: láva!
Izzik a mézragacs, vérzik a som,
De hűl a papíron aszú mazsolává,
Épül a fejben a nyelvi idom.
Elhalt, ami él, lebutítva a múltak,
Épp, mint a medúza, ha partra lapul.
Ám hogyha a nyelvben a volt tüze gyullad,
Burjánzik az inda, vidulva vadul.
Mondd, győzhet-e végleg a szó a halálon?
Kétlem, Uram, hisz igénk sem örök,
De a fátylat, a pókhálót ha lerántom,
A könyvben a lét tüze feldübörög:
Mint gyíknak a torka, ha lüktet a zöldje,
Úgy szűrik a fényt zizegő jegenyék,
És izzad aranypikkelyt a szömörce,
S a földre leontja a tölgy köpenyét.
És él ez az ősz a szavakba ragadtan,
Mint mézbe, ha pottyan a kósza darázs,
A semmibe marva libeg szakadatlan,
Lustább közeg elnyeli, bár hadonász.
Lám, itt van a versben a rég tovaillant!
Ékkőbe szilárdul a szarvas, az őz,
És hogyha a tél rádoltja a villanyt,
Könyvedben a kincs: örök őszt örökölsz.