Bizonyos értelemben, pusztán, mert mindannyiunkat
anya szült, la Chingada fiai vagyunk, Éva gyermekei.
A magány útvesztője, Octavio Paz

t tetves xarfaszu indian teged kasztralni kene
h ne szulesen tob ien idiota balfax a qrva…
Komment a www.youtube.com-on

1.

Hogy ne érezzem magam frusztrálva, amiért nem tudok megélni legkedvesebb időtöltésemből, amit ráadásul titokban, már-már illegalitásba vonulva űztem, úgy döntöttem, megtalálom a módját, hogy észrevétlenül lecsippentsek pár órát a munkaidőmből, és a mindenható szélessávot (otthon nem volt ilyenem) legönösebb netes igényeim szolgálatába állítom. Egyértelmű volt, hogy pornográf akarok lenni, vagyis szakértője a pornográfiának, és most nem a pornósztárra vagy a maszturbáló- végfogyasztóra gondolok, hanem olyasvalakire, aki elemzi ezeket a filmeket, valamint a kultúrára,
a társadalomra gyakorolt megkérdőjelezhetetlen hatásukat. Ahogy egy Naiefnek írott korai emilemben fogalmaztam: „haver, mekkora flessem volt tegnap, képzeld el, ha a Watergate-ügyet feltáró újságírók informátorát, nem is tudom, mondjuk Popeye-nek, vagy Csingilingnek hívják, nem pedig Mély Toroknak! A filmnek így esélye sem lett volna, hogy ennyire sztárolt darab legyen belőle, még Linda Lovelace kitűnően megformált torokcsiklós szerepe ellenére sem.”

Naief kezdettől fogva igen pontos útmutatásokkal látott el, ahogy a gyakorlott műértő javasol olvasnivalót egy íróról vagy egy műről a türelmetlen zöldfülűnek: „Lássuk csak, Ecuador, lássuk csak. Házi feladat: Tarzan-X, az angol címe Tarzhard, esetleg Shame on Jane, Joe D’Amato rendezte. Majd várom a beszámolód.” Naief szülőföldem nevén szólított, amiért túlzásba vittem a legközhelyesebb mexikói szleng használatát (mely bizonyára Caballo Rojas, Alfonso Zayas vagy a törpe Tun Tún B-kategóriás filmjeiből ragadt rám: a nyolcvanas években ezeket kódolatlanul adták szombat este tíz után), ügyetlenül, önmagam karikatúrájaként próbáltam utánozni a szlenget, hogy jó benyomást tegyek rá. Egy kedden vagy szerdán, a szokásos böngészés közben, véletlenül bukkantam Naiefre és email címére egy mexikói irodalmi portálon. Egy folyóiratban nyilvánvalóan bántó szándék nélkül tett kijelentései („szinte kezdettől fogva megpróbáltam csalódást okozni azoknak, akik hittek bennem. Nem tartom magam írónak, mostanában más dolgok foglalkoztatnak”) is értelmet nyertek később, amikor úgy kezdte el aláírni az írásait, hogy „Naief G., író és …szakértő”: nem filológus-, nem a holt nyelvek szakértője, sem pedig az angol irodalomé a Sorbonne-ról vagy a madridi Complutenséről, ő nem ilyen vén impotenseknek való buziságokkal foglalkozott. Nem: „író… és pornográfia-szakértő”!

Ha nincs ez a felismerés, mely e finoman ironikus, mégis megkapó epizód hatására fogalmazódott meg bennem, aligha tűztem volna ki célul, hogy szert tegyek egy elsőrangú pornográfhoz méltó pornógyűjteményre, és nem ástam volna lelkesen mélyre magam a témával foglalkozó esszékben sem: Ron Jeremy vs. Kant: A tiszta ejakulátum kritikája, Ondolkodom, tehát vagyok, Nietzsche hatása John Holmes anális penetrációira, „69” májusa, Átmenet a plátóiból a hardcore-ba Batman és Robin kapcsolatában, és még oly sok másikban, ezeket apránként elküldtem Naiefnek is.

A munkája mindig oda szólította, ahova tudósítani küldték. Egy ideig New Yorkban élt, és úgy érezte, hogy a szeptember 11-i merényletek miatt a világ legkozmopolitább városa paradox módon egyben a legxenofóbabb is, a város gyűlölt mindent, ami magán viselte az arab világ nyomát; és hát, ő letagadhatatlanul hordozta azt az örökséget, melyet szülei hagytak rá, akik az ötvenes években,
a mexikói mozi fénykorában emigráltak Mexikóvárosba.

„Idegengyűlölet és rasszizmus mindenhol van” – mondtam neki, és meséltem a Spanyolországba bevándorló ecuadori, többségükben indián tömegekről. A spanyolok egyre szigorúbb feltételekhez kötik számukra a lakásbérlést, hisz többnyire azt állítják róluk, hogy zajosak, furcsák, koszos latinok, vagy ami éppen eszükbe jut, ráadásul előzetes bejelentés nélkül beszivárogva, tömegesen szállják
meg a lakást, ahogy éppen kijön a lépés, jöhet a másodunokaöcs sógorának unokatestvére, vagy
a keresztanya nagymamájának nővére (akik általában épp csak megérkeztek, és volt olyan szerencséjük, hogy a barajasi reptéren nem tették föl őket az első Quitóba tartó gépre, mint valami romlott banánt vagy madárinfluenzás csirkét), vagyis „kettő fizet, tizenkettő költözik be”, ez a rendszer. Banánt, és hobbiból illegális bevándorlókat exportálunk… „Tesó, a pénz az utcán hever!
– mondtam neki – Fogjunk össze, te mint született tex-mex embercsempész, elviszem hozzád a nyájamat Hondurasig vagy Guatemaláig, onnan pedig te végighurcolod őket a határig, ahol a gringo frijolero pinche puñetero Bush-nak meglesz a fucking another brick in the Wall.” „Rajtam nem múlik, Ecuador! Végül megnézted a Tarzan-X-et? Mekkorát alakít benne Rocco Siffredi! Elhiteti veled, hogy ő az érintetlen Tarzan, az egyetlen ember az őserdőben, még sosem volt dolga nővel, aztán fölbukkan Jane, a szenvedélyes felfedezőnő, váratlanul rálel Tarzanra, előhalássza az ágyékkötője alatt szunnyadó óriáskígyót, és mesteri módon megtanítja annak helyes használatára: ez ám
a forgatókönyv, faszikám!”

2.

Kevesen gondolnák, de „Lovaglópálca” Quishpe, minden egyes bevetése előtt bezárkózik az öltözőjébe, és olyan odaadással imádkozik a Szűzanyához, ahogy egy torreádor tenné fellépése előtt. Ó, Churona, oltalmazd bevándorló fiadat, Éva száműzött gyermekét, ahogy a többi bűnöst e siralom- völgyben. Vagy: Churona, kérlek, erősítsd meg hitem, de acélozd meg a szerszámomat is. És Churona, így hívják kedvesen a Cisnei Szűzanya képét hazájában, mindig meghallgatja az imát aranyszínű, némaságba burkolózó barokk keretéből, amit precízen úgy helyeztek el, hogy mindenhonnan látható legyen a gyártási asszisztensek által „Lovaglópálca” Quishpe öltözőjében üggyel-bajjal elrendezett több száz virág között.

Élhettek Geronában vagy Valenciában, rajongóinak lelke – akik hozzá hasonlóan ecuadori bevándorlók voltak – csak akkor nyugodott meg, ha megtudták, hogy megkapta virágcsokrukat,
és legalábbis elolvassa majd a nevüket és pár sort a neki címzett ajánlásból, ezekben a rajongók néha olyan személyes vallomásokat is tettek, melyeket gyónási titokként illett kezelni. A héten egészen megható leveleket kapott, például egy szerény, murciai földművestől, akinek, míg otthon lakott az Andok központi vonulatai között megbúvó szülőfalujában, Sigsigben, még csak föl sem állt a helyi szentfazekaknak, de miután látta honfitársa kalandjait a Baszni egy álomértban és a Latin kézimunkában, összejött a munkafelügyelő szép, fehérbőrű lányával, és pirospozsgás ikrei születtek.

Tisztelői szerint, ha ő ilyen tökös, bátor legény, ha neki volt vér a pucájában, hogy meztelenül
a kamera elé álljon, és nem elég, hogy fölülemelkedett az illegális bevándorlókat érő számos megaláztatáson, de olyan pornósztár vált belőle, aki az inka birodalom,Tahuantinsuyo pálcájára tűzve, hetykén igázza le a vérbeli ibér istennőket, hogy is tagadhatnánk, hogy 29,4 centije felér egy történelmi igazságtétellel, befolyásosabb, mint egy kulturális antihős!

Így született a médiajelenség, a self made man története, aki mielőtt a spanyol bulvársajtó címoldalaira került volna, saját hazája bűnügyi magazinjaiban jutott főszerephez. „Hát, hogy mondjam, éretlenségből követtem el azokat a hibákat, meg a szegénység miatt, amiben éltem, mielőtt átjöttem volna ide, Európába. Persze még így is azt gondolom, hogy nem lett volna szabad
az éjszaka közepén ellopnom azt a tehenet, de még szomorúbb az az eset, amikor a kínzó éhség miatt nem vettem észre, hogy egy szamarat eszem… Azért a tehetségemről szólva, bár soha nem volt kenyerem a kérkedés, azt mégis elmondhatom nektek, hogy én nem szúrom magam semmivel, nem fogyasztok semmi mesterségeset, csak Paccha Mama földanyánk áldása van rajtam.”

Ha valamit ki kell emelnünk „Lovaglópálca” Quishpéről, az a profizmusa. Merevedése volt a forgatás első jelenetétől az utolsóig (még a szünetekben is). A kritikusok imádták szinte állatias szenvedélyét, méltatták elemi, mégis tudatos törekvését, hogy minden filmjére rányomja egyéniségének bélyegét, mintha így akarná kioktatni azokat, akik alábecsülik a pornó, mint zsánerfilm művészi kifejezőerejét, mely képes hangulatokat is bemutatni, nem csak silány, unalmas közösüléseket. A műfaj előfutárai, A zöld ajtó mögött és aMélytorok, vagy más pornók, mint a Caligula – korszakos remekmű Malcolm McDowell és Peter O’Toole főszereplésével – inspirálták
a kietlen Andokban birkákat terelgető kissrácot, így lépett a szerzői filmezés hosszú, kacskaringós, mégis sok örömet tartogató útjára.

„Igen, persze, mindenki a hagyományőrzésről beszél, és ez rendben is van, de ha tudni akarjátok, miért járok poncsóban, elmondom. Nem a tradíció miatt, mint a Barcelonában kézműves termékeket áruló indiánok, hanem azért, hogy a farkam észrevétlen maradjon a civil életemben. Részben, mert kissé visszahúzódó típus vagyok, másrészt pedig megtanítottak arra, hogy tiszteljem
az idősebbeket: nem járkálhattam ott kanosan, tizenöt, tizenhat évesen, a frászt hozva szegény nagyikákra Vilcabambában, ahol hosszú életűek a nők, hosszabb életűek, mint bárhol máshol Ecuadorban, de nem könnyűvérűek. Nem, nem. Szörnyű is lett volna. Én nagy tisztelettel és erkölcsi tartással közelítek a szakmához, nem is tolerálom a gerontofíliát, a nekrofíliát, és a még ezeknél is szörnyűbb pedofíliát. Ugyan már, ezek beteg embereknek való dolgok, én pedig egészséges vagyok, nem ment el az eszem.”

Hiába látjuk, amint misszionáriusként, helikopterben, talicskapózban, hatvannyolcasban vagy hatvankilencesben alakít, vagy ahogy elfajzott vadember módjára, kielégült arccal felmordul, nem szabad elfelejtenünk, hogy „Lovaglópálca” Quishpe érzékeny ember, és még a nehéz, bár kétségkívül örömteli munkája közben is gondol mindazokra, akik azon fáradoznak, hogy vigyék valamire az óhazában. Ezt szem előtt tartva, és talán, hogy kicsit közérthetőbbé tegye az üzenetet, elkezdett dolgozni a Ringyóhaza forgatókönyvén. A forgatásra felépítik Spanyolország jellegzetes ecuadori főkonzulátusának mását, és „Lovaglópálca” Quishpe fogja megszemélyesíteni a reménnyel telve vízumért folyamodó állampolgárt, aki – miután elutasítják –, megpróbálja megkörnyékezni a gyönyörűséges konzulnőt, mégpedig azzal, aminek nem lehet ellenállni. Aztán a szenvedélyes együttlétüket rögzítő biztonsági kamera miatt mindketten kutyaszorítóba kerülnek, és új kalandok után nézve menekülőre fogják, közben üldözi őket a rendőrség, Zapatero miniszterelnök, és végül már maga Bush elnök is.

„Ringyóhaza” szerepére alapos castingon választják majd ki a megfelelő színésznőt, hogy aztán minél több srác monitorán bukkanhasson fel csábító háttérképként. Mindent meg kell tervezni, azt is, hogyan fog elmenni „Lovaglópálca” Quishpe: úgy döntöttek, nem folyamodnak filmes trükkökhöz, hanem egy folyamatos, naturalista felvételt készítenek, ezért a jelenet előtt egy elszánt, minimum hetvenkét órás önmegtartóztatást kell vállalnia a filmcsillagnak, hogy tartalékokat halmozhasson föl. „Általában azt gondolják, hogy az ember azért vág bele a pornózásba, hogy keféljen, mint a nyulak, de nem is tévedhetnének nagyobbat. Ezért is nézek föl Rocco Siffreddire, akit egy AVA díjkiosztón ismertem meg: nem dohányzik, nem iszik, nem használ durva szavakat (csak ha szükséges, és csakis munkavégzés közben). Azt hiszem, szimpatikus voltam neki, elárulta ugyanis a titkát, hogyan tud naponta ötször ejakulálni a megszakítás nélkül egy hónapig tartó forgatásokon is: »Á, azokon a nehéz, sokat követelő napokon tiszta proteint a cazzónak, caro amico, sempre, sempre, tíz tojásfehérje reggelire.« És én jegyzeteltem. Hiába, mindig tanul az ember.”

3.

Ecuador – írta Naief –, csekkold az xxxchurch.com-ot, nem papok dugnak, nem is apácák (Megnézted már a Dekameron X-et, Sarah Younggal és Tanya La Rivière-rel? Ha van kedved, olvasd el az eredetit a reneszánsz Boccacciótól, attól is állni fog), egy gringó lelkipásztor ötlete volt, elindított egy pornóellenes akciót, a „zűrös múltjuk” miatt mea culpázó volt pornózók vallomásait mutatja be, akik azt üzenik az ifjúságnak, hogy szűzen álljanak az oltár elé. A pornóellenes mozgalmat fölhasználták már politikai célokra is, morális tisztogatást ígérve szavazatokért cserébe, és ha eszembe jut, hogy ebbe az antipornó-mozgalomba beszállt a hatalmas, az imádott Linda Lovelace is, a nő, aki egész generációkat ihletett meg!… De, hogy kérdésedre is válaszoljak, hogy mit is tudok az országodról, azt mondanám, hogy csak Alex Aguinagát ismerem, az évtized legjobb idegenlégiós focistáját Mexikóban, na meg a kibaszott amatőrpornóst, Pablo Pardót, hahaha. Én a helyedben kihasználnám, hogy egy dolláralapú adóparadicsomban élek, ésipso facto indítványoznám Rocco Siffredinek és Ron Jeremynek, hogy hozzanak össze egy threesome-ot honfitársnőddel, Lorena Bobbittal!… (Figyu, ha már kérdeztél, világosíts már föl: hogy van az, hogy a fociválogatottatok szinte csak feketékből áll, a kivándorlóitok pedig majdnem kizárólag indiánok? Valami egyezségre jutottak?)

Naiefnek csak akkor sikerült felednie a Nagy Almával kapcsolatos rossz érzéseit, amikor szerencsésen belecsöppent egy merész filmvetítésbe a Soho-ban, egy maréknyi proto-pornó rövidfilmet adtak, vélhetően Edison filmfelvevőjével forgatták őket 1902 körül, rajtuk Boston és Philadelphia elitje szerepelt nem kevésbé elegáns házikedvenceivel, akik csak hallgatták, ahogy orgiázó gazdáik a Bibliából, Szodomáról és Gomorráról olvasnak fel részleteket. „Még annyi néznivaló volt, hogy maradtam volna a hét végéig, de akár életem végéig is, persze nem tehettem, mert egy érdektelen iberoamerikai közműügyi államtitkári csúcstalálkozóról kell beszámolnom Barcelonából. El tudod képzelni? Amikor ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak a világon!”

Mindenesetre, a rosszul időzített utazásnak köszönhetően, a katalán fővárosban – miután meglógott a suriname-i államtitkárral folytatott álmosító beszélgetésről, a Ramblán lézengve betért egy bárba, ami tele volt az ibizai electro-partykban megfáradt és visszavonult, mélabús junkie-kkal – Naief megismerkedett Joanna Silvestrivel, a jelenleg producerként és rendezőként dolgozó visszavonult pornószínésznővel, aki harmadik cigarettájára gyújtva megerősítette: abban a különös kegyben volt része, hogy járt John Holmes-szal és az író Roberto Bolañóval is, és gond nélkül, akár felváltva tudott beszélgetni velük a pornóról és az irodalomról (de nem tisztázta, hogy sor került-e ménage à trois-ra). Nem tudta kendőzni csalódottságát, így hát bevallotta Naiefnek, hogy lelki fájdalmai vannak, egy elbukott projekt kínozza, és az ösztönös megérzések, melyekre hallgatnunk kell, amíg még nem késő. „Minden idők messze legnagyobb pornócsillaga lehetett volna – hang- súlyozta Joanna, rekedt, de határozott hangon. – Civilben szimpla gyümölcshordár volt egy Sant Gervas-i piacon, de a kamerák előtt átalakult: igazán pontos elképzelései voltak a színészi munkáról. Õ maga választotta a művésznevét (bizton állíthatom, a farka kíméletlen ostorként csapott le), és nagyon profi módon viselkedett a színésznőkkel, akik teljesen el voltak ájulva, milyen villámgyorsan belerázódott mindenbe, és mivel olyan angyalian kedves volt, azt is elnézték neki, hogy bűzlött. Az aranyfogai úgy csillogtak a vásznon, akár valami giccses ékszerek a diszkókorszakból. Az egyetlen ecuadori volt, akiért szó szerint képesek lettünk volna végig bokafogásban dolgozni. Nem tudom, érted-e, de ebben a kurva országban más körülmények között maga a puszta feltételezés, hogy testi kapcsolatba kerülsz egy illegális bevándorlóval, egy páriával, ez már túlságosan szürreális!… Eleinte kételkedtem, de igaza volt: a filmek már eleve egy álomvilágot akarnak eladni, a mi műfajunkban ez még inkább így van. Azt olvastam egyszer, hogy Mexikóban a felső tízezer hölgyei arról fantáziálnak, hogy szeretőjük a zapatista Subcomandante Marcos símaszkját veszi magára, vagy a pankrátor
Santo álarcát, és úgy kúrja meg őket; na igen, az esetünkre visszatérve, ez ám a kreatív, a csavaros ábrándkép: uralkodni a főnökön, felcserélni a szerepeket! Érted már, miért mondom, hogy zseni volt? Ha egy kicsivel több szerencséje lett volna, talán még Almodóvar, vagy Medem is meghallgatja, de
a Bevándorlási Hivatal már egy ideje rajta tartotta a szemét. Mondtam neki, ne menj haza, mert akkor elkapnak. De ő valami szentképről, valami Cisnei Szűzanyáról szövegelt, meg hogy neki ott kell lennie, mert elhozták Ecuadorból, körbehordozzák a legfontosabb spanyol városokban, hogy a helyi ecuadori közösségek tiszteletüket tehessék előtte. Még most is a kibaszott folklórral jössz, amikor veszélyben vagy! – mondtam neki, de lepergett róla. (Ekkor vontam le azt a következtetést, hogy nem kell ahhoz nagy tudomány, hogy elcsípjék az illegális latin-amerikai bevándorlókat: elég elmenni egy focimeccsre, ha vendégszerepel a válogatottjuk, vagy megjelenni egy Szűzanya zarándoklatukon.) Másnap teljesen kiborultam, amikor meghallottam az elcsukló hangját a reptérről: »ütnek, ütnek, és nem úgy, ahogy a Ringyóhaza végére tervezett szadomazo zárójelenetemben: ez rosszabb, sokkal rosszabb annál – mondta szegénykém –, úgy bánnak velem, mint egy kibaszott kutyával!« Semmit nem tehettem, amúgy nem sok esélye volt arra, hogy mentse a bőrét, kétszer emeltek vádat ellene jogosulatlan fegyverbirtoklásért, és ’99 óta körözték adóelke- rülésért. Azért így is kimentem a reptérre, és sikerült – ne kérdezd, hogyan – körbeszaglásznom a szobában, ahol megverték: egy vérpöttyös aranyfog árválkodott a sarokban, az övé volt, biztos, hogy az övé volt… Meghívsz még egy italra? Mert még nincs vége, hátra van a második rész, még elmondom, mi az, ami a rohadtul elszomorít.” Naief a bárpultra dobott pár eurót, anélkül, hogy levette volna a szemét az őt egyre jobban lebilincselő Joanna Silvestriről. Még az érdekfeszítő kétnyelvű beszélgetés, melyet a paraguayi államtitkárral folytatott guaraní és spanyol nyelven az Iguazú vízesés alatt lefektetendő szennyvízelvezető csővezetékekről, még az sem tudta volna ellen- tételezni ezeket a vallomásokat, melyeket ez az ötvenes nő tett, aki Tinto Brass Paprika nevű bordélyának Madame Collette-jére emlékeztette.

„Alig néhány cameo készült vele, csak pár vázlatot tudtunk csinálni a filmterveinkről, nem maradt többre időnk. Még a filmzenei anyag összeállítására is adott tippeket! Azt mondta, hogy egyik unokatestvére andoki techno-folkot játszik, és szeretne neki segíteni. Különleges ötletnek tartottam, a jenki pornók unalmas funkyja számomra már nem mond semmit.” Rágyújtott egy újabb cigarettára, és folytatta.

4.

Még mindig nem tértem magamhoz attól, amit a Youtube-on láttam. Egy parti volt, de még egy magamfajta pornográf számára is túlságosan bizarr. Amikor rákattintottam, a videót már legalább egymillió kétszázezer ember látta a világon. Egymillió kétszázezer ember, akik nem csak megnézték előttem ezt az egy méter hetvenötös indiánt a kilométeres bránerével, hanem kommentjeikkel is elárasztották a videót. Néhány, jellemzően külföldi netező éles véleményt fogalmazott meg a pornóról és annak morális hatásairól, több-kevesebb nyitottságot mutatva… irigykedve olvastam őket. A többiek – nagyon nagy többségük ecuadori, ez elég nyilvánvaló volt –, önuralmukat vesztve, kíméletlenül zúdították rá teljes szitokarzenáljukat: „Te ecuadoriak szégyene… alig egy éve élsz Spanyolországban, és máris úgy beszélsz, mint a spanyolok?! Maradtál volna inkább krumplit vetni Murciában, te kibaszott fasz”, „mit gondoltál magadról, gusztustalan indián, idejössz megmutatni a fitymás pöcsödet, fene a gusztusod, szegény kislány, biztosan megfertőzted valamivel”, „a zene, az istenért, ez a zene: már csak ezért verést érdemelnének, akik ezt csinálták!”, „a következő ötven év sem lesz elég arra, hogy valami ehhez hasonló iszonyatba belefussak”, „egy töcskölő indián? Mi ez? A National Geographic?!”, a nyomtatott sajtó színes kishírei pedig visszhangozták a netes botrányt. Elkezdtek vizsgálódni, és aztán bulvárhírt csináltak belőle: „Ki volt »Lovaglópálca« Quishpe? Mindez tényleg megtörtént?”
A sajtó előzőleg egész héten egy nagyszabású üggyel volt elfoglalva, korrupció a Legfelsőbb Bíróságon, aztán hirtelen mindenki rávetette magát: „nem vagyunk rasszisták, nem erről van szó. De hogy lehet, hogy ez a kurva indián a nemzeti trikolórunkkal hímzett poncsóban töcsköl? Mit gondol ez magáról?”, „aberrált, nem gondoltam volna, hogy a spanyol csajok szeretik a zoofiliát”, az Egyház, a Nemzeti Cenzúra- és Illemkörök, de még az Indiánszövetségek is boszorkányüldözésbe fogtak, az első kettő: mert ilyen durva támadás még soha nem érte az alapvető morális értékeket, és ez szörnyű példa volt az ifjúság számára, az utóbbiak pedig azért, mert elhatárolódtak fajtársuk viselkedésétől, de egyúttal elhatárolódtak azoktól a galád sápadtarcúaktól is, akik azt hangoztatták – valószínűleg egy fehér rabszolgatartás-hívő ötleteként –, hogy nem a szexuális cselekmény bemutatása szégyenteli, hanem Quishpe őslakos mivolta: „testvéreink a világban, ne gondoljátok, hogy mi, ecuadoriak mindannyian ilyenek vagyunk, ez a gyalázatos nem képvisel minket!”, „téged kasztrálni kellene, hogy ne szülessen több ilyen idióta balfasz, a kurva anyádat!”, „persze… nem hiszem, hogy ez a brokesz az övé, tisztán látszik, hogy dublőrt használ!”, vagy például: „ki a fenének jutott eszébe feltölteni ezt a videót!? szénné fogják fikázni!”. Ez talán sosem derül ki, de „Lovaglópálca” Quishpe – hisz egy profiról beszélünk – rá se hederít a kritikákra (sem az életveszélyes fenyegetésekre: egy preinka hagyomány szerint, csalán- leveles korbáccsal hajtanák végre a rá kiszabott büntetést), és a munkájára koncentrál. Kiaknázza Ecuador gazdag és változatos földrajzi adottságait, és leforgatja a valaha készült legfestőibb pornót, sőt, ha sikerül támogatót találnia, talán még a világhírű klasszikust, az Huasipungót is filmre viszi. Hívja az ősi vér.

FORDÍTOTTA KERTES GÁBOR

Miguel Antonio Chávez: Polvo de estrella. In Diego Trelles (ed.): El futuro no es nuestro [online]. http://www.piedepagina.com/redux/15/06/2008/polvo-de-estrella, 2008. szeptember 2-i állapot.