A korlátlan cári hatalom mítoszát a Moszkóviában járt külföldiek alkották meg – nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül mindannyian kiemelték az orosz uralkodó hatalmának nagyságát. Az első itáliai utazók, korai angol kereskedők, birodalmi követ és pápai legátus, német opricsnyik és francia zsoldoskapitány mind erről beszéltek, függetlenül attól, hogy III. Iván, III. Vaszilij, IV. Iván, Borisz Godunov, I. ál-Dmitrij vagy az első Romanovok udvarában jártak. A francia Margeret szerint az orosz uralkodó hatalma „a legkorlátlanabb minden ismert koronás fő között”. A német opricsnyik Staden még tovább megy, szerinte „Olyan kegyetlen és szörnyűséges a nagyfejedelem zsarnoksága, hogy sem az egyháziak, sem a világiak nem éreznek rokonszenvet iránta”. Jakob Reutenfels így ír:
A moszkvai cár hatalma olyan fokig nem korlátozott semmiféle törvények által, és olyannyira önkényes, hogy joggal tekinthetjük az ókori asszírok és görögök vagy a mai törökök, perzsák és tatárok cári hatalmához hasonlatosnak, ha nem éppen azt felülmúlónak.
Egy toscanai hercegnek ajánlott mű pontosan körülírja ezt a hatalmat:
a cárnak nem csupán teljes joga van törvényeket kiadni és eltörölni, szövetségeket és békeszerződéseket kötni és érvényteleníteni, hivatalnokokat kinevezni és eltávolítani, adókat növelni és csökkenteni, de alattvalói életével és vagyonával is teljes egészében rendelkezik, tehát, ha akarja, elveheti rangjukat és életüket is, anélkül, hogy magyarázatot adna tettére.
A jogtudor Fletcher képviseli a legszisztematikusabb ítéletet: „a kormányzás módja náluk egészen olyan, mint a törököknél… teljesen tirannikus.”
Az éles szemű külföldiek azt is észrevették, hogy az oroszok szemében ez a hatalom magához az istenéhez hasonlatos, amint maga a cár is Istenhez mérhető, eredete isteni természetű. Ebből is látszik, hogy az orosz egyházi ideológusok rövid idő alatt igen sokat tettek az uralkodói hatalom ideológiájának megkonstruálása terén, amelynek első számú posztulátuma az Istentől való eredet volt – hasonlatosan a bizánci baszileoszokhoz. Tankönyvek és szöveggyűjtemények jól ismert textusai Joszif Volockij e tárgyban írt passzusai, amelyek e hatalom isteni jellegét és ebből következően korlátlan voltát hangsúlyozzák. Ez a gondolat jelenik meg az új, a cári titulatúrában is. Kigondolóit azonban nem a hatalom politikai aspektusai érdeklik, ők a vallás szempontjából határozzák meg a pravoszláv uralkodó helyét. Számukra fel sem merül, hogy az istenhez hasonlatos hatalommal vissza is lehet élni – hiszen attól isteni jellegű, megfellebbezhetetlen és korlátlan –, vagy ha mégis, akkor az isteni törvényeket sérti az uralkodó: a korlátokat tehát a hit tanításai jelentik, és nem e világi jellegűek. Az isteni hatalom politikai dimenzióját világi szerzők teremtették meg, elsősorban az egyházi szerzők tanításait jól elsajátító IV. Iván és Ivan Pereszvetov. IV. Iván jól ismert szövegeiből az egyházi eredetű tanítás profanizálására, konkretizálására, a politikai hatalom elméleti megszilárdítására irányuló kísérlet érhető tetten. Ivan Pereszvetov pedig már nem bajlódik isteni érvekkel és legitimációs kényszerrel: neki teljességgel elegendő a török szultán ismert korlátlan uralma ahhoz, hogy példaképül állíthassa az „igazságos” és egyben „félelmetes” uralkodó alakját a gyenge kezű bukott görögökkel szemben.
Ezek a toposzok meglehetősen ismertek a történeti irodalomban. Mégis: különböző időkben különféle következtetéseket lehetett levonni belőlük az orosz uralkodó hatalmának jellegére vonatkozóan. Elég hamar autokráciának minősítették, hiszen korabeli forrásokban szerepelt így. Nem voltak kellő figyelemmel azonban arra, hogy az autokrácia szintén teokratikus terminus és eredetileg nem a politikai hatalom teljességét, hanem a lelkek legfőbb e világi őrének pozícióját volt hivatott jelölni. A szovjet történetírás idején még szemérmesebb lett a használata, ugyanis maga Lenin is élt e fogalommal – egyébként a 17. századra vonatkoztatva és korlátozó feltétellel –: az orosz állam szerinte „szamogyerzsavije sz bojarszkoj dumoj” volt. Párhuzamosan és nem elkülönítve egymástól használták a centralizált állam terminust is, majd az abszolutizmust, genezisében a 17. század második felétől, kifejlett értelemben I. Péter korától. Kvázi korlátlan uralomról ebben az interpretációban tehát csak a 18. század elejétől fogva beszélhetünk Oroszországban, értelemszerűen a 16. században még nem. E sematikus és mechanikus osztályozás megszűnése után a rendszerváltást és a posztmodernt követő történetírás derékhada ismét a jó öreg „autokrácia” terminushoz folyamodott az egész korszakra vonatkoztatva, miáltal kevéssé alkalmassá vált az egyes időszakok és uralkodók közötti különbségek regisztrálására. Ennek a módszertani folyamatnak másik oldala, hogy az ekképpen jelölt cári hatalom észrevétlenül megint „korlátlanná” vált ezekben a legújabb történeti munkákban. Viszszatértünk tehát a Moszkóviában járt utazók visszaemlékezéseinek – egyébként becses – színvonalára.
A Moszkóviában járt külföldiek nem alap nélkül tartották zsarnokságnak az orosz uralkodó hatalmát a korabeli Európában elterjedt felfogás szerint. Az európai abszolút uralkodó ugyanis nem okvetlenül Istentől kapta hatalmát, de minden esetben köteles volt az isteni, a természeti és a sarkalatos törvényeket betartani, a közjó, tehát a nép érdekében uralkodni. Nem mellékesen uralmának ez a felfogása hosszú rendi fejlődést követően kristályosodott ki, amelynek következtében nemcsak a korlátlan hatalom intézményi, társadalmi, de eszmei, jogi korlátai is kialakultak. Oroszország e tekintetben más úton haladt: sem a rendi-képviseleti intézmények nem nyerték el azt a formát és funkciót, amelyet a nyugati parlamentek, és az államraison sem a római jogból és az egyházi skolasztikusokból merítette érvkészletét, hanem alapvetően egyházi-vallásos jellegű maradt. Ebből a pozícióból nézve okkal tűnhetett a Nyugat számára az orosz cár hatalma a „legkorlátlanabbnak”. Ilyen összefüggésben az arra történő közkedvelt hivatkozás, hogy pl. IV. Iván véres tettei nem kirívóak a 16. században, és mondjuk a novgorodi pogrom semmivel sem múlta felül a Szt. Bertalan éji vérengzést, hamis analógia, mert összemossa a különböző tartalmakat. Egyrészt felmenti IV. Ivánt az olyan bűnök elkövetése alól, amelyeket a korabeli orosz normák sem engedtek meg, másrészt azt sugallja, hogy az ilyen szélsőségek Európában is „normálisak” voltak ebben a korban.
Európában, éppen az imént említett ideológiai fejlődés következtében nagyon is különbséget tudtak tenni zsarnokság és a szuverenitáson alapuló hatalomfelfogás között. Nem igaz azonban az, hogy Oroszországban erre nem voltak képesek, és hogy a nagyfejedelem, majd cár hatalma Moszkóviában zsarnoki, vagy (későbbi terminussal) despotikus volt a létező hatalmi ideológiában – de még a hatalmi gyakorlatban sem.
Az autokratikus cári hatalomnak az ideológia szintjén egyetlen korlátja volt: az isteni törvények. Ezek jelentőségét azonban a legkevésbé sem szabad bagatellizálni. Egy igazhitű orosz uralkodó ugyanis a legjobb tudása szerint igyekezett megfelelni a magas elvárásnak. Még az oly szélsőséges kegyetlenségeket elkövető IV. Ivántól sincs okunk elvitatni ezt az uralkodó ethoszt. Sőt. Bizonyos értelemben éppen az e törvényeknek való megfelelni akarás hívta életre véres terrorját, amivel aztán szembekerült a korabeli ideálokkal és felemésztette önmagát meg országát. Már Joszif Volockij egyértelműen utal a cári felelősségre, bár azt is világossá teszi, hogy saját lelkiismeretén kívül senki nem vonhatja felelősségre az uralkodót. Később voltak olyan egyházfők, akik ezt a lehetőséget aktív beavatkozási kötelességként fogták fel és felhívták a cár figyelmét a kötelességére. Már German Polev metropolita visszavonulását is ilyen figyelmeztetésként foghatjuk fel, de Filipp Kolicsev nyílt tiltakozása az opricsnyina ellen megmutatja az uralkodó elleni fellépés legitim kereteit a korabeli Oroszországban.
Az isteni törvénynek tehát az nemcsak ideologikum szintjén volt korlátozó hatása: az a praxisban is megmutatkozott. Ezzel egyenértékű korlátokat jelentettek a természeti feltételek és a tradíciók.
Itt természetesen nem lehet terünk arra, hogy részleteiben vizsgáljuk Oroszország földrajzi-klimatikus sajátosságait. Elég Szergej Szolovjov aforizmatikus meghatározását idézni arról, hogy amíg „a Nyugatnak a természet édes-, addig Oroszországnak a mostohaanyja”, illetve azt, hogy a történelmi fejlődésbeli különbségek a „köves” Nyugat és a „sík” Kelet között húzódnak. Ehhez, ha hozzátesszük Vaszilij Kljucsevszkij szintén klasszikus meghatározását arról, hogy az orosz nép története egy olyan nép története, amelyik állandóan vándorol, akkor előttünk áll a sajátos orosz hatalmi berendezkedés legfőbb történelmi oka. Ez egy látszólagos paradoxonon alapul. Az előbb említett tényezők ugyan szükségszerűen hívják életre az autokratikus államot, másrészt – és éppen azért, amiért az erős hatalmi koncentráció történelmi szükségszerűség volt –, egyben történelmi korlátait is képezik. Egy ilyen hatalmas, sík, óriás folyók által szabdalt területen ugyanis amilyen komoly igény mutatkozott az erős központi hatalomra, az olyannyira vágy és illúzió maradt. És itt nem egyszerűen csak a centrum és a perifériák feloldhatatlan kormányzási ellentétére utalok, amely megoldásának a mindenkori orosz kormányok újra meg újra nekirugaszkodtak – egyébként mindhiába. A tárgyalt korszakban még jelentősebb a röghöz kötés problémája, amely nagyon lassan haladt a kelet-európai síkságon. Csak az 1649-es törvénykönyv mondja ki először, akkor, amikor Kelet-Közép-Európában már a második jobbágyság, Angliában pedig a tőkés típusú munkaviszonyokat megteremtő bekerítések zajlanak. Csakhogy a röghöz kötött parasztok munkaerején alapult a cári hatalom tömegbázisának – a szolgáló nemeseknek – az egzisztenciája. Amíg tehát a földkérdés nem oldódott meg, addig a központi hatalom sebezhető maradt. És nemcsak a szolgáló nemesek felől nézve, hanem a parasztok oldaláról is. A röghöz kötés elől menekülő parasztok ugyanis olyan jelentős számban növelik a nagy folyók mellett portyázó kozákok számát, hogy ez a turbulens társaság, a „frontier”-elemek a továbbiakban még évszázadokig veszélyesek maradnak a központi hatalomra.
A korabeli orosz társadalom tradicionális társadalom volt – abban az értelemben is, hogy óriási jelentősége volt a tradícióknak. Minden történelemkönyv megemlékezik a bojárok és szabad szolgálók távozási jogáról, amellyel ugyan eredményes harcot vív a mindenkori moszkvai nagyfejedelem, de amely még Kurbszkijnak is hivatkozási alap marad, tehát nem vitatható el még a 16. században sem az uralkodói hatalmat korlátozó jelentősége. Ellenkező esetben semmi racionális magyarázatunk nem marad arra, hogy IV. Iván miért irat alá egy sor előkelőséggel egy sor olyan kezességvállaló okiratot az ilyen távozások megakadályozására. Hasonlóan jelentős a bojárok tanácsadáshoz való ősi, sarkalatos joga. És nemcsak Kurbszkijnál. Makszim Grek tanúvallomásából ismerjük azt a szintén minden tankönyvben idézett mondatot, amelyben Berszeny-Beklemisev bojár arról panaszkodik, hogy III. Vaszilj nagyfejedelem mindet „harmad magában dönt el”. És mindezt a kegyvesztett, majd kivégzett bojár a régi időkkel való összehasonlítás negatív tapasztalataként mondja, visszasírva a III. iváni szép időket. Később aztán III. Vaszilij uralkodását vágyják vissza a IV. Iván által üldözött előkelőségek, majd még később, már Borisz Godunov alatt, és Alekszej Mihajlovics idején szinte kultikus szinten a rettenetes Iván lesz a vágyott békeidő viszonyítási alakja.
A bojár tanácsadásnak a tradíciókban rejlő „joga” a legösszefoglalóbban a bojár duma tevékenységében jelent meg. A bojár duma „ősidők” óta a moszkvai uralkodó legfelső végrehajtó, igazságszolgáltató és tanácsadó szerve volt. Írott jog sehol nem rögzítette létét, funkcióját, működését, az évszázadokon keresztül mégis ellátta ezt a feladatát. Ennél többet is mondhatunk azonban: a duma nélkül az ország irányíthatatlan volt, ugyanis az elit „középrétegeinek” lassú rétegkonszolidációja miatt a legfelső társadalmi csoportnak kellett kormányoznia az országot. A „cár elrendeli, a bojárok végrehajtják” formula jellemző volt az egész tárgyalt időszakban. Valójában tehát a cár korlátlan uralma egy reálkompromisszumon nyugodott: egyetlen alattvaló sem vitatta el szavakban korlátlan hatalmát, a gyakorlatban azonban az uralkodó egyedül – megfelelő színvonalú szakapparátus hiányában – nem irányíthatta az országot. Így viszont kénytelen- kelletlen el kellett fogadnia azt, hogy az irányító posztokon nem a rátermettség, hanem a származás jogán ülnek az amúgy meglehetősen előkelő – igen gyakran fejedelmi származású – emberek. Itt kell megemlékeznünk a sajátos orosz „mesztnyicsesztvo” rendszeréről, amelynek azt az oldalát, hogy kiszolgáltatta az orosz arisztokrácia színe-virágát az orosz uralkodónak, gyakran tárgyalja a szakirodalom. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy lényege mégis inkább a kettősségében ragadható meg, amelynek másik oldala éppen a cár kezét köti gúzsba azáltal, hogy csak a legelőkelőbb száz család tagjaiból választhatja ki az ország irányítóit.
Ebben az értelemben tehát nyugodtan „kettős hatalomról” beszélhetünk, amely néha teljesen háttérbe tudta szorítani magát a cárt. A történeti irodalom általában nem tud mit kezdeni a cárok gyerekkorának történéseivel, hajlamos azokat mindig valamiféle „anarchia” megnyilvánulásaiként kezelni. Pedig csak a bojári kormányzás működik ilyenkor a maga teljességében. És éppen a berszeny-beklemisevi eset számít kivételnek, IV. Iván opricsnyinája pedig a rendszerből organikusan következő, de mégis zsákutcának bizonyuló olyan kísérletnek, amelyet gyorsan el kellett felejteni – hacsak nem akart az ország a teljes káoszba süllyedni.
Ha nem is ilyen súllyal, de komolyan számításba kell vennünk a cári hatalom korlátai között a szovjet szakirodalom által értékén felül kezelt, ám a nyugati historiográfiában általában méltatlanul alábecsült zemszkij szoborokat. Közhely számba megy ma már annak rögzítése, hogy ez az intézmény nem volt a nyugati történelemből ismert rendi-képviseleti országgyűlésekkel azonos. A cár parancsára, a cár által meghívottak beszéltek ott a cár által megjelölt témákról – úgy és azt, ahogy és amit a cár hallani akart. Ennek ellenére jelentett egy bizonyos kockázatot a hatalom szempontjából az összehívása – nem véletlenül nem kíváncsi a véleményére évtizedeken keresztül Alekszej Mihajlovics. Önmagában az a tény, hogy az uralkodó bizonyos döntések meghozatalához igényli egy szélesebb testület szolidáris fejbólintását, már hatalomkorlátozó jellegű. Arról nem is beszélve, hogy a zemszkij szoboron megjelent sok ember időnként ellenőrizhetetlen sokadalommá tudott válni és kellemetlen kérésekkel – valójában elégedetlenségét legitim módon kifejezve – fordulhatott a cárhoz, mint, ahogy az 1566-ban történt. Már az is sokat mondó paradoxon, hogy az opricsnyina idején kerül sor az említett zemszkij szoborra. A zemszkij szoborok megtestesítette tradíciót azonban még általánosabban és még távolabbi időkbe távolodva is szemlélhetjük. Részint ez az intézmény maga is őrzi genetikai szálait a régi idők vecséivel, részint e vecsék sem tűntek el nyomtalanul az évszázadok során. Ellenkező esetben nem lenne érthető a volgai és attól északra fekvő városok kezdeményező szerepe a második népfelkelésben, még kevésbé tudnánk mit kezdeni a „háborgó” 17. század városi lázongásaival, amelyek sok tekintetben az újraéledt vecse-szellem megnyilvánulásai voltak. Ilyen minőségükben azonban erőteljesen korlátozták az uralkodói hatalmat.
A korlátozó tradíciók közül nem egy magában a vallásos-pogány népi kultúrában vagy – ha így akarjuk mondani, akkor – a mentalitásban gyökerezett. Általában jól ismert például a szkomorohok és jurogyivijek jelensége az orosz mindennapokban. Ritkán szokták azonban ebben az összefüggésben láttatni tevékenységüket. Lehet pl. legendaszerűnek minősíteni IV. Iván esetét a pszkovi jurogyivijjel, aki vádló szavaival megakadályozta a novgorodihoz hasonló pogrom kiteljesedését a városban. Biztos más oka is volt a cárnak, hogy lóhalálában elvágtasson a városból, de a szent félkegyelmű kíméletet nem ismerő ostorozó szavai is hozzá járultak ehhez. Általában véve – mivel a jurogyivijnek nem volt vesztenivalója, s mivel a személye sérthetetlen volt a korabeli orosz normák szerint – ők lehettek a cárok leghangosabb ellenzéke.
A legveszélyesebb azonban az álcár. Az utóbbi időben többen is vizsgálták és még a 20. század elején Novombergszkij össze is gyűjtötte a felségsértő un. „illetlen” szavakat (nyeprigozsije recsi) tartalmazó „ügyeket”. Szinte hihetetlen mai ésszel, hogy mekkora apparátus milyen óriási erőfeszítéseket tett a látszólag ártalmatlan szóbeszédek, kocsmai nagyotmondások, vétlen elszólások kinyomozásának és felgöngyölítésének érdekében. Egyébként az esetek többségében ezek a valóságban is ártatlan játékok voltak. Csakhogy Oroszországban nemcsak istent, de hozzá hasonlatosan a cárt sem lehetett ok nélkül és oktalanul az alattvalónak szájára venni. Éppen a cári tisztség szakrális volta okán. És a legitimáció hiányos – és a Romanovok kétségkívül azok voltak – cárok éppen a hiányzó vagy kétséges predesztinációjukat óhajtották a szélsőségesen szigorú számonkéréssel pótolni, a látszat erősítésével a valóságra befolyást gyakorolni. Abban a történelmi korban, amelyben az első álcárok erőteljesen kikezdték a hivatalos cárok legitimációját.
Az álcár-jelenséggel az utóbbi évtizedekben sok jelentős munka foglalkozott. Tartották azt az osztályharc egy formájának, idegen intervenció egy eszközének, egyszerű imposztorságnak, népi ellenviselkedés-kultúrának stb., de a cári hatalmat leghatékonyabban opponáló ideológiai keretnek alig. Pedig az álcár-jelenség több a népi hiedelemnél. Arra ravaszul rájátszik, azt manipulálja, hogy a végül csapdába csalja az amúgy megingathatatlan jó cár-hitet. A legkifinomultabb formájában, az I. ál-Dmitrijek alatt a konstrukció a legitim és illegitim cár trükkös helycseréjén alapszik, amelynek az a lényege, hogy a hivatalos cárt csalónak, a csalót pedig jogszerű uralkodónak mondja. A regnáló cári hatalomra nézvést azért válik a legveszélyesebb – és legsikeresebb – eszmei és egyúttal politikai fegyverré, mert belül tud maradni mind a jó monarcha-hiten, mind pedig a hivatalos – szakrális – uralkodó-koncepción. Végső soron legitim eszközt ajánl a fennálló hatalom elleni harcra. A 17.századból több mint egy tucat képviselőjét ismerjük, a 18. századból még legkevesebb 44-et, összességében pedig több mint százat a 19. század közepéig bezárólag. Ilyen összefüggésben nem érthetetlen az eltúlzottnak tűnő reakció, a tűzzel-vassal történő irtása mindannak, ami az álcárokra utal. Egyébként mindhiába, hiszen a három legnagyobb népi felkelés – a Bolotnyikov-, a Razin- és a Pugacsov-vezette –mind élt ezzel az ideológiával.
Az álcár-jelenséget szűk értelemben és kialakulásakor dinasztikus jellegű problémának tekinthetjük, amelyet a Rurik-ház kihalása tett egyáltalán lehetővé. Az orosz uralkodók életpályáján azonban mindig is és hagyományosan is a legnagyobb problémát – tulajdonképpen korlátot – a hatalmuk átörökítése jelentette egyenesági leszármazottaik számára. A probléma gyökere a kijevi fejedelmek idejére megy vissza, amikor is tisztázatlan hatalmi viszonyokat eredményezett az atyai föld, az otcsina felosztása a fiú utódok között. A moszkvai fejedelmeknek évszázadokba tellett, amíg sok harc és testvérviszály után ettől a gyakorlattól elállhattak. A hagyományok erejére jellemző azonban, hogy még IV. Iván is adózik végrendeletében ennek a mélyen gyökerező szokásnak és több részfejedelemségről is végrendelkezik. A szeniorátuson, illetve a primogenitúrán nyugvó örökösödési elveinek tisztázatlansága, illetve a végérvényes választás elmaradása közöttük vezetett pl. a cár 1553-as betegsége idején a dinasztikus krízishez. Később az 1580-as évek elején ismét kompromisszumra kényszerül a cár annak érdekében, hogy gyengeelméjű fia trónutódlását biztosítsa. Az I. Péter trónra lépése körüli 1682-es viszályokat, de az uralkodása utáni több mint negyedszázadot, a palotaforradalmak korát is az határozza meg, hogy nincs világos öröklési rend, ami bizonyos értelemben viszonylagossá teszi a cári hatalmat.
Végül is, ha a cárság intézményének létrehozásától, 1547-től kezdve a péteri egyeduralom kezdetéig (1694) végigtekintünk e 147 év történetén, akkor arra a meglepő számszaki eredményre jutunk, hogy az orosz cárok ezen időszak kevesebb mint felében uralkodhattak úgy mint legitim és „korlátlan” uralkodók. 1547 és 1560, 1584 és 1633, 1645 és 1648, 1682 és 1694 között ilyen vagy olyan okok következtében helyettük és nevükben mások gyakorolták a hatalmat vagy nem számítottak legitimnek. És akkor még nem is érintettük Alekszej Mihajlovics és Nyikon pátriárka viszonyának a korlátlan cári hatalom szempontjából is vitatott történetét. E tény már önmagában is rendkívül problematikussá teszi a „moszkóviai” korlátlan uralomról való nézetek perspektivikusságát. Rendszerspecifikusabbak, persze, azok a hatalomkorlátozó tényezők, amelyekről a fentiekben szóltam, s amelyek számát még lehetne szaporítani.
Egy mindenesetre biztos: ideje lenne meghaladnunk a Moszkóviában járt – csekély kivétellel tiszteletre méltó – külföldi utazók által megfogalmazott közkeletű vélekedést a cári hatalom kiterjedéséről. Ellenkező esetben mindörökre homályban marad és misztifikálódik pl. IV. Iván opricsnyinája vagy az egész „lázongó” 17. század. Végtére is a történésznek is választ kell találnia arra a meglehetősen prózai kérdésre, hogy milyen korlátlan hatalom az, amelynek ilyen sok és ilyen súlyos korláta van?