Egy készülõ esszéregény címörvén

Jó, lehet, hogy csak visszakapod, és akkor nem szóltál,

azt, hogy akkor hát hogyan is mondd el, s kinek mondd,

ezt is azonnal abbahagyod. De mi van ily rendje

a sivár kuszaságnak és annak, ami széttaposva, mégis

olyan összevissza: a kényszerû út, meg ahol elálldogálsz?

Mert ha szólsz, hogyan és kinek is mondd el, és hol kezdd,

hol, mikor arról szól ez, hogy mennyi dolgodban vagy

teljesen magadra hagyva, és csak idegeneket zaklathatsz,

embereket, akiknek megvan a maga-baj, hogyan is lenne,

és magadra hagyatva élsz a magad megítélésével,

és ki nem így él, és miért lenne az, miért is lehetne másképp

mint hogy röptében, röptén már bármi dolgodnak,

hirtelen megállsz az ívben, mint kõ, melyet maga talált el,

hirtelen erre döbben rá ez a kõ, nem egy kirakott úton,

nem kerítés mellett, ahol a kerítés mintegy elálldogál csak,

nem madarak hirtelen-kezdemény, netán nagy célú röpte,

amit ez a kõ tesz, ott helyben, dolga-felén lehullva,

közlése közepén, terve-érdeke-vesztén, nem szép-váratlan,

nem, és ez te vagy, és ebben is csak – na látod, hátha –

mintha téged kapna vissza valami elvett hasonlat egyszerûje.

Na látod, itt élsz, és azért a legjobb, ha mégis

másokról próbálsz beszélni, magadat hagyva, akármi percnyi

sorsát kibírva – nem minden feldúltság nélkül, de ezt is

oly sokszor megírták, oly sokszor magad idézted, hát nem?

hol élsz te? hogy ezt s csak ezt, csak ezt mondanád, ezt csak,

és azt se mondhatod, ott élsz, ahol már megannyi sivár

fényességbõl, a sértett és dühödött, dohogó, végül elcsöndesült

kuszaságból valami KÉSZ lett, valami, ami csak tõled is: sose

kész igazán, a kõ röpte lesz belõle, a kõ mentsége, vagy a

szívszélhedt madáré, aki körül ott fenn a magasban, a már

rohamszárnnyal közeledni nem érzett föld felé zuhanva, el se

találva õ így érzi, szézámként tárul, hogy semmi

nem következik; és hull. Mintha roppant szirt volna a lég,

igen, a lég is kõ volna, madár-kõ, melyrõl õ bukvást

bukik, a csodás mágnesesség kihal minden erejébõl, igyekvésébõl.

Itt élsz te, ebben élsz, s mégy most, elzárod a krumpli alatt.