Ez egy belgrádi anziksz a csöndrõl. Idõutazásom sûrítménye.
A húszas éveinek közepén járó tudományos segéderõt, ha jól emlékszem, ez én voltam, intézeti fõnöke, az eszes öreg moszkovita, 1974-ben azzal bízza meg, hogy mélyüljön el a jugoszláv gazdasági reformokban. A karosszékbõl végzett kutatás három hetes tanulmányútba torkollik, szigorúan a tanulmány leadása után. Peer group-ja elõírásait követve a segéderõ elõször jól megbírálja Titót, hogy az önigazgatás reformja örvén pártállamosít, majd elvonul Nándorfehérvárra, hogy egy kicsit élvezze a pártállami Nyugatot. Ez rá is fér, oly keletiesen bánt el fõnöke a dolgozattal. Megkért ugyanis egy asztalfiókot, hogy gondolkozzon még egy kicsit a leírtakon. E megaláztatást a sértett (és az asztalfiók) azóta is büszkén dédelgeti.

Belgrád, 1976 szeptembere. Összefutok az izgõ-mozgó Mladennal. Alig idõsebb nálam. Tito ügyében egy követ fújunk, bár õ közben szemmel láthatóan balkáni suttyónak néz. Nem ismerem a friss amerikai szakirodalmat, nem láttam a legújabb európai filmeket. Õ ismeri, látta. És a zakója is sikkesebb. Belgrád, 2002 szeptembere. Én Bécsbõl érkezem egy konferenciára. Ülünk az étteremben, sötét van és koszos az abrosz. Mladen nem izeg. Kinézek az ablakon, minden ugyanaz, csak szürke és szakadt. Elmondja, hogyan rúgták ki 1990-ben az akkorra már általa vezetett kutatóintézetbõl. Jön a telefon, hogy kellene valami szépet írnia Milosevics feleségének új könyvérõl. Azért sem. Másnap ugrik az intézet fél költségvetése. Azért sem. Rövidesen eltûnik a neve az intézet hivatalos dokumentumairól. Azért sem. Erre hivatja a belügyminiszter helyettese, aki – se szó, se beszéd – fényképalbumot tol eléje. Benne hullák, akkurátusan elrendezve, színes kidolgozásban. Csupa felderítetlen ügy: köztük Mladen ismerõsei, merész értelmiségiek.

„Életemben egyszer gyáva voltam – mondja és kerüli a tekintetemet. – Beadtam a lemondásomat.” Kérdezi, velem, mi történt. Csönd. Menekülök vissza a kies Moszkva szállóba. Hajnalban õrült ünneplésre és sûrû fegyverropogásra riadok. Itt éjszaka házasodnak? – kavarognak Kusturica-jelenetek félálmomban. A portás reggel ujjongva fogad: „lecsaptuk Amerikát(we hit the Americans) kosárlabdában”. A repülõtérre menet a taxisofõr blazírtan mutogatja a lebombázott épületeket. Szeretné tudni, hová valósi vagyok. Csönd. Otthon kisebbik lányom, 13 éves, a tévét nézi. Épp Milosevics átkozódik benne Hágából. „Hát ez még él?!” – fordul hozzám Anna. Bólintok.