Mikola Rjabcsuk: Két Ukrajna

A tanulmányt kéziratból közöljük. Német változata a Transit 2002. őszi számában jelenik meg.

MIÉRT BIZONYTALANOK AZ UKRÁNOK?

Dolgozatom célja, hogy a kettõsséget mint az ukrán társadalom és politika fontos jellemzõjét bemutassam. Jóllehet a kettõsség szinte mindegyik poszt-kommunista országra jellemzõ, Ukrajna jelenlegi (alul)fejlettségében meghatározó a szerepe. A kettõsség részint Ukrajna területi, kulturális és nyelvi megosztottságából, részint viszont a szovjet totalitarizmus által az ukrán társadalomra gyakorolt atomizáló hatásból fakad. Az ukrán függetlenség elsõ évtizedében nemhogy nem sikerült legyûrni e makacs örökséget, hanem épp ellenkezõleg, a jelenleg hatalmon lévõ poszt- szovjet elit, mint politikai túlélésének szükséges, ha nem is elégséges feltételét szándékosan fenntartotta azt. A 2002. márciusi ukrán választásokat a manipuláció szemléletes példájának tartom, noha következményei a rezsim szempontjából nem feltétlenül kedvezõek. A születõben lévõ ukrán civil társadalom, ha mégoly gyönge is, kellõképpen rugalmas, és általa van némi esélye Ukrajnának, hogy a poszt-szovjet kettõsséget demokratikus pluralizmussá, majd remélhetõleg egységgé változtassa.

Lvov és Luhanszk

Akárcsak nyolc évvel ezelõtt, az 1994-es elnökválasztás idején, ma ismét sikk Ukrajna területi megosztottságáról beszélni, rábökve a térképen a nyugati félre mint az állítólagos „nacionalista”, és a keletire mint az „oroszok uralta” területre, s áhítattal merengeni azon, miként lehetne kétfelé osztani az országot. Azzal azonban senki nem foglalkozik, hogy pontosítsa, melyik politikai erõ hajtaná végre a kettéosztást, azzal pedig még kevésbé, hogy meghatározza azt a vonalat, amelynek mentén a „két Ukrajna” szétválasztható volna.

Mint az elképzelés egykori szülõatyjának, 1 most be kell látnom hátrányait: talán magyaráz és tisztáz egynémely dolgokat, ugyanakkor összezavar és elhomályosít másokat.

Ha valaki ellátogat Ukrajna legkeletibb, illetve legnyugatibb részeire, mondjuk Donyeckbe és Lvovba, óhatatlanul érzi a két régió közötti különbséget, mintha csak két külön országban, két külön világban, két külön civilizációban járna. Az építészeti sajátosságok a legnyilvánvalóbbak. Lvov tipikus közép-európai város; a német gótika, az itáliai reneszánsz, a lengyel barokk utóbb a francia klasszicizmussal és az osztrák modernnel egészült ki. Ünnepnapokon a hívõk manapság megtöltik számos templomukat, a kis kávézókba pedig mindig is szívesen betértek az emberek egy jót beszélgetni – még a szovjet érában is.

A felszín alatt nem kevésbé lényegiek a különbségek. A nyugati ukránok nem tették sajátjukká a kommunizmust, soha nem tartották a Szovjetuniót a „saját” országuknak, és soha nem hitték, hogy a szovjet hadsereg a felszabadításukra érkezett, sokkal inkább úgy tekintettek rájuk mint akik a korábbi megszállók helyébe léptek. Továbbra is elszántan megkeresztelték gyermekeiket (a hivatalosan tiltott, földalatti görög katolikus, „unitus” egyház kebelében), s a nagymamák továbbra is megtanították a fiatalasszonyokat a hagyományos konyha bonyolult receptjeire; ez a szokás az élelmiszerhiány és a teljes elszegényedés következtében Kelet-Ukrajnából eltûnt. Nehéz volna elképzelni Kelet-Ukrajnában, ami a nyugat-ukrajnai paraszt számára természetes, hogy minden vasárnap fehér inget, öltönyt és nyakkendõt vesz magára, kifényesíti cipõjét és elmegy a templomba. A nyugat-ukránok bizonyos értelemben polgárok, egyfajta bürgerliche Gesellschaft tagjai, amelyet a keleti részen a bolsevikok réges-régen tönkretettek.

Donyeck ékes példája annak, mit építettek helyette: a gyõztes forradalom és a proletár internacionalizmus szép új világát. Donyeck vérbeli szovjet város, meg se lehet különböztetni azon ipari szörnyszülöttek miriádjától, amelyeket Donbassztól Kuzbasszig és Norilszktól Karagandáig elnyúló több ezer kilométeres területen terülnek el. E városok legfõbb látnivalói mind a mai napig a hatalmas Lenin-emlékmûvek, a Lenin nevét viselõ utcák, terek és gyárak, és persze a pszeudo-klasszikus, a köznyelvben csak sztálini represszánszként emlegetett stílusjegyeket magukon viselõ épületek. Itt más nyelvet beszélnek az emberek, amelyet õk orosznak hisznek, más templomba járnak (ha járnak egyáltalán), más tévécsatornákat néznek és más politikai pártokra szavaznak. „Proletárok”, pontosan abban az értelemben, ahogyan a nyugatiak „polgárok”: a legfelsõ nómenklatúrát és az úgynevezett „üzletembereket” is ideértve, igen kevesen akadnak, akik képesek kimondani egy mondatot nyomdafestéket nem tûrõ szavak, illetve kibírni egy napot vodka nélkül.

Az elfogulatlan statisztikai adatok megerõsítik a „két Ukrajna” közötti meghökkentõ különbségeket: 2
Lvov térsége

Luhanszk térsége

Népesség (a teljes népesség %-ában)

5,5%

5,3%

Válások

3,9%

6,1%

Házasságon kívül született gyermekek

2,5%

5,2%

Elítéltek

3,6%

7,5%

Tizenéves bûnözõk

4,2%

7,1%

Alkoholisták

3,9%

6,9%

Drogfüggõk

2,0%

4,4%

Szifilisz megbetegedés

2,7%

7,2%

Gonorrhea megbetegedés

2,7%

6,7%

AIDS megbetegedés

0,5%

2,4%

A politikai eltérések nem kevésbé megdöbbentõek. A közvélemény-kutatások szerint a nyugat- ukrajnaiak döntõen antikommunisták, és szovjetellenesek; úgy vélik, Ukrajna számára Oroszország jelenti a legfõbb veszélyt, míg Amerika a legfõbb szövetségest; a magántulajdon és a radikális gazdasági reformok hívei, pártolják az ukrán nyelv és kultúra újjáélesztését, a demokratizálást és persze, végsõ soron, Ukrajna EU-, illetve NATO-csatlakozását. A keletiek mindennek többnyire az ellenkezõjére hajlanak. Azt szeretnék, ha Ukrajna csatlakozna az oroszfehérorosz egységhez, ha visszaállítanák a szovjet típusú gazdaságot, ha nagyobb hatalom összpontosulna az elnök kezében, és ha az orosz nyelvet elismernék „második államnyelv”-ként Ukrajnában, ami gyakorlatilag azt jelentené (ahogyan a fehérorosz példa is mutatja), hogy az orosz az egyetlen hivatalos nyelvvé válna az országban.

Egyes megfigyelõk arra következtetnek, hogy Ukrajna keleti és nyugati fele túlságosan különbözik egymástól ahhoz, hogy egyazon ország keretei között létezzenek, ezért az ország kettészakadása elkerülhetetlen. Paradox módon azonban senki nem tudja megmondani, hol végzõdne az egyik rész, és hol kezdõdne a másik. Ukrajna eloroszosítása (késõbb elszovjetesítése) 300 év alatt fokozatosan ment végbe, régióról régióra. A „két Ukrajna”, a „szovjet” és az „európai” bizonyos értelemben egymásba olvadt, átfedi egymást; oly mértékben átitatja egymást a kettõ, hogy Lvovban is megtaláljuk a szovjet kor maradványait, de Donyeckben éppúgy felfedezhetjük az „ukránság” és az „európaiság” jeleit. A két Ukrajna mint két szimbólum, mint a jövõt meghatározó két választási lehetõség létezik egymás mellett: „vissza a Szovjetunióhoz” vagy „vissza Európához” (ahova állítólag egykor tartozott Ukrajna).

A maguk sajátos „ukránságával” és „oroszságával”, „európaiságával” és „szovjetségével” nemcsak a Lvov és Donyeck közötti területen fekvõ ukrán régiók rendkívül változatosak, hanem az egyes emberek ideológiai vonzódása is. Az ukránok jórészének identitása igen bizonytalan és homályos. Valójában kettõnél jóval több „Ukrajna” létezik; de ez a „kettõ” a leginkább látható, a legpontosabban meghatározható, miközben a kettõ közötti hatalmas – földrajzi, emberi és ideológiai – tér meglehetõsen képlékeny és változatos.

E tér akár a „harmadik Ukrajna”-ként is felfogható: többnyire láthatatlan, hangtalan, bizonytalan, határozatlan, ideológiailag kétarcú és önmagában ellentmondásos. A politikai küzdelemnek inkább tárgya, mint alanya, a két kisebb, ám nagyobb hangú, a „szovjet” és az „európai” Ukrajna között dúló elnyúló küzdelem fõ csatatere és trófeája.

„Mehetne még rosszabbul is…”

A közvélemény-kutatások azt bizonyítják, hogy az ukrán társadalom nem egyszerûen szélsõségesen megosztott, gyakorlatilag minden lényeges kérdést tekintve (az egyetlen kivétel talán a területi integritás kérdése 3. Azt is megmutatják, hogy az egymással versengõ csoportok, az „oroszbarátok” és az „ukránbarátok” (vagy pontosabban a szovjet-pártiak és az Európa-pártiak) kisebbségbe szorulnak, a többség ugyanis azoknak az alaktalan tömegébõl áll össze, akiknek „mindegy”, akiket ez a kérdés „nem érdekel”, akik „bizonytalanok” vagy „nem válaszoltak” (netán „megtagadták” a válaszadást). A kétarcúság e példája legnyilvánvalóbban az 1996-os országos fölmérés során leplezõdött le, amikor 1200 személytõl kérdezték meg, hogy mely politikai irányzatot támogatja. 13% a kapitalizmust választotta, 20% a szocializmust, 25% nem támogatott senkit, 22% volt bizonytalan és – nota bene – 18% állította azt, hogy mindkét oldalt támogatná, tehát a szocializmust is, és a kapitalizmust is, csak ne legyen konfliktus. 4

1997-ben, amikor Ukrajna a legmerészebben flörtölt a NATO-val, a válaszadók 38%-a állt Ukrajna társult tagsága mellett, 21% határozottan ellenezte, míg 41% bizonytalan volt. Ugyanabban az évben, amikor 14%-ban értettek egyet Ukrajna kelet-európai szomszédainak társult tagságával, 10% ellenezte, 30%-nak nem volt határozott véleménye, 46%(!) pedig nem foglalkozott a kérdéssel. A válaszadók 25%-a vélte úgy, hogy Ukrajna legfõbb ellensége Oroszország, 23% tekintette a legfõbb szövetségesnek, a többiek mindkét állítást tekintve bizonytalanok voltak. 5

1998-ban csaknem ugyanannyian értettek egyet azzal (36%), illetve utasították el (37%) azt az állítást, hogy „haladék nélkül népszavazást kell kiírni, és a baráti szovjet népek unióját újjá kell alakítani” (27% volt bizonytalan). Ugyanebben a kérdõívben, ugyanezeknek a válaszadóknak egy másik kérdést is föltettek: „Egyetért-e azzal, hogy Ukrajnának, minden fennálló nehézsége ellenére függetlennek kell maradnia?” A válaszadók 61% egyetértett, 19%-uk nem értett egyet, 20% pedig bizonytalan volt. 6 Azok, akik az Unió újraegyesítését kívánatosnak tartották (36%), csaknem kétszer annyian voltak, mint akik ellenezték Ukrajna függetlenségét (19%). Vagyis a Szovjetunió újraegyesítésének hívei majdnem felerészben úgy vélik, hogy a megújított szovjet keretek és az újszülött nemzeti függetlenség valahogyan összeegyeztethetõ.

Egyes publicisták ezt a jelenséget „poszt-szovjet skizofréniá”-nak nevezték el, 7 míg mások önironikusan viccelõdnek a nemzet riasztó képlékenységén, „amelynek fele, legalábbis a közvélemény-kutatások szerint, semmiféle kérdésre nem tud határozottan válaszolni. Egyetért vagy nem ért egyet? Szereti vagy nem? Akarja vagy nem? Vajon él vagy csak túlél? Létezik egyáltalán? Mindez bizonytalan.” 8 A szociológusok pontosabban is meghatározzák e jelenséget – társadalmi ambivalenciának mondják. Ami abból adódik, állítják, hogy az emberek egymással ellentétes, össze nem egyeztethetõ nézetekhez és értékekhez kötõdnek. Ez jellemzõen átmeneti idõszakokban kerül felszínre – amikor két eltérõ politikai kultúra, a társadalmi (politikai, gazdasági, sõt nyelvi) viselkedés két eltérõ modellje ütközik össze. A kétarcú tudat mitikus, irracionális módon kibékíti az összeegyeztethetetlen értékeket és modelleket; afféle varázseszközként mûködik, amely valamelyes lelki békét nyújt az egyénnek a békétlen körülmények közepette, amikor „a választás jogáért felelõsségvállalással, a szabadságért bizonytalansággal, az egyenlõ esélyekért pedig kritikus önértékeléssel kell fizetni”. 9

A „kétarcú tudat” természetesen pozitív szerepet játszik, mivel megvédi a társadalmat mint egészt és az egyes embereket a változó világ tarthatatlan kihívásaitól és elkerülhetetlen lelki traumáitól. Hosszú távon azonban kibírhatatlan teherré lesz, kollektív neurózissá válik, mely önként kínálkozik az új ideológusoknak a szakavatott manipulációra. A stabilitás csúf stagnálássá lesz, az ambivalencia belsõ ellentmondássá. A lebegõ identitású emberek, akiknek nincs határozott elképzelésük arról, mi volna országuk számára az optimális választás, nehezen állnak ellen az agymosásnak; szinte magától értetõdik, hogy õk lesznek a hivatalos propaganda, a tekintélyelvû zsarolás és a politikai manipuláció legfõbb célpontjai.

Mondanom sem kell, hogy a poszt-szovjet oligarchia elemi érdeke a társadalmat atomizált, összezavart és elidegenített állapotban tartani. Mindent elkövet, hogy megakadályozza az ország polgári és demokratikus fejlõdését, amely ha bekövetkezne, objektív (és sportszerû) politikai versenyre kényszerítené tagjait. Ez végsõ soron politikai hatalmuk, valamint hatalom-alapú gazdasági privilégiumaik elvesztésével járna. A kormány „bármit lehet” hozzáállása széles körben tapasztalható cinizmust és érdektelenséget keltett minden iránt, kivéve a napi túlélést, melyet csak kisebb örömök tesznek könnyebbé.

Az igazi probléma, amellyel a poszt- szovjet törvényhozásnak szembe kellett néznie Ukrajnában a függetlenné válás után, az olyan életképes ideológia hiánya volt, amelyre államot lehet alapozni. Oroszországtól eltérõen Ukrajnában az etnikai nacionalizmus gyenge, a birodalmi nacionalizmus pedig halott volt. Az ukrán polgári nacionalizmust, természetesen, elméletileg föl lehetett volna építeni. E választást azonban erõs civil intézményeknek és demokratikus eljárásoknak kellett volna megtámogatniuk; fejlett civil társadalomra és átlátható politikai és gazdasági viszonyok megteremtésére lett volna szükség. Ezzel a mélységesen korrupt és alkalmatlan poszt- szovjet elit politikai öngyilkosságot követett volna el. De senkinek nem állt szándékában ilyet tenni.

A sajátos Ersatz-ideológiát, amely a függetlenség óta uralkodik Ukrajnában, negatív módon lehet meghatározni. Elõször is azon a feltevésen alapul, hogy jóllehet a dolgok rosszul mennek, mehetnének még rosszabbul is. Így hát, kérdezi az oligarcha-uralta média, nem bölcsebb-e elfogadni a meglévõ helyzetet, ahogy van, ahelyett, hogy mindenféle õrült igényekkel és radikális javaslatokkal rázkódtatnák meg a hajót? Korruptak volnának a hivatalnokaink? Lehet, de hiszen mindenfelé korrupciós botrányokat látunk! Csak vessünk egy pillantást a modellszerû nyugati demokráciákra, Németországra és az Egyesült Államokra! Ne feledjük, hogy a mi demokráciánk végül is még csak tízéves! Azt állítják, hogy a választás csupán bohózat? Semmivel sem tökéletlenebb, mint a totalitarizmusból épp csak kilábalt társadalmunk. Egyébként sem olyan rossz a helyzet, mint Fehéroroszországban vagy Üzbegisztánban. Azt mondják, romlik az emberek életszínvonala? Lehet, ugyanakkor nem bonyolódtunk háborúba, mint a balkáni országok vagy Csecsenföld és számos más térség.

A valóságban a rezsimnek nem az adja a hitelét, hogy mit hajtott végre. Nem hamisította meg a választásokat olyan cinikusan, mint Mugabe, nem lopott annyit, mint Mobutu vagy Marcos, és nem ölt meg annyi embert, mint Milosevics, Putyin vagy Sharon. A társadalmi konszenzust, a zlahodát hivatalosan mint a legfõbb célt és a kormány legjelentõsebb eredményét nevezik meg, ám ennek határozottan negatív dimenziója is van: nem sok rosszat teszünk, mert nem sok mindent csinálunk. A rossz béke még mindig jobb, mint a jó háború, de az ukrán oligarchia „békefenntartó” erõfeszítései furcsának tûnnek. Ezek az erõfeszítések nem annyira az Ukrajnában amúgy sem igen fenyegetõ „jó háború”, hanem elsõsorban a „jó béke” ellen irányulnak, ez utóbbi ugyanis valós veszélyt jelent a hatalmon lévõ rezsim számára.

A poszt-szovjet nomenklatúrának, annak érdekében, hogy eljátssza a „békefenntartó” szerepet Ukrajnában, fenn kell tartania az államban a megosztottságot, a zavart és a fenyegetettséget. Ha Ukrajnát nem terhelte volna a gyarmati és a kommunista örökség, a hatalom feltalálta volna õket. A nemzet „kétarcú állapotá”-nak mesterséges fenntartására irányuló kormányzati akarat a 2002. márciusi választások során fölerõsödött.

Az oligarchák „békefenntartása”

A világon mindenütt a demokratikus választások okozzák a legsúlyosabb fõfájást az autoritárius és fél-autoritárius rezsimek többségének. Általában igyekeznek imitálni a demokratikus eljárásokat és intézményeket: szívesebben tartoznak a nyugati demokráciák nagy presztízsû klubjához, mint hogy elszenvedjék a páriáknak kijáró üldöztetést. A demokrácia divatos és ára van. A harmadik világ vezetõi közül azonban csak igen kevesen hajlandók teljes egészében, korrekt módon és idõben megfizetni ezt az árat. Helyi sajátosságokra, átmeneti nehézségekre, civilizációs egyediségre és egyebekre hivatkozva felmentésért és engedményekért folyamodnak. Egyes országok, méretükre és hatalmukra való tekintettel, kapnak is felmentést, mint például Oroszország és Kína; mások stratégiai jelentõségüknek vagy a „mi kutyánk kölyke” megtisztelõ státusának köszönhetik a kivételes elbánást. Ukrajnának nincs olaja, nukleáris energiája, nem játszik jelentõs szerepet a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben. Az ukrán vezetõknek nincs más választásuk, mint hogy csatlakozzanak Európához (amit Ukrajna függetlenné válása óta folyton hirdetnek is), máskülönben õk is Milosevics, vagy legjobb esetben Lukasenko sorsára jutnak.

Számukra minden választás olyan volt, mintha aknamezõn vágtattak volna keresztül. Egy óvatlan lépés balra vagy jobbra, és repül az egész politikai-gazdasági üzlet. Egyfelõl tisztában voltak vele, hogy a törvény széleskörû, szisztematikus és összehangolt megsértése nélkül semmiképpen nem nyerhetik meg a választásokat, mivel az ellenzék mind nagyobb erõre kapott, míg az õ népszerûségük a nullához közelített. Másfelõl viszont azt is tudták, hogy a törvények túlságosan brutális, nyilvánvaló és cinikus megsértése elsõsorban a kormányzó elit ellen irányuló súlyos nemzetközi megtorlásokat vonhat maga után. Ezért meg kell állapítaniuk a törvénysértések megfelelõ mértékét, formáját és számát, amelyek úgy garantálják számukra a gyõzelmet, hogy közben nem vezetnek nemzetközi vereséghez. Úgy tûnik, a „demokratikus választás” játékot a hatalmon lévõ ukrán nómenklatúra eddig több-kevesebb sikerrel ûzte, ám minden újabb próbálkozás alkalmával egyre kevesebbel.

Az elmúlt tíz évben a poszt-szovjet nomenklatúra a „kisebbik rossz”-ként adta el magát a választóknak. Nyugat-Ukrajnában úgy tesznek, mintha õk volnának a nemzeti demokraták természetes szövetségesei a „vörös fenyegetés” ellen, míg Keleten úgy jelennek meg, mint akik az õrült nyugati nacionalistákhoz képest fele olyan rosszak sincsenek. Választói bázisuk derékhadát hagyományosan a közép-ukrajnaiak teszik ki, akik a „hatalmi párt”-ot mint a „jó háború” egyetlen alternatívájaként felmutatott „rossz béke” védelmezõit támogatják. Annak ellenére, hogy nincs tiszta többsége a parlamentben, a poszt-szovjet nomenklatúra abban a helyzetben van, hogy mind a kommunistákat, mind a nacionalistákat – egymás ellen kijátszva, de szükség esetén akár a másik féllel való koalícióval zsarolva – sakkban tudja tartani. A kommunisták és a nacionalisták ugyan nagy ellenszenvvel viseltetnek az oligarchák iránt, ám egymást még jobban gyûlölik, így aztán mindeddig bedõltek a kormányzati zsarolásnak, és akarva-akaratlan belementek a „kisebbik rossz” játszmájába.

Leonyid Kucsma 1994-ben a kommunisták támogatásával nyerte meg az elnökválasztást a hatalomban lévõ „nacionalista” Leonyid Kravcsukkal szemben. 1999-ben ugyanezzel a lendülettel verte meg kommunista ellenfelét, a nacionalisták támogatásával. A kommunisták nem rokonszenveztek Kucsmával 1994-ben, ahogyan a nemzeti demokraták sem 1999-ben, amikor egy számjegyûre zsugorodott a népszerûségi indexe. Ugyanez a „kisebbik rossz” játszma jött be 2000/2001-ben is, a hírhedt lehallgatási botrány idején, amikor a rendkívül népszerûtlen és lejáratódott Kucsma csupán azért úszhatta meg mentelmi jogának felfüggesztését, mert sem a kommunisták, sem a nemzeti demokraták nem voltak elég elszántak ahhoz, hogy Kucsmát sarokba szorítsák. Mindkét oldal azzal volt elfoglalva, hogy a másik félnek milyen haszonnal járna Kucsma menesztése.

2002-re azonban a „kisebbik rossz” játszma meglehetõsen problematikussá vált. Elõször is azért, mert a kommunista párt – részint az idõsebb szavazók számának csökkenése, részint a rendkívül népszerûtlen Kucsma-rezsimmel bizonyos kulcsfontosságú kérdésekben tanúsított kétes együttmûködése következtében – népszerûségét nagyobb részt elvesztette. Másodszor, mert az igen népszerû ex-miniszterelnök, Viktor Juscsenko vezetése alatt 1991 óta elsõ ízben sikerült egyesíteni a nemzeti demokraták széles táborát „A Mi Ukrajnánk” pártjában. Harmadszor, mert az 1997-ben elfogadott és 2001-ben módosított választási törvény értelmében a 450 ukrán parlamenti képviselõ felét szavazatarányos alapon kell megválasztani, a másik felét pedig közvetlenül, „többségi” alapon. Ez azt jelentette, hogy a hatóságoknak ugyan továbbra is módjában állt jelentõs mértékben befolyásolni a választásokat a „többségi” rendszerû választási kerületekben, de a szavazatarányos kerületekben leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött az eredmények meghamisítása. Végül tovább bonyolította a helyzetet, hogy 2001. szeptember 11. után, amikor a Nyugat és Oroszország közeledni kezdett egymáshoz, Amerika számára jobbára megszûnt Ukrajna geopolitikai jelentõsége, vezetõi pedig bizonyos fokig elvesztették a „mi rossz fiaink” elõnyös státusát.

Kucsma azonban mindenáron meg akarta nyerni a csatát. Számos megfigyelõ úgy véli, hogy a legutóbbi parlamenti választás csupán a Kucsma utódlásának kérdését megoldó 2004-es elnökválasztás elõjátéka volt. Ha igaz, hogy a hatalomban lévõ elnöknek csupán két lehetõsége maradt, a Milosevics- és a Lukasenko-féle, nyilván az utóbbi mellett fog dönteni. A legutóbbi választási kampány inkább igazolta, mint cáfolta ezt a feltételezést.

A politikai ellenzékre, támogatóikra és szimpatizánsaikra, valamint a választási bizottságokra nehezedõ kormányzati nyomás fõként egyes régiókban, a kisvárosokban és a falvakban igen erõteljes volt. A hivatalnokok sokakat megzsaroltak, megfenyegettek, másokat ismeretlen személyek bántalmaztak. A választás napján egyes ukrán régiókban paramilitáris csoport cirkáltak kocsikon egyik választó helyiségtõl a másikig, és a rendõrök szeme láttára támadtak rá az ellenzék képviselõire, szimpatizánsaira.10 Az ellenzék fõhadiszállásait itt is, ott is lerombolták, plakátjaikat eltüntették, újságjaikat elkobozták. A hatóságok az ellenzéki jelöltek által szervezett minden második közönségtalálkozót így vagy úgy, de megakadályoztak. Minden tévécsatornát és gyakorlatilag minden újságot kisajátítva a kormány és a kormányt támogató oligarchák rendkívül piszkos kampányba fogtak az ellenzéki vezetõk, elsõsorban Viktor Juscsenko és Julia Tyimosenko ellen.11

Ukrajna kétarcúsága ismét a kormány legfõbb ütõkártyájának bizonyult. Nem lévén esélye, hogy sok szavazatot nyerhet Nyugat- és Közép- Ukrajnában, Kucsma és támogatói úgy döntöttek, az inkább elszovjetesített, oroszbarát Donbaszkba és más kelet-ukrán oblasztyokba vetik be magukat. Mint egy kanadai megfigyelõ találóan megjegyezte, „visszanyúlva a kelet-ukránok mozgósításának hagyományos módszeréhez, ellenfeleiket »nacionalisták«-nak kiáltották ki”.12 nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a „nacionalista” szóhoz hagyományosan erõsen negatív jelentés tapad. A szovjet idõkben a „burzsoá nacionalista” kifejezés súlyos bûnt fedett (amelyért 5-tõl 15 évig terjedõ börtönbüntetést szabhattak ki); a közismert mondás szerint „az ukrán nacionalisták az ukrán nép legfõbb ellenségei” (sõt, karöltve az „amerikai imperialistákkal” és a „cionistákkal” az egész emberiség ellenségei). A sors iróniája, hogy az elnöki rendszert támogató „Egységes Ukrajnáért” nevû párt, kijátszva egymás ellen a keletieket és a nyugatiakat, továbbá vakon bízva az orosz politikusok és a tömegkommunikáció propagandisztikus támogatásában, nekilátott Ukrajna megosztásának. Akárcsak Kucsma 1994-es kampánya idején, ekkor is rémisztõ történetek járták arról, miként zárják le azonnal az orosz határokat, vezetik be a vízumkényszert, szüntetik meg az olaj- és gázszállítást, zárják be a vállalkozásokat és „ukranizálják” az embereket, ha Juscsenko és „A Mi Ukrajnánk” kerül hatalomra.

Sem Juscsenko, sem Tyimosenko nem reagálhatott a nyilvánosság elõtt az õket ért legdurvább támadásokra (Juscsenko például arra, hogy kedveli a „nyugat-ukrán fasisztákat, mi több, az apja maga is náci kollaboráns volt; vagy arra, hogy felesége, aki korábban amerikai állampolgár volt, a CIA ügynöke). A szociológusok becslése szerint ez a propaganda „A Mi Ukrajnánk”-nak 5-6%-nyi szavazatába került, fõként azoknak a nyugdíjasoknak az ellenszavazatai miatt, akik ingadoztak a (hagyományosan nyugdíjemelést ígérõ) kommunisták és (a miniszterelnökként a nyugdíjemelést végrehajtó) Juscsenko között. Föltehetõen további három százalékot loptak el Juscsenkótól különféle technikákkal a szavazás és a szavazatszámlálás folyamán. (Az adat eléggé valószínûnek tûnik, az exit poll, illetve a párhuzamos számlálások is megerõsítik ezt.)

S ez még nem minden, „A Mi Ukrajnánk” ugyanis országos szinten 23%-nyi szavazatot kapott. A kommunisták tíz év óta elõször végeztek második helyen, 20%-kal, az elnököt pártoló „Egyesült Ukrajnáért” pedig harmadik lett, kétes 12%-ával, annak ellenére, hogy a gyõzelem érdekében messze a legtöbb pénzforrást, média- és „adminisztratív” erõt vetett be. Egy másik média-oligarcha csak 6%-ot ért el, míg az elnököt támogató oligarchák a 4%-os küszöböt sem lépték át. Ugyanakkor a Kucsma-rezsim két radikális ellenfele, az Ukrán Szocialista Párt és Julia Tyimosenko tömörülése 7-7%-ot szerzett, annak ellenére, hogy a médiából kiszorultak, a választási kampány során pedig folyamatos obstrukciót kellett elszenvedniük a régiókban.

Ezek az eredmények a születõ ukrán demokrácia gyõzelmeként is értékelhetõk, de mindenképpen jelzik, hogy az ukrán társadalom politikailag egyre érettebb, és kevésbé fogékony a hivatalos manipulációra, illetve az agymosó propagandára. A többségi elvet követõ, egy mandátumú választókerületek eredményei azonban nem jogosítanak fel az optimizmusra. Ezekben a hírhedt „adminisztratív erõk” (azaz az adminisztratív úton a választókra gyakorolt törvénytelen nyomás) verhetetlennek bizonyult, és meghozta az „Egyesült Ukrajnáért” földcsuszamlásszerû gyõzelmét. Az elnököt támogató erõk, az ún. „függetlenek”-kel együtt, akik csaknem kivétel nélkül csatlakoztak az „Egyesült Ukrajnáért”-frakcióhoz, ezúttal is biztosították a parlamenti többséget, és azt a kényelmes helyzetet, amelybõl a kommunistákat és a nemzeti demokratákat ki lehet játszani egymás ellen. A választási fordulatnak számos oka van; e helyt csak kettõt említünk meg. Elõször is, a helyi hatóságokat jobban motiválja, ha meghatározott kormánypárti jelölteket támogathatnak az egy mandátumú választókerületekben, mint ha az elvontabb pártlista mellett kell küzdeniük. Természetesen maguk a jelöltek is aktívabban tudják képviselni önmagukat, mint egy pártlistát. Másodszor, az emberek személy szerint is jobban függnek attól az egyéni jelölttõl aki gázt hoz a körzetbe, új munkahelyeket teremt a helyi üzemben, kifizeti a nyugdíjakat vagy megvesz a helyi kórház számára valamely nélkülözhetetlen fölszerelést (esetleg mindezt nem teszi meg).

Leonyid Kucsma jó szemû politikusnak bizonyult, amikor tavaly megvétózta az új törvényt, amely tisztán szavazatarányos rendszert vezetett volna be Ukrajnában. Õ maga a tisztán többségi rendszer mellett állt, így fogadták el a vegyes szisztémát, a kormány és az ellenzék között született kompromisszumos megoldásként. ennek értelmében pártlistáról kerül a parlamentbe a 450 képviselõ fele, míg a többiek a választókerületekbõl jönnek, ahol az „elsõé a mandátum” alapon választják meg a képviselõket. Könnyû kiszámolni, hogy szavazatarányos rendszer esetén az ellenzéki pártok még a kommunisták nélkül is oligarchia-ellenes többséget alkottak volna. Ha viszont megmaradt volna a többségi rendszer, az „Egyesült Ukrajnáért” nemcsak a többséget szerezte volna meg szövetségeseivel, de föltehetõen minõsített többsége volna. Tehát akár alkotmányt is módosíthatna, s ezzel új hatalmat adhatna Kucsma kezébe, akinek második (egyben utolsó) ciklusa 2004-ben jár le, de közép-ázsiai módra akár még a választásokat is helyettesíthetné „népszavazás”-sal.

A „zsaroló állam”

E két Ukrajna, bármennyire képzeletbeli, mégiscsak valóságos. Nyugat-Ukrajna inkább a demokrata pártokat és jelöltjeiket támogatja mind a szavazatarányos országos listán, mind a választókerületek helyi jelöltjeinek küzdelmében. Ezek az emberek választási rendszertõl függetlenül többé-kevésbé ugyanolyan parlamentet választanának. Dél- és Közép-Ukrajna Kucsma embereit és a kommunistákat támogatja mind a szavazatarányos, mind a többségi keretek között. A parlament, választási rendszertõl függetlenül, itt is nagyjából ugyanolyan volna. A problémát ezúttal is a „harmadik” Ukrajna okozza, mivel az országos pártlistán a demokratákat támogatja, az egymandátumos választási kerületekben azonban megadják magukat a mindenható „adminisztratív erõk”-nek.

Ám egyre erõsebbé válik az ellenállás. Számos jel mutat arra, hogy a hatalmon lévõ rezsim Közép-Ukrajnában fokozatosan veszít erejébõl, és hatalmi bázisa fenntartása érdekében keleti irányba, a hagyományosan kommunisták uralta, erõteljesebben szovjetesített régiók felé mozdul el. Ez az elmozdulás végül a fél-autoritárius kormányzati rendszer hanyatlásához vezethet Ukrajnában, de arra is megvan az esély, hogy épp az ellenkezõje történik, és visszatér az erõszakos totalitarizmus.

Az a régió (figyelmeztet egy ukrán publicista), ahol hatalmas tõke összpontosul, de nem mûködnek a demokratikus mechanizmusok, szörnyû gondot jelent az államnak, amely már legalább formálisan felismerte, hogy szükség van (demokratikus) értékekre és normális viselkedésre. Donyeckben az elöljárók arra sem adnak, hogyan jelennek meg. Mégis õk válnak az elnök legfõbb támaszaivá, legmegbízhatóbb és legígéretesebb partnereivé. A pártlistás választás eredményei megmutatták, hogy (az emberek szerint) hol van a hatóságok helye, míg az egyéni körzetekben lezajlott választások azt bizonyították, mire képesek az elöljárók, ha a túlélésükrõl van szó. Erõszakot, vesztegetést, fenyegetést és választási csalást – mindent bevetettek. Donyeck ebbõl a szempontból sajátos eset. A totalitárius „értékek”-et oly gondosan megõrizték ebben a térségben, hogy itt még mindig ezek határozzák meg az életet. Amíg más erõk, klánok és emberek nem fogják föl e veszélyt a maga egészében, mindaddig valós ez az eshetõség.13

A donyecki régió volt az egyetlen közigazgatási körzet, ahol az Egységes Ukrajnáért kapta a legtöbb szavazatot. „A Mi Ukrajnánk” 14 régióban lett az elsõ (a nyugaton és a középsõ országrészben), a Kommunista Párt kilencben (délen és keleten), a Szocialista Párt egyben (Poltavában). Az Egységes Ukrajnáért a legmagasabb arányt a börtönökben, kórházakban és a katonai egységeknél érte el, a szavazóknak gyakorlatilag 100%-a az elnök-párti koalíciót támogatta. A hatóságokat bizonyára erõsen megkísérti a Donyeck és a börtön-hadsereg minta kiterjesztése egész Ukrajnára.

Ez a forgatókönyv máris nem hat olyan elrugaszkodottnak, ha visszagondolunk az 1999-es elnökválasztásra, de elég utalni arra a Kucsma elnök és segítõtársai között lezajlott állítólagos beszélgetésre, melyet az elnök egykori testõre, Mikola Melnyicsenko hozott nyilvánosságra. Néhány példa elegendõ hogy megértsük, mi a sikeres választás titka, és hogyan mûködik a hírhedt „adminisztratív erõ”.

Kucsma (telefonon Jurij Kravcsenko belügyminiszterhez): Itt van Azarov [az Adóhivatal fõnöke]. Na hát így mûködik a mechanizmus. Lényegében minden kollektív gazdaság vezetõjével van valamilyen ügyük. Ezért össze kell õket hívni, minden katonai és adóhatósági vezetõt… Azt mondjátok nekik: fiúk, ha nem hozzátok össze [töltelékszó] a (szavazat)számot, akkor, ezt mondjátok, ha kell, akkor holnap mind oda kerültök, ahova valók vagytok.

A másik töredék is hasonló, habár itt az elnök Leonyid Derkacssal, a KGB örökébe lépett SBU fõnökével beszél:

A hadseregnek komoly munkát kell végeznie… Az adóbehajtónak minden faluba, miden kollektív gazdaság vezetõjéhez el kell mennie azzal, hogy: drága barátom, ugye tisztában van vele, mennyi terhelõ bizonyítékunk van maga ellen, úgyhogy akár már holnap börtönben találhatja magát… És valószínûleg minden gazdasági vezetõrõl több mint elegendõ anyag áll rendelkezésünkre. Igen vagy nem? Valószínûleg igen. Épp ezért a hadsereg… azaz a hivatal egyetlen teendõje, hogy komolyan elbeszélgessen az összes kollektív gazdaság vezetõjével.

Keith Darden, amerikai tudós, a Melnyicsenko Magnószalag-program társirányítója (http://www.wcfia.harvard.edu/melnychenko) azt állítja, hogy – más poszt-szovjet köztársaságokhoz hasonlóan – az ukrán rendszer „zsaroló állam”-ként határozható meg.

A zsarolás [magyarázza] mint az állami ellenõrzés és az együttmûködés kialakításának eszköze három alapelemre támaszkodik. Az elsõ az állami hatóságok korrupció iránti elnézõ magatartása. Ukrajnában az elit elfogadta, elnézte, a felsõ vezetés pedig egyenesen bátorította a korrupciót és a törvénytelenséget, ami általános büntetlenséghez vezetett. A második elem a széleskörû állami ellenõrzés. Miközben még a törvény megsértését is támogatják, az állam (vagy inkább az elnök által irányított összes ellenõrzõ szerv) továbbra is megfigyeli a törvénytelen tevékenységeket, és információkat gyûjt róluk. Az ellenõrzõ szerveknek köszönhetõen az állam a hivatalnokok és magánszemélyek botlásait dokumentáló bûnesetek aktáiból tartalékokat halmoz föl. S – ez a harmadik elem – ha épp szükséges az állammal való együttmûködés, az információk alkalmasak a zsarolásra, s a fizetséget nem készpénzben, hanem politikai engedelmességben számolják.15

Keith Darden úgy véli,

az így gyökeret vert korrupciót igen nehéz fölszámolni, mivel épp azok húznak hasznot a rendszerbõl, akiknek hatalmában állna megváltoztatni azt. Az elnök és csapata hatalomhoz jutott, az oligarchák meggazdagodtak, a tömegeket pedig félelemben tartják, megosztják és elnyomják. Így hát az állami ellenõrzés informális módszereit továbbra is fenntartják, és amíg ezek a hatalom alapvetõ eszközei, addig aligha valószínû, hogy felszámolhatók a panamák.16

E megfigyelések ugyan éles szemre vallanak, mégis figyelmen kívül hagynak bizonyos jelenségeket, amelyek az ukrán helyzetet még bonyolultabbá teszik. Darden találóan írja le az egyik Ukrajnát, és megfeledkezni látszik a másikról. A sajtót valóban ellenõrzik, de nem teljes egészében; a tömegeket ugyan félelemben tartják és elnyomják, de még mindig képes ellenállásra; az oligarchák ugyan kapzsik és önzõk, ám korántsem alkotnak egynemû tömeget, s egyre több „szakadár” pártol át az ellenzékhez. Végül van még egy szereplõ Ukrajnában, amelyet a nemzetközi civilszervezetnek és nemzetközi közvéleménynek nevezhetünk. A nemzetközi kormányzati és nem kormányzati szervezetek igyekeznek az ukrán politikát és gazdaságot az átláthatóság felé terelni és elõsegíteni az autoritárius jelenségek visszaszorítását. E tényezõk önmagukban nem okoznak mélyreható változást; de együttesen meghozhatják az ukrán kripto-szovjet politikai rendszer oly szükséges átalakulását.

Összegzés

A 2002-es választások az ukrán társadalom mindent átható kétarcúságát, s annak a nemzet politikai fejlõdésére gyakorolt káros hatását egyaránt megerõsítették. Noha az országos listán a demokratikus erõk meggyõzõ többséget szereztek, az egyéni kerületekben éppoly látványos vereséget szenvedtek. A hatalmon lévõ elit ismét jó érzékkel aknázta ki az ország kétarcúságát, kijátszva egymás ellen nemcsak a keletieket és a nyugatikat, de az emberek sajátos érdekeit és a nemzeti érdekeket is. Viktor Juscsenko és „A Mi Ukrajnánk” koalíció komoly fenyegetést jelent a tespedt poszt-szovjet rezsim számára; minden okunk megvan rá, hogy úgy véljük, a 2004-es elnökválasztásig Juscsenko marad az elnök-párti erõk támadásainak célpontja. A Juscsenko-ellenes vonal fõ csapásiránya máris világos: mint államférfit akarják ellehetetleníteni azáltal, hogy szûklátókörû nacionalistának mutatják be, elhallgatva vagy elferdítve valódi üzenetét, amely nemcsak a nyugatiakhoz, hanem minden ukránhoz szól, és amely tiszta politikáért, átlátható gazdaságért és törvényes, keresztény értékek szerinti rendért emel szót. Hogy milyen stratégiát alakít ki Viktor Juscsenko és csapata – a jövõ kérdése. Egyelõre a hatóságok korlátozzák a jelenlétét médiában. Az is csak eztán derül ki, mennyire fogékonyak az ukrán szavazók a hatalom birtokosainak agymosó propagandájára.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

  1. Two Ukraines? East European Reporter, vol. 5, no. 4 (1992).
  2. Volodimir Vojtenko, Vecsory na hutori po blizu Azii, Den, 2 March 2002, p. 8.
  3. Egy korábbi fölmérés szerint Lvovban csupán a válaszadók 1%-a, Donyeckben pedig 5%-a értett egyet azzal, hogy jobb volna, ha Ukrajnát két önálló országra osztanák. L. Yaroslav Hrytsak: Shifting Identities in Western and Eastern Ukraine, New School for Social Research. The East & Central Europe Program. Bulletin, vol. 5/3, no. 18 February 1995), p. 7. Egy késõbbi fölmérés közvetve megerõsíti ezeket az adatokat: Lvovban a fiatal válaszadók 58%-a, Donyeckben 47%-a válaszolt igenlõen arra a kérdésre, hogy szükség esetén megvédené fegyverrel is a hazáját. (Országos átlagban 51% válaszolt pozitívan, 16% adott negatív választ, és 33% volt bizonytalan.) L. Dzerkalo tizsnya, 2001. szeptember 23., 18.
  4. Jevgenij Golovaha, Transzformirujuscsejeszja obscsesztvo. Opit szociologicseszkogo monitoringa v Ukraine. Kiev, Institute of Sociology, 1996, 102. Két évvel korábban egy másik fölmérés során a válaszadók 20%-a állította, hogy Ukrajna számára a szocializmus volna a kívánatos gazdasági rendszer, 18% a kapitalizmust tartotta jobbnak, 20% volt bizonytalan, 42% pedig mindkét rendszert elutasította, és úgy vélte, Ukrajnának a maga útját kell járnia. Ezek az eredmények nagyjából egybecsengenek a késõbbi szociológiai adatokkal. 2000–2001-ben több fölmérés is igazolta, hogy a válaszadók 14–17%-a támogatja a kommunista ideológiát, 11–19%-a nyugati irányultságú nemzeti demokratákat, vannak kisebb csoportok, amelyek egyéb politikai/ideológiai irányzatokra szavaznak, 40%-nak pedig „mindegy”. L. Den, 2001. július 24., 1.
  5. Politicsnij portret Ukrajini, no. 18. Kiiv, Democratic Initiatives Center, 1997, 111–118.
  6. Den, 1998. július 16., 1.
  7. The Economist, 1995. február 4., 27.
  8. Jurij Andruhovics, Kritika, vol. 6, no. 6 (2002. június), 2.
  9. Jevhen Holovaha: Oszoblivosztyi politicsnoj szvidomosztyi: ambivalentnyiszt szuszpilsztva ta oszobisztosztyi. Politolohicsni csitannyija, no. 1 (1992), 24–39.
  10. L. pl. Jevhen Sztah: Hronika odnoho dnya z zsittyija vilnoj Ukrajini. Ukrajiinszka pravda, 2002. április 10.; www.pravda.com.ua
  11. A legátfogóbb és leginkább elfogulatlan beszámoló a választásokhoz kapcsolódó erõszakos cselekményekrõl az Ukrán Választók Bizottságának honlapján található. Ez a szervezet egyike azon kevés nem kormányzati szerveknek, amelyek a TACIS és néhány más nemzetközi szervezet anyagi és technikai segítségével lényegében minden régióban figyelemmel kísérték a választási kampányt. L. www.hq.org.ua
  12. Taras Kuzio: ’Antinationalist’ Campaign to Discredit Our Ukraine. RFE/RL Poland, Belarus, and Ukraine Report, vol. 4, no. 14 (2002. április 9.).
  13. Tatyjana Korobova: Sztrana voszhogyascsego zasztoja? Grani, no. 13, 2002; http://www.grani.kiev.ua
  14. New Tape Translation of Kuchma Allegedly Ordering Falsification of Presidential Election Returns. KPNews, 2001. február 14.
  15. Keith A. Darden: Blackmail as a Tool of State Domination: Ukraine Under Kuchma. East European Constitutional Review, vol. 10, no 2 (2001. tavasz).
  16. Uo.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.