A NEMZETI ESZME BUKÁSÁNAK MÍTOSZA

Andrew Wilson az ukrán történelemrõl és identitásról írott legutóbbi tanulmányában a teljesség igényével osztályozta az ukrán nemzet „képzelt közössége” szempontjából kulcsjelentõségû történeti narratívákat és mítoszokat: a régmúlt, a nemzeti újjáéledés, a nemzeti karakter és a másság mítoszát.¹ Napjainkban mintha egy új és hatásos mítosz, a „két Ukrajna” mítosza születésének volnánk tanúi. Akárcsak más mítoszok, ez sem puszta fikció, inkább Ukrajna politikai és kulturális valóságának bizonyos történelmi víziókon, közvélemény-kutatásokon, nyugati elméleti konstrukciókon, kulturális sztereotípiákon és ideológiai elõítéleteken alapuló újjáalakítása. És akárcsak más mítoszok, ez sem csupán kitaláció, hanem visszatükrözi – és alakítja – a valóságot.

Sokan úgy látják, hogy az 1991-ben fogant „nemzeti eszme” elbukott. A két Ukrajna gondolata ésszerû magyarázatot kínál arra, miért történt ez így, és ki a felelõs érte (az országhatáron innen és túl). Ennek az elgondolásnak egy másik képviselõje nemrégiben azt állította, hogy Ukrajna olyan, mint ha Észtországot összekapcsolnák Fehéroroszországgal, ami annyit jelent, ha Kelet- Ukrajna nem volna, az ország már az EU-hoz tartozna.² A két Ukrajna között feszülõ, súlyosnak beállított ellentét egyúttal arra is alkalmas, hogy felhívja a Nyugat figyelmét, az ország mely része érdemel nagyobb támogatást. Napjainkban a nemzeti mítosznak nemcsak a hazai piacon kell eladhatónak lennie.

Az ukrán politikai diskurzus „huntingtonizálása”

Bármely állam- és nemzetalakító folyamathoz szükséges a szimbolikus földrajz: a nemzet bölcsõjének tekintett „ország szíve”, a fõváros és a nemzeti határok, melyek szimbolikusan elválasztják a „minket” és az „õket”. E földrajz egyúttal a régiók szimbolikus hierarchiáját is sejteti: a nemzeti identitás tekintetében egyes területek „érettebbek”, mások „elmaradottabbak”.

Ez a leírás jól alkalmazható az utóbbi évtizedben a kelet-nyugati tengely mentén drámaian polarizálódott Ukrajna esetében. 1991 után a korábban szovjet peremvidéknek számító nyugati régiók a nemzeti demokratikus mozgalom letéteményeseivé váltak, és mint kapu nyíltak Európára. Ezzel egyidejûleg az új Ukrajna térképén marginalizálódott Kelet-Ukrajna, amely pedig azelõtt a Szovjetunió egyik ipari központjának számított, és túlnyomórészt orosz ajkú lakossága jelentõs mértékben hozzájárult a szovjet rendszer intellektuális és közigazgatási hatalmához.

Ukrajna új politikai földrajzának kialakulását hosszú távú regionális történelmi fejlemények is meghatározták. A viszonylag liberális osztrák uralom alatt, valamint a lengyel hatóságok ellenében a nyugat-ukránokban erõs nemzeti identitástudat fejlõdött ki, mely a két világháború között tömeges nemzeti felszabadító mozgalomba torkollott; ezeket a területeket, amelyek nem kevés fejfájást okoztak a hatóságoknak a Szovjetunió csak a második világháború után tudta teljesen bekebelezni. Kelet- és Közép-Ukrajna ezzel szemben az Orosz Birodalom részeként soha nem adott otthont tömeges nemzeti mozgalomnak és nacionalizmusnak – noha kisebb létszámban ez az országrész is kitermelte saját, a nemzeti újjáéledés eszméjének elkötelezett értelmiségét. Keleten az ukrán identitástudat helyi változata nem zárta ki sem az orosz nyelv és kultúra elterjedését, sem a késõbbiekben a szovjet rendszer iránti bizonyos fokú lojalitást.

1991 után e sajátos körülmények megnehezítették az orosz ajkú kelet-ukrán népesség tömeges mozgósítását a „nemzeti eszme” mellett. A többség a kommunistákra vagy az oligarchák „hatalmon lévõ pártjá”-ra szavazott, de semmi esetre sem a „nemzeti demokraták”-ra. A „nemzetépítõk” szempontjából a kelet-ukránok a nemzet söpredékei lettek. Eloroszosított, de még inkább elszovjetesített embereknek tekintették õket, akik elvesztették identitásukat, és akik a demokratikus átalakulás legfõbb akadályát jelentik. Ebbõl adódóan az orosz nyelv mintegy szinonimája lett a szovjet rendszer iránti nosztalgiának, valamint más veszedelmes eszméknek, például a pánszlávizmus és az Oroszországgal való újraegyesülés gondolatának. Ráadásul a poszt-szovjet oligarchia elitje és az árnyékgazdaság szereplõi elsõsorban a kelet-ukrán kommunista nómenklatúra tagjai közül kerültek ki. Kucsma idõközben széles körben szalonképtelenné vált rezsimje is elsõsorban keleti gyökerû. Minthogy Kucsma Kelet-Ukrajna támogatásával került hatalomra, az elnöksége kezdetén nyíltan vagy burkoltan vállalt ügyek (a status quo fenntartása az orosz nyelv tekintetében, stratégiai partnerség kialakítása Oroszországgal, illetve a politikai egyensúly megváltoztatása Kelet-Ukrajna javára) végül kompromittálódtak. A „nemzeti eszme” Kucsma által képviselt „keleti” alternatívája lényegében megbukott.

Ukrajna nem az egyetlen olyan ország a világon, ahol az egyes régióknak megvannak a maguk hagyományos politikai preferenciái és választói viselkedésmintái. Ukrajna esetét az teszi mégis sajátossá, hogy a kelet-nyugati megosztottságot egyre inkább a demokrácia megszilárdulásának legfõbb akadályaként kezelik, a függetlenség elvesztegetett évtizedének egyetlen magyarázataként értékelik, továbbá – jóllehet semmiféle szeparatista vagy orosz nacionalista mozgalom nem jött létre – veszélyt látnak benne a területi integritásra és a nemzet biztonságára nézve. Ennél is fontosabb azonban, hogy a Kelet- és Nyugat-Ukrajna közötti megosztottságot gyakran értelmezik az Ukrajna demokratikus, európai jövõjét és a gyûlölt totalitárius múltat elválasztó szimbolikus határvonalként. Minderre csak ráerõsít a szovjet múlt egymást kölcsönösen kizáró értelmezése, különösen a második világháború idõszakáé, amikor Kelet- és Nyugat-Ukrajna gyakorta egymás ellen harcolt. Ráadásul még az unitus és az ortodox egyház hagyományos ellentéte mellett a moszkvai és a kijevi patriarkátus ellentéte is mindinkább átpolitizálódott. A nyelvi különbség a kelet-nyugati szembenállásnak talán nem a legfontosabb, de mindenképpen a legnyilvánvalóbb vonása. A demokratikus reformok és a nemzetépítés még problematikusabb kilátásai egyre inkább a „két Ukrajna” regionális különbségévé váltak, s ez úgy tûnik, átfordul a huntingtoni értelemben vett két civilizáció különbségébe.

A „huntingonizálódás” legfontosabb tényezõje azonban külsõ tényezõ. A hidegháború befejezése által kiváltott kezdeti eufória után Ukrajna az újonnan kialakuló geopolitikai térképen a két szék között találta magát: az egyik oldalán az egyre bõvülõ EU és NATO, a másikon a korábbi szovjet köztársaságok riasztó újraintegrálódása, Oroszország vezetésével. Eltérõen közép-európai szomszédaitól, Ukrajna nem is álmodhatott róla, hogy a közeljövõben csatlakozhat az EU-hoz, így továbbra is erõsen függött az orosz piactól, elsõsorban az orosz gázbehozataltól. E bizonytalanságot ideológiai alapon a kétféle kulturális irányzat, illetve két, egymást kölcsönösen kizáró identitás összeütközéseként értelmezik: eszerint Nyugat-Ukrajna az európai, míg Kelet-Ukrajna a pánszláv vagy eurázsiai kultúrát testesíti meg. A helyi elitek politikai és a gazdasági érdekeinek összeütközése mindinkább az „identitások háborúja” lett. Az alapkérdést: „Kik vagyunk mi, ukránok?”, egy másik kérdés váltotta föl: „Hová tartozunk?”, esetleg „Kivel vagyunk?”

A „nemzeti demokraták” eredeti szándéka természetesen nem az ukrán politikai diskurzus „huntingtonizálása” volt. Sõt, inkább azt állították, hogy a „Nyugat és a világ többi része” közötti határvonal Ukrajna keleti határán húzódik, elválasztva a despotikus orosz uralmat és a demokratikus, „európai” Ukrajnát. Õk azonban úgy gondolják, az „Európai Ukrajna” ígéretes programját az eloroszosított keleti népesség utasította el, éppen ezért a Kelet a felelõs Ukrajna kettészakadása miatt.

Megosztott történelem

Napjainkban nem a nyelv maga, hanem a nemzeti történelem értelmezése osztja meg Ukrajnát. Vajon az oroszosítás és az asszimiláció erõszak eredménye volt vagy önkéntes alapon ment végbe? Vajon Ukrajna gyarmata volt-e a birodalmi/Szovjet-Oroszországnak? És az orosz nyelv birodalmi örökség-e, amelyet ráerõltettek a nemzetiségüktõl megfosztott kelet-ukrán állampolgárokra vagy része nemzeti identitásuknak?

Az is igaz, hogy a második világháborút nem egyformán élték meg Ukrajna keleti és nyugati régiói. Míg a „nyugatiak” egyszerre harcoltak a nácik és a szovjet hadsereg ellen Ukrajna nemzeti felszabadításáért, a „keletiek” az oroszok oldalán Szovjet-Ukrajna felszabadításáért küzdöttek a nácik ellen. Keleten még mindig elterjedtebb a történelmi emlékezet a „szovjet változata”, és a kelet-ukrajnaiak többsége aligha vevõ az ukrán történelem „szovjetellenes” verziójára. Ám az ukrán uralkodó elit a megosztott emlékezetet – ahelyett, hogy azt meghaladva nemzeti megbékélésre törekedne – cinikus módon saját érdekében kihasználja.

Túl egyszerû volna azonban mindebbõl arra következtetni, hogy a kelet-ukránok kommunista szemüvegen keresztül nézik a világot. Igaz, a nyugatiakkal ellentétben a második világháború után nekik nem kellett elszenvedniük közvetlen elnyomást, ezért másképpen viszonyulnak a szovjet rendszerhez. Mégis azt gondolom, a döntõ kérdés nem az: „Vajon a szovjet rendszer jó volt-e vagy rossz?”, hanem az, hogy „Vajon a szovjet elnyomás minden emberre egyformán hatott, tekintet nélkül nemzetiségére, vagy az ukránok esetében egyet jelentett az oroszok által elkövetett etnocídiummal (avagy az etnikai diszkriminá- cióval)?”

A kelet-ukránok nem önmagában a „nemzeti eszmé”-t utasítják el, hanem annak oroszellenes üzenetét. És erre nem valamilyen függõségi vagy alacsonyabbrendûségi komplexus a magyarázat, hanem inkább a közös szovjet múlt – reményeivel hibáival, rémségeivel és bûneivel –, amikor az ukránok nem csupán a rájuk telepedett külsõ hatalom áldozatai, de saját történelmük aktív alakítói is voltak.

Való igaz, ha nem volnának a többiek – az „elszovjetesített ukránok” –, a „nyugatiak” jó esélylyel követhetnék a kommunista múlt maguktól való eltávolításának közép-európai és balti modelljét. A balti államokhoz hasonlóan Nyugat- Ukrajnában is könnyen értelmezhetõ úgy a kommunista rezsim, mint az ellenség által a nemzet akarata ellenében erõszakkal megvalósított rendszer. Így az oroszok külföldieknek, mi több, megszállóknak tekinthetõk. Nyugat- és Kelet-Ukrajna eltérõ történelmi tapasztalatai következtében a saját és a szovjet múlt szétválasztásának ez a modellje Keleten nem mûködik.

Ukrajna nyilvánvaló okokból nem követheti az orosz modellt sem, amikor kommunista múltjával néz szembe. Oroszországban, úgy tûnik, idõközben kialakult bizonyos társadalmi konszenzus arról, hogy jóllehet kétélû és fájdamas volt a szovjet tapasztalat, tagadhatatlan, hogy az az orosz államiság és az orosz politikai és társadalmi modernizáció történetének egy fejezete. Mint Alekszej Miller, orosz történész kimutatta, a szovjet múlt kutatásának eredményei mind jogi, mind szimbolikus szinten, valamint a volt szovjet köztársaságokhoz fûzõdõ nemzetközi kapcsolatok tekintetében is szelektívek és ellentmondásosak. Ugyanakkor „a kommunista múlt kérdése lassan veszít központi jelentõségébõl a nyilvános diskurzusban, és az értelmiség mélyebb és bonyolultabb elemzésének tárgya lesz.”³ Ukrajnában, „megosztott történelme” következtében a szovjet múlt értelmezése továbbra is ideológiai csatatér. Az értelmiség törekvése, hogy megértse a kommunista rezsim természetét, jobbára alárendelõdik a politikai szükségleteknek, ami csak megerõsíti az ukrán társadalom polarizáltságát.

Ukrajna a szovjet történelem kezelésének két modellje közötti csapdába szorult: nem képes eltávolítani magától a kommunista múltat, de nyilvánvaló nehézségekbe ütközik saját nemzeti történelme részeként felfogni, osztozva Oroszországgal a kommunizmus lebontásának befejezetlenségébõl adódó minden negatív következményben.

A történelem össze nem egyeztethetõ értelmezése miatt megosztott társadalom megbékítéséhez idõ, türelem és mindkét „Ukrajna” politikai akarata szükséges. És csak akkor válik lehetõvé, ha a kelet-ukránokat egyenlõ félként kezelik – ha nemcsak a nemzet újjászervezésének tárgyát látják bennük, hanem olyan embereket, akiknek elismerik a saját ukrán identitásukhoz való jogát. Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy 1991- ben a kelet-ukránok döntõ többsége a „nyugatiak”-kal együtt az állami függetlenségre szavazott. Akkoriban nem csupán az etnikai nemzet, de a politikai ukrán nemzet is kialakulóban volt, mely a bukott kommunista rendszer helyett a „nemzeti” alternatívára szavazott. A döntõ mozzanat az, hogy a demokratikus beállítottságú kelet-ukránok nem úgy képzelték el ezt az alternatívát, hogy a „nevében ukrán nemzet” az állam élére áll, és majd türelmes lesz a nemzeti kisebbségekkel, hanem egy új demokratikus államban, etnikumok fölötti közösségként, afféle ukrán „szovjetszkij narod”-ként,⁴ ahol az etnikai és nyelvi kérdések anélkül is megoldhatók, hogy átpolitizálnák õket. Ez a Gorbacsov-érából táplálkozó utópia bukásra volt ítélve, noha az ukrán politikai nemzet kialakulásának irányában és nem az ellen hatott.

Paradox módon ez az embrionális állapotban lévõ polgári nemzet épp annak a szovjet rendszernek a terméke volt, amelyet kommunista ideológiájával együtt 1991-ben megtagadott: nemcsak negatív, de pozitív értelemben is. Ezen most nem csupán a modern társadalom ipari, kommunikációs és kulturális infrastruktúráját értem, hanem az úgynevezett „szovjet identitás” egyes elemeit is. Ha a nyugatiak meg is váltak tõle, vagy még inkább: soha nem is fogadták el, mert õk azt csak rájuk erõltetett birodalmi találmánynak tekintették, a keletiek számára a multikulturalizmus eszméit, a nem etnikai alapú állampolgárságot jelentette, ahogyan azt például a harkovi demokrata Volodimir Hrinyov, az ukrán parlament képviselõje is megfogalmazta.

„Gyönge” vagy „nyitott” identitás?

A „két Ukrajna” mítosza valójában azt mondja, hogy csupán egy „igazi Ukrajna” létezhet. Ezért a „nemzeti demokrata” ideológia értelmében (amely lényegében az ukrán ideológiai fõsodor, tekintve, hogy a kommunisták egyre inkább marginalizálódtak, a cinikus oligarchák pártja pedig nem foglalkozik ideológiai kérdésekkel) Kelet-Ukrajna csupán mint „elõ-nemzet” fogható fel, amelynek „utol kell érnie” Nyugat-Ukrajnát. Kelet-Ukrajna szemszögébõl eléggé nyilvánvaló, hogy ez az ideológia se nem demokratikus, se nem liberális.

Nincs olyasmi, hogy a „Kelet eredendõ politikai kultúrája” vagy „mentalitása”, amely felelõs volna a maffia, a korrupció vagy a bûnközeli üzleti élet létezéséért. Amennyiben Kucsma oligarchikus rezsimje valamilyen értelemben Kelet- Ukrajnában gyökerezik, ez csakis abból adódik, hogy a jóval inkább iparosodott Kelet helyi elitje rendelkezett gazdasági forrásokkal, és erõs volt a kísértés, hogy azokat politikai hatalomra váltva saját érdekei szerint ellenõrizze (és irányítsa) a privatizáció és az újraelosztás folyamatát.

A „másik Ukrajna” és értelmisége fõként azzal a problémával küzd, hogy nincsenek szimbolikus források, amelyekre támaszkodva megalkothatná a rá jellemzõ nemzeti identitást. A szovjet ideológia amellett, hogy mint „birodalmi” ideológia teljesen lejáratódott, kulturálisan divatjamúlt, „nem európai”, jóllehet az idõsebb nemzedék tagjai között még manapság is vannak hívei. A pánszlávizmust és az eurázsianizmust szintén szalonképtelenné tette az orosz politika csecsenföldi szereplésével, illetve a kétes orosz–fehérorosz unióval. A legutóbbi választások alkalmával az Oroszországgal való szorosabb együttmûködés programjával induló pártoknak alig akadtak támogatói. Akárcsak az orosz etno-nacionalistáknak, akik az orosz nyelv egyenlõ státuszát vették védelmükbe. Noha a keletiek számára fontos az orosz nyelv kérdése (a harkovi helyi népszavazáson 85% szavazott arra, hogy legyen az orosz is hivatalos nyelv), az orosz nacionalizmus mellett mégsem mozgósíthatók egykönnyen. A kelet-ukránok ezúttal is csak kevesen támogatták a „nemzeti demokraták”-at, habár a többség „minden ellen” szavazott – például a kommunistákra –, a helyi politikai elitek a „hatalmon lévõ párt”-ot választották.

Nem kívánom értelmezni a legutóbbi választások eredményeit, de úgy vélem, a kelet-ukránok részben azért nem kérnek a „nemzeti eszmé”-bõl, mert elutasítják azt az etnikai/nyelvi alapú erkölcsi elhatárolást, amelyet „két Ukrajna” mítosza közvetít: az egyik oldalon található az ukrán civil társadalom és a demokratikus hagyományok, a másikon az oroszokhoz kapcsolható korrupt állam, árnyékgazdaság és alacsony színvonalú tömegkultúra. A Kelet-Ukrajnában élõ orosz ajkú ukránok és oroszok politikailag lojálisak az ukrán államhoz, de sokan nem hajlandók elfogadni, hogy rájuk erõszakolják az oroszellenességgel elegyített, etnikai/nyelvi ismérveken alapuló ukrán kulturális identitást, illetve az „európai Ukrajna – ázsiai Oroszország” szembenállást.

Az „európai” Ukrajna mítoszának, mint az oroszokkal való szembenállás eszközének, megvan a maga története, ám ez az európai kötõdés mindig is kétarcú volt. A két világháború között az ukrán nacionalizmus meglehetõsen problematikusan viszonyult a „Nyugat”-hoz: a nacionalisták azért bírálták a liberális demokráciákat, mert elhanyagolták a nemzeti kérdést, továbbá együttmûködtek a kommunistákkal és a szovjet hatalommal. Csak a hidegháború idején, amikor a két politikai rendszer és ideológia szélsõségesen polarizálódott, vált lehetõvé, hogy az ukrán nacionalizmus politikailag azonosuljon a „Nyugat”-tal. És csak a berlini fal leomlása után kezdte újra hangsúlyozni az értelmiségi elit az ukrán nemzeti identitás „európai” (vagy inkább „euroatlanti”) voltát. Napjainkban még a volgai tatárok is európai muszlimoknak tartják magukat, az „európai” és az „orosz” Ukrajna ellentéte ennek megfelelõen elsõsorban elméleti jellegû. Ugyan ki bizonyítja be, hogy Oroszország nem lehet „európai (akár még Ukrajnánál is inkább)? Miért zárná ki valakinek vagy valaminek az „orosz” volta azt, hogy egyszersmind „európai” is legyen? Manapság, amikor az „orosz” fogalma erõteljes átalakuláson megy keresztül, nem is tekinthetjük egyszerûen a „Kelet-Nyugat” ellentét egyik pólusának. Nincs semmi baj a nemzeti mítoszokkal, csakhogy Nyugat-Ukrajna magát „európaibbnak” tünteti fel mítoszában, félreértelmezve ezáltal Kelet-Ukrajnát, és annak sajátos „európai- ságát”.

Lehet, hogy Lvovban csak alacsony színvonalú orosz nyelvû népszerû irodalmat kínálnak a piacon – csupán azért, mert a helyi értelmiség nemigen érdeklõdik az orosz könyvek iránt. A harkovi könyvpiacon azonban széles választékban megtalálható az orosz kortárs irodalom, tudományos munkák, valamint nyugati nyelveken írott könyvek orosz fordításai. Mivel Ukrajnában nincs egyetlen angol nyelvû könyvesbolt sem, a fordítás és könyvkiadás anyagi lehetõségei pedig igen korlátozottak, így az orosz nyelvû könyvek továbbra is rendkívül fontos információs csatornát jelentenek, „Keleten keresztül” a Nyugat felé, egy olyan periférián lévõ ország számára, mint Ukrajna.

A „szovjet birodalom” idején azt tanultuk az iskolában Nagy Péterrõl, hogy „ablakot nyitott Európára”. A kelet-ukránok számára ez volt az egyetlen ablak az Orosz Birodalomban és késõbb, a szovjet uralom alatt. Tíz évvel ezelõtt Ukrajna igényt tartott a saját ablakra, és miként Roman Szporluk írta „az Ukrajna mint nemzet eszméje az volt (…) hogy az ott élõ embereknek saját kijárásuk legyen a civilizáció központjaihoz”.⁵ Még jócskán szélesíteni kell ezt az új ukrán ablakot, de azzal soha nem fogok egyetérteni, hogy az új ablak érdekében a régit be kellene zárni. Az is igaz azonban, hogy idõrõl-idõre mindegyik ablakot meg kell pucolni.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA