Mitõl ukránok az ukránok?

Mikola Rjabcsuk Ukrajna esetében az „ambivalencia” terminussal olyan mindent átható társadalmi-politikai jelenséget kíván jelölni, amely a nemzet fejlõdését hosszú távon befolyásolja. E kettõsséget véli fölfedezni Ukrajna regionális, kulturális és nyelvi megosztottságában, akárcsak „a szovjet totalitarizmus által az ukrán társadalomra gyakorolt atomizáló hatás”-ban, és úgy gondolja, hogy a 2002-es parlamenti választások megerõsítik a diagnózisát.

Az a legnagyobb gondom a cikkével, hogy a kettõsség fogalma eléggé elnagyolt. A szerzõ többféle kettõsséget különböztet meg – például Európa kontra szovjetizmus, Kelet kontra Nyugat, demokrácia kontra oligarchia –, és számomra nem világos, hogy ezek miként fedik egymást. Olykor úgy tûnik, mintha Rjabcsuk az ukrán ajkú nyugati régiókat, így Lvovot is, a nyugati értékek letéteményesének tekintené, míg az orosz ajkú Donyeck a szovjetizmus és az orosz kötõdés képviselõje volna. Másutt azonban Rjabcsuk elutasítja ezt a megosztást, és még inkább összezavarja a képet azzal, hogy elmulasztja kifejteni, mit is jelent pontosan a „harmadik Ukrajna” kifejezés. Ezzel kapcsolatban egészen furcsának találom, hogy az ukrán fõvárost, Kijevet még csak meg sem említi, pedig ez az a hely, amely sok tekintetben „nyugati”, hiszen Lvovhoz hasonlóan szavazott, más tekintetben viszont igencsak „keleti”, például abban, hogy itt is azt a nyelvet beszélik, amelyiket Donyeckben. Még az is lehet, hogy Kijev mutatja Ukrajna jövõjét, amikor lehetséges lesz, hogy az egyes emberek egyszerre legyenek az ukrán függetlenség és a nyugati típusú demokrácia hívei, ugyanakkor fenntartsák kötõdésüket az orosz nyelvhez. Különösen fontosnak tartom, hogy Rjabcsuk, noha megemlíti, mégis viszonylag kevés figyelmet szentel annak, hogy Donyeck és Lvov minden különbözõségük ellenére egyetértenek abban, hogy mindkét város Ukrajnában terül el, s ezzel hallgatólagosan azt is elismerik, hogy Kijev a közös fõvárosuk.

Rjabcsuk Ukrajna jelenlegi helyzetét jobbára az általa idõnként „nómenklatúrá”-nak vagy „poszt-szovjet oligarchá”-nak nevezett „kormányzó elit” számlájára írja, amelynek „elemi érdeke a társadalmat atomizált, összezavart és elidegenített állapotban tartani. Mindent elkövet, hogy megakadályozza az ország polgári és demokratikus fejlõdését, amely ha bekövetkezne, objektív (és sportszerû) politikai versenyre kényszerítené tagjait. Ez végsõ soron politikai hatalmuk, valamint hatalom-alapú gazdasági privilégiumaik elvesztésével járna.” Úgy tûnik, Ukrajna esetében a társadalom, általában a népesség és az elit viszonya kevésbé egyszerû és sokkal több arcú, mint azt a szerzõ gondolja.

Jóllehet Rjabcsuknak sok tekintetben igaza van, amikor a szovjet totalitarizmus „atomizáló” hatásáról beszél, ugyanakkor nem kezeli megfelelõ súllyal, hogy a történelemben a szovjet idõszak alatt fordult elõ elõször, hogy Lvov és Donyeck egy országhoz tartozott. Ukrajna azok közé a poszt-kommunista országok közé sorolható, amelyek a kommunista rendszer összeomlásával egyidejûleg vívták ki a függetlenségüket. Csakhogy míg Lettország, Litvánia vagy Észtország – nem beszélve Lengyelországról vagy Magyarországról – a kommunista éra elõtt is létezett független államként, addig a mai Ukrajna a kommunista rezsim alatt fejlõdött önálló, illetve egységes közigazgatási rendszerré majd politikai entitássá. Ukrajna nem kommunista függetlensége 1917-ben rövidéletû volt, és területe nem terjedt túl Ukrajna jelenlegi határain. A helyi bolsevik vezetõk tiltakozására 1918-ban Moszkva úgy határozott, hogy Donbasszt az Ukrán Szovjet Köztársasághoz csatolja; arra pedig csak 1939 és 1945 között került sor, hogy a korábbi osztrák (majd lengyel) fennhatóság alatt álló Galícia, a korábbi magyar és csehszlovák kárpátontúli területek, valamint a korábban Ausztriához majd Romániához tartozó Bukovina is az Ukrán Szovjet Köztársaság része lett, akárcsak Kijev és Donyeck. A Krím-félsziget csak 1954-ben került ukrán fennhatóság alá. Ugyanakkor a kommunista hatalomátvétel elõtt Ukrajna területének és lakosságának jelentõs hányada a Dnyepertõl nyugatra több mint száz éve, attól keletre pedig sokkal régebb óta az Orosz Birodalom szerves részét alkotta.

Mindezeket a tényezõket, és különösen az utolsót szem elõtt tartva megérthetjük, amit Mikola Sulha ír arról, hogy szovjet állampolgárok milliói, különösen (bár nem kizárólag) az orosz nemzetiségûek számára miért okozott mély személyes és csoportidentitás-válságot a Szovjetunió bukása és az új, független utódállamok kialakulása. Az Ukrajnában és a volt szovjet köztársaságokban végzett közvélemény-kutatásokból kiderül, hogy vannak, akiknek a Szovjetunió megmaradt „képzelt közösség”-nek (Benedict Anderson kedvelt terminusával élve), míg mások valamely regionális vagy tartományi egységhez kötõdnek, és a teljes népességnek csak egy töredéke válaszolja egyértelmûen azt, hogy elsõsorban az új államhoz húz. Sulha közvélemény-kutatása éles különbségeket mutat Ukrajna egyes régiói, illetve az orosz etnikumúak és az ukrán etnikumúak között abban a tekintetben, hogy elsõsorban a régió, Ukrajna, a Szovjetunió vagy Európa népével azonosulnak-e.1

Így amikor Rjabcsuk a szovjet totalitarizmus atomizáló hatásáról szól, nem szabad megfeledkeznünk a szovjet rendszer integráló hatásáról sem, hiszen 1914-ben, 1939-ben vagy 1945-ben nem létezett a mai Ukrajnához fogható méretû, egységes „ukrán társadalom”.

Ezzel eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy vajon miként ítéljük meg az elitet és teljesítményét. Rjabcsuk bírálata nagyjából elfogadható, de van még valami, amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk, ha e csoportról ítéletet alkotunk. 1991-ig az elit tulajdonképpen a szovjet elit vagy oligarchia helyi alcsoportját, ágát alkotta. Így lett lehetséges, hogy Ukrajna függetlenné váljon, és megõrizze a szovjet keretek között kialakult területi integritását. Moszkvával egyetértésben afféle ellen-elit jött létre, így Ukrajna békésen leválhatott a Szovjetunióról.

Ez a volt szovjet, ám újjászületett ukrán elit etnikai összetételét tekintve többségében orosz volt – nyelvi tekintetben még inkább –, ma ukrán és orosz. Az egykor alárendelt tartományi elit egy független állam elitjévé lépett elõ, és miután Ukrajna független lett, az elit nem szakadt ukrán és orosz részre, ami az ország kettészakadását is maga után vonta volna. Andrij Zorkin szerint a krími elitet még meg is gátolták abban a törekvésében, hogy függetlenedjen Kijevtõl. A krími elit néhány év után elfogadta Kijevnek alárendelt, regionális szerepét.2 Jóllehet az ukrán függetlenségért folytatott mozgalmat a nyugati régiókban kezdeményezték, és Kijevben, valamint a középsõ területeken élvezett általános támogatást, bizton állíthatjuk, hogy Ukrajna nem nyerhette volna el függetlenségét a Szovjetunión belül kialakult formájában a pártelit, azaz a nómenklatúra, vagy ahogyan manapság nevezik õket, az oligarchák támogatása nélkül. Ezek az emberek nemcsak a Moszkva iránti lojalitásukat adták fel a sorsdöntõ pillanatban, de függetlenül orosz vagy ukrán gyökereiktõl, fölülemelkedtek a regionális és etnikai megosztottságon is, hogy egyben tartsák az országot. Ha felidézzük, mi történt Jugoszláviában, beláthatjuk, hogy ez nem kis teljesítmény volt. Kitartok amellett, amit 1994-ben mondtam:

lényeges szempont, hogy az 1991 augusztusában kikiáltott független Ukrajna nem etnikai nemzetként határozta meg magát, hanem törvényes rendként, területi és jogi entitásként, voltaképpen az Ukrán SZSZK utódállamaként. Állampolgárai változatos etnikai háttérrel rendelkeztek, egy részük ukránul, más részük oroszul, megint más részük egyéb nyelveken beszélt. Az új állam kijelentette, hogy minden hatalma „az ukrán néptõl ered”. A poszt-szovjet Ukrajna alapítói tehát maguk is alkalmazták a „szovjet nép” fogalmát, egyszersmind hasonultak is hozzá; a „szovjet nép” a hivatalos felfogás szerint sokféle nyelvet beszélõ, változatos etnikai hátterû emberek együttese. Ám ez az eszme, ha más formában is, eredeti ukrán múltra tekint vissza: az 1960-as, 1970-es évek nemzeti mozgalmában alapozták meg ukrán disszidensek és polgárjogi aktivisták, amikor meghirdették azt az eszmét, hogy minden Ukrajnában élõ személy ukrán állampolgár.3

Nyolc év múltán, és több mint tíz évvel a Szovjetunió felbomlása után a valódi kérdés az: vajon ma inkább tekinthetõ-e országnak Ukrajna, mint 1991-ben? Vajon társadalma, lakói és nemzete kevésbé „kettõs”, kevésbé „kétarcú” és kevésbé „határozatlan”, mint tíz évvel ezelõtt?

Ha felidézzük Ukrajna szovjet – és a szovjet hatalom elõtti – tapasztalatainak alapvetõ tényeit, majd azt a folyamatot, melynek során az „Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság”-ból független állam lett, a válasz feltétlenül „igen”. A 2002-es választás nem a civil társadalom építésének megakadásáról tanúskodik. Éppen ezért egyetértek James Sherr-rel, aki a 2002-es választást értékelve az 1998-as választáshoz képest határozott változást fedezett fel: „a reformpártiak helyi erõkbõl országos erõvé váltak, és jelentõsen megcsappant a baloldal támogatottsága.” Sherr úgy ítéli meg, hogy Ukrajna „regionális egyenlõtlenségei drámaiak, de csökkenõben vannak”, és a négy évvel ezelõtti, „jobbára a [nyugati] határvidékre korlátozódó Rukh párt” 2002-re „sokszínû, pluralista nemzeti blokk lett, melynek gyûjtõterülete az orosz határig terjed”. „Nem a hatóságok ténykedése, sokkal inkább ez a változás az, amit a választások jelentõs tapasztalatának tekinthetünk.” Sherr arra is rámutat, hogy „a civil társadalom még mindig kisebbségben van, de már ťtömegbázisŤ-sal rendelkezik, azaz nem kötõdik kizárólagosan az értelmiséghez”. Hozzátehetjük ehhez még azt is, hogy a választás során bebizonyosodott, a korántsem egységes poszt-kommunista elit körében is vannak támogatói a demokráciának. (Végtére is, honnan indultak a demokratikus, Nyugat-párti tábor vezetõi, beleértve Juscsenkót is?) Sherr tehát joggal jegyzi meg, hogy míg a „polgári ösztön erõsödése mind nagyobb távolságot teremt állam és társadalom között, ugyanakkor az államon belül súrlódási pontokat hoz létre, megteremtve a belsõ fejlõdés dinamikáját”.4

Ez persze nem jelenti azt, hogy Ukrajna ma már fejlett civiltársadalommal rendelkezõ demokratikus állam vagy modern nemzet volna. Épp ez az egyik oka annak, hogy Ukrajna nem hasonlítható Lengyelországhoz vagy Magyarországhoz, de még csak Romániához vagy Bulgáriához sem, hogy civiltársadalma még csak most szervezõdik országos erõvé, amely a nyugati Lvovtól és Uzsgorodtól a keleti Donyeckig és Luhanszkig terjed, hasonlóan az állam – és a kormányzó elit – felségterületéhez. Azoknak, akik úgy vélik, hogy a nyelvi és más kulturális különbségek óhatatlanul az állam felbomlásához vezetnek, segítségére lehet George Schöpflin figyelmeztetése, hogy tudniillik a nemzetek egyszerre „civilek” és „etnikaiak”, és különösen „az úgynevezett nagy nyugati civil nemzetek etnikai identitással is rendelkeznek; ezeknek ad keretet az állam és az állampolgárság (a civil társadalom)”. Ez a gondolat Ukrajnára alkalmazva azt jelenti, hogy az orosz etnikumú emberek szabadon használhatják anyanyelvüket, megõrizhetik kultúrájukat, fenntarthatják nem politikai jellegû kötõdésüket Oroszországhoz, miközben az egyszerre politikai, civil és kulturális ukrán nemzet teljes jogú tagjainak tekinthetik (és tekintik is) magukat.5 Munkájuk során a demokratikus és nyugati kötõdésû Ukrajna építõi bölcsen teszik, ha követik 1991 leckéjét, amely megerõsíti Schöpflin általános tételét, miszerint: „a nemzeti lét több folyamat interaktív (kiemelés – R. Sz.)együttese, magában foglalva az etnicitást, az államot és az állampolgárságot. E tényezõk mindegyike identitásformáló6 – és nem engedi meg, hogy a regionális, az etnikai és a nyelvi megosztottság fölülírja az állampolgársághoz és a demokratikus államisághoz fûzõdõ elkötelezettséget. Minden olyan kísérlet ellen küzdeni kell, amely a politikai irányultságot – demokrácia vagy szovjetizmus, „Európa” vagy „Eurázsia” – egyetlen régióval, nyelvi vagy etnikai csoporttal akarná azonosítani.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

  1. Mikola Sulha: Nacionalna i polityicsna marhinalizacija za umov sistyemnoj krizi ( Nemzeti és politikai marginalizáció a rendszerválság körülményei között). Sociolohija: tyeoria, metodi, marketyinh (Kiev) No. 1, 2002, 5–20. Amit George Schöpflin Nations, Identity, Power: The New Politics of Europe (London, Hurst, 2000, 167.) címû mûvében Kelet-Európáról mond, teljesen ráillik Ukrajnára is: „…a kommunizmus… ténylegesen mûködött. Egyik öröksége, hogy az emberek identitása, legalábbis részben, a kommunizmusból ered, akár közvetlenül, akár annak ellenében. A társadalmi elõmenetel, a karrierminták, a kiválóság, az intellektuális siker bizonyos fokig mind kommunista intézményekhez kötõdnek.”
  2. Andrij Zorkin: Gyejaki aszpekti elitohenezu v Ukrajni ta Krimu (Az elit kialakulásának néhány vonása Ukrajnában és a Krímben). Sociolohija: tyeoria, metodi, marketyinh, No. 1, 2002, 202–211.
  3. Reflections on Ukraine after 1994: The Dilemmas of Nationhood. Elsõ közlés: 1994; újabb megjelenés in: Roman Szporluk: Russia, Ukraine, and the Breakup of the Soviet Union.Stanford, Hoover Institution Press, 2000, 327.
  4. James Sherr: Ukraine’s Parliamentary Elections: The Limits of Manipulation. CSRC Occasional Brief, 2002. április 21.
  5. Ellentétben az általános téveszmével, az ukrán nemzetépítõket eredetileg nem az ukrán és az orosz nyelv különbõzõsége, hanem Ukrajna eltérõ történelmi és politikai tapasztalata indította arra, hogy az Oroszországtól független nemzet lehetõségét követeljék. Vonatkozó hivatkozásokat, illetve elemzést l. Ivan L. Rudnytsky: Essays in Modern Ukrainian History.Cambridge, Mass., Harvard University, Ukrainian Research Institute, 1987, passim. „Ukraine: From an Imperial Periphery to a Sovereign State” címû cikkemben a következõket írtam: „Az ukránok tudatosan és nagy erõvel dolgoztak a közös nyelv megteremtésén; a keleti szerzõk mintája az osztrák nyugat volt. De a nyelv és nemzetiség kapcsolatát még így sokan félreértik. Az oroszországi és az ausztriai ukránok nem azért váltak egy nemzetté, mert ugyanazt a nyelvet beszélik; azért kezdték ugyanazt a nyelvet beszélni, mert úgy döntöttek, hogy egy nemzet lesznek. Ennek eléréséhez nyújtott segítséget (Mihajlo) Hrusevszkij nagy vállalkozása – összefoglaló mûve az ukrán történelemrõl. L. Szporluk: Russia, Ukraine, and the Breakup of the Soviet Union, 386.
  6. Schöpflin: Nations, Identity, Power, 4–5. E három tényezõhöz egy negyediket, a gazdasági tényezõt is hozzávehetjük. Erre gondolhatott Iulian Bachynsky is, amikor az eredetileg 1895-ben megjelent Ukraina irredenta címû mûvében ezt írta (amit e helyt a harmadik kiadásból idézek; Berlin, Vydavnytstvo Ukrainskoi Molodi, 1924, 95.): „Az Ukrajna politikai függetlenségéért folytatott küzdelem nem csupán az ukrán etnikum ügye, hanem minden (kiemelés – R. Sz.) Ukrajnában élõ etnikumé, nagyoroszé, lengyelé, zsidóé és németé egyaránt, függetlenül attól, hogy itt születtek vagy betelepültek. Közös érdek, hogy mindannyiukat „ukrajnizáljuk”, és arra kényszerítsük õket, hogy ukrán ťpatriótákŤ legyenek.” Bármilyen irreálisnak tûnt is ez a forgatókönyv a szerzõ idejében, a 21. századi nemzetépítõknek szellemi táplálékot jelenthet.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.