A rakodópart alsó kövén ültem,
most egy poshadt pocsolya peremén.
Nézem magamat: végleg elmerültem.
Harsog a felszin, lenn hallgatok én.
Állóvíz, soha nem folyik tova.
Zavaros, sekély, nagy a pocsolya.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a halált:
egykedvü, örök eső módra hullt,
parton bűzlik a puffadt hullamult.

A tócsa csak állt. Nem mozdulok én se,
hajóvonták nem visznek innen el.
Az esővel vízbe, földbe enyészve
itt van találkozóm az Istennel.
Kővel, kereszttel dülöngenek ők,
hiába várnak rám a temetők.

A rakodópart alsó köve sírkő.
Öcsödhazám, itt hagytál magamra.
Nézed a vizet, azt mondod, ez itt ő.
Nincs Isten, haza, se apja, anyja.
Az ember végül vizes partra ér,
szétnéz. Nem hisz, nem szeret, nem remél.

A föld nem fogad, hol partot értem.
Föloldozódom az ég vizében.