1

Tegnap összevesztem a feleségemmel. Azért kell ilyen óvatosan fogalmaznom, mert noha valójában most jártam a legközelebb hozzá, hogy végezzek vele, akár úgy, hogy az előszobai mérőfülkeajtó felső, az ajtón belüli kisajtajának kilincsébe addig verem bele a halántékánál a fejét, amíg be nem nyomulok annyira a koponyájába, hogy megnyugodjam valamelyest, és így időt nyerjek végre, ha csak egy kicsit is, a számomra – és főképp az ilyen kritikus helyzetekben – oly életmentő gondolkodáshoz, vagy akár úgy, hogy inkább az összeesésig pofozom, amíg csak ugyanezt a műveletet a konyhai radiátorlemezekkel kissé máshogy, ámbár mégiscsak talán valamivel gyorsabban el nem végzem, már attól sem igen zavartatva magam, vajon a szomszédok az előzetes elbődüléseim és ordibálás-rohamaim előrejelzéseiből milyen hamar jutnak arra a megdöbbentő akusztikai következtetésre, hogy amit már percek óta hallanak, az bizony tényleg a koponyacsont keltette ütemes tamtam lesz, és nem pedig valami egyéb, teljességgel kikövetkeztethetetlen szándékú üres provokáció, de a kivitelezés meghiúsulásával együttjáró megkönnyebbülés valójában még egyáltalán nem tehermentesített a szándék nyers tanulságától, attól, hogy milyen közel is jártam a feleségem elpusztításához, és így természetesen saját magam elpusztításához is, egyelőre csak annyi világos, és annyi állapítható meg bizonyosan, hogy tegnap késő délután csúnyán összekaptunk, és túl azon, hogy erről az egész házat sikerült még időben értesítenem, valójában nem történt semmi, sőt kifejezetten jót aludtam utána, kilenc órát egyhuzamban, és még csak pisilnem sem kellett felkelnem hajnalok hajnalán, ahogy erre az utóbbi napokban sajnos egyre kilátástalanabbul rákényszerültem egyfajta sajátos pánik szükségszerű szomatikus mellékzöngéjeként. Megütni megütöttem, ez igaz, de csak az alkarját, és csak mert hadonászott vele, ami abban a kényes helyzetben, megítélésem szerint, mégsem bizonyult olyan jó ötletnek, minthogy éppen azért passzíroztam oda a mérőfülkeajtóhoz, hogy szűnjön meg végre létezni a kedvemért egy kicsikét, ne csináljon semmit, csupán egész néma igyekezetével ennek a kimondatlan kérésemnek a tolerálásával kösse le azt a kócos kis figyelmét, és ha erre netán nem akaródzik majd elég kedvet éreznie magában, talán mert túl erősen szorítom az állkapocscsontját, ami kissé megnehezíti a sikeres tudati reagálást, akkor se így, kart lóbálva, a túlélésért hadonászva juttassa ezt nekem kifejezésre, hanem talán inkább sehogyan se, mert ezzel csak azt kockáztatja, hogy végképp el fog borulni az agyam, és nemcsak egyszerűen megütöm majd az alkarját, hanem puszta véletlenségből esetleg ki találom harapni az ütőerét, illetve olyan mohón esek neki a csuklójának a fogaimmal, hogy menet közben már nem lesz módom eltekinteni ennek a megvalósulásnak az eshetőségétől. Amikor végül rárontottam, vagy mondjuk úgy, nem tettem kétségessé számára, hogy nézeteltérésünk végkimenetele tekintetében a tettlegességig is hajlandó vagyok elmerészkedni, akkor ugyan láttam a szemében, hogy igenis megbánta, amit tett, tudniillik azt is már, hogy egyáltalán a világra jött, de akkor rajtam az irgalomért való esedezésnek ez a máris lejárt szavatosságú fénytörése egy kicsit sem segíthetett, mert akkor én már tudtam, hogy a néhány perccel ezelőtt elhangzott kérdésére, hogy ugye azért van még benned szeretet, én már csak így, a kiszámíthatatlant törvényerőre emelve leszek képes méltó választ adni, eképpen is kifejezésre juttatva, hogy nincs, drágám, és nemhogy szeretet, de semmi, ami képes lenne útját állni és feltartóztatni az animálist, ami a humánum összes sallangjától megszabadulva itt tenyészik közöttünk, közted és köztem, és hidd el, hogy engem is legalább ugyanúgy és legalább ugyanannyira gúzsba köt, ha nem jobban, mint én téged, drágám. Bennem már nyoma sincs, drágám, nemhogy szeretetnek, de már annak az elképzelésnek se, hogy valaha is méltó voltál rá, mert arra, hogy ilyet én még egyszer érezzek irántad, éppen a puszta létezésed ténye a legkirívóbb akadálya, a létezésed, amelynek a föld színéről való eltörlésére éppen te magad adtál kivételes lehetőséget a kezembe akkor, amikor nem hordtad el még időben az irhádat az ajtóm elől, hanem méltóztattál ráadásul afelől tudakozódni tőlem, hogy akkor végre kisütöm-e a rántott húst, ahogyan megbeszéltük, vagy akkor most mégis mi van. Akkor az volt, szavad ne feledd, hogy én éppen lehiggadni készültem, mert feltételeztem, annyi esze azért van a feleségemnek, hogy nem szól hozzám most egy darab ideig, hanem hagyja, hogy a magánszínházam kortinái mögé elbarikádozva nyalogassam csak a sebeimet, ahogy összeveszéseink ezen fázisában mindig is ez volt az egyetlen óhajom, egy pici időt nyerni, éppen csak annyit, hogy a látszólag ellene indított, valójában azonban teljességgel csupán a saját kétségbeesésemből fakadó, és senki ellen sem irányuló, leginkább talán még rajtam csattanó verbális hadjáratom első komolyabb sokkján túltegyem magam, az agyvérzés vagy a szívinfarktus lehetőségétől egy kissé visszatáncoljak pár sasszényit, mert ott, a szakadék szélén már alig bírtam tartani magam fél órával azelőtt is, nemhogy félóra múltán, amit legjobb tudomásom szerint is végigőrjöngtem, ha ugyan nem másfél óra az a fél, mert nekem akkor is, most is, igazából tökmindegy mennyi, a végeredmény szempontjából pedig akár abszolút közömbösnek is tekinthető. Áriáztam egyet neki a saját kontómra, nem nagy ügy, igazából bármikor képes lennék rá újra, bármely pillanatban, erre jöttem rá a nagy szófosás közepette, ha nincs itthon, és nem kell látnom a képét, még képes vagyok türtőztetni magam ideig-óráig, de ha hazajön, és észreveszem, hogy az irántam való tapintatát már megint nem úgy sminkelte fel az ábrázatára, ahogy abban az előző összetűzésünk útmutatásakor kölcsönösen megegyeztünk egymással, vagy, ami a legrosszabb: egyáltalán sehogyan sem vakolta bele a pórusaiba, mert éppen nem ért rá, vagy, ami valószínűbb, mert méltóztatott elfejtenie, hogy mi lenne a dolga, mielőtt a lakáskulcsát a zárba illesztve azon mesterkedne, hogy részvétlen közönyével a megérkezését követő első másodpertől fogva nyilván- valóvá tegye számomra, hogy még a szolidaritás tartalékainak mozgósítására sem érez magában hajlandóságot, nemhogy külön késztetést, akkor nekem tulajdonképpen nincs is más választásom, minthogy számolva tehát ezzel a nagyon is valószínű eshetőséggel, hogy ugyanis le vagyok szarva, minden porcikámmal hadban álljak e mulasztás lehetőségével szemben, és ha már hadban állok, akkor legalább e hadrafoghatóságom tapasztalatával meg ne ajándékozzam időnként, afféle vérszegény vallomással felérő elővigyázatosságból arra nézvést, hogy azért tényleg nem ártana egy csöppnyi óvatosság, ha már egy íróval szándékozik megosztani az otthonát, urambocsá, az életét.

Igazán nem szeretném böllérre ereszteni, mármint bő lére ereszteni az elragadtatottságomat, de ez így nagyon rendben van, ez az első bekezdés, azt a kurva életbe! Már figyelem egy ideje. Minden a helyén van benne, nagyon pöpec kis kézimunka. Most őszintén: hát nem így kéne kinéznie egy valamire való első bekezdésnek?! Vannak ezek a három-hétsoros nyápickák, mire elkezdenéd, már vége is; se íze, se bűze, de már jön a következő, mert annyira muszáj, hogy jöjjön, hogy na. Indok persze egy szál se, de már tunkolnák bele a képedbe, nehogy véletlen belakhasd, nehogy lehorgonyozhassál benne egy szusszanásnyi ideig, mert attól talán összedőlne az egész hóbelevanc. Megtorpedóznak velük már az elején, aztán helóka, osszad be magadnak. Valaki mondani akar nekem valamit, mondja el rendesen, de ne lihegjen állandóan a pofámba, mert véletlenül orrba gyűröm, aztán jól nézünk ki, még a végén majd én kérek elnézést. Ja, biztosan. Arról vagyok híres. Álljon ki, mondja el szépen, amit akar, aztán csókolom. Derüljön ki. Már az első mondatból derüljön ki. Rohadt nagy kérés, igaz? Nem kell rögtön kicsapni a prérire, csak legyen tisztességesen megcsinálva. Szoktam volt mondani, hogy az első mondat már mű a műben. Ott dől el minden. Pontosabban: ott már eldőlt. Ez nem a terjedelemről szól, nyilván, világos. Az első mondatnak, legyen akármilyen nyúlfarknyi is, mindent el kell bírnia, naná, azért első mondat, az a dolga, hogy bírja, de akkor szeretném is látni azt a nyavalyás terheléspróbát, ami pedig akkor a bekezdés maga. Ha ott is rendben van, ha kiállja nekem a bekezdés próbáját, akkor meg van kajálva. Jöhet a következő.

Én ilyen erős, értsd jól: ilyen férfias, drabális, vérkomoly kezdést a kortárs élmezőnyből utoljára Tolnai Ottónál olvastam, bár az nem volt ennyire szabályos bekezdés, mert sok minden megelőzte: mottók, Parti Nagy Lajos előszavazása, majd még külön felvezető köre az első kérdéssel – egy rádióinterjú regénye, na ja, hova a francba lehessen elmenekülni egy tisztességes írónak egy nyavalyás interjúszituációból, ha nem az évezred addigi legfontosabb regényébe –, de attól függet- lenül, hogy a saját főművében éppen akkor tudott csak szóhoz jutni, ez mit sem változtat annak a brutális kezdésnek a felejthetetlen gyönyörűségén. Azóta sem folytattam a második bekezdéssel – és akkor mi van? Számít? Netán érvényteleníti az értékítéletem? Ugyan már! Ugyan. Majd most neki- esek persze, hiszen végső soron is okafogyott lett az irigységem, na, túlragozom, mindegy, hagyjuk, ez abszolút mellékes. Csapjunk bele. Amúgy meg a Költő disznózsírból 2004-es kötet, és nem igaz, pontosabban szólva mi sem jellemzőbb, mint hogy nem akadt azóta se senki, aki megpróbálta volna túlszárnyalni azt a kimagasló teljesítményt. Hogy valaki vette volna esetlegesen a fáradtságát hozzá. És most itt nem arról a tisztességes első bekezdésről beszélek, amivel Dunát lehetne rekeszteni, ami már annyira steril, annyira semmit sem akar a saját létjogosultságán kívül artikulálni, hogy szinte önként diszkvalifikálja magát akár az efféle – jóféle – konkurenciaharcok csatateréről is, hanem arról az elszánásról, arról az elsősorban is idegi befektetésről, arról az irgalmatlan türelemjátékról, ami egy brutális első bekezdés kedvéért akár egy közönséges előszobát is képes lenne mészárszékké avatni, ahol aztán a hazatérő fáradt feleség túlélési esélyei nagyban függnének a hasonlóképpen elcsigázott mészáros szépliteratúrai ambíciójának teljesíthető, vagy, szerencsétlen esetben, teljesíthetetlen paramétereitől.

Szeretem ezt a bekezdést, már az első mondatát megszerettem. Tegnap összevesztem a feleségemmel. Ez az! Csak így tovább! Just don’t give up, little boy! Gyerünk, húzz csak be neki! Előbb vagy utóbb úgyis rászolgálna, nem igaz?! Ezek a posztmodern írófeleségek (gyengébbek kedvéért: a posztmodern írók feleségei) talán máshogy már nem is értenek a szóból. A SZÓBÓL! Esterházy Péter idézi a Javított kiadás elején, nyilván brahiból, de itt sokkal indokoltabb a szöveghely: „Samuel Pepys zseniális naplójából: »1662. január. 1. Ma reggel hirtelen fölébredvén, erős ütést mértem könyökömmel feleségem arcára s orrára, úgy, hogy ő a fájdalomtól fölriadt, amit sajnáltam, és újra elaludtam.«” Micsoda történeti távlatok, oh lá lá!

Tegnap összevesztem a feleségemmel.

És akkor most tisztázhatnánk valamit, még rögtön itt a legeslegelején. Ha elfogadnak amolyan alkalmi narrátornak*, akkor elárulok egy nagy titkot. Vagy kifecsegek, ahogy tetszik. Minden első mondat a semmiből türemkedik elő. Minden első mondatnak még ott van a semmi tojáshéja a fenekén, ami még a semmi keltetőjében odaragadt neki, csak nem jön le, és nagyon nem is akar lejönni. Magától biztosan nem. Azt akarja, hogy kapargassuk csak le róla a figyelmes tekintetünkkel mi magunk. Minden első mondat még olyan gyámoltalan – miért ne tennénk hát? Óvón, seggkímélőn, a pihe-puha bekezdésbe ágyazottan; igaz, néhol annál fűszeresebb pátosszal.

Tegnap – magyarul ugye ez azt jelenti, hogy nem ma. Íróul pedig, hogy tehát nem közvetlen a tapasztalatszerzés napján, hanem a tapasztalatszerzés tényének artikulálása előtt pontosan egy nappal. Ha ma írnám le, hogy összevesztem a feleségemmel, akkor valójában össze se vesztem vele, csak hazugság sülne ki belőle, és lőttek a tapasztalatnak. Mert ugyan miféle tapasztalat az, amely már aznap megfogalmazásért kiállt? Milyen összeveszés az olyan, amelynek még aznap pontot lehet tenni a végére? Na ugye. Másfelől pedig, aki író már veszett össze saját feleséggel, az pontosan tudja, hogy a ma szó leírása önmagában még nem garantál semmilyen holnapot se, hoppá! Viszont másnap leírni a szót, tegnap, bizonyíték erejű tanúságtétel arról a máról, amelynek nem volt egyetlen mondatnyi jövője sem, nemhogy még egy egész bekezdésnyi is. Tapasztalatról beszélek, nem élményről, és attól tartok, jogosan. Hiszen barátnővel, szeretővel összeveszni ritka gyalázat ugyan, de abból akár még egy valódi történet is kisülhet, meglehetősen középszerű narratívával persze, annak viszont legalább van eleje, közepe, és abban már ott bimbózik, liheg, izzad és prüszköl a tétova finálé, hurrá! Egyfajta szenzációértékkel, a kilojoule-ok elégetésének valamiféle érzelmi és dramaturgiai ökonómiájával rendelkezik, ami még képes, úgy-ahogy, megmenteni a hiábavalóság tapasztalatától. A feleséggel való szimpla szócsata ugyanettől a hiábavalóságtól már nem ment meg, erre csakis és kizárólag ráébreszt. Esemény- és szenzációértéke nulla. Ezért sem lehet történet. Lehet viszont belőle: metatörténet: egy történet története. Az összeveszés ugyanis már az időn kívül esik meg a résztvevőkkel, ezért is képtelenség róla számot adni. Az összeveszők magából a teremtésből hullanak ki, ha igazán és mindenre elszántan veszekednek, és nyughatatlan szólavinájukkal mintha a teremtés előtti kínos csöndet akarnák felszámolni, illetve mintha magát a teremtést akarnák mindketten újrakezdeni, persze már a paradicsomi közjáték giccsétől megkímélve egymás amúgy is megtépázott méltóságát. Csakhogy az összeveszők ketten vannak, két isten maradt magára a teremtett világ hűlt helyén, akik ahelyett, hogy erejüket egyesítenék, szüntelenül egymás mindenhatóságát csorbítják. Ez a dolguk. Nem is igen tehetnének mást. Az az isten, aki a világot teremtette, valószínűleg már mindent elbaszott, férj és feleség igazi, egyetlen és utolsó dolga tehát már nem is abban áll, hogy újrakezdjék, hanem hogy tisztességesen és végérvényesen befejezzék ezt az elbaszott teremtést (talán itt megbocsátható a szóismétlés), és mi mással lehetne ezt a legSikeresebben és a legGyorsabban Véghezvinni, mint szüntelen pofázással. Kezdetben volt az Ige. Oké, akkor viszont a dicstelen finálé se legyen mentes nélküle. Ami szóval kezdődött, szavakkal is érjen véget. Ám ahogy a Biblia szerint teremtéstörténetből is egyszerre kettő van, úgy e közönséges házastársi purparlé interpretációja sem úszhatja meg ezen egyetlen kényelmes olvasattal.

A második, kényelmetlenebbik olvasat szerint ugyanis a teremtés mégiscsak lespórolhatatlan. Vagy legalábbis nem lehet állandóan megúszni. Ez lenne, mondjuk úgy, az összeveszés ára. Meg kell érte fizetni. Ha nem előbb, akkor utóbb. Ha nem így, akkor úgy. Ha nem szóban, akkor írásban. Ha nem élve, akkor halva, de valahogyan mindenképp. És nem kell mindkettejüknek, elég csak az egyiküknek, de az akkor vigye is végbe a teremtést magát. Mint láthattuk, az első bekezdés, miként az első mondat ambíciója is éppen ez: elölről kezdeni az egészet. Az első mondat első szava így már nem egyszerűen ott folytatja a történetet, ahol az abbamaradt, hanem legelőször is azt a dátumot jelöli meg, amikor a teremtés értelme és logikája és célja végérvényesen és menthetetlenül kisiklott. Amikor bevégeztetett. Azt mondja, hogy tegnap siklott ki. És nem ma. Nota bene: még nincs is igazi múlás, nincsen ma sem, a tegnap holnapja, csupán a tegnapi kisiklás szemrevételezésének időtlen ideje van, mintha csak a teremtést megelőző semmi időtlensége startolt volna el újra. Mintha. Valójában azonban nem a teremtéstörténet kap egy új esélyt az alapvető korrekcióra, még csak nem is a házasság rekreációja a tétje ennek az időtlenségnek, hanem az embrionálisan már életképes csend megszólaltatásának sikere. Ezért – ha most visszaveszünk a patetikus hagymázból a gyakorlati ügymenet érdekében – a teremtés nem is veheti majd kezdetét mással, mint egy alapos és persze kellőképp óvatos leltárral. Kárfelméréssel, avagy kárbecsléssel. Mivel eseményeket már nem lehet feltérképezni, hiszen lejárt a szavatosságuk, és így érvénytelenné váltak, és dolgok sincsenek már, a lelkek pedig elkárhoztak, végezetül csak az erről a veszteséglistáról tudósító szavak maradtak. Tegnap összevesztem a feleségemmel. A kár, egyrészt, láthatjuk: felbecsülhetetlen. Másrészt meg nagyon is felbecsülhető. Már persze abban az esetben, ha beszélhetünk egyáltalán kárról. Hiszen, végül is, mindenki életben maradt, senki sem sérült meg, szenvedett maradandó testi vagy nyolc napon túl gyógyuló lelki károsodást. Ha valami, hát akkor egyedül még a szavak sínylették meg a leginkább ezt az amúgy is verbális ütközetet. Magyarán a szavak szenvedték el a legnagyobb kárt, így talán bennük esett még a legnagyobb pusztítás. Ezért az első bekezdés nem is csinál mást tulajdonképpen – nagyon helyesen amúgy –, mint óvatosan felméri a pusztítás mértékét, miközben ennek a terepszemlének a hogyanjáról is folyamatosan informál. Nos, hát valahogy így értettem a metatörténetet – a továbbiakban nem szeretnék fölöslegesen zsonglőrködni a terminusokkal, ha nem muszáj. Vagyis hogy egy összeveszés történetét nem is lehet máshogy elbeszélni, mint az összeveszés eseményéről tájékoztatató szavak kárfelmérésén keresztül. Ha nem így tennénk, ha tehát figyelmen kívül hagynánk a magán- apokalipszis valódi túlélőit, a szavakat, amelyek már másnap bekezdést gennyedzenek, nemcsak az irodalmat értenénk félre, de még a taglalt esemény jelentőségéhez sem férkőzhetnénk szemernyit sem közelebb.

Ez az első mondat ugyanis csurom egy merő irodalom, igen. És? Jajgathatnánk és óbégathatnánk napestig, hogy Jaj, semmi köze az élethez, hogy Jaj, ornamentális szövegirodalom, hogy Jaj, tautológ posztmodern blöff, de ezekkel a hangzatos, kimiskárolt sirámokkal már tegnapelőtt is elkéstünk volna. Hát könyörgöm! Mert oké, ha azt annyiban is hagyjuk, hogy tautológ (szószaporító) posztmodern blöffről van szó, ennél nagyobb baj az életben ne történjen velünk, vagy hogy orna- mentális szövegirodalmat vagy mi a fészkes csudát is művel a szerző, akinek ezúton váljék mindez kedves egészségére, úgy az már mégsem teljesen igaz, hogy ezzel a fránya irodalommal egyszersmind elvágtuk volna azt a köldökzsinórt is, ami ezt a mondatot még az élethez köti. El a túrót! Na jó, megadom magam, elvágni elvágtuk, ez igaz, és az élettől vágtuk el, nem vitatom egy percig sem, na de baszod, kérlek alássan: a haláltól nem vágta el semmi!, a halál tapasztalatától nem fosztotta meg az irodalom a mondatot!, a halál éltető közegétől nem metszette el egyáltalán!, és akkor már az élettől se, nyilván. A halállal ez a születő, embrionális, alig egybekezdésnyi próza nagyon is közvetlen, még a köldökzsinór-metaforánál is bensőségesebb kapcsolatban áll, a halál csecsét szopizza ez a jámbor jószág, hát nézzenek oda! És jól tejel az élmény, de még mennyire, hogy jól!

Az ember ugyanis nem fél öttől hatig veszik össze a feleségével, hatalmas tévedés, hanem valójában a halál pillanatát tágítja örökkévalóvá, pontosabban a meghalásét, a haldoklásét. Érzékeny különbségtétel, de talán még időben korrigáltam. Feleséggel összeveszni ugyanis nem élet-, hanem halálesemény. Az élet abszolút értelemben vett luxusa, mint minden igazi halál. Ezt a luxust ugyan kevesen engedhetnék meg maguknak, mégis sokan hódolnak neki, legtöbbjük szerencsésen túléli, és pár nap alatt olyan sikeresen és gond nélkül felgyógyulnak belőle, mintha csak valami buta náthából. Ennyit a luxus exkluzivitásáról. Ahelyett, hogy az irodalomra bíznák a vényköteles ellenszérum felírását, amit csak a halál patikájában lehetne kiváltani, ha egyáltalán, legyen bármennyire is ostoba most ez a hasonlat, ehelyett mit csinálnak még ennél is ostobábbat az összeveszők: kibékülnek, ami a szépirodalmi hasznosulás szempontjából maga a nettó katasztrófa. Søren Kierkegaard, aki anyakönyvileg ugyan nem adta be a derekát a házasságnak, A halálos betegség című dolgozatában mégis a legpontosabb diagnózisát adta a férji haldoklás e tipikus tünetének, hiszen – kérdezem jó másfél száz év késéssel – létezhet-e kétségbeesettebb lény a feleséggel éppen összevesző férjnél? Kierkegaard írja, kérem, figyeljünk jól, esszenciális lényegrezümé következik a javából: „A kétségbeesés állapota több hasonlóságot mutat a halálos ágyán fekvő beteg állapotával, amint a halállal birkózik, de nem tud meghalni. Ezért a halálhoz vezető betegség nem más, mint képtelenség a meghalásra, persze nem abban az értelemben, mintha lenne remény az életre, nem, a reménytelenség éppen az, hogy maga a végső remény, a halál nem létezik. Ha a halál a legnagyobb veszély, akkor az életben reménykednek; ha viszont még szörnyűbb veszéllyel ismerkednek meg, akkor a halálban bíznak. Ha tehát olyan nagy a veszély, hogy a halál válik reménységgé, akkor a kétségbeesés annak a reménytelensége, hogy még meghalni sem tudunk. Ebben az utóbbi jelentésében tehát a kétségbeesés a halálos betegség, az a gyötrelmes ellentmondás, az Én betegsége, hogy örökké meghalunk, meghalunk, és mégsem halunk meg, a halált haljuk. (Kiemelés tőlem – D. J.) Hiszen meghalni annyit jelent, hogy valami elmúlt, de halált halni annyit jelent, hogy átéljük a meghalást. És ha ez egyetlen pillanatra átélhető, az annyit jelent, hogy örökre át kell élnünk.”

És ha ez egyetlen pillanatra átélhető, az annyit jelent, hogy örökre át kell élnünk.

Brávó!

A kétségbeesett férj számára nincs holnap, holnapjának nem lehet tegnapja, még mája sincs, csak ami megmaradt belőle: csupán ez a fél öttől hatigja van – de az aztán örökre. A probléma ugyanaz, mint Kierkegaard-nál, vagyis, hogy a kétségbeeső férj nem tud meghalni, mert: „a meghaló kétségbe- esés folyton élővé változik” – instruál a dán bölcselő. Bekezdésünk a feleség elpusztításának ábrándja felől körvonalazza a kétségbeeső tehetetlen önemésztésének kudarcát: a férj hiába szeretné megölni a feleséget, már ennek az ábrándnak a puszta ténye is folyamatosan újjászüli önmagát. Már az ábránd ténye is elpusztíthatatlan, nemhogy a feleség. Ahogyan a feleség képtelen fogalmat alkotni a férji kétségbeesés valódi természetéről, éppúgy képtelen a férj is szembenézni azzal a felismeréssel, hogy „azáltal, hogy az ember valami miatt esik kétségbe, tulajdonképpen önmagamiatt esik kétségbe és önmagától szeretne szabadulni.” (Kiemelés Kierkegaard-tól.) A feleség annyira semmi más ekkor, mint csupán e felismerés igazsága, hogy a férj éppen ezért! lesz képtelen az elpusztítására. Az igazságot ugyanis nem lehet elpusztítani. Az igazság, vagyis ebben az esetben az erre intő feleség: kiirthatatlan. És most kérném az újabb koncentrált figyelmet. Ha a feleség megtenné a férjnek azt a szívességet, hogy megértené őt a kétségbeesésében, és ezzel levenné a válláról azt a súlyt, hogy ez a szívességtevés éppolyan lehetetlen, mint nem sóvárogni rá, akkor a feleség végre újra feleség lehetne, és a férj kétségbeesésének súlya már nem örökkévalóságával, hanem csupán hiábavalóságával nehezedne immár mindkettőjükre, de mivel a férj már megtette önmagának ezt a szívességet, hiszen éppen a kétségbeesése miatt nem bízhatta másra ezt a feladatot, ezért a feleség még a férjnél is kétségbeesettebb és tehetetlenebb. És a bekezdésünk pontosan ennek a tehetetlen egymásra feszülésnek állít emléket. Azt a pillanatot rögzíti, merevíti ki, amikor a kétségbeesés örökkévalósága éppen a tehetetlen agresszió sáncai mögé barikádozza el önmagát. És én mégis amellett érvelnék, tudom, tűnjék ez most bármilyen kényszeredettnek is, hogy bizony nekem innen már látszik az első mondat első szava, az, hogy tegnap. Tegnap összevesztem a feleségemmel. Igen, oké, rendben. Értjük. Teljesen világos, miről fog szólni a történet. Erről. Hogy hát mégiscsak sikerült beledögleni abba a kurva interakcióba. Az első mondatból még nem tudjuk meg, hogyan, hiszen erről majd maga a bekezdés fog tájékoztatást adni, ha egyáltalán, de itt nem is annyira a meghalás hogyanja a döntő, a hangsúlyos, az igazán érdekes, hanem sikerének a ténye. Hogy mégis sikerült belehalni az összeveszésbe. És ráadásul még aznap. Noha egyelőre tisztázatlan, hogy akkor itt most a férj önkéntelen bravúrjáról van-e tulajdonképpen szó, vagy egy tudatos írói elszánásról, ami már másnap meghozta a maga gyümölcsét. Esetleg mindkettőről, esetleg csak az egyikről. A meg- halás sikere azonban olyan kitüntetett jelentőséget kap, amihez képest ezek másodrendű kérdéseknek látszanak. Pedig nem azok! És, szerény véleményem szerint, éppen ezért nem kapott önálló első bekezdést az első mondat. Mert hát persze, lehet örülni a meghalásnak, a sikeres beledöglésnek önmagában is, de ez a siker még csak félsiker. A siker másik fele ugyanilyen fontos, ha nem fontosabb! Ezért arra keressük a továbbiakban a választ, hogy hogyan sikerülhetett hát belehalni egy közönséges összeveszésbe. Az írói tehetségnek és a férji kétségbeesésnek milyen elegye, avagy milyen szikrája volt képes belobbantani, berobbantani, na vajon mit – hát a regényt magát, mi mást? Hiszen ne feledjük, hogy kifejezetten regénykezdő első mondatról van szó. Nem a tényleges teljesülés szintjén persze, hanem az ambíció szintjén, de tessenek csak egyszer elzongorázni nekem a különbséget a kettő között! Hoppálá!

Kérdésünk tehát, hogy vajon a regénykezdő pozíció önmagában képes lehetett-e arra, hogy az írói és a férji kétségbeesés kreatívan egyesüljön egymással, illetve – mert lehet, hogy itt egyazon kétségbeesés két arcáról van csupán szó, nem árt az óvatosság – hogy nem éppen e kétségbeesés kétarcúsága tehető-e végső soron felelőssé azért, hogy egy új magyar regény születésénél ilyen hosszan kényszerülünk bábáskodni. Fene bánja, csak beinduljon végre az a nyavalyás szülés – ha akár olvasóként kell is levezetni. Anyás szülés, he-he.

A férj – figyelem: az író, csak most, a kontraszt kedvéért direkt ebben a szánalmas minőségében említendő, hogy a férj –, a férj tehát egész nap a csönd anyanyelvén kommunikál az univerzummal, és ha ez a megnyilatkozásvágy süket fülekre is talál az univerzum részéről – de hiszen az univerzumnak nincs is füle, se rajta bot, amit külön reá fülelve hegyezhetne –, ettől a férj még egyáltalán nem esik kétségbe.* Hiszen nagy dolgot visz végbe már pusztán azáltal is, hogy egy ilyen párbeszédre egyáltalán jogot formál és igényt tart, és ennyi már bőven kárpótolja őt a vereségtudatért, hiszen a regénye csak nem akar beindulni aznap se. Persze hogy regényről van szó – mi a süket istenért kezdeményezne dialógust az univerzummal, ha nem egy regény, vagy ami még ennél is nyomósabb, annak a regénynek a nyomorúságos elkezdése végett! Hiába tudja ő azt nagyon is jól, hogy regénye első bekezdését nem adják majd ingyen, sőt azért kell talán a leginkább megfizetnie, hiszen annak a néhány sornak a sodrásán akár el is dőlhet egy egész mű sorsa az olvasó rögtönítélő tekintete előtt, ha az újabb és újabb próbálkozások mégsem akarnak eredményre vezetni. Pedig a lehetőségét még aznap is közvetlen közelről érzékelte, érezte, erre akár meg is esküdne. Legyen bármennyire meddő a délelőttje, meddő a délutánja, de meddő még a laptopja fölött kavargó ujjbegyek fészkében éppen halvaszülető dalos pacsirta is, mely saját originál nekrológját csicsergi éppen – hallga csak:

E világon ha kúrsz szavat

hétszer basszad meg az agyad!

Basszad szexi padlizsánba,

basszad tüchtig neglizsébe,

basszad markod árnyékába,

basszad zakód gomblyukába,

basszad kádba, mondókádba,

basszad bele a szád lukába.

Fölsír a hant, de mire mégy?

A hetedik te magad légy!

–, de az univerzummal való párbeszédének meghiúsulása ellenére a regény elkezdése ettől csak még makacsabb realitás marad a számára. A semmiből előtüremkedő első bekezdés csodáját, a kezdésnek ezt az isteni gondviselését holmi depresszióval elegy kibírhatatlan magány nemhogy kétségbe vonja, nemhogy megkérdőjelezi, hanem egyenesen indukálja. Hiszen történetünk hőse, a derék férj, egész nap mást sem csinál, minthogy tekintetét merőn a semmire veti. Talán már van olyan rutintalan, a sok semmitől totálisan tehetségtelenre gyalult állapotban, hogy a kezdés is készen álljon rá, ne csak ő a kezdésre. Terméketlensége izzó parazsán fel s alá járkál, s miközben az őrület lángnyelvecskéi már a fülébe sugdolóznak, már javában incselkednek vele, amikor a feleség, egyáltalán nem váratlanul, hanem nagyon, talán túlságosan is nagyon várva, egyszóval túlvárva, hazaállít. Pont. Ez lehetne amúgy a feleség legprecízebb nemzetközi íródefiníciója: feleség az, aki hazaállít. Specializálva: a feleség az a személy, aki a lakáskulcsát többnyire nem a hűtő tetején tárolja. Gyilkos objektivitással: a feleség az éppen betoppanó részvétlen külvilág. De ez még a kisebbik baj. Ennél sokkal súlyosabb ténykörülmény, hogy a feleség beszélő emberlény, anyanyelve viszont kizárólag a hétköznapiság szókincsére redukált. Szegény. Persze önmagában még ez sem lenne baj, hiszen döntően ezen a nyelven kommunikálnak mindazok, akik az úgynevezett pénzkeresés mesterségét gyakorolják odakint, a bejárati ajtón kívüli zajtengerben, ahonnan ez az ázott kisveréb is előkerült, a baj csak az, tudod, hogy sajnos verbálisan még mindig aktívan. Innen javasolnánk, hogy minden író lakásába szereljenek be úgynevezett csöndzsilipet, ahol a verbális inaktivitást (akus) elektrosokkolóval, vágatlan honi országgyűlési közvetítéssel, ázsiai pornóhorrorokkal és egyéb, a szó bennakasztását tevőlegesen is elősegítő készséggel előidézni lehetne, legalább arra a néhány röpke percre, amíg még a szellem hiányának a szelleme is kereket nem old a lakásból. Ez általában úgy öt perc. Súlyosabb alkotói válság esetén hét, néha nyolc. Akut regénykezdő pánik során lehet negyed, fél óra is. Ezt kellene szótlanul kibírni. Néma kussban. Lehetetlen. Már túl közel a regénykezdet, túl közel az életvég. A feleség megszólal. Vagy nem szólal meg – teljesen mindegy, egyik forgatókönyv rosszabb, mint a másik. Természetesen az első bekezdésből nem tudjuk meg, mily szó szökkenhetett ki delikvensünk fogának a kerítésén, de ez nyilván nem is lényeges. A feleség feltételezhető (non)verbális vétsége, mint látjuk, említésre sem méltó, nem az a döntő, hogy a feleség miként és hogyan és meddig és miért provokálta a férjet, hanem az, hogy a férj már akkor életveszélyben volt, amikor a feleség még haza sem ért. Nem abban rejlik a tulajdonképpeni provokáció tehát, amire a férj aztán majd kénytelen lesz folyamatosan felhívni a feleség figyelmét, csakhogy a sajátját addig is sikeresen elterelhesse a kétségbeesése valódi és egyetlen indokáról, hanem a provokáció csakis abban áll, hogy mindketten egy közös nyelven értenek ugyan szót egymással a hétköznapi életben, valójában mégsem érthetnek egymás szavából egy kukkot sem. Nyilván, hiszen a férj, na jó, „a férj” a természetes élet szempontjain messze túl van már. A megszólított, akit az alkotás démonának hangja hív, nem a feleség megszólalására vágyik. Ezért nem kellett volna megszólalnia a feleségnek egyáltalán! Hiszen legalábbis Arisztotelész óta tudható, hogy a beszéd is tett, aktus. A szerző a saját furfangja szerint annak rendje és módja szerint bizonyára kitér majd rá a továbbiakban, hogy konkrétan milyen verbális inzultus is szárad a feleség lelkiismeretén, vagy kéne hogy száradjon, de mi most ne vesszünk el a részletekben, koncentráljunk a lényegre, a kulcskérdésre, arra, vajon a feleségnek honnan a fészkes fenéből kellene tudnia, mikor kell lábujjhegyen járva elsomfordálni az alkotás- lélektanilag problémás szituációk elől, és mikor lehet már végre fesztelenül, hétköznapisan, természetesen, vagy mondjuk inkább úgy: életvitelszerűen középszerű. Ez a kérdés a döntő. Ha az előbb, e bekezdés elején azt mondtam, hogy a kontraszt kedvéért kiélezzük a férji és az írói szerep- kettősségben rejlő dráma dinamikáját, és a kétségbeesett író helyett humorisztikus célból a kétségbeesett férjre fogunk koncentrálni, hiszen kit érdekel a férji szempont, ha az nem is létezik már, annyira elenyésző, most megfordítjuk e drámai szereposztást, és azt fogjuk megnézni, vajon honnan és egyáltalán hogyan győzi le e nemlétező férji szerep a még alig hogy hamvából feltámadott íróit.

Hangsúlyos, láthattuk rá Pepysnél (ejtsd: pepisz, szemjuel pepisz) a kiváló ellenpéldát, milyen az, amikor az író férj bántalmazza a feleséget. Most azt nézzük meg, milyen az, amikor a még nem író férj nem bántalmazza a feleséget, viszont abban a pillanatban, hogy íróvá válik, hirtelen ott folytatja, ahol minden férj, még az olyanok is, mint ez a Pepys, abbahagyja.

A bekezdés pontosan tudósít róla, hogy az író nem üti meg a feleségét, nem okoz neki se nyolc napon belül, se azon túl gyógyuló sérüléseket, tehát nem marad maradandó nyoma a dühének a testén, de ahogy elnézzük a bekezdés további fejleményeit, azt láthatjuk, hogy a lelkén se különösebben. Ha hihetünk a szemünknek, és ajánlom, hogy higgyünk neki, akkor arra lehet következtetnünk, hogy itt egy amolyan hétköznapi veszekedés kellős közepébe csöppenünk bele. Egy hétköznapi horror forgatókönyve fölött szöszölnek a felek, szöszöljenek csak, a kérdés már úgy is el van döntve, a férj fog beledögleni abba az ütközetbe, amelyet eleve is ő provokált ki. Az előbb éppen ennek az ellenkezőjét állapítottuk meg, azt, hogy a feleség provokált. Az igaz, hogy ő provokált, amennyiben hazatérésével megbolygatta a várakozás démoni logikáját – démoni, hiszen a feleség hazavárása is jócskán bele volt kalkulálva a démon megszólítására vágyó egyre hervadóbb összpontosításba –, de az erre való figyelemfelhívást viszont már a férj provokálta ki, méghozzá az írónak. Ez a provokáció a férj utolsó gesztusa a még meg sem született író számára. Nézd, öcsi, én még kiprovokálom neked a műbalhét, beledöglök a szerepembe, te pedig támadj föl, ha tudsz, ha annyira ez az egyetlen és utolsó vágyad az életben. Kezdj valamit majd te azzal a rakás szarral, ami az életem volt. Tessék.

2

Bocsáss meg nekem, én egyetlen legdrágább Olvasóm! Tudom, hogy most csak a csönddel tudnálak igazán kárpótolni az eddigi erőfeszítésedért, de nem tudok csöndben maradni, még nem. Egyelőre el akartam jutni idáig, körülnézni, megállni, megnyugodni. Nem mintha máris kifogott volna rajtam ez a próza, az állóképességemen, a kitartásomon, erről szó nincs, a folytatás már hónapok óta készen, itt van „alattam”, majd valami lesz vele, nem különösebben izgatom magam miatta, elég jó anyag amúgy, majd helytáll magáért nélkülem, ha akar, nekem viszont most ki kell szállnom ebből. Muszáj. Nem kedv kérdése. Túl sok tanulság halmozódott fel a negyed év során, mióta „ezt” írom, és belefáradtam a cipelésükbe, le akarom rakni őket. Ide. Pont ide. Itt a helyük. Én addig innen el nem mozdulok, amíg ezzel a melóval, mert ez is meló, a megszabadulás, nem is kicsi, hagyjuk ezt, amíg tehát nem végeztem el annak rendje és módja szerint. Ezek részben egzisztenciális tanulságok, részben esztétikaiak, részben meg egyáltalán nem is emlékszem már rájuk, egészében meg mégúgy sem. Még a fáradtságom sem valódi fáradtság, talán csak az emlékéről való meggyőződésem, az valódi. Reggel van, miért lennék fáradt. Bár ami ezt a csinos kis megkülönböztetést illeti, hogy volnának ugyebár az egzisztenciális tanulságok, szemben az esztétikaiakkal, ez azért elég bravúrosan hangzik. Hogy én ilyet egyáltalán le tudok írni friss aggyal – ez maga a fáradtság. És hogy még ugyanebben a bekezdésben észreveszem – na ezt nevezem én éberségnek, és ez talán a legfárasztóbb, ez a kettős készenlét, a kettős hapták.

Annyira azért mégsem kellene, hogy fárasztó legyen, hiszen ez a munkám, csak semmi panaszkodás, nyafogtam az előbb épp eleget.

Egyetlen egzisztenciális tanulságra emlékszem, ha mindenáron nyakon akarom csípni magam, hogy elcsicsereghessem, és ez pedig az lenne, hogy nagyon is folytatni akarom ezt a prózát. Nem is tanulság ez, inkább rögeszmének mondanám. És persze nem is egzisztenciális, hanem rögtön és kizárólag csakis esztétikai konklúzió agyszüleménye, de mégis.

Mégis.

Volt egy pillanat, nem is olyan régen, egy hete, most hétfőn, amikor megsejtettem, hogy folytatni fogom ennek a fejezetnek az írását. Ezt érted? Hogy egyszer csak eldőlt. És határozottan emlékszem rá, hogy ez a bizonyossággal felérő sejtelem abban a pillanatban nem (NEM) esztétikai volt, nem írói természetű, vagyis nem abból következő, hogy valamit nagyon, de nagyon akarok még ettől a szövegtől, és ez a valami hirtelen, egy óvatlan pillanatban elárulja nekem magát, ki tudja, miért, hogy mit is, hanem arra emlékszem, hogy egyszer csak eldőlt a kérdés, tőlem akár teljesen függetlenül is, hogy lesz-e még munkám ezzel itt, és valahogy hirtelen eldőlt, hogy igen, persze, naná, hogy lesz. Még a gondolatmenetem logikájára is emlékszem, arra, amikor és ahogyan kisiklott, megbicsaklott, egyszeriben csak baromi röhejessé vált, idiótává, nyeglévé, méltatlanná, méltatlanná ahhoz, hogy logikus gondolatmenetnek tüntethesse fel magát saját felháborodása tükrében, amelyben akkor már titokban napok óta kellette magát nekem, mintha csak valami randevúra készülődne, mintha a legjobb formájában szeretne előttem tetszelegni, hátha elcsábulok és beletörődöm a kétségbevonhatatlan igazába, hogy negyed év azért mégiscsak túlzás egy ilyen szarért, mint ez, amiről még azt sem lehet tudni pontosan, mi is akar lenni valójában, nem igaz? De, de, igaz – hebegtem lányos zavaromban –, igaz is, hát persze, óóóóó, hogyne, negyed év, milyen igaz, milyen gondos megfigyelés, már negyed év, hogy múlik az idő, és még tényleg szinte semmi határozott körvonal, semmi igazán érdemi jelentőség, néhány bravúr talán, azok is a gyarlóbbik fajtából, és hát negyed év viszonylatában ez tényleg szóra sem érdemes, és már így is mennyit ügyködtem rajta, mennyi mindenen átmentem közben, mennyi minden történt, mármint strukturálisan, e próza egészét érintő szerkezeti alakulás, ami mégis érintetlenül hagyta ez egész eddigi mondanivalót, az alakulás monoton prózai mikéntjét, hagyni kéne már a francba, csakugyan, gyorsan megpublikáltatni, hát persze, addig futni a pénzem után, amíg még lehet, amíg még túl nem írom ezt is annyira, hogy már a kedvem is elmenjen attól, hogy csakhamar viszontláthassam valamely folyóiratban megfuta- modásom e legújabb és legpompázatosabb emlékművét. Ha csak akár itt és most abbahagynám, nyert ügyem lenne – süvítettek el mellettem e szirénhangok –, hiszen már a folytatás is kész – folytatás alatt értve a nem is akármilyen finálét, és ha lehagyod, se baj, mert lásd be, te hülye, kész van, eleget dolgoztál, eleget fáradtál, most végre pihenhetsz, nincs több dolgod vele, újra szabad vagy, ne bomolj tovább, légy eszednél stb., ember!

És hogy akkor, dacára a dacárandóknak, mi marasztal mégis itt?

Éppen most árultam el, csak oda kéne egyszer figyelni, persze elárulhatom, de hagyok egy bekezdésnyi időt, hátha.

Hagyok kettőt.

Nekem is csak most tűnt föl különben, hogy leírtam.

Szóval ez egy mesterséges harag a részemről feléd, hogy ugye még mindig nem értesz a szóból.

Hiszen alig hogy én magam is beelőzhettelek téged, én egyetlen olvasóm!

Nagyon szép a megfejtés egyébként.

Na, ötlet?

Ez most komoly. Ötlet?

Hagyok helyet kiötleni, nem akarok mindent, és pont mindig a legjobb megfejtéseket szájba rágni, annyira nem lenne fair mindezek után. Ide be lehet írni, ha van valakinek valami észrevétele, egész nyugodtan, tollal, ha kérhetem, legyen már valami tétje is a gondolkodásnak, valami jól látható körvonala, stílje, ide:

…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………
…… (itt most magam is elbizonytalanodtam kissé)……………………………………………………………………………. (de sebaj, ha ilyen folytatást eredményezett) …………………………………………………………………………… (most már ne hagyd abba, könyörgöm) ……………………………………………………………………………………………….. (na ugye hogy…) ………………………………

Megfejtésem homéroszi. Lehet kezdeni bólogatni; igen, a szirének. Ha ugyanis nem kötöztettem volna oda magamat már jó előre prózám árbocához – magam adom hozzá a kötelet, árbocostul, hajnali ködökben felsikált fedélzetestül, amit akarsz –, hogy kibírjam énekük kibírhatatlanát, ma már nem lenne miről beszélnem, és egzisztenciám partra sodort roncsának látványától beteg sirályok tucatjai dobnák ki a taccsot, a közönyös hullámok meleg tarajába bele, mintha az ő gyomrukat is összefacsarta volna a gyors felismerés, hogy beígért röppályájuk e fejezet margójáig tartott, és hacsak nem hajózok ki ennek a prózának a nyílt vizeire hidegvérrel és most azonnal, akkor nekik is befellegzett a nagy kaland, a szilaj szárnyalás, a repülés, ami még nekem is csak most kezdődhetne el igazán. Elgyávulhattam vagy megőrülhettem volna attól, hogy negyed évem tényleg oda lett, de mivel én már a kezdet kezdetén a kudarcban horgonyoztam le, vagy a másik véglet felől nézve, mivel én magát a megfeneklettséget vettem célba, a szirének énekétől csak egyetlen esetben kellett tartanom igazán, és most elmondom neked emberi nyelven, mi lett volna az. Egy ígéret csupán. Egy egészen ellenállhatatlan ígéret, pont nekem való, és éppen az én speciális egzisztenciális igényeimre szabott. Hogy ez regény.

Furfanggal készülhettem csak fel a szavukra.

De hát én furfangos regényíró vagyok, időm, mint a tenger, és a szirének is csak betűkből vannak, ha jobban a képükbe bámulsz, gerinceddel mereven a készülő, alakulásban levő, éppen formálódó prózádra feszülten.

Regény.

Akármit is jelentsen ez a főnév.

Ennek az egy szónak a jelentéssel teli jelentését kellett valahogy kibírnom, és én valahogy kibírtam, képzeld. Nem tudom, hogy’. Akkor aztán oda is írtam a cím alá(Gyámoltalanság) – rögtön:

– ez nem regény –

És közben láttam, ahogy a szirének a markukba röhögnek máris.

Röhögjenek, bazmeg. Röhögtök, mi? Röhögjetek csak. Röhögjetek rajtam. Gyerünk! Bele a pofámba, szabad a gazdi. Nem regény. Nem regény. Nem regény. Nem adom csak úgy be a derekam, de nem ám! Háháhá! Röhögjünk együtt, gyerünk. Mire vártok?

Most is látom a vigyori pofájukat.

(Ahogy kiül a járomcsontokra megelégedésük párája.)

Hiszen az éneküket már nem hallhatom.

De ettől még itt vannak előttem.

Hm.

Ez nem regény. (Odamaszatoltam a cím alá gyorsan.)

Énekükkel nem az eszemet vették el, csupán a hallásom.

Az életemet már nem vehettél el, csakis a halálom.

És még mindig bírom, nézd csak.

Most is.

Ez nem regény.

Ezért is írtam oda rögtön.

Lássam.

Lássam most már mindig.

Vagy jusson eszembe, ha feledném.

A látványát.

Címem árnyékát: ez nem regény.

(De minek vet árnyékot egy cím?)

(Ez amúgy majdhogynem a kulcskérdés. Nézd! Műcímnek lennie kell, ez nem kérdés.

Viszont a műcím miért is ne vethetne árnyékot? Miért ne lehetne egy műcímnek árnyéka?)

(Most, hogy kivételesen van, vagy nem kivételesen, csak van, most ilyenkor mi van? Megállt a tudomány, vagy mi?) (Nemhogy ám tényleg?!)

Az árnyék irgalmatlan hűvösét.

Ahova behúzódtam.

Rettentő gyámoltalanságomban.

Kísértésük,

egyetlen szavuk,

egyetlen főnevük elől.

Ide.

Tudván, és bölcsen hallgatva róla, hogy van még pár bekezdésnyi regénymaradékom.

Néhány maradék kivagyi beregénykedésem.

Mert hiszen élni akartam, hogy írhassak még – muszáj volt túlélnem

e sorsdöntő

találkozást.

Ezért arra kérlek, most is.

és még külön kivételesen is,

hogy az én tekintetemmel olvasd el a befejező oldalakat.

Ezzel az én mostani eszelős, szirének tépázta tekintetemmel méghozzá.

Utána rögtön – amilyen hamar csak lehet, megígérem – kezdünk.

Becsszó! Ott tartottam, ha még emlékszik rá valaki, hogy „Elszöszölni a Bizonyoson”.

Na ja, elszöszölni. Csak nem hogy ilyen végtelenül naiv lennék magam is? Csak nem hogy én is ugyanannak a sodró, sodródó öntudatlanságnak lennék a tükre, amely a komolyság első, mindig lavinaszerűen magabiztos színrelépésének árjával vonul le a tudat partvonalán, és amely tükör aztán majd csak saját kérdésességének torkolatába érve csodálkozhat végre el önmagán, saját foncsora túlsminkelt grimaszában ráébredve a látvány gyötrelmes tanulságára, arra, hogy maga is csak uszadék volt csupán, lom, egy terebélyes, roncs gát, amely a feltartóztathatatlan naivitás hömpölygő leheletével lehelte magába e próza ígéretét a megszólítás, a megszólíttatás méhébe ágyazott petesejt amolyan riadt ceremóniájaként? Ennyi lennék valóban? Egy rossz vicc? Feldolgozhatatlan. Ha így van, akkor ez feldolgozhatatlan. Már azt is épp elég lesz feldolgozni, amit tervbe vettem, már az is épp elég megpróbáltatás, ami még csak ezután jön, a végtelenül naiv olvasóval való végtelenül elkeseredett örökrangadó, körmérkőzés, körkapcsolásos, jutalomjátékkal felérő kamikaze-casting, nem is tudom, elborzaszt még a gyanú árnyéka is, melyet máris úgy vetek magamra, mint valami átkot. Igen. Valami átkozottul nagy fába vágom a fejszém, ez nyilvánvaló, nem kérdés, persze hogy ettől aztán máris villámgyorsasággal megbokrosodom, a nyuszikával együtt természetesen, itt bagzom magamnak a saját rémületem szapora lendületeit, csak el innen, csak innen kifele, ugrasszam ki gyorsan a bokrot a nyúlból, ugorjon csak a víz a majomba, ami van, úgyis széthull darabokra.

Jaj már hát, nézz oda, átírtam magam 2011-be. Olvasó, ha tudnád… Itt használnám ki az alkalmat, hogy feleségemnek, ki egyben első olvasóm is, nem mindig, de csitt, sőt ez esetben kifejezetten kuss, mondjam, nem, inkább csak írjam, hogy, ugye, ez ugye rendben? Két hónapot tököltem „ezzel”. Plusz a második bekezdéstől számított folytatás, amit végül elhagytam, ennek itt a hátramaradója, ami még öt oldal, aztán meg még jegyezetek, sikolyok, Kierkegaard hosszú idézése, elég sok minden. Külön akkor én már nem basztatnálnélkolnálak, de. De! De ide figyelj, bogárpenderítő micsurinom, annyira ne örüljön a szád. Még szükségem van rád. (Még nem végeztünk.) Ugyanis. Ha ugyanis ténylegesen ez lesz majd regényem (értsd meg szentem/életem: regényÜNK) első fejezete, akkor máris elkövettem benne egy nagy galibát (hibát). A hiba organikus, nem orvosolható. Nem amatőr szarvashiba, nem is profik bénázása. Vajh akkor? Olyan látványos, hogy én is alig akartam észrevenni. Hát te akarod-é? Nyugi, elmondom, skubizzá’. Hogy hol követhette el ambicinogén vidéki kiscsákó írógyerek a marhulatot a…? Elárvulom. Ott követtem el a hibát, amikor felhívtam a figyelmet arra, hogy a készülő regényem kezdőfejezetén dolgozom. Le vagyok taglózva, kérlek. Az utolsókat nyögöm. Kéhlek. De ez ne tévesszen meg borjulatkám-szentecském. Nem azon kesergek, hogy az Olvasó szentséges figyelmét úgynevezett írói műhelytitkokra irányítottam, amihez elvileg semmi közötök sincs, már ha egyáltalán egy ilyen felbecsülhetetlen gesztust a helyi értékén tudnátok kezelni, amit amúgy kötve hiszek, hiszen ezek ráadásul még csak nem is műhelytitkok a szó epikatechnikai, vagyis szigorúan szakmai értelmében, ha jobban megnézed, ergo: nézd meg jobban, hanem azon kesergek, na min?, hogy… hogy nem a…, hanem a…, a saját figyelmemet irányítottam a kezdés problémája felé. Az Olvasó különben is azt csinál, amit akar, azt becsül fel s alá, amit és úgy, ahogyan a kedve tartja, magasról leszarom az Olvasót, és ebben az az igazán drámai különinformáció Neked, Én Asszonyom, hogy én még a bennem, hát még a benned lévő Olvasóra is micsoda magasságokból teszek, ha a kezdést érintő kérdések kerülnek szóba. Hogy mennyire leszarok én minden mást az első fejezet megírásán kívül. Meg ne tudd. Ne tudd meg, tudd meg, na tudd csak + gyorsan. Addig idézek egyet A pestisből, írta Albert Camus: „Nem látta még soha, hogyan lőnek agyon egy embert? Persze, nem látta, hiszen ezt általában meghívottak előtt csinálják, a közönséget előre kiválogatják. Így ön ebben a tekintetben csak képekből és könyvekből táplálkozik. Egy szemkötő, egy pózna s a távolban néhány katona. Pedig nem így van! Tudja ön, hogy a puskás raj, éppen ellenkezőleg, egy méter ötvenre áll az elítélttől? Tudja ön, hogyha az elítélt két lépést tenne előre, mellével a puskákba ütközne? Tudja ön, hogy a puskások erről a rövid távolságról a szív tájára összpontosítják lövésüket, s hogy vaskos golyóikkal akkora lyukat csinálnak, hogy az öklét beledughatná az ember? Nem, ön nem tud erről, mert ezekről a részletekről nem szokás beszélni. Az emberek álma szentebb, mint az élet a pestisesek számára. Nem szabad gátolni a derék embereket az alvásban. Rossz ízlésre vallana az ilyesmi, s mindenki tudja, hogy az ízlés abból áll, hogy ne alkalmatlankodjunk.” Folytatom, addig tényleg kapd össze magad, nem vicceltem az előbb: „Én azonban nem alszom jól azóta. A rossz íz ott maradt a szájamban, s nem hagytam fel az alkalmatlankodással, azaz a rágondolással.”

Mibe fogadjunk, hogy elsiklottál a lényeg felett? Egy-egy heregolyómat teszem rá, hogy nem és nem és nem és nem figyeltél, hogy az isten sízessen meg a jámbor fajtáddal együtt! „Az emberek álma szentebb, mint az élet a pestisesek számára.” Érted? Az álom szentségéről van szó, az áloméról! Az áloméról. A szentségit! Hogy nincsen ennél nagyobb szentség, arról. Ebben a mondatban. És a többivel most ne foglalkozzál. „…mint az élet a pestisesek számára.” Az élet! Számukra. És még sincs ennél nagyobb. A kijelenést figyeld, a következtetést, ahogy szert tesz rá az, aki mondja. Hogy ő ezt akarja mondani. Amit ő mond, az ennyi, az igazság. Az ő igazsága, tehát igazság. Az igazságtól nem alszik jól „azóta”, tudod? Az igazság rossz szájíze, érezted már? Az igazsággal nem hagy fel, nem hagyhat fel. Innen a rossz ízlés. Az alkalmatlankodás. Az elbaszott élete is. Szüntelen felvilágosítás- vágya. Vagy nem szüntelen. Nem, nem érted. Nem is kell, hogy értsed. Talán én sem értem. Talán. De. És most jön a lényeg, ami fölött eltaknyoltál, hiába konferálom föl, akkor is, mert nem látsz a szemedtől, amíg ki nem lövöm, mert nem, mert itt a lényeg, hogyaszondja: „Nem szabad gátolni a derék embereket az alvásban”. Ha ezt megértenéd! Lennél oly szíves! Talán. Akkor. Nem. Lőnélek. Agyon. Álmodban. Ejtsd. Szemjuel. Pepisz. Pattogjon az a bilaterális avulzíva: PPPPepppisz.

Azért álmodban, mert minden olvasó álmodik, tudod? Beavattalak, most már te is velem álmodsz. A saját készülődő művecskémnek így vagyunk együtt én az első olvasója. Eddig stimmel? Majd szólj, ha nem. Szóval éppen ott tartottam, hogy én. Én vagyok az. Olvasó. És egy gyönyörű regényről álmodom éppen, akárcsak egy gyönyörű első, regénykezdő fejezetről. Még most is, ebben a pillanatban is. Álmodom. Álmodozom. Pedig már odaírtam művem címe, egyszóval a műcím alá, Gyámoltalanság, azt hogy: ez nem regény. És nem éppen vicces kedvemből kifolyólag firkantottam ám oda, édes húgicám! Odaírtam, még nem írtam oda, de fejben már odaírtam, jó régen, megígérem (magamnak), hogy mindjárt, ahogy „ezt” befejezem, odaírom, hogy ez nem regény. Hogy miért írom oda? Válasz: mert ez nem regény. Dolgozom rajta egy ideje, és látom, hogy nem az. Álmodom, és erre ébredek. Ez nem regény. Nem egy utolsó kérdés, hogy vajon nem álmomban ébredek-e erre az igazságra rá. Jó ez a kérdés. Hiszen most írtam, hogy még nem is írtam oda, alá, a cím alá, Gy., hogy ez nem regény. Még nincs ott, csak a fejemben. De a fejemben, mióta ezen dolgozom, aközben alakult így, odaírtam jó régen, Gyámoltalanság, és akkor alája egyszer csak: ez nem regény. Álmodom, álmomban arra ébredek, hogy álmodom, és abban, pontosabban ebben a másik álomban már tudom, hogy amiről álmodtam, az, tehát hogy ez, nem regény. Vagy egyszerűen csak álmodok egy regényről, regényíró vagyok, mi a fészkes csudáról álmodhatnék, ha nem egy regényről, és heves álommunkám közepette arra ébredek fel, riadok föl, bár ez nem fölriadás, semmi fölriadásszerű nincsen benne, drágám, egyszerűen csak arra kelek (arra kellek), hagyjuk, hogy ez mégsem egy regény. A munka egy pontján erre ébredek rá. És már nem alhatom vissza. Mert hiszen már tudom, hogy ez mi. Ha regény lenne, visszaaludhatnék. Ha ez itten tényleg egy regény, legnagyobb problémám bizonyára az lenne, hogy soha többé nem fogok tudni a saját intelligenciám alatt írni, hogy soha nem fogok védelmet találni a saját okosságom elől, ahogyan sohasem tudhatom majd meglepni magam azzal sem, amit az intelligenciám esetleg még újdonságként tartogathatna a számomra, mert számomra már egyszerűen nem tartogat több intellektuális szenzációt a saját agyam. Mindent tudok, kivéve azt, hogyan vértezhetném fel magam a saját mindenttudásommal szemben, bla-bla-bla, és itt már durmolnék is vissza abba a jó öreg regénybe bele. Csakhogy én két hibát is elkövettem, és már az elsőnek a gondolata is halálos ébresztőt ígér az álmodozónak. Egyrészt túl akartam élni a veled való összeveszést, ezért regényíróhoz méltó eleganciával azt a döntést hoztam, hogy akkor inkább túlírnám az összeveszésünket, mintsem hogy egyszerűen csak úgy túléljem, tehát hogy inkább beledöglök még egyszer, ha kell, márpedig kell, muszáj, nem lehet és nem is akarom megúszni a dolgot a szokásos módon, regényemen dolgozom, tehát igenis (csacskán) túlírással fogom túlélni, ha egyáltalán, azért írom túl, hogy túléljem, már kezd fáradni az analógia, mindjárt abbahagyom, igen ám, de túlírás közben rájöttem, hogy én ezt mégsem fogom tudni túlélni. Vagy nem is lehet túlélni. Konklúzió jön. Nem azért vagyok regényíró, hogy túléljem. Már rég nem rólad van szó, mikor veszed már észre? Hanem a regényírást nem fogom túlélni. Nem a meló miatt. Hanem miattad. Hogy semmit se értesz. Hogy segghülye vagy az egészhez. Nem, nem. Ne haragudj. Csak ennyi: hogy nem figyelsz rám. Rám eléggé. Pedig rám eléggé kéne figyelned. Én vagyok a regényíró bájdövéj. És te hazajössz, és MÁR nem figyelsz. MÉG haza se jöttél, és MÁR akkor se. Sohase figyeltél te rám. És haza mersz jönni. Közben nem hagysz dolgozni. Vagy. Létezel. Élsz. Dolgozol. Pénzt keresel. Eltartasz. Nem lehet elviselni. És tőled függök én. Anyagilag. Érzelmileg. Anyag-ilag. Anya-gilag, Mindenhogyan. Még mindig nem rólad van szó, rólad még nem is volt szó, nehogy már azt képzeld, hogy megosztom magánéletünk aprócseprőjét a kisérdeművel, ne álmodozzál, erről még csak ne is álmodozzál, drágám. Én végig a regényemről beszélek. Most is. A regényemhez beszélek. És itt követtem el a második, legvégzetesebb hibát. Hogy kibeszéltelek téged. Kibeszéltelek magamnak, édes egyetlen kicsikém. Kincsem! Drágaságom! Egyetlenem! Elfecsegtem a titkod. Eljárt az a hülye pofám. Annyira túl akartam élni a feleségemmel való összeveszésemet, képzeld, hogy nem tudtam nem észrevenni, hogy közben már a regénykezdő első fejezeten dolgozom. És itt lepleződtem le előtted, csúnyán, végzetesen, dallamtalanul. Mert az akár természetes dolognak is tekinthető, hogy egy regényíró efféle felfedezést tesz, hogy lám csak, hát megvagy nekem, te első fejezet, én reménységem, de az már korántsem, ha arra is rálát a szemétől és az ambíciójától, azaz a vérszemétől, hogy milyen elemien ki van éhezve egy jó kis első fejezetre, hogy tulajdonképpen már a feleségét is megölné érte, ha kell, ha csak azon múlna, mert feleségből még lehet akárhány, de ebből az első fejezetből csak ez az egyetlen van, ez az egyetlen lesz, te agyatlan fogyóeszköz, hát érted már? Nekem kell ez a fejezet, de csakis, mint első fejezet kell! Mert ne legyen regény az, aminek egy ilyen, mint ez, bárhol a fejezete lehet. Azt, hogy téged, drágám, megöltelek, nehezen, de túléltem. Azt, hogy túléltem, nehezen, valami negyed év melóval lassan, de túlírtam. De a regényemet nem fogom túlírni, akkor inkább ne legyen szegény regény. Itt az analógia vége. Nem azért döglöttem bele az összeveszésünkbe, se ebbe itt, hogy csak úgy túléljem.

Tegnap mindent alaposan végiggondoltam.

Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha ez a „fejezet” nem a regényem elejére kerülne, hanem beljebb, hátrébb, ki-tudja-hova. Viccből. Kikészültek az idegeim, azért. Mert majd úgy látom jónak életem egy adott pillanatában. A prózám gyámoltalan időszámítása szerint a halálom óráján. Esetlegesen pedig: direkt önlejáratásból. Vagy, mert annyira átírom, szarrágom, hogy már nem lesz más választásom se az életben, se az irodalomban, mint azt tenni. Semmi sem történne. Mert hiszen még nem történt semmi se. Ez a regény még el sem kezdődött. Ugye? Ezzel a még csak nem is létező fejezettel csupán árnyékot vetett a műcím, ahogy árnyékbokszolásnak bizonyult minden arra irányuló vágyam is, hogy elpusztítsalak. Te éled a világodat, kicsi szerves feleségem, és ez jó így, mert már egyáltalán nem is akarlak kiirtani. Letettem rólad. Én már nem hiszek a fizikai erőszakban rejlő vallomástételekben. Én már a verbális erőszakban rejlő vallomástételekben sem hiszek. A mázlista Bret Easton Ellisnek még egy regény (Amerikai pszicho) egész tere a rendelkezésére állt ahhoz, hogy könyve megírását szépen beilleszthesse a regényben leírt szörnyűségek sorozatába, de könyörgöm, azóta eltelt húsz év, és nem csak Amerikában, idehaza is. Ma már az olvasóknak, azaz nektek, drágáim, nincsen idejük arra, „nincsen időtök most akkor olyanra”, hogy kétszáz oldalakat kibekkeljetek az első gyilkosságig, akármilyen minőségi kárpótlásban is részesülnétek utána. Ma az olvasó akciót akar, azonnal, egyértelmű, átlátható, megragadható viszonyokkal, cserébe bármilyen narrációs trükköt elnéz, csak kapja is meg azt, amire befizetett.

Szomorú, de ehhez kell alkalmazkodni.

Vagy nem is annyira szomorú mindez.

– Uram! A késemért jöttem!

– Hol hagyta?

– Valami matrózban.

– Milyen kés volt?

– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?

– Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?

– Kagyló.

– Hány részből?

– Egy darabból készült.

– Akkor nincs baj. Megvan a kés!

– Hol?

– A hátamban.

– Köszönöm…

– Kérem…

Ne is álltassuk magunkat: Rejtő Jenő előbb mártja bele a dialógust az olvasóba, mintsem Fülig Jimmy a pengét a Honolulu Star szállásmesterének hátába. Fülig Jimmy aljas módon hátulról szúr, Rejtő Jenő még aljasabb módon: elölről, szemből. Az előbbi még túlélhető, lehet rajta ironizálni, az utóbbi minimum halálos, rajongóvá öl. Rejtő, hiszen korszakos zseni, pontosan tudta, hova kell először döfni, hogy az olvasó ne ficánkoljon többé, hanem azonnal megadja magát az írónak: a szöveg legelejére, a figyelem fókuszába. Én nem vagyok zseni, főleg nem Rejtőhöz fogható kaliber, se olyan szerencsés, mint Ellis, akinek még odafigyeltek a nagyszabású teljesítményére, én már csak magam vagyok, rám szegeződő figyelem és bármiféle gyámolítás nélkül, én legfeljebb a regényemet fojthatom vérbe, és ezt már meg is tettem, mielőtt oly szépségesen elkezdhettem volna. EZT ÉRTED MÁR VÉGRE!!! Hogy Nem Tudok Tovább Együtt Élni Azzal A Felismeréssel, hogy erre képes voltam. Ha írnék egy regényt, ha csak még egy esélyt, egy ilyen iciri-piciri kis esélyt kaphatnék magamtól, hogy megírjam, akkor kemény napi melóval, rendesen odatéve magam, esküszöm, hogy még ennél is tisztességesebben ki tudnék nyírni egyet, és nem nyafognék neked, én Pénelopém, hogy mennyire aljasul szarban hagytál a részvétlen közönyöddel már a kezdet kezdetén. Még mindig összekaphatom magam, persze, ne erre hivatkozz. Regényt írni. Magyarországon. Ma. Erről én még mindig elég sokat tudok. Muszáj lesz felejtenem. Értsd meg, muszáj. Ezért nem ébredhetek fel ebből az álomból, ami a regény. Szükségem van erre az álmomra, még ha rémálom is. De legalább az enyém. Miattam lett rémálom, nekem kell összetörnöm az álmomat az álmomban, és lehet, hogy soha többé nem ébredek fel belőle. Szeretnék felébredni, de nem sikerül. Egyre inkább nem. Nem tudok még összetörni egy álmot ébren, ezt értsed már meg, légy-oly-kedves, kedvesem!

És akkor majd békén hagylak, ígérem, W.

Fejezet a Gyámoltalanság című készülő regényből.