A Csorbák emlékére ¹  

Áll a pali az út szélén, hideg van, zuhog az eső, ázik és fázik, fölteszi a kezét. Megáll neki egy autó, a sofőr letekeri az ablakot. Elvinne? Persze, nagyon szívesen, csak volna egy kis gond. Micsoda. Hát, hogy amíg velem jön, egy teniszlabdát kéne tartania a szájában. A pali csak néz, némán, nem hisz a fülének. A sofőr megrántja a vállát és tovább hajt. Még vagy háromszor jön, a közlekedés logikájára fittyet hányó poénkésleltetés őrjítő törvénye szerint, a pali a vicc vége felé már nagyon fázik, úgyhogy aztán persze föladja, fölteszi újra a kezét, különben nem volna poén. Az autós megáll, letekeri az ablakot, mosolyog.

Hol van az a teniszlabda, kérdezi megadóan a stoppos.

Ha egy efféle mondat elhangzik, rés támad az időben, elég rövid, mégis sok minden belefér abba a csendbe. Aki mondja, annak az arcán ott az ígéret, hogy most valami frenetikus jön, amin egyszerűen be fogunk szarni, annyira lesz mulatságos, és hogy gondoljunk bármit, bármennyire aljasat és okosat és vicceset, az igazi poén a legrosszabb álmainkat könnyedén fölül fogja múlni.

Kosztolányi az Aranysárkány ifjúsági kiadásában sajnos elárulja, amit a felnőtteknek még nem, megmondja, hogy mit kap a gyűlölt tanár postán egy lezárt dobozban a tanítványától. A nemtudás – fekete lyuk. Belepakolod a rémálmod. Pontosan így működik a várakozás, amit a mesélő a poén elé szerkeszt, ez a rés aztán iszonyatos tempóban szívja be a tudatalattit, talán rajzfilmben lehetne megfelelőre ábrázolni.

Ülök a parton vagy fél órája, megrándul a zsinór, hát nem kifogom az aranyhalat, húzom kifele, veszem le a horogról, hát, azt mondja, könyörülj meg rajtam, dobj vissza, meglásd, teljesítem a három kívánságod, megesik rajta a szívem, na jól van, halacska, menjél, dobom vissza, és tényleg, azonnal föl is jön, mit kívánsz, derék horgász, mondom neki, tízmillió forintot, meglesz, mondja a halacska, és másodszor, hogy legyen egy gyönyörű nagy házam, és a harmadik, hogy legyen egy gyönyörű feleségem, de akkora dudákkal, mint a pamela andersonnak, menjél haza, derék horgász, mire hazaérsz, meglesz minden, hát, ahogy megyek haza, tényleg, ott számlálgatja a gyönyörű házamban a pamela anderson a tízmillió forintot a konyhaasztalon, szaladok vissza, halacska, halacska, olyan boldog vagyok, hogyan köszönjem meg, tényleg meg akarod hálálni, kérdezi az aranyhal, hát, nem mondanám, ha nem, hát akkor basszál meg, légy szíves, húúú, mondom magamnak, de mit csináljunk, ha már megígértem, hát, baszom-baszom az aranyhalat, nem átváltozik a szomszédunk nyolcesztendős Piroska lányává?, és ez így volt, tekintetes bíróság, esküszöm az élő istenre.

Ezt a történetet persze azzal a bizonyos félreérthetetlen artikulációval és intonációval kell mesélni, amit a nem-cigányok azonnal cigány beszédként ismernek föl, az eltéveszthetetlen hangsúly és a hagyományos aranyhalas viccek dramaturgiája, ez a kettő együtt csinálja meg a várakozást, együtt ígérik, hogy a pénzsóvár, dologtalan és buta cigány a vicc végén rá fog majd baszni, ez így működik általában, de most nem, mert csak a legvégén derül ki a vicc késleltetett, valódi állítása, amit zseniálisan titkolt el az aranyhalas dramaturgia: nem azt mondja a vicc, amit evidensnek, tehát redundánsnak tart, hogy a cigány dologtalan, pénzsóvár, buta és hazug, nem, a legfőbb üzenet az, hogy nem ismer se istent, se embert, hogy nem is ember, csak egy kéjsóvár állat, aki mindenre képes. Az pedig már csak külön ajándék, hogy a történet végén ott áll az egész processzust átlátó, könyörtelen és igazságos bírái, azaz előttünk, a viccet hallgató nem-cigányok előtt, mindjárt igazság szolgáltatik, nyilvánosan kivégezzük a röhögéssel.

Hallom, Gazsi, leégett a házad, mekkora a károd, hát olyan tizennyolc centiméter, de hogy jön ez ide.

Nem tud vigyázni a házára, hál’isten, le is ég, mert egy tagmondattal fölgyújtottuk, mi több, nem tud rendesen magyarul, csak az álló faszával van elfoglalva, még a legnagyobb bajában is, és annyira ostoba, hogy rá se lát az egészre.

Mennyi minden elfér egy ilyesmi viccben.

Hogy ugat a cigány kutyája? Há’ de vau.

Mit kap a cigánygyerek karácsonyra? A biciklidet.

Előbb hallottam a cigányokról, mint akár csak eggyel is találkoztam volna közülük. Ül a nagymamám Lábdihegyen, ülünk a présházban, több mint ötven évvel ezelőtt, petróleumlámpa és venyigével fűtött sparherd, az egyetlen szoba tizenkét négyzetméter, a présház kábé olyan magas, mint én, alig látszik ki a földből. Ülünk a kertben, ami megmaradt az egykori birtokból, pontosabban, amire “cserélte” az állam az egykori maradék maradékát, az utolsó tizenkét hold helyett adott nyolcszáz négyszögölt, annak is a fele eladva rögtön, marad négyszáz meg a présház, a maradék maradékának a maradéka, kis szőlő, mandulafa, veteményes, krumpli, tök, meggyfa, nekem konkrétan a világmindenség. Mesél a Ragyogásom nagyi, ül a világ közepén, meséli, hogy milyen az élet, a mesék néha komótos viccek formáját öltik, az egyikben például a Katolikus Papnak három kutyája van, a Látlak, a Cigány meg a Nebuj, így mondja, egy jével és rövid u-val, hogy ne bukjon le azonnal, jön tehát a Gazsi, természetesen almát lopni, mászik föl a fára, szedi az ingébe az almákat, és akkor kilép a tiszi a paplakból a kertbe, kvázi gyanútlanul, szólongatja a kutyáit, Nebuj, Cigány, Látlak!, mire leesik a Gazsi ijedtében a fáról, és szalad-szalad, talán meg se áll a világ végéig. Föltehetően ugyanez a pap egy másik viccben egy levelet és tíz libát küld egy zsákban a szomszéd falu plébánosának, ugyanezzel a Gazsival, nekem legalább is ugyanazok, mert a valóságban se papot, se cigányt nem ismerek. Viszi Gazsi a libákat, de csak eszébe jut, hogy jól jönne egy otthon, tesz egy kis kitérőt, odaad egyet az asszonynak, hogy süsse meg estére. Aztán, mikor megérkezik a szomszéd faluba, olvassa a plébános a levelet, és számolja a libákat. Te Gazsi, ez csak kilenc. Az nem létezik, tisztelendő úr, megvan mind a tíz. Na jól van, Gazsi, meglátjuk, mondja a plébános, odahív tíz gyereket, mindegyiknek meg kell fognia egy libát. Ott áll üres kézzel a tízedik gyerek. Látod, Gazsi, a tízediknek nem jutott. Te bibas, ordít kétségbeesetten a Gazsi, hát mér’ nem fogtál, amíg vót?

Efféle viccek jártak akkoriban, ötven évvel ezelőtt.

A cigány fogalmával együtt ismered meg a buta tolvaj fogalmát, még azelőtt, hogy láttál volna eleven cigányokat. És persze, másodlagos jövedelem, a katolikus észjárást is megtanulod, hogy kell eleve, már a nyelvbe beépíteni a Gonosz elleni küzdelmet, ne félj, ha esetleg elaludnál, hát a szó tuti, hogy éberebb lesz nálad, elintézi, hogy érintetlen maradjon az almafa. És mégis, volt ezekben a nyilvánvalóan rasszista viccekben, amiket a Nagymamám a meleg, szeretetteli hangján mesélt, maradt valami reszli, az együttérzés morzsája, ahogy a mesét hallgattam, inkább sajnálnom kellett a Gazsit, ahogy leesik a fáról, ahogy kiabál azzal a parasztgyerekkel, kétségbeesetten, inkább sajnálnom kellett, mint nevetnem rajta a feneketlen butaságáért.

A nem-zsidók által kitalált szalonképes zsidó vicceket általában zsidók is mesélik, ezt nem annyira bonyolult megérteni, ugyanis a nem-zsidók által kitalált szalonképes zsidóvicc végső soron a távolságtartó és sóvár elismerés formája, melynek tárgya többnyire a zsidók csavaros észjárása és életrevalósága, tulajdonképpen még akkor is, ha a vicc éle amúgy a legtöbb esetben a kapzsiság mint általánosnak és kiküszöbölhetetlennek tartott, genetikus zsidó jellemvonás ellen irányul.

A cigányok föltehetően nem mesélnek nem-cigányok által készített szalonképes cigányviccet, egyfelől azért nem, mert nem-cigányok által készített szalonképes cigányviccek nem léteznek, a cigányviccekben ugyanis nincs semmiféle megértés, azok egyáltalán semmit sem ismernek el pozitív tulajdonságként, nem sóvárognak semmire, ami a cigányoké, mégpedig egyszerűen szólva azért nem, mert a cigányokról úgy tudják, hogy nincstelenek, és ez a nincstelenség, a cigányok nincstelenségének tapasztalata egyenesen vetül az úgynevezett pozitív tulajdonságok halmazára, talán kivételt csak a cigányok nem-cigányok által vélelmezett korlátlan szexuális szabadossága és képessége jelent, az erre irányuló irigységet fojtja el a nem-cigány, mit sem tudva róla, hogy a cigányok nemi erkölcse jóval szigorúbb és konzervatívabb az övénél, a feltételezett cigány szabadosság, és persze az irigyelt cigány potencia van megbosszulva a vérfertőzés cigányviccekben rendszeresen megjelenő vélelmével, a példának hozott viccben pedig egyenesen a pedofil erőszaktevés rágalmával. Másfelől persze már csak azért sem valószínű, hogy cigányok nem-cigányok által kitalált cigányviccet mesélnének, mert nem nagyon ismerhetnek ilyeneket, nem fordulhat elő, hogy nem-cigány cigánynak cigányviccet mesél, nem mesél neki, mert a viccmesélés puszta ténye valamiféle minimális emberi kapcsolatot feltételezne, amit többek között éppen ezek a viccek tesznek lehetetlenné.

Olyan társaságokban, ahol bizonyos zsidóviccek ismerete és ismétlése, más zsidóviccek szigorú tabuja a résztvevők identitásától függetlenül a közösség rituális megerősítését jelenti, nos, ezekben a társaságokban gyakorlatilag bármilyen cigányvicc elmesélhető, a botrány kockázata nélkül. Jól előkészített retorikai terepen még az aranyhalas vicc is.

Onnan tudom, hogy többször kipróbáltam.
Akkor ezt mondjuk még egyszer.
Onnan tudom, hogy többször kipróbáltam.

Hasonlóan brutális zsidóvicc magukat felvilágosult, a liberális demokráciában hívő, európainak tartó értelmiségiek körében semmilyen körülmények között sem volna elmesélhető. Elmesélhetetlenné tette ugyanis a Holokauszt ebben a körben mégiscsak közössé vált tapasztalata. A Porrajmos és Tatárszentgyörgy nem tette elmesélhetetlenné a brutális cigányviccet, egészen egyszerűen azért, mert a Porrajmosnak vagy Tatárszentgyörgynek nincsen semmiféle nem-cigányok által megosztott, tehát közössé vált, vagy akár csak annak hazudott tapasztalata, durván fogalmazva, a nem-cigányok társadalma még az emberi élet szentségének ügyében sem képes érdemi közösséget vállalni a cigányokéval. Pontosabban szólva, csak akkor képes, ha ezt rituálisan teheti meg, adományok meg ilyesmi szónoklatok formájában, mint ez az enyém is, a maihoz hasonló jótékonysági rendezvényeken. A cigányokkal való együttérzés akkor megy a legjobban, ha nem kell együtt lenni velük. Nem kell együtt lenni a munkahelyen, a családban, az utcán, a piacon, a buszon, a mozikban, a szülészeten és a temetőkben. Ha az együttlét valamiért, mint ma este is, elkerülhetetlen, akkor az őrjítően hamis, öt perc múlva semmire se kötelező mosolyt toljuk magunk előtt, az ugyanis jobban megvéd tőlük, mint a rendőrpajzs.

Nem volt gyerekszobám, de csináljunk úgy, mintha lett volna: tisztelet a kivételnek, konkrétan kettőt, ha ismerek, és egyik se én vagyok.

Hol van az a labda, amit a számban kéne tartanom, kérdezi a vicc végén megadóan a stoppos.

A teniszlabda? Hátul, a vonóhorgon, válaszolja az autós, természetesen nem a palinak általában, hanem a cigánynak, egészen konkrétan, hiszen valójában cigány ázik és fázik a viccben, ezt a szót vettem palira. Aztán már nem folytatódik a történet, minek is tenné, hiszen ez volt a poénja. Néma marad a cigány, nem tudjuk meg, mit válaszol. Legalább is egyelőre nem.