Az aktivista, az ideológus és a kutató¹

Pár hónappal ezelõtt egy kedves – politikailag mindig is elkötelezettnek tudott – ismerõsöm (akinek meggyõzõdéseit régtõl fogva tiszteletben tartom) arra próbált bíztatni, hogy kapcsolódjam be az ATTAC mozgalom helyi szekciójának munkájába. Javaslatát már csak azért is fontolóra vettem, mert barátném szerint a mozgalom “filozófiája” a gazdasági mechanizmusok (és következményeik) igazi megértésébõl építkezik. Én, megvallom, folyton azt érzem, édes-keveset értek abból, ami manapság zajlik a világban, s e tudatlanság egyképp lebénít, nemcsak abban, hogy véleményt formáljak róla, de abban is, hogy esetenként állást akarjak foglalni. Így aztán azt válaszoltam neki, hogy mielõtt elkötelezném magam, egy darab ideig azért még tanulmányoznám, mit nyújt a mozgalom a tagjainak.

Közgazdasági kérdésekben lehetek ugyan tudatlan, úgy gondolnám, azon a területen, melyen az elmúlt tíz évben tevékenykedtem – nevezetesen a nõ-kereskedelem és a prostitúció kérdéseiben – azért mégiscsak nyertem bizonyos fajta szaktudást. Nos, jegyezzük meg, hogy az ATTAC e kérdés kapcsán szélsõségesen egyértelmû álláspont mellett kötelezõdött el, igen keményen, melyet egy nem túl terjedelmes munkában közzé is tett. Az állásfoglalás a Mondialisation de la prostitution, atteinte globale à la dignité humaine címet viseli. A dolgozat szövegében megfogalmazott állítások között sok olyasmivel találkoztam, amivel egyetértek. Idéznék: “Egészében véve, a prostitúció rendszere a kizsákmányolásra épül. Az azokból a nagy uralmi/alávetettségi viszonyokon fölépülõ kizsákmányolásra, amelyekrõl e viszonyok mindegyike tanúskodik: lásd a nemek közötti egyenlõtlenség rendszerét, az osztályviszonyokat, az »Észak« és »Dél« között fönnálló egyenlõtlenségeket. Mindahányuk strukturális viszony. Ez pedig ugyancsak megkérdõjelezi: a prostitúciós tevékenységek kapcsán vajon van-e igazán jogunk a ’választás’ gondolatáról beszélni?” Lehet-e ezzel a látlelettel nem egyet érteni? Ha “választáson” (a szó teljes, igazi értelmében) annak eldöntését értjük, hogy valaki otthon, vagy külföldön, idegenben akar-e ilyesmire vállalkozni, szabad választás esetében azt kellene várnunk, hogy ugyanannyi fiatal francia, német vagy belga lány törekszik Moldáviába, Nigériába vagy Kambodzsába jutni, mint ahány fiatal moldáv, nigériai vagy kambodzsai lány jár föl s alá az övékénél gazdagabb országok járdáin vagy dolgozik ezek bordélyaiban. Vérlázító, persze, hogy e távoli országokban ennyi fiatal nõ ne találhasson más, jobb esélyt a túlélésre (sok esetben: családjuk túlélésére) – mint hogy prostituáltnak álljon. Magam is azt gondolom: e tényállapot – sok más egyéb mellett – olyan súlyos strukturális egyenlõtlenségek indikátora, melyekre az ATTAC mozgalom joggal mutat rá. Hozzátenném azonban, hogy ugyanez azoknak a nõknek kapcsán is érvényesen elmondható, akik azért hagyják el otthonukat s mennek idegenbe, hogy azok – egyre növekvõ – létszámát szaporítsák, akik közül a mi takarítónõink, dadáink, otthoni beteggondozóink s más efféle “szakalkalmazottaink” kerülnek ki – vagyis azokét, akiknek importja révén szerezzük be azokat a gondozási-ellátási képességeket, amelyeket a nemzetközileg bevetté vált “care” kifejezéssel illetjük.²³ 2007. március 3-án közzétett dokumentuma 15. és 8. oldaláról származnak. Aláírói: Claudine Basco, Esther Jeffers, Huayra Llanque, Christiane Marty, Jacqueline Pénit-Soria és Stéphanie Treillet. Írásukra igencsak kritikus recenzióval reagált Lilian Mathieu; ezt követte egy, a szerzõkkel folytatott vita (lásd http://www.contretemps. eu/socio-flashs/ce-que-melange-entre-expertise- militantisme-peut-produire-pire). Én azt gondolom, hogy a vitatott mûre, melyre teljes mértékben érvényesnek tekinthetõk Lilian Mathieu megalapozott kritikái, sokkal inkább az ún. “szakértõk” voltak hatással, mintsem az ATTAC-aktivisták.] E téren is teljes az aszimmetria, a választás lehetõségét itt is erõsen korlátozzák a gazdasági szükségszerûségek.

Vádjaikat alátámasztandó, az idézett munkát jegyzõ hölgyek empirikus adatokkal is szolgálnak. Ez teljesen helyénvaló: jelzi, hogy a mozgalom (és elkötelezettjei) nem merõben elvi megfontolások kedvéért állnak sorompóba. Igenis, világunk adott állapota izgatja, nyugtalanítja õket. Felháborodásuk igenis a való viszonyok állapotából táplálkozik – márpedig ha ezeket hatékonyan kívánjuk fölszámolni, meg kell ismernünk õket. Éppen ezért – s ebbéli “adósságukat” az ATTAC mozgalmárai becsülettel beismerik – készséggel fordultak szakértõi segítséghez.⁴ Ennek kapcsán is örömömnek kell hangot adnom. Beh jó is, hogy a mozgalmi aktivisták tudása tudományos kutatások eredményeibõl táplálkozik. Fenntartás nélkül osztom ugyanis Luc Van Campenhoudt álláspontját, mely szerint egyetemi kutatókként “az a feladatunk, hogy egy reflektálásra képessé tevõ víziót mutassunk be a világról, a társadalomról és az emberi tapasztalatokról; azaz a problémákat úgy »tematizáljuk«, hogy az általuk érintettek megvitathassák õket, olyan kognitív forrásokat lelve föl bennük, melyek segítségével értékelni lesznek képesek helyzetüket, s erre alapozva fogják tudni kidolgozni válaszlépéseiket.”⁵

A felelõsen végzett kutatómunkától elvárható, hogy vizsgálódása tárgyával kapcsolatban menynyiségi állításokat tegyen. Embert próbáló feladat ez, ámde elvégzése nélkülözhetetlen. Amihez persze, speciális szakértelmekre van szükség – egyebek között a statisztikában való jártasságra. Az ATTAC kiadta dokumentum egy sor (becsléseken alapuló) számszerû eredményre hivatkozik. Közülük csak egy említtessék itt, mely nem maradhat fölidézetlen, ha a prostitúció világméretûvé válásának súlyát és jelentõségét a maga helyén akarjuk érzékelni-értékelni. Jöjjön hát az idézet! “Az ENSZ Kábítószer-ellenõrzési és Bûnmegelõzési Hivatala szerint az 1990-es évek során csak Délkelet-Ázsiában háromszor annyi áldozata volt a prostitúciós nõkereskedelemnek, mint az afrikai rabszolga-kereskedelemnek a maga egész története alatt: négy évszázad 11 és fél millió áldozatával szemben egy évtized alatt 33 millió.” Kiáltó egybevetés ez: a néger rabszolga-kereskedelem, melyrõl ma – ugye – azt szokás gondolnunk, hogy szégyenteljes és elfogadhatatlan bûntett volt, “eltörpül” napjaink emberkereskedelmének méreteihez képest. Harminchárom millió kontra tizenegy és fél millió. Azt hihettük eleddig, hogy a rabszolga-kereskedelem és -tartás csak önmagukat túlélt kivételeszárványjelenségei a szerencsére visszavonhatatlanul idejét múlt hajdani idõknek. A szakértõk és a mozgalom elkötelezettjei most rákényszerítenek: nyissuk már tágra a szemünket s lássuk meg végre – a világ egyre inkább olyanná válik, hogy egyre inkább muszáj újraformálni – vagyis forradalmian újjá alakítani – a mélystruktúráit.

A “forrásvidék földerítése”. Egy nyomozás folyamata

Azonban még a túlnépesedett Délkelet-Ázsiában is mellbevágó, ha tíz év alatt 33 millió áldozat látszik fölsorakozni. Szakmai reflexeim beindulnak, elkezdek hát nyomozni, honnan is származik ez az adat. Hagyom – egy percre – az ATTAC által kiadott dokumentumot, s a tudományos szakirodalomhoz fordulok. Ahogyan azt diákjaimnak is tanácsolni szoktam, azzal kezdem, hogy egy tudós enciklopédiát emelek le a polcról, adott esetben Az erõszak lexikonát (Dictionnaire de la violence), mely épp mostanság jelent meg a Presses universitaires de France-nál, s jó kiindulópontnak tûnik. Kinyitom hát a lexikont az 1330. oldalánál, ahol az “Emberkereskedelem” szócikk található. A szócikk szubsztanciális jelentõségû lehet, hisz’ terjedelme nem kevesebb, mint hat egész nyomtatott oldal. Szerzõje Malka Markovich – egyike azoknak, akik az ATTAC dokumentumának szellemi “inspirálói” – s hamarost igazolódik elõttem, hogy a mozgalmárok nem követtek el hibát, amikor erre a becslésre támaszkodtak.⁶

Idézet következik: “Pino Arlacchi, az ENSZ Kábítószer-ellenõrzési és Bûnmegelõzési Hivatala (UNODC – United Nations Office on Drugs and Crimes) igazgatója megerõsítette, hogy a prostitúciós célból folytatott emberkereskedelemnek az 1990-es évek alatt Délkelet-Ázsiában 33 millió áldozata volt, vagyis háromszor annyi, mint ahány áldozata négy évszázad alatt volt az afrikai rabszolga-kereskedelemnek (melynek létszámát 11 és fél millióra szokás becsülni).”⁷

Tekintettel arra, hogy az említett számszerû becslés “szerzõje” itt név szerint van említve, Pino Arlacchi írását “visszakeresve” (melyben ezt az adatot közzétette) újra a Markovich szócikkében megadott bibliográfiához fordulok. Markovich történész minõségben publikálja szócikkét, vagyis – gondolnám én – olyasvalakiként, aki ért a forráskritikához, s okkal találta eléggé hihetõnek Arlacchit, ha adatát egy enciklopédikus összegzés szócikkében adja tovább a tudományos közösség számára.

Markovich bibliográfiájában egyetlen Pino Arlacchira mint szerzõre utaló cím sem szerepel. Említve van, ezzel szemben, három UNODC kiadvány, amelyek az Interneten föllelhetõk. Lássuk hát õket. Az elsõ, Global Initiative to Fight Human Trafficking (2008)⁸

 egy nemzetközi kampányról számol be. A második, Global Report on Trafficking in Persons (2009)⁹ 155 országból egybegyûjtött adatokról számol be, de semmiféle említés nem történik semminemû 33 millióról. A harmadik, Trafficking in Person: Analyses in Europe (2009) egyszerûen nem található meg sehol az UNODC semmilyen site-ján. Arra gondolok, hogy netán az Európának szentelt jelentés részét képezheti. De honnét kerül akkor ide ez a 33 millió?

Visszalépek Markovich bibliográfiájához. Találok is benne hivatkozást egy olyan munkára, melyrõl azt gondolom, segítségemre lehet abban a kutakodásban, amibe belefogtam. Ez az Ottawai Egyetem általam korábban már említett professzorának könyve, melynek címe: La mondialisation des industries du sexe. Prostitution, pornographie, traite des femmes et des enfants. Szerzõnk is azok közé tartozik, akikre az ATTACaktivistái mint szellemi atyjukra hivatkoznak. KönyvénekBevezetõjéhez igencsak kedvtelve látok hozzá, mivel nem köntörfalaz: “Ez a könyv sokak számára valószínûleg olvashatatlanul unalmasnak bizonyul majd, mivel úgy döntöttem, nem spórolok az információkkal, s számszerû, mennyiségi adatokkal fogom alátámasztani, hogy a prostitúció, a neki alárendelt nõ- és gyermekkereskedelem, a pornográfia, a szexturizmus, a rendelés alapján leszállított feleségek forgalma, a nemzetközi vándormozgalom igenis realitás. Azért döntöttem így, mert érvelés- és elemzésmódom adatszerûen alátámasztható. Úgy gondolom, hogy a tények ismerete jobban szolgálhatja a megértést, mint a szûken ideológiai vagy politikai diskurzusok, amelyek – jegyezzük meg, közbevetõleg – e témában gyakorta elõfordulnak, s legjobb esetben is hatástalannak, ha ugyan nem “feszültségoldónak” bizonyulnak.¹⁰ Máris megnyugodva olvasok tovább. Jól is teszem, mert vagy húsz oldallal késõbb rá is bukkanok arra, amit keresek. Íme: “Az ENSZ Kábítószer-ellenõrzési és Bûnmegelõzési Hivatalának igazgatója, Pino Arlacchi szerint, az 1990-es években egyedül csak Délkelet-Ázsiában háromszor annyian estek áldozatául az emberkereskedelemnek, mint ahányan az afrikai rabszolga-kereskedelem egész története során. Nevezett szerzõ úgy becsüli, hogy az afrikai rabszolga-kereskedelemnek, mely négyszáz éven keresztül zajlott, mintegy 11 és fél millió ember esett áldozatául, miközben a prostitúciós célzatú emberkereskedelem csak magán Délkelet-Ázsián belül 33 millió áldozatot produkált.”¹¹ Ha én Richard Poulin helyében lennék, elég komolyan elgondolkodnám azon, vajon a Dictionnaire de la violence-ba szócikket írt hölgy nem esett-é hangyányit a plágium bûnébe – de ez, végül is, nem dolgom. Számomra csak egy a fontos: rájönni, min is alapul ez a becslés. Sajnálatos módon Richard Poulinnál egy árva hivatkozást sem találunk, mely az eredeti információ forrását (vagyis Pino Arlacchit) tételesen említené; szerencsére azonban ellát minket egy forrás-utalással: lábjegyzetben megadja ugyanis, hogy az állítást Demir 2003-as munkájából kölcsönzi.

Jenna Shearer Demir Poulin által hivatkozott tanulmánya ugyancsak megtalálható az Interneten.11 Címe a következõ:Trafficking of Women for Sexual Exploitation: a Gender-based Well-founded Fear? An Examination of Refugee Status Determination for Trafficked Prostitute Women from CEE/ CIS Countries to Western Europe. A jelentés tehát arról szól, hogy hogyan is sikerül menekült-státusra szert tenniük azoknak a Közép- és Kelet- Európából, illetve a FÁK-ból (vagyis az ex-Szovjetunió országaiból) érkezõ nõknek, akik a prostitúciós célzatú emberkereskedelem áldozatai. Kicsi az esélye annak, hogy ebben a dolgozatban a Délkelet-Ázsiára vonatkozó információknak nyomára bukkanhassak, mégis folytatom az olvasást. A szerencse megint csak mellém szegõdik, mert a Jelentés összefoglalójának már elsõ bekezdésében rábukkanok a szóban forgó 33 millió áldozatra. “Minden egyes évben körülbelül 120 ezer nõ és gyermek válik az emberkereskedelem áldozatává az Európai Unióban. Világméretekben pedig azt mondhatjuk, hogy a létszámukra vonatkozó becslések 700 ezer fõ és – az embernek elakad a lélegzete – 4 millió fõ között ingadoznak. Hogy érzékeltessük, mekkora számról van szó: az elmúlt évtizedben a modern rabszolga-kereskedelemnek egyedül Délkelet-Ázsiában háromszor annyi áldozata volt, mint az Afrikából kiindult rabszolga-kereskedelemnek a maga több évszázados története során együttvéve.” Ezt a kemény állítást egy lábjegyzet siet megtámogatni, miszerint: “Amint azt az ENSZ Kábítószer-ellenõrzési és Bûnmegelõzési Hivatala igazgatója, Pino Arlacchi nyilatkozta, 400 év alatt az Afrikából kiinduló rabszolga-kereskedelem 11 és fél millió áldozatot produkált; a kilencvenes években az emberkereskedelem áldozatainak számát egyedül Délkelet-Ázsiában 33 millió fõre becsülik. Az idézet forrása:Refugee Reports, 2000 (21. köt.), 5. szám.” Tekintettel arra, hogy Demir egészen más témáról értekezik, a továbbiakban semmiféle hivatkozás nem történik erre a becsült létszámra, amelynek természetesen nincs is semmi további szerepe a jelentésben magában.

Ám egy “részlet” szöget üt a fejembe! Arlacchi Demir által idézett “nyilatkozatában” valóban 33 millió áldozatról esik szó, Demir azonban szót sem ejt arról, amit Marcovich és Poulin nyomatékkal említ, hogy tudniillik a “prostitúciós célzatú emberkereskedelemnek” van enynyi áldozata. Demirnél – aki Poulin forrása – a Jelentésnek az idézetet követõ mondata csak anynyit mond, hogy “az emberi lényekkel folytatott kereskedelem különbözõ formákat ölthet, többek között a forgalmazott emberek külföldön történõ szexuális kizsákmányolásának formáját is”. Demir ezt nem fejti ki részletesen, ennek híján pedig jogosnak látszik azt feltételeznünk, hogy a 33 millió embert emlegetõ mondat úgy értendõ: ez a szám az emberkereskedelemvalamennyi formájának áldozatul esettek száma. No de akkor minek alapján állítja Poulin (s az õt másoló Marcovich), hogy ezek mind a prostitúció áldozatai lennének? Ha korábban azon kezdtünk gyanakodni, nem kölcsönöz-e Marcovich túlságosan is szemérmetlenül Poulintól, most már egy komolyabb gyanúnak illik hangot adnunk. Nem egyszerûen arról van szó, ugyanis, hogy a Poulin által hivatkozott szerzõ nem tekinthetõ igazán az ázsiai emberkereskedelem szakértõjének, de Poulin ráadásul olyan állítást ad a szájába, amit egyáltalán nem mondott. Poulin tehát vagy inkompetens (nem tud hitelt érdemlõen olvasni); vagy tisztességtelen (meghamisítja az információ tartalmát); vagy pedig egyszerre mind a kettõ, s a magam részérõl kezdek súlyos aggályokat táplálni azt illetõen, hogy mennyire kelljen hinnünk abban, amit Poulin állít.

Demir, elõbb már hivatkozott lábjegyzetében ott van a hitelt érdemlõ információ: annak a 2000-ben megjelent Menekültügyi jelentésnek a paraméterei, ahol Pino Arlacchit idézték. Valószínûleg senkinek nem fog elkerekedni a szeme a megdöbbenéstõl, ha azt mondom, ez a szöveg is megtalálható az Interneten. Egy nyolc oldal terjedelmû dokumentumról van szó, mely az alábbi címet viseli: Trafficking in Women and Children: A Contemporary Manifestation of Slavery.¹² A dokumentumot senki nem jegyzi névvel. Az UNHCR (United Nations High Commissionaire for Refugees – azaz a Menekültügyi Fõbiztos) hivatalának site-ján lelhetõ fel, kibocsájtója pedig egy, a menekülteknek nyújtott segítségnyújtásra szervezõdött amerikai NGO, a United States Committee for Refugees and Immigrants. A dokumentum nem törekszik többre, mint hogy nagy általánosságban átfogó képet adjon a nõ- és gyermekkereskedelem állásáról. Semmiféle bibliográfiai hivatkozást nem tartalmaz. Semmilyen értelemben nem tekinthetõ tehát “tudományos szövegnek”.

A “Trafficking on the Rise” fejezetcím alatt a dokumentum negyedik oldalán található szöveg elsõ bekezdése ez: “Madeline Albright amerikai külügyminiszter szerint nemzetközi léptékben az emberkereskedelem az a bûncselekmény-ágazat, melynek növekedési rátája a legmeredekebben emelkedik, egyben a harmadik legjövedelmezõbb ága a nemzetközi szervezett bûnözésnek (csak a drog- és a fegyverkereskedelem elõzi meg). Az ENSZ egyik hivatalát irányító P. Arlacchi véleménye szerint »négy évszázad alatt mintegy 11 és fél millió négert kényszerítettek rabszolgaságba; úgy lehet azonban, hogy csupán a legutóbbi évtized során több mint 30 millió nõ és gyerek válhatott a szexuális kizsákmányolás, illetve az ún. feketegazdaság munkaerõ-forrásait biztosító emberkereskedelem áldozatává«.”

Íme hát a Demirnek forrásul szolgáló dokumentum. Szerzõnk szemlátomást hozzácsapott 3 milliót az Arlacchi által becsült 30 millióhoz. Arlacchi egyébként gondosan leszögezi, hogy “a szexuális kizsákmányolás, illetve a feketegazdaság munkaerõforrásáról” beszél. Abban legalább megerõsítve érezhetjük magunkat, hogy Arlacchi “több mint 30” milliójába (akik Demirnél egyszeriben 33 millióvá lettek) nemcsak a prostitúciós, hanem az összes egyéb célzatú emberkereskedelem érintettjei is beletartoznak, de nyomozásunk itt véget ér – tovább már semmiféle hivatkozás nem fog segíteni rajtunk.

Foglaljuk össze: J. S. Demir 2003-ban pontatlanul reprodukál egy 2000-ben, egy NGO által kibocsátott anonim dokumentumot. 2004-ben Poulin (pontatlanul) hivatkozik Demirre. Marcovich átmásolja a maga írásába Poulin szövegét. Így aztán a 2011-ben (a jó nevû PUF kiadó által!) megjelentetett Dictionnaire de la violence-ban ott virít a 33 millió. Az elõzõekben fölsorolt szerzõkegyike sem próbált meg utánajárni annak, vajon hiteles-e az általa kolportált becslés. Mindanynyian megelégedtek azzal, hogy kritikátlanul kinyomattatták. Ne gondolja azonban az olvasó, hogy meglepetéseink végéhez értünk…

Pino Arlacchi napjainkban az Európai Parlamentben dolgozik. Levelet írtam neki, mint szociológus a szociológusnak,¹³ s megkérdeztem tõle, hogyan jutott az általa becsült létszámhoz. Már másnap reagált a levelemre, nagyon kedvesen. Azt írta, hogy kutatásaira a 90-es évek végén került sor, s egyáltalán nem emlékszik már arra, mi is történt, hogyan is történt. Valami olyasmi rémlik neki, hogy “az ILO valamilyen kiadványában bukkant az adatra, vagy pedig – s talán ez a valószínûbb – a Far Eastern Economic Review valamelyik számában”.¹⁴

Azóta beszereztem a könyvét. Címe: Rabszolgák. Az új emberkereskedelem. Az elsõ fejezetben, mely meg akarja világítani az olvasó elõtt a napjainkban zajló rabszolga-kereskedelem realitásait, a következõket írja. “Napjaink rabszolga-kereskedelmének kiterjedt mivolta elõtt sápadozva és megszégyenülten húzzák meg magukat a múlt történelem számadatai. Azoknak az amerikai kutatóknak az igencsak pontos számításai szerint, akik végigbogarásztak minden, az Afrikából az Újvilágba szállítottakra vonatkozó listát és dokumentumot, ennek az emberkereskedelemnek négyszáz év alatt 12 milliót nem meghaladó számban esetek áldozatául emberek. Az 1970-es évektõl napjainkig, kevesebb mint 30 év alatt Ázsiában csak a szexuális rabszolgaságra szánt nõk és gyermekek létszámát nagyjából 30 millióra becsülik.”¹⁵

Az idézett szöveg megérdemli, hogy kommentárt fûzzünk hozzá. Elõször is, szögezzük le, hogy a néger rabszolga-kereskedelem és a napjainkban folyó emberkereskedelem létszámadataira vonatkozó összehasonlító állításnak Arlacchi a szerzõje. Állapítsuk meg továbbá, hogy két, tõle függetlenül létrehozott számszerû becslést hasonlított össze. Sem az egyik, sem a másik érvényességéért nem vonható felelõsségre. Állapítsuk meg azt is, hogy megjegyzései sûrûnek mondható átvételekor a “kölcsönvevõk” rendre jókat “bakiztak”. A 12 milliónyi néger rabszolga száma lecsökkent 11 és fél millióra, a napjainkban áldozatul esõk száma viszont 30-ról 33 millióra emelkedett. A hivatkozásul szolgáló tér/idõ koordináták viszont jelentõsen zsugorodtak: az idõ-dimenzió három évtizedrõl egyetlenegyre szûkült; a tér-dimenzió Ázsia egészérõl Délkelet-Ázsiára zsugorodott. Jegyezzük meg azt is, hogy Arlacchi valóban csak a szexuálisan kizsákmányolt áldozatokról tesz említést. Ettõl még elõfordulhatott, hogy szóban tett említést a “sweetshop labor”áldozatairól (vagyis azokról a személyekrõl, akiket többnyire erõszakkal kényszerítenek arra, hogy feketén dolgozzanak), de az is lehet, hogy ez az õt 2000-ben idézõ NGO öntevékeny értelmezése. Végül és legfõképpen érdemes lehorgonyoznunk annál a forrásnál, melyre Arlacchi szûkszavúan hivatkozik: U.S. News & World Report, 1997, április 30. Egy olyan hetilap olyan régi számáról van tehát szó, amelyet az egyetemi könyvtárak raktáraiban ma már nem tárolnak. Nem is volt könnyû hozzájutnom a szóban forgó cikkhez (már csak azért sem, mert nem az Arlacchi megadta lapszámban jelent meg). Szerencsémre azonban a brüsszeli Center for American Studies munkatársa, Miriam Lodeweyckx rábukkant a cikkre, és küldött róla másolatot. Az írást két amerikai újságírónõ jegyzi, Victoria Pope és Margaret Loftus. Írásuk címe: Trafficking in Women. Procuring Russians for Sex abroad – even in America. (A megjelenés ideje pedig 1997. április 7.) Amint az a címbõl kiderül, az írás nem nagyon foglalkozik mással, mint az oroszországi helyzettel, mégis, hogy érzékeltessék az olvasóval az emberkereskedelem jelenségének terjedtét, a szerzõk a cikk negyedik bekezdésében a következõket írják: “Akármerre mész a világban, a globalizált szexipar engedelmes kiszolgálóiként ezekre a lányokra bukkansz a bárokban, masszázs-szalonokban, bordélyokban. A helyzetet kritikusan tanulmányozó megfigyelõk úgy taksálják, az 1970-es évek eleje óta nagyjából 30 millió nõ és gyerek esett az emberhús- kereskedõk tevékenységének áldozatául. Sokuk Thaiföldrõl, a Fülöp-szigetekrõl és más ázsiai országokból jön.”

Foglaljuk össze. Egy olyan, 1977-ben született, számszerû becslés, melynek forrásául, mint nyíltan bevallják, pontosabban körül nem írt watchdog groupok véleménye szolgál – ahányszor csak újra meg újra fölbukkan, egy kicsit változik,¹⁶ s ilyen módosulásokkal kerül – tizennégy évvel késõbb – egy egyetemi lexikonba, illetve az ATTAC egy kiáltványába. Bármiféle érvényesnek mondható tudományos megalapozás nélkül. Az egész nem is vehetõ komolyan, pedig a problémák maguk, melyekrõl szó van – értsd: prostitúcióra kényszerítés, gyermekprostitúció – végzetesen súlyosak és komolyak.

A “képtelen” becslések következménye

Elnézést kérek, amiért ilyen bõ lére eresztettem mondanivalómat. A történetet néhány sorban is összegezhettem volna, csakhogy ha pontról- pontra nem jártam volna utána, s nem tudnám szövegszerûen bizonyítani, senki nem hinné el, amit állítok: a számadatokat olyan felelõtlen módon használták, ami kutatók (vagy annak tartott személyek – esetünkben Arlacchi, Demir, illetve Poulin) részérõl egyértelmûen szakmai hibának minõsül. A kutatót ugyanis azért fizetik, hogy megbízható adatokkal és elemzésekkel szolgáljon. (Ki mástól, milyen más testülettõl várhatnánk el ezt?) Érdemes hát áttérni arra, miért is tartom aggasztónak ezt a tényállást, egyfelõl a mozgalmár aktivisták, másfelõl pedig a kutatók szempontjai felõl közelítve a problémát.

Tekintettel arra, mennyire megfoghatatlan, mire is akar vonatkozni a becslés, mellyel mostanáig példálóztam, teljesen reménytelen vállalkozás lenne tudományosan tesztelni, vajon hihetünk-e neki. (Végtére is, kikrõl van szó? Milyen fajta áldozatokról? Hol? Ázsiában, Délkelet-Ázsiában, vagy bizonyos ázsiai országokban? Mennyi idõ alatt? Három vagy mindössze egyetlen évtized alatt?) Pontosabban körvonalazott paraméterek mentén azonban nem ilyen reménytelen a helyzet. Akadtak is kutatók, akik próbálkoztak ilyesfajta vállalkozással. Így például Thomas Steinfatt, egyedül vagy munkatársakkal, az elmúlt tíz évben háromszor is megpróbált utánajárni a Kambodzsában zajló emberkereskedelem mértékének.¹⁷ Csak utalok az írásokra (szövegük ugyancsak letölthetõ az Internetrõl), melyekben részletesen érvelnek az általuk alkalmazott módszerek mellett – itt mindössze eredményeikrõl számolok be. Tudniillik, hogy a 90-es évektõl fogva (az adatok már ismertetett módú vak kölcsönvételének köszönhetõen) Kambodzsában 80 és 100 ezer közöttire volt szokás becsülni a “szexuális munkára fogott rabnõk” számát. Kutatásaik nyomán, melyeket rendkívül elõvigyázatosan bonyolítottak le, Steinfatt és munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy 2001-ben Kambodzsában kb. húszezren dolgoztak prostituáltként, ezek között mintegy 2500-nak akadhatott dolga emberkereskedõkkel. Késõbbi számításaik (2002, s még inkább 2008) ettõl a számtól kicsit elmaradnak, de végeredményben ugyanolyan nagyságrendûek. Másként fogalmazva: ha egybevetjük Steinfattéklegmagasabb számát az “aktivista-szakértõk” által közkeletûen hivatkozott határértékek alacsonyabbikával, az utóbbi még mindig harminckétszerese a Steinfatték által számítottnak (80 000 : 2500 = 32)!

Gondoljunk csak bele egy pillanatra, mik lennének a reakcióink, ha egy olyan nemzetközi szervezet, mint mondjuk az ILO a ténylegesnél 32-szer nagyot számot közölne a Belgiumban munkanélküli segélyre jogosultak számáról. 2009-es állapotok szerint¹⁸ ez a szám 1 309 930 × 32 lenne, vagyis 41 917 760 fõ. Többszöröse az ország teljes lakosságának! Az a szerencsétlen idióta, aki ilyesmik közlésére vetemednék, mindörökre búcsút mondhatna szakmai hitelének, s ha netán statisztikákkal dolgozó hivatalnok lenne, ilyen bõdületes hozzá nem értés esetében habozás nélkül ki kellene rúgni az állásából. Minden tapintatot félretéve azt kérdeznénk tõle, vajon hülyének néz-e minket. Képzeljük el most a fordítottját, amikor statisztikusunk a ténylegesnél 32-szer kisebb eredményre jut. Vagyis nem nagyjából 1 300 000 jogosultat mutatna ki, hanem csak durván 42 ezret… Ennek láttán mindenki úgy vélné, Belgiumban sikerült megoldani a munkanélküliség kérdését, s az ország vitán felül megérdemelné, hogy közeli s távoli szomszédjainak példaképévé magasztosuljon. Mindezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy a számok igenis számítanak! Azt az aktivistát pedig, aki – hitelt tulajdonítva mindenféle magukat “szakembernek” vélõ kontároknak – ilyen bõdületes számokkal hozakodnék elõ, többé senki nem venné komolyan. Se õt, se azt, amit beszél. Ha konkrét dolgokban ekkorát tud tévedni, hogyan hinnénk el bármit is abból, amit képvisel? Képzeljük el továbbá, hogy a számítási hibát nem veszik észre, nem javítják ki, s a közpolitika ilyen adatokra támaszkodva teszi a dolgát… Ha a közölt számadat akár 32-szer nagyobb, akár 32-szer kisebb, mint amekkora igazából, az eredmény mindenképpen csúfos kudarc; olyan bukás, amelyet az adófilléreik elpocsékolásáért jogosan földühödött választópolgárok remélhetõen megtorolnak majd az ezért felelõsökön. De nem csak a mozgalmárok szavahihetõségének kérdésérõl van szó. Ez az egész probléma a kollektív cselekvés relevanciáját és hatékonyságát is érinti; ha ugyanis a problematikus helyzet kezelésére vonatkozó diagnózisok ilyen becslésekre támaszkodnának, az mindent aláaknázna. Jó, tudom, az az üdvözült optimizmus, amelynek okán voltak idõszakok, amikor úgy vélhették, hogy a társadalomtudományok majd vezérelni lesznek képesek a közpolitikák irányítóit, napjainkra rég elapadt. Csak az elemi józan észre hivatkozom. Teljesen nyilvánvaló, esélye sem lehet a kollektív cselekvésnek (akár közösségi-, akár magánjellegû légyen is), ha ekkor eltérések mutatkozhatnak a valóság és a róla forgalomban lévõ kép között.

Azt kell tehát gondolnom, hogy azok a “szakértõk”, akik efféle adatbecslésekkel támogatnak egy-egy mozgalmat, tökéletesenfelelõtlen módon cselekszenek, s hogy igazából nem szövetségesei e mozgalmaknak; ártanak az általuk védett ügyek hitelének, rossz irányba terelik az értük küzdõ embereket.

Kutató és pszeudo-szakértõ. Nem ugyanaz!…

A kutatóknak is okuk lehet tartani azok agyszüleményeitõl, akiket a továbbiakban pszeudo-szakértõnek nevezek. Ez utóbbiakról ugyanis egy sor befolyásos intézményben azt hiszik, hogy tényleg szakértõk.¹⁹ Ha mindenki elõtt világos lenne, hogy nevezettek mondanivalója nem egyéb színtiszta ideológiai hordaléknál, nem lenne szükség az általam föntebb bemutatott munka elvégzésére: a boszorkányhittel foglalkozó szociológusnak nem feladata kimutatni, hogy boszorkányokban hinni szamárság. Neki ez nem dolga.²⁰ A minket foglalkoztató téma kapcsán is lehetne más, érdekesebb kérdéseket találni, amivel célszerûbb lehetne foglalkozni. Ha vizsgálódás tárgyává tennénk ezeket a “hamis” szakértõket, esetleg kideríthetnénk, hogyan is tevékenykednek, hiszik-e õk maguk is mindazt, amit leírnak, mi magyarázza, hogy mindig akad hallgatóságuk, közönségük, és így tovább… Erich Fromm és Max Kreutzberger már 1929-ben tervezte egy ilyen kutatási program beindítását. Fromm arra kívánt fényt deríteni, mik lehetnek a pszichológiai okai annak, hogy a 20. századi közönség rendületlenül hitt abban, hogy igenis van tömeges leánykereskedelem; Kreutzberger pedig a lánykereskedelem ellen fellépõ morális keresztes hadjárat mellett elkötelezett személyek szociológiai felmérését látta volna indokoltnak.²¹ Programjuk azonban nem valósulhatott meg, s azután is rendületlenül hittek az emberek a Fehér Nõ elrablásában és adásvételében, s tovább buzdítottak a keresztes hadjáratra. S éppenséggel a Fromm és Kreutzberger nyomdokaiba lépõkre tekintenek gyanakvólag a pszeudo-szakértõk, fejükre olvasva, hogy “tagadják és átértékelni akarják a történelmi igazságot”.²² Lassan a kutatók kényszerülnek igazolni próbálni magukat, s kérni sûrûn az elnézést, amiért tisztességesen végzik a munkájukat. Ideje lenne már, hogy ez a trend megforduljon, s a csaló “szakértõknek” kelljen helyt állniuk szüntelenül és mindenhol hangoztatott állításaikért és “adataikért”.²³ Végtére is, ennek a követelménynek minden kutató nap, mint nap eleget kell, hogy tegyen; semmi nem szól amellett, hogy a mozgalmi aktivistáknak, akik kutató színében óhajtanak föltûnni, ne kelljen ugyancsak megfelelniük e kívánalomnak.

Tegyük hozzá, eljárásaik, módszereik, amelyekkel vissza kívánják verni a kritikát, idegenek a tudományos vitákban alkalmazottakétól. Egy nemrég megjelent írásában Thomas Steinfatt beszámol arról, hogy egy emberkereskedelem ellen létrehozott – nagyon is hatékony “érdekérvényesítésre” képes – NGO hogyan próbált meg állandóan nyomást gyakorolni az amerikai hatóságokra csakúgy, mint a nemzetköziekre (pl. az UNESCO-ra), hogy megakadályozzák kutatói jelentésének nyilvánosságra hozatalát és széles körben közzétételét.²⁴ Térben hozzánk jóval közelebb, Malka Marcovich egyike volt annak a két referálónak, akiket a párizsi polgármesteri hivatal 2003-ban a prostitúció helyzetét vizsgáló kutatókra oktrojált, lehetõvé téve, hogy befolyást gyakorolhassanak a kutatókra.²⁵ Én is sorolhatnék efféle tapasztalatokban bõvelkedõ példákat. Mindebben nem az az igazán nyugtalanító, hogy ezek a pszeudo-szakértõk utat találnak a politikusokhoz – végtére is, az ideológusi mesterség ûzésének nélkülözhetetlen kelléke, hogy az ember hatékony propagandistának bizonyuljon –, hanem az, hogy a tudomány világát is képesek elbûvölni, ott is ragyogóan képesek érvényesülni. Elég szomorú, hogy Malka Markovich, aki egy, a Presses universitaires de France által kiadott lexikon két szócikkének is szerzõje (“Emberkereskedelem” és “Prostitúció”) egyáltalán nem elszigetelt példa. Az emberkereskedelem “ál-szakértõinek” még az Egyesült Államok legmagasabb presztízsû egyetemeire is sikerül beszivárogniuk.²⁶

Úgy helyénvaló tehát, ha – mielõtt még a hermeneutika megértõ jóindulatban ennél bõvelkedõbb eljárásait részesítenénk elõnyben – igenis ujjal mutatunk rájuk, s nyilvánosan leplezzük le csaló mivoltukat. Amikor majd mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy szürreálisba hajló diskurzusaikban nem a valóság komolyan vehetõ leírását kell keresnünk, sokkal inkább megfontolt tanulmányozás tárgyává kell, hogy tegyük õket, feleslegessé válhat a nyilvános leleplezés, s helyébe léphet a jelenség megértésére való törekvés jóval hasznosabb módszere (mely egyébként jobban is passzol a munkának ahhoz az ethoszához, amely mellé mi, kutatók, elszegõdtünk). Ha azonban nem leplezzük le õket idejekorán, megeshet, hogy elõbb-utóbb nékik adatik majd meg, hogy cenzorkodhassanak mifölöttünk. Személy szerint ugyan nem gondolom, hogy hamarost attól kelljen tartani, a lánykereskedelem “tagadásának” kriminalizálására ugyanúgy törvényt hoznak, mint a holokauszt-tagadásra, de a cenzúra életbe léptetésének még a szélsõségekig jutás elõtt is számtalan módozatára kerülhet sor – mint láttuk, egyesek már mûködnek is.

Van még egy fontos ok, amiért a szédelgés leleplezendõ: a hamis szakemberek kinyilatkoztatásainak konkrét dolgokban is következményei vannak.²⁷ Nem túl nehéz rájönni arra, hogy a Bush-kormányzat miért is volt annyira vevõ masszívan hajtogatott “üzeneteikre”.²⁸ (Ha erre gondolunk, óhatatlanul is mulatságos elmélázni, ahogyan az európai baloldal egy része ezeket az embereket úgyszólván kisajátítja magának.) Ebbõl több gyakorlati következmény is fakadt. Például az, hogy a szövetségi kormány betiltotta, hogy akár az Államokon belül, akár külföldön, olyan intézmények pénzt kaphassanak, amelyek “támogatni” merészelik a prostitúciót – vagyis nem elsõsorban az emezzel (legalábbis ál- szakértõink szerint) szervesen s óhatatlanul öszszefonódott emberkereskedelem ellen harcolnak. Elég sok olyan szervezet akad, amely számára fontosabb a károkozás, a sérülések kockázatának csökkentése, mint a prostitúció felszámolása – ezek pénzbeni támogatása ezzel ellehetetlenült. Õk viszont egy csomó (amennyire látványos, legalább annyira tökéletesen hatástalan) “büntetõ” intézkedéssel kampányolnak: bordélyokat rohamoznak meg, hogy “kiszabadítsák” az áldozatokat.²⁹ számára készített jelentését) azt eredményezték, hogy az emberkereskedelem áldozatául esett és szexuálisan kizsákmányolt gyerekek életkörülményei jelentõsen romlottak a “megszabadításuk” elõtti állapothoz képest, kizsákmányolásuk nem szûnt meg, csak “illegalitásba” szorult vissza. (Impact of Closing Svay Pak. Study of Police and International NGOs Assisted Interventions in Svay Pak, 2005. Lásd http:// www.cosecam.org/publications/impact_of_closing_ svay_pak_eng.pdf. Letöltés ideje: 2012. február 4.)] Az ilyen “hadmûveletek” többnyire néhány személy letartóztatásával járnak, a külföldi prostituáltakat kitoloncolják. “Szakértõinket” pedig semmi nem akadályozza meg abban, hogy nagy garral szónokoljanak arról, mennyire feszt képviselik az emberkereskedelem helyzetükkel tisztában nem lévõ áldozatainak érdekeit. (Jó, ha tudjuk: szemükben minden prostituált az.)

Számos oka lehet annak (s ne higgyük, hogy ezek csak a valóságfölfogások történeti változásaiból adódhatnak), hogy ezekre a pszeudo-szakértõkre tömegek hallgatnak. A legfontosabb okok történelmiek. Abból következõen, hogy hajdanán elmulasztották leleplezni napjaink hamis szakértõinek akkoriban hasonlóképpen tevékenykedõ elõdjeit, leszármazottaik ma könnyûszerrel visszaélnek bizalmunkkal. S ha egyszer, régen, sikerült a rászedés, az utódok ma is hasznot húznak a fölhalmozott hiszékenység-tõkébõl. Ha már – gondolhatja az ember – “tudományosan bebizonyították”, hogy tömegeket érintett a lánykereskedelem, miért kéne kételkednünk abban, hogy ez ma is elõfordulhat. Csakhogy már a múltban is csalással hozták ki az eredményt. Áttanulmányozva a Népszövetség különleges szakértõi bizottságának a nõk és gyermekek emberkereskedelmérõl 1927-ben kiadott ügydöntõ Jelentését, a jó szándék, az inkompetencia, illetve az intellektuális tisztességtelenségnek a kevercsével szembesültem. Kiderül ez Malka Marcovich értékelésébõl is, aki teljes joggal írhatja, hogy “ebbõl nõtt ki aztán az emberkereskedelemre és a prostitúció kizsákmányolására vonatkozó Egyezmény”.³⁰ Másként fogalmazva: az ENSZ által 1949-ben elfogadott Egyezmény egy olyan intellektuális szélhámosságon alapul, amely eljárásaiban ugyan kifinomultabbnak bizonyul, mint az, amirõl fentebb a számadatok kapcsán beszéltem, de lényegét tekintve semmit nem különbözik attól. Ezt a szélhámosságot nemhogy senki nem leplezte le, még csak gyanakodni sem gyanakodott rá senki. Annak a néhány kutatónak, aki akkoriban bírálni merészelte az említett szakértõi bizottság munkáját,³¹ nem sikerült megingatnia a bizottság hitelét. Jóllehet tevékenységük hiteltelenségét több ízben is kimutattam³² (hála óvatlanul az utókorra hagyott archívumuk anyagának), egyáltalán nem vehetjük biztosra, hogy ma már senki sem tekintené e bizottság tagjait komoly entellektüeleknek, az emberi jogok elkötelezett védelmezõinek.³³ Az õket mind tudományos, mind erkölcsi értelemben fölvértezõ hitel és tekintély segítette õket abban, hogy tartósan ráerõltethessék saját látásmódjukat és a lánykereskedelem elleni politikákat a világra. Kár lenne, ha a történelem megismételné önmagát.

FORDÍTOTTA LÉDERER PÁL