RADIOAKTÍV 

Feszítővasakkal, maszkban, de védőruha nélkül,
időnként még visszaszökünk
a kamaszkor sugárszennyezett városába,
hogy megmotozzuk érintetlen lakásait,
kizsebeljünk egy ott felejtett fotóalbumot,
mosolytalan fényképeket hagyva a szobákban.

A kitelepítés harmadik napjára
az összes radioaktív háziállatot agyonlőtték –
valami mégis járja az utcákat ilyenkor,
láncot húz maga után, életben hagyták,
területének határait
a gondolatok kitapintható daganataival jelöli.

LEGSÖTÉTEBB

Ételfestéket használsz.
Gyorsan kikopik a hajból,
de így a legolcsóbb.
Összemosott ruháink teregetésekor
közösen elkövetett bűneink zászlóját,
vérszerződésünk színeit csapkodta a szél.

És most, hogy eszembe jutottál,
nem tudom, mire gondoljak.
Hajlakkal kellett volna lefújni
utolsó napjaink mákgubóit.
Úgy most nem vigyorognának ránk eltorzult fejjel,
nem szóródna ki belőlük minden titkunk,
és nem a gyermeki dac csörgőit szorongatnánk.

Mert azóta,
mint egy régi szakácskönyvben,
fekete-fehérek az ízek,
és nincsenek válaszok a vállfák kérdőjeleire,
csak egy alig észrevehető vállrándítás,
amitől meg sem gyűrődik az a 85%-nyi pamut.

Üres lapokat nyomtatok ki –
halhatatlanságunk szabásmintája.
Legsötétebb mozdulataimat próbálom visszavonni,
de nem találok hozzá billentyűparancsot.

FÁK

Nem emlékszem, min vesztünk össze,
de ott álltunk hajnalig,
kimerülten,
mint a trópusi esőerdők fái az évszakok nélküli tájban,
és zajosan, mint lombjaik.
A szánkból potyogó sértések kiégették az aljnövényzetet,
szemünk színe megmérgezte a folyót,
a mondatvégi írásjelek lemészárolták
az erdő bennszülött népeit –
de reggelre megadtuk magunkat,
és mint kidőlt fatörzsek, feküdtünk egymáson.

EGY ÉLETEN KERESZTÜL

Akkorra már nevet adtunk egymás nemi szerveinek.

Sokáig a kezed miatt sem gyanakodtam,
pedig hideg, mint egy orvosé.
Már tudom, neked rutinműtét volt,
mikor egymás nevét körzővel a karunkba véstük,
tudom, hogy te beöltöztél, bemosakodtál
minden találkozásunkhoz,
az érzéseidet másokból menekítetted belém,
mert hiszed, hogy folytonos szervátültetéssel
és vérátömlesztéssel
örökké fiatalon lehet tartani egy testet.

Keveset eszem, vitaminokat alig,
és időnként szándékosan felfázom,
nehogy megerősödjön az immunrendszerem.
Nem akarok kigyógyulni a tőled elkapott betegségből,
mert dühömben kidobtam mindent,
ami közös, vagy hozzád köt,
és csak ez, a tünetek maradtak belőled.
Gondoskodnom kell róluk,
vagy cseppfertőzéssel továbbadni
és életben tartani őket egy másik szervezetben.

És nem feledkezhetek meg arról,
hogy maszturbálás közben talán most is rám gondolsz.
Minden reggel megborotválkozom,
mert úgy kell kinéznem, ahogy ismersz, ahogy elképzelsz,
különben mintha csalódást okoznék.

A rajongás talán megbocsátható.
A tetoválások és terhességi csíkok még javítható hibák,
ahogy a skatepark betonján a nyílt törés,
a félcsőben mással elveszített szüzesség,
a hazugságok, sértődések, kitépett hajcsomók
vagy egy szakadásig tágított fülcimpa is.

De boncoláskor vajon mennyi a szövődmény, az áttét,
amikről nem is tudunk, csak együtt élünk velük?
Szakításkor hány titok derül ki?
A bennünk pihenő halálos kórok, féltékenység, bosszúvágy
lappangási idejéből mennyi lett volna még hátra?

Hiába szépítgetjük a jóvátehetetlent,
toldozva-foltozva egy életen keresztül.
A szilikon hiába időtállóbb,
mint a mögötte emelkedő-süllyedő bordák.
A karanténba zárt gondolatok kiszabadulnak végül,
mert nem ismerik fel a körülöttük heverő,
zárványokkal teli testet.

Hegek és varratok bezáratlan idézőjelei mindenfelé –
már nem tudni, hogy honnantól saját,
és honnantól valaki másé.