Megengedhetetlen, hogy állam legyen az államon belül.” Ez az idézet 1937 augusztusában jelent meg öles betűkkel egy román sportújság címlapján. ¹ A mondat egy Viorel Virgil Tilleával készült interjúból származik, aki akkoriban a Román Futballszövetség elnöke, a Nemzeti Parasztpárt tagja és nagyra becsült diplomata volt. Csaknem húsz évvel Nagy-Románia megalakulása után Tillea nyilvánosan is hangot adott az egyik legsúlyosabb román történelmi félelemnek, nevezetesen annak, hogy az államot veszedelem fenyegeti, mégpedig a belső ellenség miatt. Sokatmondó, hogy Tillea a futballsport fő hivatalnokaként szólalt meg, és a román politikai képes beszéd fontosabb elemeit fordította le a sport területére. Tillea a nemzeti futball-bajnokság változásait övező heves vitákat az állam szívében lakozó instabilitás és veszély egyértelmű jelének tekintette. A megoldást a játék románosításában látta, és ilyen irányú rendelkezések meghozatalára tett ígéretet. Fél évvel később, 1938 februárjában II. Károly király létrehozta személyi diktatúráját, véget vetve ezzel a két világháború közötti időszakot jellemző parlamenti berendezkedésnek. Az 1930-as évek végére Romániában gyakorlatilag illegitimmé vált a demokrácia és a parlamentarizmus, és számos politikus, valamint a szélesebb közönség egyes rétegei számára is a fasiszta politikai és társadalmi modell vált kívánatossá. Szervezeti mintául a foci akkori világbajnoka, Olaszország szolgált.

Az interjú – a román klubfoci szervezeti és politikai problémáit a legmagasabb politikai szinttel kötve össze – világosan leírja a modern román nemzetépítés három legfontosabb mozzanatát: a területi egyesítést, az állami központosítást és az államosítást. 1937-ben az 1931–32 óta nem regionális alapon rendezett nemzeti futballbajnokságban való aránytalan részvétel még mindig vita tárgya volt. Tillea megjegyezte, hogy „az Unióról húsz éve folyik a vita Bukarest és négy erdélyi város között”. Más régiókban a klubok továbbra is igen gyengén szerepeltek. Az egyes régiókat tekintve a foci egyenetlen fejlődésén Nagy-Románia létrejötte nem változtatott, és állami beavatkozás nélkül a különbségek nagy valószínűséggel újratermelődnek. Földrajzi szempontból a „nemzeti bajnokság” aligha volt „nemzeti”, tagsága nem reprezentálta az ország városait. Tillea felhívta a közönség figyelmét arra, hogy a szövetség nem felelős a „magán” klubokért. Kiemelte, hogy a szövetséget az 1934-ben létrehozott Román Fiatalok Oktatási Irodája (OETR) hatalmazta fel, és annak felelős, így azt az eszményt kell megvalósítania, amelyet az állam az OETR-en keresztül követ. Figyelmeztette továbbá a klubokat, hogy ha nem tartják magukat az eszményhez, az állam úgy dönthet, hogy „átveszi e sport fejlesztésének misszióját”, akárcsak Olaszország tette. A hivatkozott eszmény a kizárólagosan román nemzet megteremtése volt.

E célból a szövetség elnöke olyan intézkedések mellett érvelt, amelyek megváltoztatnák a nemzeti bajnokságban a résztvevők földrajzi eloszlását, lehetővé téve, hogy az erdélyi, a bánáti és a bukaresti klubok mellett Havasalföld, Moldávia, Bukovina és Besszarábia nagyobb városainak klubjai is induljanak. Például a bányászklub, a petroºani „Jiul” számára is biztosították a helyet a versenyben, és arra számítottak, hogy „munkások ezrei (…) követik a sporteseményeket szabadidejükben, és így nem fognak uszító elemeket hallgatni”. Jóllehet egy ilyen bővítés térképészeti szempontból ésszerű, szigorúan etnikai alapon nem sok értelme volt egy olyan országban, ahol szinte minden városban jelentős nem román kisebbség élt. Tillea nagyon is jól ismerte ezt az álláspontot, és azt vetette ellene, hogy az érintett klubok talán nem románok, ha a játékosokat nézzük, „de a közeg (mediu) igenis román”.

Írásomban ezzel a román „közeggel” foglalkozom, amely a román államalakítás és nemzetépítés együtteséből nőtt ki, és amely a sport és testnevelés terén igen agresszívan fejtette ki hatását. Az intézményes sportoktatáson és testnevelésen keresztül bemutatom a román államalakítást – kezdve az első világháború utáni területgyarapodásból származó lendülettel. A testnevelést és a sportot a modern államalakítás és nemzetépítés egyik központi elemeként és a nemzetállam kulturális imázsának egyik megteremtőjeként vizsgálom, különös tekintettel a nagy-romániai régió-közi integráció, állami központosítás és államosítás terén játszott kulcsszerepére.

Az erdélyi játéktér

Erdély újabb kori és mai története „államok között” bontakozott ki, ugyanis a magyarok és a románok egyaránt igényt tartottak a terület és lakossága fölötti hatalomra. A viták az úgynevezett „erdélyi kérdésben” kristályosodtak ki, és ekként utat találtak az európai politika színterére, gyakorta olyan éles formában, hogy veszélyeztették a régió, de akár az egész kontinens békéjét és stabilitását (Case, 2009). Az első világháború utáni időszakban, amikor a nemzeti önmeghatározás alapvető mértékegységnek számított, a románok és a magyarok egyaránt tisztában voltak avval, hogy államuk rövid, közép- és hosszú távú fenntartását csakis úgy garantálhatják, ha a nemzeti kérdést egyszer s mindenkorra rendezik. Próbáltak ezért a lehető legközelebb kerülni az „egy nemzet – egy állam” eszményéhez. Az erdélyiek számára, amennyiben szót akartak emelni nemzeti és nemzetközi ügyekben, egy keskeny és alaposan aláaknázott ösvény maradt csupán Bukarest és Budapest között. Ez a feszültségekkel teli helyzet a helyi, a regionális és országos politikában, valamint a mindennapokban egyaránt megmutatkozott. A viták és konfliktusok intenzitása láttán mindkét fél gyanakvó lett, és minden nyilvános lépésnek és fejleménynek óhatatlanul ellenséges jelentést és szándékot tulajdonítottak.

Az újonnan alakult román állam képviselői számára az volt a nyilvánvaló és végső cél, hogy a világ nemzetei között helyet és képviseletet kapjon a román nagyság, és ez a nemzeti hitvallás döntően befolyásolta a múlt század társadalmi folyamatait, egészen a mai napig. Nagy-Románia mérete elhomályosítja a tényt, hogy az első világháború után az ország gazdasági és társadalmi helyzete korántsem volt nagy-szerű. Nagy-Románia döntően paraszti társadalom volt, melyben sokszor nem is tudták betölteni az állami posztokat, és ha sikerült is, gyakran nem megfelelően képzett személyekkel. Mindez ugyancsak megnehezítette, hogy a modern állam és társadalom értelmes módon testet ölthessen a polgárságban (Livezeanu, 1990). A régiók egyenlőtlen fejlődése és az egymással ellentétes történeti pályák (Murgescu, 2010) súlyosan megterhelték a felgyorsult állami integrációt és centralizációt. Erdélyben a románon kívüli kisebbségek jelentős része urbanizálódott, és komoly, mozgósítható magántőkével rendelkezett. A korszak dinamikus osztályanalízise megmutatja, hogy az erdélyi alsó-középosztálybeli román értelmiségiek – a nemzetépítés és az államalakítás kézművesei – „az állam és a nemzet közé” rekedtek (Livezeanu, 1990). Ez a helyzet a romanizálást alapvető politikai céllá tette, amelyet a közoktatás, általánosabban pedig a politikai és gazdasági élet területén aktívan meg is valósítottak (Livezeanu, 1995).

A békeszerződések tervezete sem volt még meg, amikor az első világháború után az erdélyi városokban már megindult a lakosság eltávolítása és lecserélése. Mint a háború büszke győztesei, a románok elfoglalták, amit a maguk területének tekintettek, míg a magyarok vagy távoztak jócskán összezsugorodott anyaországukba, vagy társadalmi értelemben árkokat ástak, hogy fölkészüljenek a várható nehézségekre és összetűzésekre. A diadalmas románság materiálisan és szimbolikusan is elfoglalta a nyilvános tereket és intézményeket, és ez a tébolyult nemzetiesítés nem sok mindent hagyott érintetlenül. A nemzetközi sport küzdőterére a huszadik század elején megkésve érkező románok, amikor azt keresték, hogyan lehet a leghatékonyabban bevezetni és meghonosítani a két világháború közötti román társadalomban a testnevelés oktatását és a sportokat, felmelegítették a régi vitákat. Nyugat-Európában, sőt az egész kontinensen hasonló folyamatok zajlottak akkoriban már, köztük Magyarország esete igen jól dokumentált (Hadas, 2007).

A következőképpen emlékezett egy kortárs a kolozsvári román „Universitatea” futballklub kezdeteire:

1919. október 22-én szereltek le a román hadseregből. Egyetemista voltam, és táviratot kaptam a Horea légió 6. hadtesténél, ahol tartalékos alhadnagyként szolgáltam. Miután 1919. november 15-én visszatértem Cluj-ba, és találkoztam egyetemista társaimmal, barátaimmal és elvtársaimmal, kérdezősködni kezdtünk a helyi sportéletről. Így hát mi, néhány oradeai, banati srác, akik már középiskolás korunk óta sportoltunk, találkoztunk más sportoló egyetemistákkal, és együtt úgy döntöttünk, valamilyen közös tevékenységbe kezdünk. Kimentünk a sportpályára, ahol kiderült, hogy a magyarok idejében mindig is volt az egyetemistáknak sportklubjuk, nevezetesen a KEAC (Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club). Próbáltuk felvenni a kapcsolatot a képviselőikkel és a vezetőikkel, de nem jutottunk dűlőre. Néhány kísérlet és némi hadakozás árán sikerült elfoglalnunk a pálya területén található öltözőiket, és ezzel megszületett az „U” Cluj Sportklub.²

És íme egy másik, historizálásra hajlamosabb emlékező, aki a következő szavakkal idézte fel a kezdeti pillanatot:

1919 őszén, azután, hogy az olasz Alpokban az első világháború végét hirdetve megszólalt Caporetto harangja, a fegyverek elhallgattak, az ifjú harcosok pedig hazatértek otthonaikba. A békét Párizsban kötötték meg, Romániáé lett egész (s-a reîntregit) Transilvania, továbbá más román területek is a ma „Nagy-Romániának” nevezett ország természetes határain belül. Ebben az új helyzetben ifjú románok ezrei érkeztek Cluj-ba, Transilvania kvázi-fővárosába, ahol az egyetem működött, hogy különböző szakokon tanuljanak, egyetemi diplomát szerezzenek, és a román nép vezetői legyenek.
1919 novembere és 1920 januárja között a fiatal egyetemisták fakultásonként elkezdtek szerveződni, hogy az uralkodó légkörrel összhangban, elsöprő lelkesedéssel teli román szellemű tevékenységbe fogjanak. Mivel a diákok közül igen sokan már középiskolás koruk óta sportoltak, hamarosan létrehozták az Egyetemi Sportklubot, annál is inkább, mivel eleve rendelkezésre álltak a tornatermek, és az edzőterem olyan sportágak számára, mint a vívás, a torna, a görög-római birkózás, a bokszolás, és tartozott mindezekhez egy iroda is. ³

Ezek a visszaemlékezések egyaránt árulkodnak az akciókról, amelyek révén a románok birtokba vették az újonnan elfoglalt területet, valamint azokról a narratívákról is, amelyekkel igazolták akcióikat. Sabin Tîrla – 1919–20-ban az „Universitatea” futballklub balszélsője – erőfeszítéseik nagyon is közönséges eseményeit, valamint ezek erősen szimbolikus tartalmát hangsúlyozza. Az ő elbeszélése szerint az, hogy a román egyetemisták elfoglalták a magyar diákok már meglévő öltözőit, nem jelentett sem többet, sem kevesebbet, mint egy új intézmény születését. A birtokba vétel aktusában – amelyről játékosunk, némi hősi ízzel fűszerezve a jelenetet, nem mulasztja el megjegyezni, hogy nem is ment olyan simán – egyszerre jelenik meg az anyagi folytonosság, az ideológiai törés és az etnikai kirekesztés megdöbbentő folyamata. Még egy ilyen szerény ügyből, mint egy sokadrangú futballklub vagyonának átvételéről szóló beszámolóból is kirajzolódnak az erősen etnicizált osztályviszonyok. Tîrlához hasonlóan a hadseregből való leszerelés után hamarosan román fiatalok „ezrei” kerültek Kolozsvárra, hogy kihasználják az újonnan románosított egyetem nyújtotta lehetőségeket. Hozzá hasonlóan e fiatalok nagy része nem városban született és nevelkedett, és összeütközésbe kerültek a jobbára teljes egészében magyar városi térrel. Sportba befektethető román magántőke sehol sem akadt, miáltal a klubok egymás melletti, etnikai alapokon történő fejlődése nem volt igazi választási lehetőség. Ráadásul a helyi és a regionális közszféra románosítása kifejezetten a meglévő források gyors újraelosztására és államosítására ösztönzött.

A birtokbavétel ideológiai háttere a helyreállító igazságosság egy formáján alapult, amely a modern román nacionalizmus fontos eleme. Az érvelés középpontjában a terület fogalma áll. Mint Dr. Ioan Eugen Meþianu, az „Universitatea” balhátvédje és a két világháború között végig a klub egyik tisztviselője idézett állításában világosan megfogalmazta, „Nagy-Románia” létrejötte román szempontból csupán a „természetes határokhoz” való visszatérést jelentette. Ebben az is benne van, hogy a föld minden java is román. A szövegben meg sem említi a magyarokat. Az irodák, az edzőtermek történetesen „eleve rendelkezésre álltak”, amikor a román diákoknak szükségük volt rá, hogy elkezdjék „román szellemű tevékenységüket”. Ez a radikális román diskurzus hatékonyan működött, amennyiben örökre eltemette a jogi kétségeket, egycsapásra megerősítve a románok mindennemű szuverenitását, és gátat szabva minden más etnikai csoport igényeinek, még mielőtt e csoportok egyáltalán hangot adtak volna azoknak.

Az egyetemi „Sportegyesület” (Societatea Sportivã) 1920 májusában felhívta a szenátus figyelmét, hogy hivatalosan is hajtsa végre a Magyar Atlétikai Klub tulajdonának elvételét, ⁴ majd a rákövetkező júniusi ülésen a szenátus egyik tagja megjegyezte, hogy a Klub semmiféle feljegyzést vagy leltárt nem mutatott be az átadott javakról. ⁵A szenátus erre felhatalmazta a rektort, hogy „járjon közbe a belügyminisztériumban, hogy hozzanak határozatot a régi »Magyar Atlétikai Klub« feloszlatásáról, vagyonát pedig adják át a Sportegyesületnek.” ⁶ Vagyis egy alapvetően helyi érdekeltségű és kisebb fajsúlyú ügyben, annak érdekében, hogy megoldják a problémát, és a legitimitás érzete is meglegyen, a rektort a legmagasabb szintű állami intézménynél való beavatkozásra szólították fel.

A korábbi történelem felfüggesztése, illetve a párhuzamos igények elhallgattatása elfedi, milyen erőszakosan ment végbe a nemzeti kisajátítás. Ez azután a két világháború között és utána is időről időre megjelent a magyarok és a románok közötti vitákban (Case, 2009). Az etnikai kapcsolatok kérdése azonban nem söpörhető félre. Erdélyben egymás mellett éltek magyarok és románok, és szoros társadalmi kapcsolatokat ápoltak a legváratlanabb területeken és felállásokban. Az 1919 és 1933 között a „Universitatea-nál” nevelkedett és kapus posztot betöltő Constantin Bugától tudjuk, hogy egy időben szegedi magyar edző, Francisc Döme volt a csapat trénere, aki Buga szerint „jól ismerte a futballt, jó technikával játszott, jó pedagógus volt, és… meglehetősen nagyszájú. Az ő idejében élte a csapat az egyik virágkorát.” ⁷

Egy hasonló elbeszélésből az is kiderül, hogy az „Universitatea” csapata egy időben ugyanazon a pályán edzett, ahol a magyar KAC, és ilyenkor sokszor egymás ellen játszottak. Constantin Buga külön kiemeli, hogy „a sportpályán ősellenfelek voltunk, de példamutatóan tiszta játékot játszottunk, és talán nem is annyira ellenfelekként, mint játékostársakként viszonyultunk egymáshoz. A pályán kívül a legjobb barátok voltunk, és akik még élünk, azok között ez a barátság mind a mai napig fennáll.” ⁸ A kapus felidéz egy vicces esetet is:

Az egyik kapunál mi edzettünk, a másiknál a KAC. Egyszer a csapatunk egyik „veteránja” odaküldött engem (akkoriban voltam újonc az első csapatban) a másik csapat „Kajla” becenevű tagjához, hogy kérjem meg, játsszunk két kapura. Odamentem, hozzá, és megszólítottam: „Kajla úr…” (Azt hittem ugyanis, hogy ez a tényleges neve.) Azt se hagyta, hogy befejezzem a mondandóm, ízes káromkodás kíséretében elzavart. Valahogy aztán mégis két kapura játszottunk. Évekkel később tudtam meg, hogy valójában Kovácsnak hívják, ahogy azt is, mit jelent a „kajla” szó. A slusszpoén az, hogy éveken át egy utcában laktunk, pár ház választott csak el egymástól. Végül jó ismerősök lettünk. ⁹

Az etnikai megosztottság áthidalásáról szóló, hasonló emlékek igen ritkák. Az „Universitatea” játékosai többnyire nemzeti narratívát adnak elő, ahol a nemzeti kötődésen túli kapcsolatokat homály fedi. Nincs ebben semmi meglepő, mivel Kelet-Európában a modern nemzetépítés nagy erőkkel éppen erre törekedett. A kolozsvári egyetem pedig az 1920-as évektől a nacionalista pedagógia legfőbb terepe volt.

Nyilván nem a kolozsvári egyetem sportklubja volt az egyetlen sportintézmény, amely hírnévre és dicsőségre törekedett, hogy a nemzeti üzenetnek hangot adjon. Ha csak végignézzük, hogy az 1920-as évek elején melyek voltak a város legfontosabb futballcsapatai, öt magyar, két román és egy zsidó csapatot találunk. A korabeli viszonyok ismeretében már maga a klubok és egyesületek száma is meghökkentő, ugyanis mindössze két klub küzdött helyi, regionális és nemzeti dicsőségért, egy harmadik pedig alsóbb osztályban. Az etnikai alapú rivalizálás mind a mai napig fennmaradt (Faje, 2011). Kozmopolita futballaréna volt ez, amely nemcsak a város demográfiai összetételét tükrözte, hanem az első világháború utáni osztályviszonyokat is. A magyar csapatok közül négy munkásklub vagy -egyesület volt, így a kereskedelmi alkalmazottak, a vasutasok és a hentesek sportolhattak a saját klubjukban, valamint létezett egy munkásklub és egy városi atlétikai klub. A román csapatok elsősorban az egyetemi hallgatókat, illetve az Óváros külterületeinek szomszédságában élő románokat célozták meg, míg a „Haggibor” cionista klub volt. Összehasonlításképpen Iaºiban, a történeti Moldova fővárosában 1929-ben egy induló sportlap a címoldalán kénytelen volt azzal büszkélkedni, hogy ez az orgánum „egy sport nélküli város sportlapja”, ¹⁰ kiadója pedig csak remélte, hogy valamiképpen segít orvosolni ezt a helyzetet. Sokat elárul arról, milyen fontos volt e téren az állami beavatkozás, ha szemügyre vesszük azt a három klubot, amely akkoriban Iaºiban működött. A „Victoria” és a „Concordia” tagságát katonák, illetve diákok adták, így forrásunk szerint az egyetlen olyan klub, ahol „szabad emberek játszottak, akik nem parancsra, hanem örömből sportoltak”, a magánfenntartású zsidó „Hakoah” klub volt. ¹¹

A háború után a Románia egyesítésére tett erőfeszítések tehát azonnal legalább két súlyos akadályba ütköztek. Egyrészt, miközben a sport nyilvánvalóan a nemzet céljait szolgálta, az erdélyi románok továbbra is fenntartották és építették erdélyi magyar, zsidó és német szomszédaikkal a társadalmi kapcsolataikat. A sportok, különösen a csapatsportok az etnikai interakciók fontos fórumai voltak. A modern sport szervezeti formái miatt a politikailag ellenséges etnikumok azonos helyzetbe kerültek, pedig a román állam mindent megtett, hogy igazolja a terület fölötti hatalmának jogosságát. Másfelől, Erdély bekebelezése azt a problémát is fölvetette, hogy a központi hatalomnak sok esetben nála modernebb intézményekkel rendelkező, fejlettebb társadalmi csoportokat kellett integrálnia. E fejlődési folyamatban a sport ismét csak fontos terepnek számított, amely azonnal látványos eredményeket hozott.

A sporton belüli és
a sport általi egyesítés

A sportélet központosításának és uniformizálásának feladata a Román Sportegyesületek Szövetségére (FSSR) hárult. A testnevelés hivatalos elismerése a Nemzeti Testnevelési Intézet (INEF) megalapításával, valamint azzal történt meg, hogy megfogalmazták az egyetemi testnevelés programját. E folyamatban a kolozsvári egyetem élen járt. A két világháború közötti Romániában a sport és a testnevelés intézményessé tétele az államalakítás két különböző, de egymással szorosan összefonódó logikáját és stratégiáját tükrözte. Ami a sportot illeti, a szétszórtan elhelyezkedő és különféle profilú helyi intézmények és a központi hatóságok közötti közvetítés logikája érvényesült. Ami pedig a testnevelést, a központból kiinduló, lefelé mutató logika szerint történtek a dolgok, azzal a céllal, hogy a testnevelés eszményét és gyakorlatát látványosan, az egész országra kiterjedően uniformizálják.

A két világháború között az FSSR és a későbbi szakszövetségek arra törekedtek, hogy a meglévő sportklubokat beillesszék a versenyek és a versenyszabályok nemzeti kereteibe. Jellemző módon az FSSR megalakítása megelőzte a területi expanziót, és leginkább az olyan felülről jövő kezdeményezések határozták meg működését, amelyek célja a modern sportgyakorlatok bevezetése és terjesztése volt. Neagu Boerescu, aki aktív részese volt e folyamatoknak és az elkövetkező programoknak, ezeknek az erőfeszítéseknek a történetéről írva világossá teszi, hogy a kezdeti törekvések mögött egy kis elit csoportosulás állt (Boerescu ekkor a Román Sportszövetségek Uniójának tagja volt):

Akkoriban [1912-ben] hazánkban szinte egyáltalán nem voltak sportklubok, amelyek pedig mégis léteztek, különböző sportágakra szakosodtak, és nem foglalkoztak egymással. Egyes sportokat alig-alig űztek, másokról meg nem is hallottak. Ebben a közegben jött létre az FSSR (Román Sportegyesületek Szövetsége), amelyet nem az összetartozás igénye hívott életre, hanem pár kezdeményező szellemű egyén alakított meg, az összes sportágat felölelő francia USFSA mintájára, hogy terjesszék a testedzés, a sportegyesület-alapítás és a sportszabályozás iránti igényt, és hogy ösztönözzék a központi sportpályák létesítésére szolgáló területek megszerzését. ¹²

Noha ezek a problémák még az 1920-as években is aktuálisak voltak, különösen azon románok esetében, akik sportolni akartak, a Szövetség most azzal szembesült, hogy Erdélyben számos sportklub működik, ám ezek többsége nem románok kezében van, és nem is ők használják őket. Erdély bekebelezése a vezetés és a szabályozás új problémáit vetette föl. Seregnyi erdélyi román került vezető pozícióba a sportot szabályozó testületekben, illetve a központi politikai intézményekben. Mivel az erdélyi sportintézmények jobb állapotban voltak a Régi Királyság hasonló intézményeinél, ezért erősebb alkupozícióval rendelkeztek. Sokatmondó e tekintetben a futballszövetség esete: 1925-től az FSSR futballbizottságát, 1930-tól pedig magát a szövetséget erdélyiek vezették, közülük ketten – Aurel Leucuþia és Viorel Virgil Tillea – a Nemzeti Parasztpárt vezető politikusai lettek. A létező sportklubok és egyesületek kevéssé voltak érdekeltek a szövetség szabályainak betartásában, ha egyszer könnyen folytathatták sporttevékenységeiket magánkeretek között is. 1921-től a román sportsajtóban egyre-másra számolnak be olyan versenyekről, amelyeket vagy a szövetség közbelépése ellenére, vagy annak hatáskörét figyelmen kívül hagyva rendeztek. Így 1921-ben az újonnan alapított „Makkabea” Oradea lejátszotta első meccsét a Törekvés Satu-Mare ellen, jóllehet az FSSR helyi bizottsága nem ismerte el a játékosok játékjogát. ¹³A jelentés azzal folytatódik, hogy az esemény „nacionalista és antiszemita színezetet öltött”, mivel „az oradeai zsidó közönség úgy véli, mindez közvetlen támadás volt a zsidók ellen” ¹⁴, majd befejezésül azt hangsúlyozza, hogy „hiba” volt megengedni klubok létesítését „faji és nacionalista” alapon. Ugyanakkor Kolozsváron a magyar KAC azért kapott súlyos büntetést, mert azzal, hogy nem delegált sportolókat az „Universitatea” román diákjai elleni versenyre, a sportot a „kisebbségi hipernacionalizmus” szintjére süllyesztette. ¹⁵

Amikor aztán az FSSR 1921. június 21-re összehívta első kongresszusát – Károly herceg védnöksége alatt –, a résztvevők száma finoman szólva is szerény volt. A bukaresti diákok egyesülete („Sportul Studenþesc”), továbbá két bukaresti székhelyű klub, a „Tricolor” és a „Venus” képviselői mellett csupán három másik – egyaránt erdélyi – testület delegált küldötteket. Kolozsvárt a Regionális Bizottság tagjai és az „Egyetemisták Sporttársaságának” küldöttei képviselték, míg Brassóból a Regionális Bizottság delegálta tagjait. ¹⁶Ez a részvételi arány meglepően alacsony volt, tekintettel arra, hogy napirenden volt a szövetség alapszabályának módosítása. Ugyanakkor jól tükrözte Nagy-Románia korai időszakának sportviszonyait. Egyfelől Bukaresten kívül, a Régi Királyság, Besszarábia és Dobrudzsa területén igencsak szerény sporttevékenység folyt. Másfelől, ahol sportoltak is, nevezetesen az erdélyi, bánáti és bukovinai városokban, ott a támogatást nyújtó németek, magyarok és zsidók nem feltétlenül akartak fenntartani egy olyan román ernyőszervezetet, amilyen az FSSR volt. A problémát azonnal megoldotta Silviu Dragomir, kolozsvári történészprofesszor, az „Universitatea” elnöke, később a jobboldali Goga-Cuza kormány álllamminisztériuma, majd II. Károly diktatúrája alatt a kisebbségi ügyek minisztere.

Dragomir beavatkozása meglehetősen ellentmondásosnak tűnik, ám figyelembe kell venni, hogy olyan kompromisszum eredményeként született, amely azt célozta, hogy legyen elég tér a román sportintézmények megteremtésére, a lehető legkevésbé nyúljanak hozzá a meglévő nem román klubokhoz, és még a bukaresti központi irányítás tetszését is elnyerjék. Hangsúlyozta, hogy a működő sportegyesületeknek meg kell hagyni a függetlenségét, és hogy a „magánsportot” (értsd „nem román sportot”) nem akadályozhatják a jövőbeni reformok. ¹⁷ Ennek kapcsán foglalkozott a meglévő létesítmények tulajdon- és a használati jogának kényes kérdésével is. Ugyanis „Erdélyben vannak magánerőből épített sportcsarnokok, amelyek használatára a katonaság is igényt tart. Ezt az igényt azonban aligha lehet kielégíteni, mivel a magánegyesületek nagy számban jogosultak a használatukra. Dragomir professzor új pályák építését javasolja.” ¹⁸A továbbiakban fölvetette a sportversenyek adókedvezményének ötletét, valamint azt, hogy vasúton kedvezményesen lehessen eljutni a sporttársaságok létesítményeihez. A javaslat ugyan rendkívül liberálisnak tűnik, ám Dragomir még ugyanazon az ülésen azt is kérte, hogy a szövetség hivatalos nyelve román legyen (ezt a módosítást el is fogadták), és hogy az egyesületek, a regionális bizottságok és a szövetség közötti levelezés is román nyelven folyjon. Nem lehet nem észrevenni, milyen stratégia húzódik meg a háttérben. A katonaság igényeinek kielégítése nagy hatalmat jelentett közvetlenül a háború után, és később is. Dragomir arra törekedett, hogy állami befektetések révén teremtse meg az erdélyi román sportmozgalom anyagi bázisát, míg a kizárólagos nyelvhasználattal gyakorlatilag a nem román sportolók kirekesztését kívánta elérni.

Nem elhanyagolható, hogy a centralizáció és a románosítás szempontjából nem csak Erdély és az erdélyiek jelentettek nehézséget. 1926-ban Bukovina fővárosában, és egyben Nagy-Románia talán leginkább kozmopolita városában, Csernovicban igen heves összetűzésre került sor a német, a zsidó és a román futballklubok között, ahol is a helyi és központi FSSR bizottságok meglehetősen kétes közvetítői szerepet játszottak. Az összetűzés tárgya a helyi futballbajnokság győztes csapata volt, amelynek a nemzeti bajnokság kieséses fordulójában kellett találkoznia a Fulgerul Chiºinauval. A szezon végeredményét erősen vitatták a két rivális, a Maccabi és a Hacoach [Hakoah] vezetői. A Maccabi képviselője szerint a klub a helyi albizottsághoz fordult a Hacoach Polonia ellen játszott meccse miatt, amelyet egy nem hivatalos pályán rendeztek; a mérkőzést a Hacoach megnyerte ugyan, ám a rivális csapat tisztviselőjének közbenjárására a központi bizottság érvénytelenítette az eredményt. Ráadásul egy másik beadvány vitatta a Hacoach egyik játékosának játékjogát is. ¹⁹ Ezen a ponton a helyi katonai parancsnokság őrnagya azzal vádolta a helyi FSSR bizottságot, hogy vezetői nem pártatlanok. ²⁰ Attól függően, hogy a sorrend miként változik, több klub is feljogosítva érezte magát, hogy bajnoki döntőt játsszon. Mire a döntőt sikerült megszervezni, totális káosz uralkodott. A történetben érintett bíró mesélte a következőket. A németek úgy gondolták, hogy az ő „Jahn” klubjuk a helyi ligagyőztes, ezért nekiláttak saját plakátjaikkal lefedni a Fulgerul és Hacoach meccset hirdető plakátokat. Közben az FSSR helyi bizottsága – így bojkottálva a Hacoach-t – nem jelölt ki bírót a találkozóra. A mérkőzés előtt a bizottság ad-hoc ülést hívott össze a pályára, és csak a bukaresti bizottság közbenjárására adtak zöld utat a meccsnek. Végül megtörtént a kezdőrúgás, ám a játékot félbeszakították a „Jahn”-nak a pályára behatoló szurkolói és játékosai. A bíró későbbi időpontra halasztotta a mérkőzést, ám a kiválasztott helyszín – melyet a Maccabi kínált fel, miután a Polonia nem volt hajlandó – a mérkőzés napjára romokban hevert: szétverték a kapukat és a nézőtéri üléseket. A rendőrségi nyomozás kiderítette, hogy egy helyi gyár mérnöke küldte oda négy munkását, hogy tegyék tönkre a pályát. A meccset ennek ellenére valahogyan még aznap lejátszották, ²¹ és a Fulgerul szerezte meg a győzelmet.

Csak pár hónappal a csernovici incidens előtt történt, hogy az FSSR egyik tagja név nélkül panaszkodott a sportsajtóban az intézményt eluraló „fejetlenségről”. ²²A kialakult helyzettel kapcsolatban két fontos problémára hívta fel a figyelmet, „igazságtalan státusokról” és „rossz szándékú kisebbségről” beszélve. A támadás egyrészt a helyi bizottsági elnökök autonómiája ellen irányult. A bizottság tagjai ugyanis képesek voltak saját érdekeiket érvényesíteni, megvédeni a „barátaikat”, könnyen elérték, hogy újra megválasszák őket, miközben a központi bizottságnak nem volt hatalma, „hogy beavatkozzon a szelekcióba, amely tudást, széles látókört, sportmenedzsmentet és szigorú pénzügyi ellenőrzést jelentett volna”. ²³ Másrészt, mint az újság megjegyzi, a „hatalmon lévő kisebbség rosszindulatú”. ²⁴ Amikor azonban kisebbségről beszél, nem feltétlenül a szokásos értelemben, azaz a nem román etnikumokra vonatkoztatja a kifejezést – jóllehet nyilvánvalóan beleérti őket is –, hanem arra az erdélyi kisebbségre gondol, amely az FSSR-t vezeti. Az érvelés egyszerű számításon alapult, nevezetesen azon, hogy Erdélynek csupán száztíz klubja volt FSSR-tag, míg az ország többi részéből származott a „figyelmen kívül hagyott többség”, mintegy százhatvan klub. ²⁵E meglehetősen radikális állítások sora után a tisztviselő megkérdőjelezte az FSSR erdélyi vezetőinek lojalitását, hozzáértését és pénzügyi etikáját is. Tevékenységük minden szempontból kívánnivalót hagyott maga után: hasznot húztak a nemzeti intézmény pénzügyi erőforrásaiból, miközben alternatív, regionális intézmények létrehozását szervezték például Nagyváradon és Temesváron; ²⁶ akadályozták a központi pénzügyi bizottságot annak szabályozó tevékenységében; tagjai pedig egész sor becsületbe vágó hibát vétettek. Mivel a „román sport becsülete” forgott kockán, a „kritikus megfigyelő” a szabályozás alapos átalakítása mellett emelt szót, amely megfelelne a központi irányítás és ellenőrzés jól felfogott érdekeinek.

A névtelen sportfunkcionárius helyesen vette észre, hogy Erdély és a Bánát szervezeti dinamikája eltér egymástól. Az 1920-as évek végére a nyugat-romániai Temesvár a központi sporthatóságokkal való elégedetlenség melegágya lett. Ahogy Magyarországon és Ausztriában megindult a foci profivá válása, hatalmas nyomás nehezedett a játékosokra, különösen az erdélyi magyarokra, hogy a lényegesen jobb kereset reményében magyar vagy osztrák kluboknál próbáljanak szerencsét. Ez újabb kettős problémával terhelte a román sportigazgatást. Egyfelől azt várnánk, hogy majd könnyedén és boldogan lemond a kisebbségi játékosok szolgálatáról. Csakhogy nem sok „hazai” tehetséget tudtak a helyükbe állítani. ők voltak a román klubok és az ország legjobb játékosai. Másfelől a játékosok Magyarországra távozását és ottani befogadását könnyen lehetett a magyarok részéről tett agresszív lépésnek beállítani, illetve felhasználni arra, hogy a határon túlról érkező legitimációs igényeket lejárassák.

A magyarok nem pusztán létszámuk miatt voltak megkerülhetetlenek, hanem azért is, mert erőforrásaik és szakértelmük sok esetben létfontosságú volt ahhoz, hogy a román intézmények működni tudjanak. A professzionalizálódással ugyanakkor megjelent egy új szakember is a foci világában, az impresszárió. Ez a kétes figura akarva-akaratlan tápot adott a román érdeksérelmekről szóló konspirációs történeteknek. A „magyar titkosügynökök végig a nyugati határon erőszakkal beleplántálták futballzsonglőreink képzeletébe a magyar pénz varázsát, és ez most meghozta gyümölcsét”. ²⁷ A román igazgatás több szempontból is hevesen reagált ezekre a jelenségekre, és reakcióikban fölfedezhető volt az a tendencia, hogy a testnevelést mindinkább államilag irányítottá és nacionalista szelleművé tegyék. Ez aztán az 1930-as évek végén a teljes militarizálásban érte el tetőpontját.

Az elkövetkező időszakban az egyre erősödő professzionalizálódás és az erdélyi intézményi elszakadás fölerősítette a független futballszövetség, valamint a valóban nemzeti bajnokság megteremtése iránti igényt. A román igazgatás kezdettől azt a formát támogatta, hogy a regionális bajnokságokat a győztesek közötti nemzeti bajnokság kövesse, ami lehetőséget adott volna nagyszámú, és sok nem román klub részvételére. Pénzügyi, infrastrukturális, logisztikai és közlekedési okok miatt azonban Nagy-Romániában a nemzeti bajnokság elindítása gyakorlatilag lehetetlen volt. A Román Futballcsapatok Szövetségének későbbi megalapítását és a nemzeti liga elindítását a nagy gazdasági világválság előtti és alatti politikai és gazdasági tényezők együttállása tette lehetővé. Először is, 1928-ban hatalomra jutott a Nemzeti Parasztpárt, az erdélyi románok legfontosabb politikai támasza. Többen is olyan pozícióba kerültek a sportélet aktív támogatói közül, melyben elősegíthették az átalakításhoz szükséges intézkedésék meghozatalát. Másodszor, 1929-től a fenyegető válság csak siettette a beavatkozást, a gazdasági viszonyok pedig gyengítették a magánklubok és egyesületek pozícióit. Az 1929-es testnevelési törvény elfogadásával, majd a független futballszövetség 1930-as megalapításával és 1931–32-től a nem regionális keretek között folytatott bajnokság beindításával kezdetét vette a román futball terének nemzetiesítése, ami a mai napig is hat.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

FELHASZNÁLT IRODALOM

Case, Holly, 2009. Between states: the Transylvanian question and the European idea during World War II. Stanford University Press.

Faje, Florin, 2011. „Football Fandom in Cluj: Class, Ethno-Nationalism and Cosmopolitanism.” In: Kalb, Don and Halmai Gábor (szerk.) Headlines of nations, subtexts of class: working class populism and the return of the repressed in neoliberal Europe. New York: Berghahn Books, 71–98.

Hadas Miklós, 2007. „Gentlemen in competition: Athletics and Masculinities in nineteenth-century Hungary.”The International Journal of the History of Sport 24(4):480–500.

Livezeanu Irina, 1990. „Between State and Nation: Romanian Lower-Middle-Class Intellectuals in the Interwar Period.” In: Koshar, Rudy (szerk.) Splintered Classes: Politics and the Lower Middle Classes in Interwar Europe. New York; London: Holmes & Meier.

Livezeanu, Irina, 1995. Cultural politics in Greater Romania: regionalism, nation building, & ethnic struggle, 1918–1930. Ithaca, N.Y.: Cornell University Press.

Murgescu, Bogdan Costin, 2010. România ºi Europa acumularea decalajelor economice (1500–2010). Iaºi Bucureºti: Polirom.