Tavaly ilyenkor, november 10-én a város napilapja teljes terjedelmében közölte Kiefer úr levelét, amelyet a vizsgálati fogságból küldött a szerkesztőségnek. A levél végén a hatvanhét éves matematikatanár reményét fejezi ki, hogy a szeptember elején történteket O. minden lakója állampolgári leckének fogja tekinteni, és okul belőle. Az újság előzetesen megküldött kérdéseire felelve azt is közölte, hogy menekülését nem készítette elő, mert nem adott magának esélyt a túlélésre, továbbá az elrejtőzéshez sem kapott senkitől segítséget.

Az olyasféle állampolgári leckék, amilyet Kiefer úr kívánt adni, O.-ban ismeretlenek voltak. Nem számíthatott megértésre a lázadás egyetlen formája sem, semmilyen cselekedet, amely el akarta fogadtatni a szenvedély, a fájdalom, a magány vagy az elkeseredés mértéktelenségét, egyáltalán magát a mértéktelenséget. És ha e cselekedet oly zajosra sikerül, mint Kiefer úré, ha oly erőszakosan apellál a polgárok lelkiismeretére, mint ő, bárki azt hihette, hogy még csak nyilvános elutasításra sem fog találni, arra sem, hogy a város lakói jelét adják, észrevették, ami történt. És valóban, korábbi eseteit mindenki puszta kellemetlenségnek tekintette, olyasminek, mintha egy gyermeteg lélek kigombolt sliccel rohangált volna az utcán, vagy vizelni támadt volna kedve a főtéren. Akibe szorult egy kis jóérzés, aki tudja, mi a jó, mi a rossz, és megvan benne a képesség, hogy mindenkor a lehető legerősebbnek mutassa magát, az élet ilyen mérvű dilettantizmusa láttán elfordítja a tekintetét.

Kiefer úrnak nem voltak barátai. Hogyan is lettek volna? Amióta elbocsátották a technikumból, ahol hosszú évekig tanított, jószerivel ki se mozdult a házból. Az elbocsátásáról akkoriban sokféle hír terjedt. Voltak, akik szerint Kiefer úr intim viszonyba keveredett az egyik tanítványával. A híresztelők azt is tudni vélték, hogy az igazgató arra kérte, távozzék önként az iskolából, ebben az esetben nem értesíti a gyermekvédelmi hatóságot, amit egyébként kötelessége lett volna megtenni. Mások azzal hozták összefüggésbe a matematikatanár hirtelen visszavonulását, hogy a technikumból akkoriban lába kelt néhány számítógépnek. Ami a számítógépek eltűnését illeti, ahhoz Kiefer úrnak aligha volt köze. Kollégái körében többször kifejtette, miért nem hajlandó megtanulni a gépek kezelését, akármit is lehet kezdeni velük a tanítás során. Sőt, minél inkább győzködték, annál határozottabbá vált a véleménye, hogy a számítógépek előbb-utóbb megmérgezik és teljesen tönkreteszik a személyes emberi kapcsolatokat. Márpedig a tanítás egyike a legnemesebb emberi kapcsolatoknak, olyan, aminek a tanár és a diák részéről is igazi mélysége van, ellentétben mindazokkal a felületes érintkezésekkel, amelyek közt egyébként élünk. A számítógépek és a digitális eszközök, amelyek manapság a születés pillanatától az utolsó lélegzetvételig erőszakosan leválasztanak bennünket önmagunkról, miközben azt ígérik, hogy globális hallással, globális hanggal, globális érzékeléssel és gondolkodással ajándékoznak meg, valójában az elvárt viselkedés automatáivá változtatnak bennünket. Elapasztják abbéli képességünket, hogy érzékeljük a másik ember érzelmeit, és hogy bennünk is valóságos, emberi mivoltunk mélységeiből fakadó érzelmek, vágyak és ellenállások szülessenek meg.

Az utolsó két mondat lényegében idézet Kiefer úr azon leveléből, amelyet egy nappal a kilépése előtt írt az iskola igazgatójának. Tudomásom szerint ez volt az első ilyen magyarázatnak, figyelmeztetésnek, vagy vádiratnak szánt hosszabb levele, amelyet később egyre terjedelmesebb irományok követtek. Kiefer úrnak bőségesen volt ideje ezek gondos megfogalmazására. Miután feladta tanári állását, más munkakörben meg sem próbált elhelyezkedni. A levelek első fogalmazványát mindig kézzel írta. A javításokat a kéktől eltérő színű, többnyire zöld tintával jegyezte a lapra, hogy aztán táskaírógépen, amiből több is volt a birtokában, elkészítse a végső változatot, amelyet bízvást beterjeszthetett a rendőrségnek, az adóhatóságnak, vagy a polgármesteri hivatal megfelelő ügyosztályának. Az ügyek felvázolásában, álláspontjának és érveinek kifejtésében a lehető legnagyobb körültekintéssel járt el. Egyetlen logikai hiányt vagy ugrást sem engedélyezett magának. Így aztán mivel ügyeit egyre bonyolultabbnak látta, és egyre több rosszindulatot tételezett fel a folyamodványait sokszor válasz nélkül hagyó hatóságok részéről, levelei az utóbbi években a számára mindennél gyűlöletesebb bőbeszédűséget mellőzve sem sikeredtek rövidebbre száz oldalnál.

A B. és az L. utca találkozásánál, e csendes és nyugodt környéken álló emeletes házban Kiefer úr kettesben élt idős, de ápolást vagy ellátást csak az utolsó hónapokban igénylő édesanyjával. Apja, a ház építője, 1999-ben hunyt el. A húga ugyanabban az évben költözött el otthonról, amit Kiefer úr kezdetben megbocsáthatatlan árulásként élt át. Elköltözését akkor is annak vette volna, ha nem esik egybe az apjuk halálával. Elveszítette gúnyolódásainak céltábláját, hisz józan ésszel már senki sem várhatta, hogy az előnytelen külsejű teremtésnek módja lesz megismerni az önálló családi életet. Mégis ez történt. Kiefer úr húga negyvenhét évesen ismerkedett meg egy özvegy franciával, aki a provance-i Cavaillonban egy kis szatócsbolt tulajdonosának mondhatta magát. Üzleti úton tartózkodott a városban, a Szent Katalinhoz címzett patikában futott össze Kiefer úr húgával. Szóba elegyedtek, a következő három napban még kétszer találkoztak, és amikor néhány hónappal később váratlanul üzenet érkezett a francia posta pecsétjével, Kiefer úr húga egyetlen napot sem tétovázott, hogy a hívást elfogadva Provance-ba utazzon, ahonnan már csak azért tért haza, hogy a költözését megszervezze. Ebben érthető módon épp oly kevéssé hátráltatta az apjuk elhatalmasodó betegsége, mint az, hogy az özvegy francia részéről az ő véleménye szerint sem lehetett szó olthatatlan szerelemről. Menekülésének igazi oka azonban nem Kiefer úr kifogyhatatlan gúnyolódása volt, hanem hogy az őket egymáshoz fűző kötés, amiben megvolt a helye a birtoklásnak, a gyűlöletnek, a kiszolgáltatottságnak és a vágynak is, az évek során betonkeménnyé szilárdult a ház falai között. Kiefer úrnak a húgán kívül soha senki máshoz nem volt köze, rajta viszont osztoznia kellett az apjával. Így a húga testében az apai fallosz szeretője is lett, sőt az apai előjogok miatt csakis az apai fallosz jóváhagyásával juthatott élvezethez. Igazi élvezetet persze csak a húga segítségével facsarhatott volna ki az együttlétekből, ő azonban teljesen érzéketlenül tartotta magát oda neki, és minél mélyebb megaláztatást élt át Kiefer úr emiatt, hogy időnként legszívesebben kést döfött volna az amúgy is majdhogynem élettelen testbe, annál biztosabb volt abban, hogy amit tőle megtagadott ez a test, azt az apjának kamatostul megadja. Így aztán nem csoda, hogy az alhasa minden alkalommal görcsberándult a fájdalomtól, ahányszor terméketlen magját kilövellte.

Amikor az apa megbetegedett, Kiefer úr immár bármikor beléphetett a húga szobájába, és a fürdés közben is bármikor odaállhatott mellé a fülkébe, de a szolgálatkész testből végképp elillant számára minden elevenség. Így már Kiefer úrnak sem telt benne öröme. Úgyszólván szükségszerű lett volna, hogy az apa halála után a legsötétebb gyűlöletek szabaduljanak el közöttük, ám ezt szerencsére megakadályozta a mit sem sejtő francia szatócs felbukkanása. Kiefer úr húga szerette volna hinni, hogy a szatócs nem érkezett túl későn. Remélte, hogy aki azelőtt mély meggyőződéssel helyeselte lassú meggyilkolásának indokait, és hosszú éveken át minden szót, minden pillantást és elhallgatást, amit csak lehetett – és melyik szót, pillantást, vagy elhallgatást nem lehet? –, vádként és ítéletként önmaga ellen fordított, igenis bejelentheti egy napon az igényét az életre, vagy legalábbis arra, hogy megszökjék gyilkosai elől. Kiefer úr így kénytelen volt beérni azzal, hogy minden jogi fantáziáját latba vetve kizárja a húgát az örökségből. Az adósságokkal terhelt ház tulajdonjoga rá és az anyjára szállt.

Az apa halála óta eltelt tíz évben Kiefer úr jószerivel egyáltalán nem mutatkozott a város színpadán. Árnyként élt. A nyomozás során kiderült, hogy be sem volt jelentve a B. és az L. utca sarkán álló házba. A személyleírások, amelyeket a rendőrség a B. utcában és a környéken lakóktól beszerzett, meglehetősen eltérőek voltak, összességükben pedig teljesen használhatatlannak bizonyultak. Ahhoz, hogy képet tudjanak mellékelni a körözéshez, amelyet az újságok minden híradás mellé betettek, Cavaillonból kellett segítséget kérni. Ám az onnan érkező képről a nyomozás harmadik napján minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy nem a matematikatanárt, hanem az apját ábrázolja. Kiefer úr Franciaországban élő húga ugyanis olyan fotót küldött a városi kapitányságnak, amelyen az apjával volt látható, nem pedig a bátyjával. A rendőrségen azt hitték, hogy a fénykép a testvérpárt ábrázolja, és senki sem csodálkozott azon, hogy a testvérek között jóval nagyobbnak látszott a korkülönbség, mint amire a születési dátumokból következtetni lehetett. Nem ez volt a rendőrség egyetlen baklövése a nyomozás során. A tisztviselő mentségére szóljon, hogy a kép sok évvel ezelőtt készült, tehát ha a matematikatanár hasonlított volna az apjára, megközelítőleg úgy nézhetett volna ki, mint a képen látható idős úr, a húgának pedig józan számítás szerint semmi oka nem volt, hogy félrevezesse a hatóságokat.

Az első hírek folyó év szeptember 8-án késő este jelentek meg az interneten arról, hogy városunkban „egy felfegyverzett férfi elsáncolta magát a házában”. Lövéseket adott le, szerencsére nem okozott velük senkinek sérülést. A rendőrségi szóvivő a portál érdeklődésére megerősítette, hogy egy különleges egység vette körül a házat, és közelebbről meg nem határozott műveletekbe kezdett. Biztonsági okokból negyven embert kitelepítettek a környező épületekből. Õket ismerősöknél, illetve a polgári védelem épületeiben szállásoltak el. A területet szigorúan lezárták. A szóvivő hozzáfűzte a közléshez, hogy a rendőrség munkáját mentők és tűzoltók is segítik.

A lövöldözést megelőző héten a hatóságok meghirdették a ház és a benne található ingóságok kényszerárverezését. Kiefer úrnak a kényszerárverezés során nem lett volna más feladata, mint hogy betessékelje a házba a hatósági embereket, és ha kedve tartja, végignézze, amint a közjegyző által hitelesített eljárás keretében másokra származnak át a még használható szülői tárgyak és végül maga a ház is. Ám alighogy az árverés vezetésére kijelölt férfi rátette a kezét a kertkapu kilincsére, az emeletről három lövés dördült el. Ezt követően vonult ki nagy erőkkel a rendőrség. Az est folyamán további lövések és néhány robbanás zaja is hallatszott. Az első híradások egy hatvanéves elkövetőről beszéltek, Kiefer urat hét évvel megfiatalították. A sajtó másnap tudni vélte, hogy az elmeállapota régóta zavart, pszichiátriai kezelésre szorul. Ezt nem más, mint a város polgármestere nyilatkozta az egyik tévécsatornának, és hozzátette, hogy a lövöldöző nyugdíjas korábbi leveleiből nyílt fenyegetés olvasható ki, amelyeknek éppen ő az egyik legfőbb célpontja. Ezért bombák után kutatva elővigyázatosságból átvizsgáltatta az irodáját és a polgármesteri hivatal számos egyéb helyiségét. Tíz nap múlva a sajtó majd azt is hírül adja, hogy Kiefer úr házában egy listát találtak, rajta a kivégzendő notabilitások neveivel. A rendőrségi szóvivő azonban ezt a hírt nem fogja megerősíteni. Annyi azonban bizonyos, hogy Kiefer úr azon az éjszakán másodszor is tűz alá vette a rendőröket. Ezúttal ha nem is rájuk, de határozottan feléjük lőtt. Olyannyira, hogy egy rendőr meg is sérült az arcán. Nem egészen világos, hogy a sérülést Kiefer úr okozta-e, vagy egy másik rendőr, aki elővigyázatlanul a társa háta mögül tüzelt az emeleti ablakra. A rendőröknek mindenképpen viszonozniuk kellett a lövéseket, de a közvélemény aligha fogadta volna el, ha megölnek egy szorult helyzetben lévő idős embert, aki maga sem tudja pontosan, mit csinál.

Amikor Kiefer úr húga a történésekről tudomást szerzett, a leghalványabban sem merült föl benne, hogy közvetlen köze volna hozzájuk, hiszen Kiefer úrral tíz évvel ezelőtt lényegében minden kapcsolatot megszakított. Olyannyira, hogy azt a terjedelmes levelet, amelynek a másolatát öt éve minden indoklás nélkül eljuttatta hozzá, olvasatlanul süllyesztettem el egy fiókban, mert, amint mondta, nem kívánta viszontlátni a kézírását. Az én érdeklődésemet azonban felkeltette a levél. Végigolvastam, amit ő csak most tett meg, és olvasás után úgy ragasztottam vissza a borítékot, hogy senki ember fia nem foghatott gyanút. A levél a városi hatóságoknak szólt, és Kiefer úr arra kívánt magyarázatot adni benne, miért nem fizette ki az elmúlt öt évben a terhére kiállított közüzemi számlákat, és miért nem áll szándékában ezután sem, bár az utolsó fillérig elismeri a tartozását.

A bonyodalmas érvelés tágas összefüggésben indokolta a fizetés megtagadását. Kiefer úr öt évvel ezelőtt írt levelének elején kijelentette, hogy bár megfontolásai egy kisember fejében születtek, akihez, meglehet, a befolyásos személyeknél sokkal kevesebb információ jut el a világban zajló folyamatokról, ő azonban egész eddigi életében mást sem tett, csak figyelt, tapasztalt és olvasott, így ismereteinek korlátozottsága ellenére is meggyőződéssel kijelentheti, hogy tudja, igenis tudja, mi zajlik a világban, ki ő és kik a hozzá hasonlók ma, a történelem egy meghatározott pillanatában.
A körülményes bevezetést követően Kiefer úr kifejtette, hogy manapság racionális döntésnek kizárólag a piaci optimumra vonatkozó döntéseket szokás tekinteni, legyen szó egy beruházásról, egy iskola működéséről, vagy akár az egyes emberről, mert mára az emberfogalom alapja is gazdasági jellegűvé vált, ami nem más, mint az energiabefektetés és a megtermelt többlet aránya, vagyis a hatékonyság. Igaz ugyan, hogy az egyes döntések ezen az alapon ésszerűnek látszanak, de maguk az alapok teljesen ésszerűtlenek. A profithajsza korlátainak felszámolásával a globális pénzforgalom gyorsuló mértékben falja fel saját létfeltételeit. E tendencia előretörését, folytatta Kiefer úr, éppen a nyelv mutatja tévedhetetlenül, amennyiben a fákat, a földet, a tengert, a levegőt, a Napot, az egyes embert, a gyerekeket, sőt már a születést és a halált is, igen, az egyes ember halálát is erőforrásnak vagyunk képesek nevezni. Igazán nem csodálkozna azon, ha a tisztelt hatóság úgy döntene, hogy a temetők világítását ezentúl a testek bomlásával felszabaduló hőből kell fedezni, sőt a maga részéről nemcsak támogatná ezt a döntést, de további hasonló ötletekkel is előállna, javasolná például, hogy tekintettel a társadalom elöregedésére és az ebből fakadó költségekre, fizettessenek növekvő mértékű öregségi adót mindazokkal, akik túlélik a férfiak és nők esetében várható átlagéletkort.

Félretéve a tréfát, ami csak ebben a pillanatban látszik tréfának, nem vitás, állította Kiefer úr, hogy ma a globális tőkehálózatok készítik az emberi lét öntőformáit. Megmondják, ki vagy, mit tehetsz, diktálják a vágyaidat, árcédulákat ragasztanak a testedre, a belső szerveidre, amelyeket te magad sem ismersz. És miközben a feltételeket folyamatosan úgy módosítják, hogy csökkenjenek a piaci kockázatok, a dolgozók emiatt elszenvedett veszteségeit épp csak annyira igyekeznek kordában tartani, hogy ne törjenek ki sorozatos lázadások. Lassan-lassan ő is úgy kezd önmagára tekinteni, mint egy összegyűrt és eldobott pléhdobozra, amelybe valaha ígéretes folyadékot töltöttek, de a folyadékot az utolsó cseppig kiitták belőle, és a pléhdoboz most a járdaszélén várja, hogy a többi hasonló doboz mellé a szemétbe kerüljön. Csakhogy ő, Kiefer úr nem hajlandó ezt megvárni. Módszeres lázadásba kezd abban a reményben, hogy mások is követni fogják, mert ott, ahol az egyenlőtlenségeket elméleti egyenlőség, az igazságtalanságot elméleti igazságosság leplezi, mint nálunk, a mi kiváló demokráciánkban, igenis van lehetőség tömeges lázadásra. Különösen ma, amikor a jóléti állam látványosan összeomlott, az újraelosztás korábbi magas hányada – Kiefer úr ilyen szakszavakkal fejezte ki eltökéltségének komolyságát – meredeken süllyed, és egyre nyilvánvalóbb, hogy ami az újraelosztásból megmarad például az egészségügyben, az is elsősorban a tőkések érdekeit szolgálja. Újra megjelentek a tiszta osztályviszonyok, de az osztályok közül csak a jóléti állam megszűnésére hivatkozó nemzetközi tőkés- és menedzserosztály szervezte meg önmagát, miközben ugyanezt lehetetlenné tette a tőke nélküliek számára, akik közül egyre többeknek munkájuk sincs.

Levelének megírása idején Kiefer úr tisztában volt azzal, hogy a lehetőségei rendkívül szűkösek, az eszközei pedig nevetségesek. Lázadásával tehát azt kockáztatta, hogy egyszerűen nevetségessé teszi magát anélkül, hogy céljaiból bármi megfontolásra vagy megértésre találna. Mégis kérte a tisztelt hatóságokat, hogy küzdelmét vegyék komolyan, akkor is, ha döntéseibe egyelőre nem áll módjában beavatni őket.

A terjedelmes levél elolvasása után kapcsolatba léptem Kiefer úrral. Felkeltették az érdeklődésemet igazságai, és az őrületét is méltánylandónak találtam. A húga természetesen mit sem tudott a kapcsolatunkról, és arról sem, hogy apránként értesültem a B. és az L. utca sarkán álló ház múltbeli életéről. Õ a levelet csupán most olvasta el, ügyelve arra, hogy én ne is sejtsem. Bizonyára úgy vélte, hogy a viszonyukban fennálló elháríthatatlan akadályok ellenére Kiefer úr jó előre fel akarta őt készíteni a várható eseményekre. Emellett egész biztosan felfigyelt a levélben egy mondatra, amelynek jelentésével nem voltam tisztában. Kiefer úrral folytatott levélváltásainkban nem tértem rá vissza, úgy véltem ugyanis, a feleségem döntéseinek kell értelmet adniuk neki.
A mondat egy idézet volt, és így hangzott: „Megölni, akit szeretünk: ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradjunk.” Az idézetet ismertem, tudtam honnan származik, és azt is, hogy a levél tévesen idézi. Helyesen így szól: „Gondolatban megölni mindent, amit szeretünk: ez az egyetlen módja annak, hogy meghaljunk.” Ha ezt a mondatot a feleségem, Kiefer úr húga öt évvel ezelőtt olvassa, amikor a levél érkezett, és összehasonlítja az eredeti változatával, amelyet valamikor régen, szinte egy másik életben, ő tett oda aláhúzva Kiefer úr asztalára, valószínűleg a legsúlyosabb fenyegetésnek értékelte volna, most azonban az események hatására kérést, sőt felszólítást
olvasott ki belőle.

A lövöldözés éjszakáján Kiefer úrnak sikerült megszöknie a különleges egységekkel biztosított házból, majd a következő éjszakán újra felbukkant, és ismét tüzet nyitott a biztosításra kivonult rendőrökre. Ezt azonban csak napokkal később hozták nyilvánosságra. Személyi sérülés ezúttal nem történt. A nyomozás vezetőjének be kellett ismernie, hogy fogalmuk sincs, hol rejtőzik a nyugdíjas matematikatanár, és arról sincs, hogyan képes feltűnés nélkül a ház közelébe jutni, majd ugyanilyen észrevétlenül eltűnni. Mivel az első újsághíradások elmarasztalóan írtak a rendőrség munkájáról és kommunikációjáról, védekezésül megemlítette, hogy a keresett személy nyilván hetekkel korábban felkészült a szökésre, és éjszaka egyébként is nehéz felfedezni valakit a kertek alatt, aki ráadásul minden bokrot, minden kiugró falat ismer. Éppen ezért a második naptól kezdve kutyákat, helikoptereket és hőérzékelő kamerákat is bevetettek a keresés során. „Higgyék el, szívesen hoztam volna ma nyilvánosságra, hogy elfogtuk a férfit, de a rendőr élete nem mindig csupa napsütés.” – nyilatkozta a rendőrparancsnok a kellemetlen sajtótájékoztató végén.

A következő napokban a külső szemlélőknek úgy tűnt, hogy Kiefer úr macska-egér játékot játszik a rendőrökkel. A keresést kiterjesztették a szomszédos városokra és környékükre is, bár feltételezhető volt, hogy az idős matematikatanár mindenáron meg akarja védeni a házát, ezért nem távolodik el tőle messzire. Abban az immár csupán néhány soros levélben ugyanis, amelyet közvetlenül a kényszerárverés időpontja előtt írt, és amelyet a házban találtak meg, Kiefer úr kifejezte, hogy az árverés „számára a véget jelenti”. Kijelentette továbbá, tudatában van annak, hogy lázadása az életébe fog kerülni, ezért az újságírói kommentárok szerint az sem lehetett kétséges, hogy ha alkalma nyílik megölni néhányat vélt ellenségei közül, meg fogja tenni.

Az utóbbi években Kiefer úr levelei egyre zavarodottabb elmeállapotról árulkodtak. Újra meg újra felsorolt olyan eseteket, amelyekben a hatóságok indokolatlan, sőt rossz indulatú szemrehányásokat tettek neki olyan vétkekért, amelyeket el sem követett. Nem igaz például, hogy a kertjébe tévedő macskákat csapdába ejti, és válogatott kegyetlenségekkel kínozza őket, mielőtt fejjel lefelé felkötve kilehelik a lelküket. Hiába állítják a szomszédok, hogy időnként őrületes macskavonyítást hallanak
a ház felől, az szemenszedett hazugság, amivel ártani akarnak neki, és ha a környékről valóban el-eltűnnek a macskák, ahhoz neki semmi köze, és a maga részéről nem is csodálkozik, mert a macska teljes háziasítása az emberiség történetének egyik befejezetlen, és valószínűleg soha nem is befejezhető vállalkozása. A macskák egyszerűen elszöknek, és ehhez nincs szükségük külön segítségre. Ugyanígy nem igaz az sem, hogy Kiefer úr áramot vezetett a kerítésbe, hogy így védekezzék a betörők ellen, akik persze megérdemelnék, hogy móresre tanítsák őket, mert az mégsem járja, hogy amit valaki egy élet munkájával létrehoz, és itt nem kizárólag magáról beszél, azt egy másik ember mindenféle retorzió nélkül megdézsmálhatja, mert attól nem kell tartania, hogy dicső rendőrségünk a nyomára akad. Megjegyzi emellett, hogy ha mégis áramot vezetett volna a kerítésbe, akkor aligha tudnának zavartalanul beszökni a kertjébe a macskák. A rendőrségnek persze az ilyen logikai bukfencek aligha tűnnek föl. Kiefer úr tisztában van azzal, hogy évek óta gyűjtik ellene az adatokat. Azt kívánják rábizonyítani, hogy ő okozta az apja halálát. Nem is véletlenül, hanem szánt szándékkal. Csakhogy ő nem ölte meg az apját. Egyáltalán senkit sem ölt meg. És az sem igaz, hogy rendszeresen megerőszakolta volna a húgát. Ilyesmit állítani csak egy bizonyos nőszemélynek állhat érdekében, aki semmilyen rágalomtól nem riad vissza, csak hogy ártson neki. Így akarja kiszekálni a házból. Minden lehető helyen a legőrültebb vádakat terjeszti róla. Névtelen feljelentésekkel és kitalált személyek nevében írott levelekkel bombázza a hatóságokat, amelyek természetesen hitelt adnak az őrültségeknek, minél nagyobbak, annál inkább, mert az állam működésének a lényege a rosszhiszeműség. Legalábbis az olyan egyszerű polgárokkal szemben, mint ő. Mert hát kik is az egyszerű polgárok? Azok, akik végigállják a sorukat az orvosnál, akik rosszul töltik ki az adóbevallásukat, és összecsinálják magukat, ha az autójukkal az út szélére inti őket a rendőr. Egyszóval azok, akik ha egy kis lopásra adják a fejüket, remegő kézzel teszik, és megelégszenek egyetlen csöpp enyvvel, amihez alig ragad valamicske. Fogalmuk sincs, hogy aki nem keni be a kezét jó vastagon enyvvel, az állam egész berendezkedésének helyességét kérdőjelezi meg.

Mert az úgynevezett gazdasági élet kisajátítással, vagyis egyszerű lopással kezdődött. De lám csak, az első tolvaj nyomában ott loholt az első jegyző, aki utólag torvényesítette a kisajátítást. A tegnapi tolvajból tisztes polgár lett, aki mindenkor szívesen juttat valamicske jövedelmet az állam képviselőinek, hogy a törvények tekintélyével védjék őt, és befogják mindazok száját, akik nem hajlandóak elismerni semmiféle lopás érvényességét. Márpedig Kiefer úr ilyen ember. Õ nem hagyja, hogy a tolvajok zavartalanul gyakorolják a hatalmukat, és a szemükbe kiáltja, hogy ahol tolvajok vannak hatalmon, ott a közgazdaságtan csakis a kleptokrácia elmélete lehet, a gazdaságpolitika pedig a szegények módszeres kifosztása. A szegényektől pedig nemcsak azt veszik el, amijük van, hanem azt is, amijük nincs, a jövőjüket. Adósságokba kényszerítik őket, és a törvény gondoskodik róla, hogy a hetedik utódjuk is rabszolga legyen. A térképen kontinensnyi munkatáborokat látunk. A rendőrség és a katonaság felügyeli a munkát. Itt az ideje, hogy valaki kirobbantsa a szegények lázadását, akiknek egyetlen fegyverük az adósságuk. És miért ne éppen a mi barakknyi kis országunkban történne ez meg? Kiefer úr annyi adósságot halmoz fel, amennyit csak tud, sokkal többet, mint a vagyona, és nem teszi meg azt a szívességet, hogy gyereket nemz, akin be lehetne hajtani a tartozást. Ha elég sokan követik a példáját, a gazdagok nemcsak a kamatokat vesztik el, hanem a tőkéjüket is, és egyik pillanatról a másikra összeomlik az állam.

Bevallom, Kiefer úr gondolatait és terveit nem fogtam fel azonnal. Szellemi gyengeségemnek levelezésünk első időszakban egy alkalommal azzal adtam jelét, hogy egy bizonyos összeghatárig felajánlottam neki pénzügyi segítségemet, amit gúnyosan és keresetlenül visszautasított, és azzal fenyegetett, hogy megszakítja velem az érintkezést, mert úgy látja, fölösleges velem fáradoznia. O. lakóiban mindenesetre gyorsabban talált bizonyosfajta megértésre, mint bennem, ha nem is egészen olyasfélére, amilyet igényelt. Tény azonban, hogy a kényszerárverés eredeti időpontjától számított negyedik napon a város lakóinak rokonszenve érzékelhetően az idős matematikatanár felé fordult. Az újságok egyre daliásabb képet alakítottak ki róla. Az egyik tudósítás egy körülbelül két méter magas, szikár, feltűnően sportos úrról beszélt. Emellett matematikusként nem volt nehéz olyan embernek lefesteni, aki rendkívüli intelligenciával mindent pontosan megtervezett, minden eshetőségre felkészült, és akit bensőséges viszony fűz a fegyverekhez. A házban megtalált állítólagos naplójában az újságok szerint visszaszámolta a napokat tervezett halálig. Ugyancsak a naplóból derült ki, hogy a kényszerárverezésen kívül az is aggasztotta, hogy ezt követően a hatóságok elmegyógyintézetbe akarják zárni. Az egyik napilapban húsz helyi lakos támogató nyilatkozatot jelentetett meg Kiefer úr mellett. „Szeretnénk hinni”, írták, „hogy miután az odafigyelés hiánya és az embertelen döntéseknek sorozata olyan kilátástalan és reménytelen helyzetbe sodortak egy idős embert, hogy a megoldására nem talált racionális megoldást, városunk vezetői a legnagyobb jóindulattal fognak vele szemben viseltetni, és házának elárverezésére nem kerül sor.” A nyilatkozat megjelenésének napján egy facebookoldalon több ezer rajongója támadt Kiefer úrnak. A rokonszenv ilyen mérvű megnyilvánulásai láttán a rendőrség értetlenségének adott hangot, hiszen a növekvő szimpátia olyasvalakit övez, aki többször is rálőtt a hivatalos személyekre. Mégiscsak abszurdum, jelentette ki a szóvivő, hogy elmeháborodott bűnözőből, mert Kiefer úr igenis az, néhány nap alatt sztár lehet. Figyelmeztetett továbbá, hogy a rendkívüli pszichés nyomásnak kitett idős férfi nyomon követi a róla és a bevetési egységek munkájáról szóló híradásokat, és egyfajta visszajelzésnek tekinti őket a teljesítményéről. A B. és az L. utca találkozásánál álló ház a tudósításoknak köszönhetőn az érdeklődés középpontjába került, megközelíteni azonban nem lehetett, mert a rendőrség lezárta a környéket.

A második lövöldözés óta Kiefer úr nem adott hírt magáról. A sajtó egyes munkatársai tudni vélték, hogy a közeli hegyek egyik nehezen megközelíthető szurdokában véget vetett az életének. Eközben a rendőrség letartóztatott valakit, aki valamelyest hasonlított ugyan a keresett személyre, de rövid időn belül kiderült, hogy nem azonos vele. A tévesnek bizonyult fénykép helyett ekkor hoztak nyilvánosságra két másikat, amelyek már valóban Kiefer urat ábrázolták, az egyik tíz, a másik hét évvel ezelőtt készült. A sajtóban nyilatkozó illetékesek igyekeztek mindenkit megnyugtatni, hogy a lakosság nincs közvetlen veszélyben, és a céljuk változatlanul az, hogy vér nélkül vessenek véget az incidensnek. A nyugalom ennek ellenére sem költözött vissza a városba. A gondozók nem vitték ki az óvodásokat az erdőszéli játszótérre, a matematikatanár egykori iskolájában pedig az őszi szünetig átalakították a tanrendet, az alsós évfolyamoknak délelőtt, a felsősöknek délután volt tanítás, és a gyerekeket minden nap buszokkal szedték össze, és ugyanígy buszokkal vitték őket haza.

Mostanáig, ha az elmúlt tíz év során Kiefer úrra gondolt, a feleségem egy megnyomorított lényt látott maga előtt. Nem embert, mondta, inkább afféle rágcsáló állatot, igen, mindig egy rágcsáló képe suhant át előtte. Rágta, vájta magát nyomorúsága belsejébe, mint aki semmi másra, csak egy sötétséggel kibélelt fészekre vágyik. A neve is olyan viszolygást ébresztve benne, mintha valóban egy rágcsáló állathoz, egy patkány meleg hasához kellene a hasával hozzáérnie. Ilyenkor magát is éppen olyan nyomorúságos lénynek érezte, mint őt. A nyomorúság ellen, amelyet Kiefer úr ráragasztott a testére, most is csak úgy tudott védekezni, mint akkoriban. Ez nem az ő teste, mondta magának, egyáltalán nem is test, hanem holt anyag. De a torka így is színültig telt undorral. Magától undorodott, miközben halványan azt is érezte, hogy a teste valóban nem test, hanem kapu, amelyen át Kiefer úr öntudatlanul megpróbál behatolni a sötétségnek egy még nem ismert tartományába. Az apja, mondta a feleségem, szerencsétlen kéjvágyában egyszerűen használta őt, és ebben egy idő után benne is partnerre talált. Kiefer urat viszont sohasem kísérte el sötét útjain, csak hagyta, hogy maga után vonszolja, mert nem tehetett mást.

A lövöldözés utáni hatodik napon a feleségem bejelentette, hogy visszautazik O.-ba. Én úgy tettem, mintha teljesen lefoglalnának a bolt ügyei, és nem különösebben érdekelnének Kiefer úr legújabb viselt ügyei. Annak sem adtam jelét, hogy tudom, a rendőrség tőle kért fényképet a bátyjáról. Különösebb odafigyelés nélkül helyeseltem a döntését, és azt sem kérdeztem meg tőle, mik a szándékai O.-ban. Azt mindenesetre könnyedén kiderítettem, hogy melyik panzióban foglalt szállást. A férjezett nevén jelentkezett be, nyilván akart magának két-három napot, amíg a rendőrség nem szerez tudomást a visszatértéről. A külseje miatt nem kellett aggódnia, elég sokat változott ahhoz, hogy ne ismerjék fel könnyedén.

Másnap én is vonatra szálltam. Kellemetlenül hideg időben szálltam le az N.-ig közlekedő expresszről. A pályaudvar előtt a szemerkélő esőben ernyőt nyitottam. Ugyanúgy érkeztem, mint tíz esztendővel korábban, amikor megismerkedtem a feleségemmel. Odaléptem a legelöl várakozó taxihoz. A szélvédőn vékony csatornákban csorgott alá a víz. Útközben az ablaktörlő ütemes kattogását hallgattam, és a visszapillantó tükörből magamba fényképeztem a taxis szemét, homlokát, ahogy figyelte az utat. Ahhoz a panzióhoz képest, amelyben a feleségem szobát foglalt magának, a város másik felébe vitettem magam, egy nem kevésbé olcsó helyre.

Megérkezésem idején a rendőrségnek még mindig fogalma sem volt, merre keresse Kiefer urat. Õ sem adott magáról életjelet. A második lövöldözés után nem tért vissza a házhoz, levélben sem jelentkezett, és nem vette fel a kapcsolatot senkivel a városban. A rendőrparancsnok nem győzte védelmébe venni az embereit. A sikertelen kényszerárverés óta már hat nap eltelt, és ő még mindig csak azzal nyugtatgatta a város egyre türelmetlenebb és egyre kritikusabb közvéleményét, hogy a maguk részéről mindent megtesznek a nyomozás sikeréért, minden lefoglalt tárgyat alaposan megvizsgálnak, és mindenképpen el kívánják kerülni a további személyi sérüléseket. Ezen kívül azt is bejelentette, hogy Kiefer úr házában egész fegyverarzenálra bukkantak, maga a ház pedig szakszerűen és rafináltan át lett alakítva, hogy hosszú ideig, akár egy hétig is védhető legyen egy fegyveres konfliktusban.

Azon a napon, amelyen O.-ba érkeztem, a feleségem kiutazott M.-be. Ott lakott a család gyerekkorában, amikor még nem épült fel a B. és L. utca sarkán található ház. M. tulajdonképpen a városhoz tartozik, néhány száz lakójával mégis olyan, mintha különálló település lenne. A városi buszok idáig közlekednek. A buszállomás környéke, mondta később a feleségem, gyerekkora óta semmi sem változott. Az errefelé szokásos nyári hőségben a kerekek régen felgyűrték az aszfaltot, teknők keletkeztek rajta, amelyekben most olajos víz állt. Miután leszállt, a busz fekete füstöt böffenve átfordult az állomásépület mögötti széles placcra, a sofőr a lökhárító mögé nyúlva bezárta az ajtót, és csakhamar eltűnt az épületben. A feleségem egyedül maradt. Mélyen magába szívta a nedves, hideg levegőt, aztán átkelt az üres placcon. Tudta merre kell mennie. A házakat hamar magam mögött hagyta. Keskeny, meredek út vezetett fölfelé, a hajnali eső és a vízátfolyások csúszóssá tették a márgás, köves talajt. A keskeny utat mindkét oldalról sűrű erdő fogta közre, amelybe gyerekkorában farkasokat és medvéket képzelt, hallotta őket, érezte a jelenlétüket, pedig rókáknál, szarvasoknál és hiúzoknál félelmetesebb szörnyek itt nem eredhettek a nyomába. Óvatosan haladt. Az út alsó szakasza így kevésbé volt megterhelő, feljebb azonban egyre meredekebbé vált, egy helyütt egy ingatag pallóhídon is át kellett kelnie, míg eljutott oda, ahova akart. Megállt, és lenézett az előtte tátongó suvadás mélyére. Látta, amit látni akart. A busszal kora estére hozta vissza. Hirtelen olyan fáradtság tört rá, hogy már fél nyolc körül lefeküdt, és bár egyébként rossz alvó, most tizenkét órát egyhuzamban aludt.

A következő nap ki sem mozdult a szobából. Azt a könyvet olvasgatta, amelyből öt évvel ezelőtt írott levelében Kiefer tévesen idézte ezt a mondatot: „Gondolatban megölni mindent, amit szeretünk: ez az egyetlen módja annak, hogy meghaljunk.” A könyv írója bizonyos volt benne, hogy ami igazán valóságos ebben a világban, ahhoz nem kell és nem is lehet ragaszkodni, mert a ragaszkodás nem egyéb, mint a valóság elégtelen érzékelése. Az ember azért ragaszkodik valamihez, mert azt hiszi, ha megszűnik birtokolni, akkor maga a tárgy léte szűnik meg vele. Az életünknél jobban azonban nem ragaszkodhatunk semmihez, mert ha elveszítjük az életünket, minden mást is elveszítünk a világban. Kiefer úr, ez a kiválóan okos ember viszont mintha az élete árán is meg akarta volna őrizni a szülői házat. A könyv írójának bizonyára az lett volna róla a véleménye, hogy teljesen elvakította az elkeseredés. Pedig nem volt vak, ellenkezőleg, világosan látta, hogy a békésnek mondott állam erői, amelyeket kihívott maga ellen, lassúságuk és bornírt ostobaságuk dacára végül megfoszthatják őt maradék méltóságától, attól az egyedüli vagyontól, amelyhez Kiefer úr lázadása közben ragaszkodott. Ha nem tesz valamit ellenük, végül eltörlik indokait, értelmetlenné teszik szándékait.

Mert az őrültségnek is van méltósága, és bizonyos esetekben értelme is lehet. Megértettem, és éppen abból a mondatból értettem meg, amelyet az öt évvel ezelőtt írott levél tévesen, vagyis hát Kiefer úr szempontjából nagyon is helyesen idézett, hogy a szándéka hosszú ideje nem volt más, mint hogy tudatosan, sőt kihívóan hozzásegítse ezeket az erőket ahhoz, hogy még időben, vagyis akkor, amikor ő akarja, eltöröljék, megsemmisítsék őt, és ezzel megerősítsék érveit. „Gondolatban megölni mindent, amit szeretünk: ez az egyetlen módja annak, hogy meghaljunk.” Ez a helyes mondat. Kétségtelen, ha valaki képes ezt megtenni, egyszeriben minden akadályt félresöpör az útból. Hanem hát kérdés, hogy csakugyan el kell-e végeznünk ezt a hatalmas, kegyetlen munkát, éppen fokozhatatlanul elesett állapotunkban, ezt a tatár vérengzést? Még utoljára, búcsúzóul és kötelező jelleggel, mintegy üzemszerűen. Bár önmaga részvétele, hozzájárulása nélkül talán senkit nem bocsát útjára a halál, nem lehetséges vakon, bezárt fülekkel, öntudatlan elmével, zuhanásszerűen elmenekülni.

Ezek az erők azonban nem tudhatták, miért érdemli meg Kiefer úr valóban azt a büntetést, amelyet önmagára kiszabott. És azt sem, hogy számára ez volt az egyedüli lehetőség, hogy nyomorúságát anélkül törölje el, hogy be kellene vallania, ráadásul úgy, hogy mindebből talán valóban erényt kovácsoljon, és reményei szerint példát mutasson egy egész városnak. De bármennyire is elszegődhettem volna Kiefer úr prókátorának, nem tudtam elnyomni magamban a megvetést iránta, amiért ennyi idő után sem volt egyetlen engesztelő szava a húgának, ráadásul vele, éppen vele akarta elvégeztetni, amit kifundált.

Mert tudta, pontosan tudta, hogy a mondatot, „Megölni, akit szeretünk: ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradjunk.”, a feleségem most csak egyféleképpen értheti. Kiefer úr azt üzente, hogy a feleségemnek már akkor meg kellett volna ölnie őt, amikor először használta a testét, meg kellett volna ölnie őt, hogy eleven maradhasson, de ha akkor nem tette meg, mert gyönge volt, most mindenképpen meg kell tennie, most már nemcsak maga miatt, hanem Kiefer úrért is, sőt talán elsősorban őérte. Áldozattá akart válni, akire emlékeznek, akinek az ügye így talán igaz üggyé válik. Tudtam, hogy mindazon dolgok ellenére, amiket Kiefer úr tett vele, a feleségem nem fogja tudni megtagadni tőle ezt a befejezést.

Én azonban más véget szántam a történetnek. Sietnem kellett. Tudtam, hogy a feleségem még nem jelentette be a rendőrségnek, hogy a városban van, de hamarosan megteszi. Korábbi elbeszéléseiből, melyekkel gyerekkorának emlékeit osztotta meg velem, nem volt nehéz kitalálnom, hogy hol rejtőzhet Kiefer úr. Azt is tudtam, hogy két út vezet arra a helyre. Még aznap este fölkerestem a rendőrséget. A feleségem csak másnap reggel tett bejelentést. Azonnal kocsit küldtek érte, és bevitték a parancsnokságra. Azt mondta, meg akarja menteni Kiefer urat, mert csak egy váratlan és gondos rajtaütés mentheti meg őt attól, hogy újra tűzharcba keveredjék a rendőrséggel, amit bizonyára nem élne túl még egyszer. A nyomozást vezető parancsnok helyeselt. Másfél óra múlva úton voltak M. felé, ahová nagy erőket vontak össze. A feleségem nem azon az úton vezette a rendőröket a suvadás felé, amelyen előző nap megközelítette, hanem egy másikon, amely széles ívben megkerüli a suvadást, és pontosan belátható az aljában meghúzódó barlangszerű boltozat alól. Gyerekkorunkban, amikor indiánosat játszottak, a jenkik mindig ezen az úton közelítettek a táboruk felé, mert nem ismerték a titkos ösvényt, amely kevésbé volt belátható. Nem sejthette, hogy a bejelentésemnek köszönhetően egy osztag épen erről közelíti meg a suvadást. Amikor látótávolságba került a boltozatszerű bemélyedés, a parancsnok azt kérte, maradjon hátul. Pontosan tudta, melyik pillanatban fog eldördülni az első lövés. Kiefer úr lábon találta az egyik rendőrt. A következő percekben a hegy visszhangzott a fegyverropogástól. A szélesebb út felől közelítő rendőröknek azonban eszük ágában sem volt közelebb menni a suvadáshoz. Olyan helyen sorakoztak föl, ahol Kiefer úr láthatta őket, de nem tehetett bennük több kárt. Eközben egy kisebb csapat hátulról közelítette meg a rejtekhelyét. Egyszer csak csönd támadt. Körös-körül elnémult a hegy.

Azokban az években, amikor nem volt a szeme előtt, a feleségemnek minden nap minden lehetséges szerencsétlenséget fel kellett volna idéznie magában, minden nap gondolnia kellett volna arra, hogy a bátyja már nem él. Magában megölte, vagy legalábbis azt hitte, hogy megtette, mintha egy tükröt tört volna össze, amelybe soha többé nem akart beletekinteni, de az életében, a puszta életében épp oly biztos volt, mint a magáéban. És most ott fekszik a boltozat alatt, ahová gyerekkorukban húzódtak, gondolta. Megtörtént, amire vágyott. Önmagát is meglepte azzal, hogy boldog volt, amiért ebben rá számított, az ő kezéből várta a halált, mint egy meg nem érdemelt, végső ajándékot. A holttestet nem akarta látni. Nem volt rá szüksége. Egyedül indulta vissza az M. felé vezető úton.

Csak másnap reggel értesült róla, hogy a terv nem sikerült. Az újságok címlapja hatalmas, kövér betűkkel adta a város tudtára, hogy a hatvanhét éves matematikatanárt előző este sikeres rendőrségi bevetés során őrizetbe vették. A cikkek azt sem felejtették el megemlíteni, hogy az elfogásban egy nő volt a rendőrség segítségére. Továbbá azt sem, hogy az akció során Kiefer úr csak könnyebben sérült meg, megharapta egy kutya. A cím alatt minden újság ugyanazt a képet közölte. Félig hátulról, félig oldalról mutatták Kiefer urat, az arcából alig látszott valami, de mintha mosolygott volna.

Amikor a feleségem hazaérkezett Cavaillonba, napokig hallgatott. Én természetesen nem unszoltam, és egyetlen szóval sem árultam el, hogy O.-ban jártam. A rendőrségtől és az államügyészségről sem keresett bennünket senki. El voltak foglalva magukkal. Az államügyész kezdettől fogva példásnak minősítette a rendőrség szakértelmét, a türelmes nyomozó munka teljes sikeréről számolt be. Másnap már akadt olyan, aki megemlítette, az igazgatási és a szociális szerveknek már évekkel korábban veszélyjelzéseket kellett volna leadniuk, amikor minden kétséget kizáróan szembesültek Kiefer úr kényszerképzeteivel. Továbbá azt is megjegyezték, hogy ha a rendőrség akart volna, már az első napon véget vethetett volna a drámának, igaz, akkor alighanem egy hullaszállító autóra is szükség lett volna. Más újságok arról írtak, hogy a közös aggodalom közelebb hozta egymáshoz városunk lakóit. Közben a B. és az L. utca környékére visszatért a nyugalom, az óvodákban és az iskolákban visszatért az élet a rendes kerékvágásba.

Mindeközben én türelmesen kivártam, amíg a feleségem maga kezd a bátyja elfogásáról beszélni. Furdalta a lelkiismeretét, amiért nem sikerült olyan befejezéshez hozzásegítenie, amilyet szánt magának. A bátyja minden bizonnyal úgy gondolta, hogy együtt kellett volna maradniuk az apjuk halála után is. Mindkettejükben ő folytatódott, és elmetszette bennük minden egyéb folytatás útját. A húga mégis valami olyasmit akart, ami túl volt rajtuk. Egyszerűen elment. Jött egy francia, és mintha megtehette volna, kilépett a közös sírból. Mert az a ház a közös sírjuk volt. És ő akkor elmerült a sötétségben, a ház sötétjében, öregedő testének sötétjében, az emlékek sötétjében, és ebben a sötétségben nem volt többé idő.

És te? – kérdeztem a feleségemet. Nem válaszolt.

Az újságokból azonban most már együtt követhettük nyomon az eseményeket. Megtudtuk, hogy Kiefer úr nem tart igényt ügyvédre. Nincs rá pénze, nyilatkozta lakonikusan, majd hozzáfűzte, az esete rendkívül bonyolult, hosszú előtörténete van, amelyről a teljes igazságot csak ő ismeri. A hatóságok mégis kijelöltek számára egy védőt, akivel a későbbiekben maradéktalanul meg volt elégedve, nem kaphatott volna jobb segítséget ahhoz, hogy eligazodjék a jog útvesztőjében. Ettől azonban nem nőtt meg a hajlandósága, hogy együttműködjék a bírósággal. A menekülés és a rejtőzködés körülményeiről semmit sem volt árult el. A magánzárkában viszont jól érezte magát, hisz amúgy is magának való ember, a börtön más lakóival pedig így is naponta háromszor találkozhatott. Elfogása óta nagyon érdekes emberekkel ismerkedett meg. A vizsgálati fogságot olyan egyszeri alkalomnak tekintette, amely, még ha nem is önként választotta, remek lehetőséget nyújt neki, hogy megismerkedjék társadalmunk ismeretlen oldalával, és amint egy újságíró kérdéseire válaszolva közölte, ezt az élettapasztalatot fontosnak és hasznosnak értékeli.

Miközben ezt olvastuk, mindkettőnkön elhatalmasodott a csalódottság. Úgy éreztük, Kiefer úr becsapott bennünket. A feleségem kettejük történetének megértését és fájdalmát hiányolta a szavaiból, én pedig lázadásának igazságát, az őrültségnek tűnő bátor eltökéltséget. Azt az erőt, amelynek bármilyen mély emberi nyomorúság és bomlás volt is a forrása, képes volt, ha rövid időre is, megakasztani a hétköznapok gőzhengerét. Képes volt továbbgondolkodásra kényszeríteni, és igen, bármily szerencsétlen, bomlott elméjű ember is volt Kiefer úr, abban, amit tett, számomra mégis kifejeződött az igazságosság és a könyörület abszolút igénye.

Ekkor bevallottam a feleségemnek, hogy én tehetek a terve kudarcáról, miattam nem végződött halállal Kiefer úr elfogása. Nem akartam, hogy ezzel a befejezetlen lázadással könnyedén és dicsőségben szabaduljon meg az életétől. Tegyen előbb bizonyságot lázadásának komolyságáról. A feleségem azonban meggyőzött, hogy ezt nem várhatjuk tőle. Lám, meg van elégedve az elhelyezésével. A bíróságon pedig minden valószínűség szerint bohócot fog csinálni magából, hogy aztán pszichiátriai kezelés alá helyezzék, és diliházba csukják. Eldöntöttük, hogy helyre hozzuk a tévedésemet. Tudtuk, hogy Keiefer úr súlyos mogyoróallergiában szenved. A feleségem meggyes süteményt készített, amit szeretett, és tett bele egy kevés mogyoróreszeléket. A kézbesítést én vállaltam magamra. Újra elutaztam O.-ba, és engedélyt kértem a meglátogatására. Jóllehet az előírások ezt nem tették volna lehetővé, tekintettel a kézre kerítésben vállalt szerepemre, az ügyész engedélyezte a látogatást.

Ekkor találkoztam életemben először Kiefer úrral. Jelentéktelen idős úrnak láttam, nem gyakorolt rám mély benyomást. Átadtam neki a süteményt, mint a húga küldeményét, és eljöttem. Két nap múlva olvastuk az újságban, hogy Kiefer úr öngyilkos lett a zárkájában. Tudtuk, hogy ez nem igaz. A halál valódi oka csakis fulladásos allergiaroham lehetett, de ha ez kiderül, a rendőrséget is felelőssé tették volna, amiért engedélyezték a látogatásomat. Az öngyilkosság híresztelése arra is alkalmas volt, hogy Kiefer úr maradék hitelét is lerombolja.

Ám néhány nappal később, november 10-én a helyi újságban megjelent Kiefer úr utolsó levele, amelyben reményét fejezte ki, hogy a szeptember elején történteket O. minden lakója állampolgári leckének fogja tekinteni, és okul belőle. Kifejtette, hogy a fennálló társadalom ma már a puszta életet sem garantálja a munkanélkülieknek, a betegeknek, a kirekesztett etnikai és más bűnbakcsoportoknak, a nyomorgó falvak lakónak, a nyugdíjasoknak, a diákoknak és az eladósodottaknak. A margóra szorítottaknak maguknak kell kivívniuk szabad emberekként elvitathatatlan méltóságukat. Az ő lázadása erre próbálta felhívni a figyelmet. Mert ha az állam elvitatja a nyomorultaktól a pozitív erkölcsiség jogát, és azt csak a kiváltságosok számára tartja fönn, akkor a végzet, azaz a tőke által kirótt értéksorrendet csakis a szubjektivitás, az autonómia lázadása bonthatja fel. A küzdelem nem ádáz lesz, nem undok, nem torz, hanem szép.