A majom odahozta nekünk az ennivalót – mondta apám, majd kis szünet után –, és egy könyvet. – Most következett, mint mindig, a hosszabb hatásszünet. – Ez az első tudatos emlékem. – Az enyém is. Nekem ugyanis nincsenek más emlékeim, csak az apáméi és a nagyszüleimé – azok után, amiket végigcsináltak és elmeséltek, az, amit én magam éltem át, nem tarthatott számot maradandó jelentőségre. S unos-untalan emlékeztettek rá, hogy adjak hálát a sorsnak, amiért a világégés után kezdődött életemben nem kellett semmilyen megrázkódtatást átélnem. Az „átélni” a családunkban rendre a kényszert sugalló „kell”-lel együtt fordult elő, s akinek szerencséje volt, annak nem kellett.

Mindenki apámra meredt. El nem tudtam képzelni, hogy még egyszer sem hallották ezt a történetet; azt tudniillik, hogyan élte túl a szüleivel a háború utolsó évét – az amszterdami állatkert csimpánzketrecében elrejtőzve. Annyiszor elmesélte már ezt a történetet.

A nagyapám temetését követő halotti toron ültünk. Nagyszüleim már 1934 elején átköltöztek Dortmundból Amszterdamba a nácik miatt; apám itt látta meg a napvilágot 1939-ben, született holland volt tehát; az akkor még szabad Hollandiában született. A nagyszüleim nagyon gyorsan asszimilálódtak, és büszkék voltak rá, hogy hibátlanul beszélik befogadó országuk nyelvét, még ha közben változatlanul Heinét és Schillert olvastak is, és ha maguk közt voltak, időnként Heine vagy Schiller nyelvén beszélgettek. Nagyapának szakmai téren is hamar sikerült gyökeret eresztenie. Mindig azt mondta: – Németországban születtem, de Hollandiában leltem meg a hazámat.

Apám azonban kétes esetekben mof volt, sablon-német. Halotti tor; ezt Amszterdamban gyakorlatilag nem ismerik. Nem mintha kivetnivalót találnék ebben a hagyományban, csak nem a miénk. Zsidóként süvetülésre¹ invitálhatta volna a vendégeket, amszterdamiként koffie met cakere. Csakhogy apám a Karinnal, egy Paderbornból való német nővel kötött házassága folytán végképp a seholban landolt: sehol nem volt többé otthon; egy amszterdami zsidó mof, se nem amszterdami, se nem zsidó, se nem német. „Halotti tor” – erre a hollandoknak még szavuk sincs, én legalábbis nem ismerek ilyen szót. Jaap barátom egyszer azt kérdezte tőlem, netalán a hullákat fogyasztják-e el ilyenkor a németek. Karin – kamaszkorom óta nem hívom anyámnak – azt mondta, mégiscsak szép az, ha a család és a legszűkebb baráti kör a temetés után leül együtt enni és inni; az elhunytról beszélgetve mintegy életre keltik őt, s egyben erőt merítenek abból és ahhoz, hogy az élet, akárhogyan is, megy tovább. Szép és nagyon emberi dolog ez, vélekedett, még ha nem holland szokás is. Mit tud ő arról, mi az, hogy emberi?

Szóval halotti tor. Az „Amsterdommertje” nevű étteremben a Govert Flinckstraatban. Apám az egész vendéglőt lefoglalta, az asztalokat egyetlen nagy asztallá tolták össze. Nagyapa utolsó hónapjaiban, nagymama halála után minden este idejárt vacsorázni. Nem is lehetett vele máshol találkozni, egyedül itt. Eladta a házat, ahol a nagymamával éltek, és egy kis apartmanba költözött a Govert Flinck utcában. – Ezzel jobban elboldogulok – mondta. – Minek kéne nekem egy egész ház? – Az apartmanban azonban egyáltalán nem akart már látogatót fogadni. Már azt gondoltuk, riasztóan elhanyagolja a lakását, soha nem takarít, satöbbi, de nagyot tévedtünk. Nem hagyta el magát.

Az „Amsterdommertje” falán ezen a napon egy polaroid-kép függött, amely itt készült nagyapáról. A két vastag szemöldök a rá annyira jellemző tágra nyílt szemek fölött. Ez volt ő. A fotó alsó szélén ez állt: „H (Harry) Rozenboomnak”, mellette a felvétel három hónaposnál is frissebb dátuma. Az elkerekedett szemek. A kis pult mögött a sarokba támasztva a kék-fehér izraeli zászló. Ennek semmi köze nem volt nagyapához; a tulaj a „zsidóklub”-ként emlegetett Ajax Amsterdamnak szurkolt.

– Ez az első tudatos emlékem – mondta apám.

Épp hogy betöltötte akkor az ötödik évét, de már fél éve élt az amszterdami állatkert majomházában megbújva, úgyhogy se meg nem lepődött, sem félelmet nem érzett.

– Teljesen normális dolog volt: a majom hozta nekünk az ételt.

Olyan szokatlan, hogy az ember nem tudott hova lenni a csodálkozástól… – és már ő is mondta:

– Olyan szokatlan, hogy az ember nem tudott hova lenni a csodálkozástól, csak az volt, hogy Kosheeba, a csimpánz, egy könyvet is hozott. Letette elénk a pléhedényt és habogott. Monoton ugatásnak hangzott, csak hát az ugatásról a kutyák jutnak eszünkbe, nem az emberszabású majmok, úgyhogy mondjuk inkább azt: habogott. Anyám fölült és utánozni kezdte; én azonnal csatlakoztam. Ha egy em hangot vibráltatunk a gégefő mögött, összepréseljük az ajkunkat, majd hirtelen kinyitjuk a szánkat, az nagyjából úgy hangzik. Én máig is tudom. – Meg is mutatta. Komikus volt, nevetséges volt, de senki nem nevetett. Kortyolt egyet a borból. Sokat ivott. Az esték otthon kibírhatatlanok voltak: Karin lefeküdt, apám azonban kitartóan tovább ivott, és kurrogott és ugatott, mint egy majom. Alapjában véve majom volt. Maradt. Amilyen gyorsan csak lehet, szabadulni akartam ebből a ketrecből, úgyhogy az iskola befejezése után rögtön elköltöztem hazulról.

A nagyszüleim nem akartak az akkori időkről mesélni. Nagyapa egy ezt firtató kérdésre egyszer azt mondta, ’45 tavaszán kiestek bizonyos szakaszok az emlékezetéből. Apám viszont kisgyerekként a majmokhoz került; majommá tették.

– Azt hiszem, még ma is tudnám utánozni a bíborfejű lóri rikoltását, amely mindig áthallatszott a madárház felől. – Ez meg mi volt? Ez új volt számomra; apám eltért a történet szokásos sémájától. Máskor itt mindig a bundák következtek; hogyhogy most ezzel a papagájjal jön? – A madarakat közvetlenül a majmok mellett helyezték el az állatkertben, és ez a „khiráá” az éles és metsző ááá-val a végén a velejéig hatolt az embernek; hátborzongató volt. Egyszer utánoztam, annak idején, a majomházban, merthogy újra meg újra hallottam; pont úgy utánoztam, ahogy a szüleimtől hallott szavakat vagy mondatokat – akkor apám betapasztotta a számat. Reszketett és olyan erővel nyomta a számra a tenyerét, hogy azt hittem, kiköpöm utána az összes fogamat. Milyen sokszor hallottuk ezt a rikoltást! Olyan volt… olyan volt… mint egy kihelyezett félelemkitörés, egy rikoltás helyettünk, a mi nevünkben.

Apám ivott még egy korty bort. Az asztalnál ülők mind rámeredtek. Miért lelte vajon ekkora örömét abban, hogy majom legyen, hogy az őt a többi, normális életutat bejárt embertől elválasztó láthatatlan rács túloldaláról bámulják? És hogyan volt…

– És hogy volt azzal a madárral? – kiáltottam.

– A könyv! – mondta Piet van der Heerde, nagyapa egykori üzlettársa. – Honnan szerzett a majom könyvet?

Apám rám, majd van der Heerdére nézett.

– A könyv – mondta. – Igen, a könyv. Bizonyosan fölért egy mentőkötéllel. Mindig azt mondom, nem véletlen, hogy ezzel a nappal kezdődnek a felidézni tudott emlékeim. Amikor Kosheeba a könyvet hozta. Szóval ott állt előttünk a bádogtálkával és a könyvvel. Apám először fekve maradt, meg se moccant. Akkoriban csak így ismertem: az oldalára dőlve összegömbölyödött beteg állat; lábait felhúzta, arcát a két ökle mögé rejtette, hogy csak a koszos szakálla és egy filcesen összetapadt hajcsimbók látszott belőle a fekete prémkabát fölött. Nem hiszem, hogy abban az időben különbséget tudtam tenni majmok és emberek, Kosheeba, a szüleim és saját magam közt, mint két különböző faj, állat és ember között. Anyám a majmokra mindig azt mondta: az állatok, azt viszont sose mondta: mi, emberek. Tehát mindannyian állatok voltunk. Apám és anyám bundát viseltek, amelyet szinte soha nem vetettek le.

Azzal folytatja vajon, hogy a nagyapám a háború előtt szűcs volt? És hogy utána soha többé nem folytatta ezt a mesterséget? Nem.

– Anyám oposszumbundája, de apám nerce sem nagyon különbözött a szememben a majmok szőrzetétől. Én egy vastag csimbókos prémdzsekit hordtam akkor, barna báránybundából, amely azonban időközben teljesen fekete lett a mocsoktól. Felnőttekre való dzseki volt, nekem túl nagy; gyakorlatilag kabát. 44 telén a majomházban óriási hasznát láttam. Amikor el kellett hagynunk az Uilenburgerstraat-i házunkat, anya egyszerűen rám adta a legmelegebb dzsekit, amit talált. Sürgetett az idő, és csak azt vihettük magunkkal, amit a testünkön viseltünk. Semmi bőrönd, semmi táska, mondta Max, öltözzetek föl melegen. Max, a szomszédunk, állatgondozó volt az állatkertben, ő volt a megmentőnk. Anyám nem tudhatta, meddig kell majd a búvóhelyünkön maradnunk, olyasmit kellett tehát fölvennem, amit nem növök ki egyhamar. Van egy fénykép, amely apámról, anyámról és rólam készült, közvetlenül a felszabadulás után. Úgy állunk ott a koszos bundáinkban, mint akik majomjelmezbe bújtak. Anyámnak még húsz évvel később, amikor elkértem tőle magamnak a fotót, akkor is kínos volt, hogy a képen szalmás a fejem. Szalmafej. Legalább a szalmát kisöprögethettem volna a hajamból, mielőtt a fényképész lencséje elé álltunk, s anyám szemrehányásokat tett magának, amiért nem gondolt erre. Akkor ismét az a mondat jött a szájára, amelyet annyiszor elmondott apámnak a majomházban. Nem hinném, hogy csal az emlékezetem; már akkor is rendszeresen azt mondogatta apámnak: – Az embernek nem szabad elhagynia magát!

Felszolgálták az ételt. Attól tartottam, valami savanyúkáposztásat kapunk, de lazacos omlettet hoztak. Apám ivott, megvárta, amíg mindenki megkapja a maga tányérját, majd folytatta:

– Kosheeba letette elénk a pléhedényt, mi anyámmal fölültünk, apa nem mozdult; elhagyta magát. A könyvet azonban a majom továbbra is a mancsában tartotta, ide-oda forgatta, és éles kiáltásokat hallatott. Úgy hangzott, mint a csiripelés, de a madarakra mondjuk, hogy csiripelnek, maradjunk tehát annál, hogy nevetett. Éhes voltam, és legszívesebben azonmód nekiestem volna a tálkának, csakhogy ott volt a levegőben az izgalom a könyv miatt, még ha az abban a pillanatban nem is volt könyv, csak egy zsírpapírba betekert kis csomag. Úgyhogy egyszerűen csak ültem ott némán és figyeltem, mert éreztem anyám feszült várakozását (aki most szintén nem szólt egyetlen szót sem), és láttam, milyen izgatott Kosheeba. A csimpánz kicsit megbökte apámat, leejtette elé a csomagocskát, és komótos, de táncosan könnyű léptekkel otthagyott minket. A tulajdonképpeni ketrechez vezető átjáróban megállt, visszanézett ránk egy már-már végtelennek tűnő pillanatig, mi azonban mozdulatlanok maradtunk, ő pedig eltűnt a tiltott zónában. Oda, ahol az állatkert látogatói megláthattak volna, nem mehettem; anyám nagyon feldühödött, ha arrafelé másztam vagy tettem egypár lépést abba az irányba; visított, mint Kosheeba, amikor épp agresszív volt – mondjuk így: szigorúan visszaparancsolt. Abban a folyosóban bújtunk meg, amelyen keresztül a gondozók megközelítették az egyes ketreceket. Kizárólag éjjel és csak a szüleimmel együtt bújhattam át a külső kifutóba szolgáló nyíláson, vagy mehettem végig a folyosón a konyhába, s onnan a szabadba. Ilyenkor apám azt mondta: – Levegő! – Anyám pedig: – A csillagok!

Erre a részre mindig vevő volt a hallgatóság. Az embereken meghatottság és megindultság vett erőt. Senki nem tudja elképzelni, mit jelent hónapokig egy majomházban elrejtőzve élni. Még én, egy majom fia, sem tudom elképzelni. Ha összeadjuk az összes állatkertlátogatásom időtartamát, az órákat, amelyeket az éves állatkerti bérlettel a zsebemben egyetemistaként elálldogáltam a majomketrec előtt, leszögezhetjük, hogy hónapokat töltöttem az állatkertben – s így sem tudtam elképzelni. És minél kidolgozottabb és hatásosabb lett az idők folyamán apám elbeszélése, annál valószerűtlenebb és elképzelhetetlenebb lett, amit elmondott.

Apám bólintott, és szótlanul a tányérjára koncentrált. Nem hatásszünet volt: kihűlt az omlettje. Mindig viszolyogtam attól, ahogyan eszik. Bármi került is az asztalra, gyorsan és gépiesen apró darabokra vágta, majd félretette a kést, hogy a villájával mindent a szájába lapátoljon.

– Tulajdonképpen mit kaptatok enni ott… szóval akkor? – kérdezte van der Heerde felesége, Remke.

– És a könyv! – kiáltotta Nelleke. – Miféle könyv volt?

A családban az a szóbeszéd járta, hogy Nelleke valamikor nagyapa szeretője volt. Felszolgálónőként dolgozott a „Café Bouwman”-ban, ugyanabban a házban, amelyben nagyapa és van der Heerde irodája volt. Befektetési tanácsadók voltak, ezeket nagyapa „biztonságok”-nak mondta, „biztonságok”-kal kereskedik, mondogatta, és a Nellekéhez fűződő „viszonya”, ha mindenáron annak akarjuk nevezni, valójában üzleti természetű volt, és csak azután kezdődött, hogy Nelleke fölmondott a kávéházban, mert hozzáment egy másik törzsvendéghez, Meneer Attilához, az 56-os magyar menekülthöz, aki azután Amszterdamban csinos vagyonra tett szert gyémántkereskedőként. Meneer Attila apró termetű, elegáns emberke volt, sűrűn egymás mellé húzott tusvonalkáknak ható fekete hajjal és Errol Flynn-típusú, kínos gonddal ápolt bajusszal. Selyem díszzsebkendőinek színe azonos volt az aktuálisan viselt nyakkendőjéével, s alighanem ő volt az utolsó ember a nyolcvanas években Amszterdamban, aki zsebórát hordott. Az egyik szeme feltűnően nagyobb volt a másiknál, állítólag a nagyítóüvegtől, amelyet a gyémántok vizsgálása céljából fél szemét folytonosan hunyorítva állandóan a szemén viselt. Egy idő múltán nem tudta többé egészen kinyitni ezt a szemét. Aki csak találkozott Attilával és Nellekével, mindenki úgy látta őket, hogy a törékeny kis férfi apró mancsát nála jó két fejjel magasabb felesége jókora pracliján nyugtatva ül az asszony mellett, és szünet nélkül cirógatva ilyeneket mondogat neki:

– Te vagy mindenem ezen a világon, drágám! – „Drágám” két évvel később megözvegyült, nagyapa pedig segített befektetni örökölt vagyonát. Nelleke azóta jól él a megtakarításaiból.

Amikor nagymama végül ágyhoz kötött beteg lett, Nelleke rendszeresen látogatta, órákig beszélgetett vele (Isten tudja, miről), és fölolvasott neki. A nagyi szerette Harry Mulisch könyveit; azt mondogatta:

– Csak két férfi van, akit megértek – mármint Harryt!

Szóval nagyapát és Mulischt.

Nagyapa nem beszélt sokat, Harry Mulisch viszont sokat írt, és Nelleke a teljes életművét felolvasta nagymamának. Még a Wilhelm Reichről szóló könyvét is. A szexualitást mint az életerő forrását tárgyaló résznél az akkor már moribundus nagymama, így mesélte Nelleke, fáradt mosollyal megjegyezte:

– Ez a Reich nyilván tud valamit az életről. De fogalma sincs a túlélésről!

– A könyv! – kiáltotta tehát Nelleke. – Igen, a könyv! Hogy volt a könyvvel? – firtatták hangosan a többiek. – Hogyhogy a csimpánz egy könyvet is hozott? – Apám a fölvagdalt omlettjét lapátolva fölemelte a bal kezét. Türelem, jelezte, mindjárt folytatja.

– Csak sorjában – mondta teli szájjal. – Szóval hogy mi volt a takarmányunk?

Takarmányunk! Nyilván jópofának tartotta a kifejezést. Ironikusnak. Csakhogy nevetséges volt. Kivált az ez után elmaradhatatlanul következő idétlen szójátékának bevezetéseképpen. „Gombóc és knédli”, fogja mondani mindjárt; ez volt a táplálékuk, illetve a takarmányuk. Azután megvárja a csodálkozó reakciókat, s ha netán elmaradnának, helyettük Karin fogja megjátszani a csodálkozást:

– Micsoda?? Gombóc és knédli? Jiddis specialitások a majomházban? – Ezután apám elmagyarázza, mi is volt az a bizonyos gombóc a majomházban. – Apám lenyelte az utolsó falatot, a tányérjára ejtette a villát, eltolta maga elől a tányért és böffentett. Karin bocsánatkérően mosolygott. – Gombóc! – mondta apám. – Igazában mindennap gombóc volt! És knédli!

Most nagyon vágytam Mirjam, a feleségem közelségére. Olyan szívesen összenéztem volna vele. Talán a néma cinkosság az igazi szerelem. Másfelől: mi másra rendezkedett be Karin apám mellett?

Mirjam már kora reggel iszonyúan émelygett és rosszul volt. Kávéztunk, majd megevett egy heringet. Heringet reggelire? – Most ez kell! – mondta, majd kisvártatva eltűnt a fürdőszobában, én pedig hallottam, hogy hány, hogy vonaglik és öklendezik.

– Túl hamar hánysz – kiáltottam be neki a fürdőszobaajtón át –, nem okádhatod ki előre a halotti tort! Hé!

Ez volt a két, jóindulattal elsimított kis botrány a temetésen: hogy Nelleke eljött, Mirjam viszont nem jött el.

– Gombóc!? – Knédli!? – kiabálták az asztal körül. A dolog ezúttal is működött.

Én véresre haraptam a jobb mutatóujjam körömágyán a bőrt; most szívogattam és rágcsáltam, mintha bizony harapdálással el tudnám tüntetni a sebet. Természetesen csak rosszabb lett. Véres lett az ajkam.

– Igen, gombóc – folytatta apám. – Mindennap azt kaptunk. Tulajdonképpen egy egytálétel volt. Volt a konyhában egy nagy kondér, amibe minden, ami csak ehető volt, belekerült, zöldség, hús, fűszerek, növények, például csalán is, gabonafélék; ezt mindent válogatás nélkül beledobálták és együtt főzték. A végén kásás lett, összesűrűsödött, sűrű masszává állt össze, amelyben minden össze volt keveredve. Hagyták kihűlni, aztán a gondozók kézzel egyszerűen golyókat formáltak és nyomkodtak belőle, gombócformákat. Etetéskor ezeket a golyókat kapták a majmok; kényelmesen harapdálhatták őket a markukban tartva. A kaja természetesen nem lehetett folyékony – talán kanállal esznek a majmok? Na ugye. De külön-külön sem lett volna értelme megfőzni a nyersanyagokat, tehát kvázi főételt adni köretekkel – tiszta sor. Így aztán minden étkezésre ezeket a golyókat adták. De nemcsak a majmoknak; ezt ették maguk a gondozók is, és persze mi is. Max a családjának is vitt haza belőlük. Merthogy semmi egyéb nem volt akkor, 44 ínséges telén!

– És hogyhogy az állatkertben volt még zöldség meg gabona… s nem azt mondtad, hogy még hús is? – kérdezte van der Heerde, a felesége pedig: – Emberek haltak éhen Amszterdamban, de az állatokat ellátták élelemmel? – Mevrouw van der Heerde jó húsz évvel fiatalabb volt a férjénél, de ódivatúan ondolált hajával és konzervatív kosztümjeivel sikerült elérnie, hogy ő is olyan idősnek, csak éppen jobb karban lévőnek látsszon. Ujjai idegesen babráltak nyakéke gyöngyeivel.

– Gyerekként ezt nem tudhattam akkor. Azt se tudtam, hogy emberek haltak éhen a városban. Nekünk a majom hozta az ennivalót.

Ez most az én pillanatom volt. A hozzájárulásom apám biográfiájához. Hogy minderről gyerekként nem tudhatott, azt elfogadtam. Fölháborított viszont, hogy később sem volt soha kíváncsi rá, milyen körülményeknek köszönhette a szüleivel együtt a túlélésüket. Még diák voltam, és az iskolában igen drasztikus leírásban ismerhettük meg annak az ínséges télnek a történetét. Utána pontosan ugyanezt a kérdést tettem föl apámnak: Hogyhogy az állatkert állatait tudták etetni, miközben emberek haltak éhen? Akkor már csaknem fél évszázad telt el apámék felszabadítása óta, s ő akkor is pontosan ezt válaszolta: Gyerekként ezt nem tudhatta.

És nem is akarja tudni?

– De igen!

Akkor miért nem próbálta kideríteni?

Akkoriban apámnak még feltűnően nagy, akárha a rémülettől tágra nyílt szemei voltak. A szemét és arca szemkörnyéki részét a nagyapámtól örökölte. Hosszan nézett rám, s végül azt felelte: – Élnem kellett az életemet.

Most azt mondta: – De honnan volt ennivalója a majomnak? Jó kérdés! Nos, ezt Max derítette ki. A fiam, Max! – Rám mutatott és kérdőn nézett rám. Teljesen megduzzadt a szemhéja az ivástól, párnázott peremű résekké szűkültek a szemei; mostanra a nagyapával való minden hasonlóságát elveszítette.

Megráztam a fejem. Mesélje csak el ő. Elvégre az ő története. Amit én nyomoztam ki, az is az ő története.

– A háború alatt az állatkert igazgatója egy svájci figura volt – mondta apám –, úgy hívták… ejnye, mi is volt a neve?

Mindenki engem nézett. Hát csak nem tudta megállni! Arra kényszerített, hogy bemásszak mellé a ketrecbe és vele rikácsoljak. – Semier – mondtam még mindig az ujjamat szopogatva. – Doktor Armand Semier!

– Az, az. Szóval Semier. Svájciként privilegizált helyzetben volt a megszállókkal szemben. Mondhatni, háborús jelentősége volt a személyének, mégpedig két okból. Egyrészt mert semleges svájci állampolgár létére együttműködött a nácikkal, ahelyett, hogy hazament volna Svájcba, másrészt mert az állatkert fennmaradásáért folytatott küzdelme a nácik érdekét is szolgálta: nem volt már semmi egyéb, amivel úgy, ahogy, még fenntartható volt a jó hangulat a Wehrmachtnál és az SS-nél. Mármint szórakozás. Mozi, prostituáltak és az állatkert. Főleg a német katonák jártak az állatkertbe. Vannak olyan fényképek…

Rám nézett. Bólintottam.

– …ahogy ott állnak a csimpánzketrec előtt, és nevetnek a mókás majmokon – s közben persze fogalmuk sincs, hogy hátul, a kifutó mögött zsidók rejtőznek.

– Ti!

– Igen, mi. De mások is. Volt vagy egy tucat rejtekhely az állatkertben. Semier küzdelme az állatok megmentéséért körülbelül kétszáz zsidó életét mentette meg…

Megint rám nézett. Bólintottam. Igen, apa!

– …miközben odakint az emberek…

Apám most a Genevernél tartott. Töltött magának, és továbbadta az üveget. Vörös és nedves volt a szeme. Hogyhogy „zsidók”-ról és „emberek”-ről beszélt, mintha két különböző fajról lenne szó? Azt akartam… arra gondoltam… nem: hirtelen úgy láttam, hogy talán mégsem az alkoholtól van úgy bedagadva a szeme, hanem mert olyan hatalmasak a könnyzacskói, és azok préselik résnyivé össze a szemét. A könnyzacskói ténylegesen – könnyzacskók. Nincs ember, aki képes lenne annyit sírni, amennyi könnyet apám elraktározott. Ezt most egyszerre világosan láttam. Sajnálta magát, tudott sírni, ezt tudtam – no de ennyit?

Apám nyelés után folytatta:

– …miközben odakint éhen haltak az emberek. Mindent, amit a németek nem maguk fogyasztottak el, az állatkertbe vittek. A boltokba semmi sem jutott. Minden az állatkertnek ment. A svájci igazgató elérte, hogy így legyen. Az állatkertben pedig minden szabad felületen, minden eredetileg füves térségen, minden földsávon zöldséget és krumplit termesztettek, és a növények pompásan is fejlődtek a ketrecekből származó trágyának köszönhetően. És amikor már ez sem volt elég, Semier úgy döntött: ha nem tudja az összes állatot megmenteni, egy részüket kényszerűségből föláldozza, a többiek túléléséért. Apránként levágatta tehát a patásokat és a növényevőket, hogy táplálni tudja a ragadozókat. Ezért volt még hús is az állatkertben azon az ínséges télen.

– Hát evvel van némi gond! – mondta van der Heerde.

– Mivel? – kiáltotta valaki. – Mivel van gond?

– Ez a svájci fickóról szóló történet azt bizonyítja vagy látszólag azt bizonyítja, hogy a kollaboráció a nácikkal célravezető és hatékony volt, s ezáltal…

– És ha nem kollaborációnak, hanem szubverziónak hívod? – szúrta közbe apám. Frappáns válasz, gondoltam.

– Semmi probléma! – mondta van der Heerde.

– Nem is ez a probléma! – mennydörögte Paul. Paul da Costa a Snoga, a zsinagóga kántora és a család barátja volt.

– Ez az állatkertigazgató azt csinálta, amit a zsidótanács – folytatta Paul. – A zsidótanács karikatúrája volt. Felelős volt az állatkert állataiért, és a nácikkal együttműködve el kellett döntenie: ezek a vágóhídra mennek, hogy a többiek esetleg megmenekülhessenek. Nem azzal van a bajom, hogy levágták az állatok egy részét, hanem hogy ez ebben a történetben úgy hat, mint a legbrutálisabb lelkiismereti dilemma paródiája, amellyel emberek egyáltalán szembesülhettek. Hogy ezáltal nemcsak vadállatok maradhattak életben, hanem néhány zsidó is; korántsem lehetetlen, hogy a svájci igazgató tudta nélkül… igaz is: tudott róluk egyáltalán? Hogy a gondozók embereket bújtattak a ketrecekben? Akárhogyan is: ez teszi a dolgot – hogy is mondjam? – olyan iszonyatossá, mert… igen, mert ez egy animális karikatúrája a zsidók végletes kiszolgáltatottságának!

– De hát ez abszurd! – kiáltotta Nelleke. – Hogy hasonlíthatod ezt a két dolgot egymáshoz?!

– Mindent össze lehet hasonlítani! – ragaszkodott a véleményéhez Paul. – Ha vannak bennük közös vonások!

– Mindenesetre, – mondta apám, – a könyv, amit… szóval a könyv…

– Szerintem igaza van, – vélte Mevrouw van der Heerde. – Felejtsük el most egy kicsit a bújtatott zsidókat, és nézzük csak az állatkertigazgató helyzetét…

– Felejtsük el? Felejtsük el az életveszélyben bujkáló zsidókat?!

– És a halottakat?

– Soha többé ne emlékezzünk? De Remke!

– Ezt egy szóval sem mondtam! Csak azt akartam mondani…

– Naszóval: a könyv! – kezdte újra apám. – A majom… – Kiitta a pálinkáját. Úgy láttam, valósággal izzik; mélyvörös volt az arca. Olyan feszesek voltak a könnyzacskói, hogy elég lett volna leheletfinoman megütögetnem őket, és szétrobbantak volna. Most történt meg először, hogy kisiklott a kezéből a saját története, hogy elragadták tőle. Most először került oda a történet, ahová alkalmasint tartozhatott: az általános paláverbe, amelyhez hiányoznak a megfelelő szavak. Mert teljesen mindegy volt, ki mit mond, és… Összeszorítottam a szám. Úgy éreztem, ha kinyitnám, valami elsöprő áradat törne ki belőlem. A számra szorított kézzel kiszaladtam a vécébe, a kagyló fölé hajolva öklendeztem, de nem tudtam hányni. Csak egy kis savanyú nyál jött föl. Mirjam! Még mindig a vécékagyló fölé hajolva előkotortam a mobilt a zakóm zsebéből, és hazatelefonáltam. Többször kicsengett, a maró nyál meg csak csöpögött és csöpögött. Mirjam nem vette föl. Most a mobilszámán hívtam; hallgattam a hangposta géphangját, amint fölszólít, hogy hagyjak üzenetet. – Hogy vagy? – mondtam a telefonba. – Minden rendben? Hol… hol vagy most? – Aztán kitört belőlem, ami készülődött. Most ez is rajta volt Mirjam rögzítőjén. – Hívj vissza! Ha lehallgatod, hívj… kérlek, azonnal hívj vissza!

Az asztalnál mindenki egyszerre beszélt. Ellenállásról és kollaborációról, Hollandia büszkeségéről és szégyenéről, az éhínség teléről, a zsidónegyedről, amelyet nem a nácik romboltak le, hanem az üres házakban élelem és tüzelő után kutató amszterdamiak, akik felaprították a bútorokat és a házak padlóját, tokostul kitépték még az ablakokat és az ajtókat is, és minden éghetőt eltüzeltek, a végén még a tetőgerendákat is. A háború után a házak lecsupaszított csontvázait már csak eldózerolni lehetett; annyira tönkre voltak téve.

Fogtam egy széket, és leültem az asztalfőre apám mellé. Iszogatta a Genevert, újra meg újra mondani, közbevetni készült valamit, vissza akarta szerezni a történetét, nyitotta a száját, majd újra becsukta – nem volt esélye. Olyan volt, mint egy hal az akváriumban; száj nyit, száj zár. Átöleltem a vállát. Azok a csodálkozva pislogó, apró, kivörösödött szemek.

– Mi volt azzal a madárral?

Rámnézett.

– Azzal a lórival. Hogy volt…

– Rikoltozott. Folyton csak rikácsolt.

– És?

– Hihetetlenül éles, fülhasogató rikoltás. Ami aztán valami nyekergésfélébe megy át.

– Nem erre gondolok. Azt szeretném tudni…

– A felszabadulás után apám rögtön odament a madarakhoz. Kézen fogott, úgy álltunk a röpde előtt. Bíborfejű lóri! Õ volt az. Aki mindig olyan hisztérikusan rikoltozott. Tarka szárnya volt, belül sárga, a bíborszínű feje meg mint egy sisak; ezért…

– Rendben, oké. De annyiszor elmesélted már ezt a történetet, és még soha nem szóltál egyetlen szót sem erről a papagájról. Ma miért? Miért jutott pont ma eszedbe?

Apám a kezébe temette az arcát. Sírt. Vagy legalábbis nagyon közel állt hozzá. Vállat vont; leplezni akarta a zokogását.

– Miért?

– Szóval hogy volt azzal a könyvvel? – kiáltotta Nelleke. – A könyv!

Éreztem, hogy rezeg a mobilom; elővettem. Egy sms, Mirjamtól. „Gyere haza. KÉRLEK!” Majd rögtön utána másodszor is jelzett. „Elég a gyászolásból! Gyere!”

– A könyv – mondta apám. – Igen. Szóval. A dolog előzménye az volt, hogy apám (így mesélte később nekem) azt mondta Maxnak, mármint az állatgondozónak: Ezt én így nem élem túl. Nem bírom tovább. Hozz be nekem egy könyvet. Akármilyet. Amid otthon akad. Vagy hozz egyet a lakásunkból. Egy könyvet. Mégiscsak ember vagyok. Valami olyat…

Fölvettem a kabátom.

– Valami olyat akarok, amit semmilyen majom nem tud. Olvasni. Egy könyvet. Max, kérlek!

Apámra néztem. Röviden, kérdőn felpillantott. Jeleztem, hogy indulnék.

– Szóval Max…

Kimentem az étteremből. Végigsiettem a Govert Flinckstraaton a Ruysdaelkade irányába. A 80-as számú apartmanház előtt, amelyben nagyapa lakott, megálltam egy pillanatra. Égett nála a villany. Fölnéztem; nem nála, a szomszéd lakásban égett a lámpa. S akkor megláttam, először nem akartam hinni a szememnek, de ki volt zárva a tévedés lehetősége (ebben a házban lakott a nagypapa, azon az emeleten, az illető lakás pedig közvetlenül szomszédos volt az övével!) – megpillantottam az ablakban, az utcáról is jól láthatóan, egy irdatlanul nagy kalitkát, benne két papagájjal. Bíborvörös fejűekkel. Azután hallottam a rikoltást. Nem hangosan; az ablakon át hallatszott le az utcára – de hallottam. A falnál álló kalitkából – pontosan a nagypapa hálószobája mellett.

Visszarohantam a vendéglőbe, az „Amsterdommertjé”-be. Újra apám vitte a szót. Épp a gyújtóbombáknál tartott, amelyeket az angolok a Plantage Doklaanra dobtak le, a majomház közvetlen közelében. Volt ott egy rendezőpályaudvar – két szólamban tudtam volna mesélni apámmal. Üvölteni tudtam volna. Talán üvöltöttem is. Nem tudom, hogy csináltam, mindenesetre egyszer csak egyedül álltam apámmal az utcán a vendéglő előtt. A kezem a vállán.

– Te találtad meg nagyapát. Hol volt…

– Az apartmanjában. De hát ezt te is tudod. Két napja nem vette föl, hiába hívtam. Akkor odamentem, és…

– Igen, de hol az apartmanjában? És hogyan? Úgy értem, valahol a földön feküdt vagy az ágyban…

Apám sírt. Végre. Sokáig sírt, nem tudom, meddig, a végtelenségig, de hát mi az a végtelenség egy teljes élet után? Sokáig tartott, míg ki tudta mondani, míg megértettem: Az ágyában. Bundában. A fülére szorított tenyérrel.

Pár nappal később Mirjammal a Sharpatiparkban üldögéltünk.

– Abbahagytam a dohányzást – mondta.

– Én is le fogok szokni!

– Hiszem, ha látom!

– Tudtad, hogy a csimpánzok is dohányoznak? Apám mesélte. Az állatkertben a csimpánzok cigarettáztak. És sört ittak. A gondozók ezzel szórakoztak. Behozták a konyhába a majmokat, sört és cigarettát adtak nekik, és…

Mirjam megcsókolt. A park madarai a mobiltelefonok csengőhangjait utánozták.

Fordította Tatár Sándor

A szerző több könyve olvasható magyarul is. Das Ende eines Hungerwinters című novelláját az Ich kann jeder sagen ([kb.] Bárki mondhatja, hogy én) című (Suhrkamp, 2009) elbeszéléskötetében adta közre.