KÉSEI DÓZIS

Szétmálnak a célok, mint a papundekli
éjjeli záporesőben. Késve emelkedik
a rózsásujjú. – akkorra már
abbamaradtál –
Nincs lugas árnya: emlékezéshez, felejtéshez.
Csak a lágyrideg tócsa az aszfalton.

Amnézia-oltáron herseg a jóshang.
– Túl lassú volt, kései dózis,
idő után kapkodva horzsol,
amire vártál.

VILLANY UTCA 3. ALATT

Villany utca 3. alatt
sötétségbe borult a Nap.
Lekapcsolta az Úristen.
– Elég legyen, édes kincsem.

Elfáradtam és csalódtam.
Oly sokáig maszatoltam
a Tejúton, napon, holdon.
– a Teremtést most leoltom.

Nem pazarlok létáramot.
A Vég-ajtón kopogtatok.
Sötétségbe borul a nap
Villany utca 3. alatt.
„DE NEM FELELNEK, ÚGY FELELNEK”

Filus Róberték egy rozzant hokedlit
állítottak fel a plázával szemben.
Ezen verik a blattot.
Habzik a sör. Folyik az ulti.
Le van szarva a multi.
Hogy megy a lapjárás? – kérdeztem Róbertéket,
de ők nem felelnek.
Ragyog a nap. Nekik ragyog.
Az idő úgy nem megy, hogy megy.
Megkeményedik, megkérgesedik,
mint a Párkák ujjbegye a szálon.
PARKOLÓ

A székház ablakából
egy belső udvarra láttam.
Parkoló volt ott – tőmondatos lét.
Vártam, hogyan alakul.
Az intézmény, mint papagáj-üzemmód,
nyüzsgött és csacsogott.
Egyre sterilebb lett a padlószőnyeg,
az asztallap, a fal – a mondat.
Az udvar kitágult, majd hirtelen bezáródott.
Már nem, senki sem állt az ablaknál.
Csak a parkoló állandósult a vanban.
KAVICS A CIPŐBEN

A cipőmben kavics van, érzem,
nem tudom, hogy került bele.
Ha megyek, jön bármi, fele-
részben érint – másfelében

mindig csak őt érzem, vele
érvényes, mi van s kellene
– a cipőmben kavics van, érzem.
Feljön, lemegy a nap az égen.

Ő mindig itt marad. Dele,
éje egyként sötét. Ege
börtön, kínos álmú régen
– a cipőmben kavics van, érzem.