Szóval én, ha „sokkal” nem is, de egy kevéssel azért világosabban láttam a helyzetet. Ennek van egy kis, aprócska története. ¹

Két év telt el ezután, a Nemzeti Színház tagja lettem és a világ az előrejelzések szerint kezdett megváltozni. Az előrejelzésekre azonban csak kevesen figyeltek. Nekem magától értetődőnek tűnt, hogy Németországban Hitler átveszi a hatalmat (fél évvel ott jártam után át is vette), és ettől kezdve ő irányítja a történelem következő lépéseit. Az persze furcsa volt, hogy idehaza a politikai kérdések körüli vita még a régi vágányon folyt. Pedig közben… Állástalanságom idején, 1932 tavaszán ellátogatott Budapestre egy idős, svájci hölgy, tüdőorvos St. Moritzban. Jobb híján nagynénémnek nevezhetem, valójában egy régen, még a születésem előtt meghalt nagy-nagybátyámnak volt a sógornője, egyben reménytelen szerelme. Realizálatlan érzelmeit nagynénis jóság formájában átvitte rám is, és ennek ekkor, egyetlen egyszer, tanújelét adta. Kétszáz pengővel ajándékozott meg, hogy avval utazzam el a nyáron Münchenbe. Azért Münchenbe, mert nagyon szép városnak tartotta. Az összeggel olyan jól gazdálkodtam, hogy még egy dél-németországi, svájci, rajnai, filléres, szénapadlásokba bekéredzkedős, autóstoppos, sőt (a Rajnán) hajóstoppos utazgatásra is telt belőle. Sőt a Rajnán egy fiatal matróz számára ellopható pénzem is maradt, minek folytán egyszerre csak Mannheimben találtam magam, egyedül, némi csörgő aprópénzzel a zsebemben. De azért valahogyan hazavergődtem Budapestre (főként autóstoppal)… Azonban ez már egy másik történet.

Azért szólok erről az 1932-es nyári utazgatásról, mert müncheni napjaim egybeestek az akkor egymást sűrűn követő német választások egyikével. Ezek tétje a hitlerizmus további előretörése, illetve megfékezése volt. Parlamentáris formák között, ám nem mindig békés eszközökkel. A viszonylag nyugalmasabbnak képzelt Münchenben is mind a náci Völkischer Beobachter, mind a kommunista Neue Zeitung naponta kis gyászkeretekkel jelent meg, bennük az élesedő harc egy-egy, előző éjszakai áldozatának a nevével.

igaz, hogy a színház mintha ott is gyanútlan lett volna. Bassermannt láttam a Wallenstein halálában és a Társadalom támaszaiban, talán nem sejtette, hogy rövidesen száműzetésbe kényszerül. A Dreigroschenoper híres előadását Carola Neherrel… Múzeumokban jártam, az utcákon bolyongtam és naponta egy korsó sörre beültem valamelyik többszázéves gyár sörözőjébe. Láthatólag nyugalom honolt bennük, kedélyeskedés, szóba elegyedtek az asztalhoz került idegennel, a szóba elegyedést ének követte, „schunkeln”, egymásba karoltan, jobbra-balra ingva, dalolgatva.

Kint az utcán azonban, ha más nem, a falakat ellepő plakátrengeteg figyelmeztethetett rá, mi is történik körülöttünk és velünk. És a felvonulások. A három nagy pártnak egy-egy felvonulása végig a városon: a kisebbek csak gyűléseket tarthattak. A náci-párté és a szociáldemokratáké ugyanazon a napon, sőt ugyanabban az órában volt, szigorúan meghatározott útvonalon, az egyiké a város egyik részében északról délre, a másiké az átellenesben, délről északra. Nehogy találkozzanak. Én egy-kétszer ide-oda cikáztam közöttük. Kicsit ezt nézegettem, majd amazt, majd megint ezt.

A szociáldemokraták felvonulása kispolgárian kedélyeskedő volt. Rendetlen összevisszaságban néha tűnt csak fel egy-egy sötétzöld formaruha, de viselője feleségét, gyerekeket vezetett kézen fogva, és a csepergő eső ellen ernyőt tartott maga fölé. Beszélgettek, nevetgéltek, átintegettek ismerősöknek, voltaképpen rokonszenves is lehetett volna könnyed életörömük, ha nem árult volna el súlyos felületességet. Képtelenséget a helyzet felmérésére.

Mert a város másik részében félelmetes demonstráció tanúja lehettem. A náci-párt vonult fel szabályos sorokban (igaz, kissé levegősen, hogy többnek hasson), másfél órán keresztül, keki színű formaruhában, mereven, szinte gépemberek módján. Az útvonal egyik pontján teherautón állt Hitler, időközönkénti üdvözlésképp kinyújtotta karját, majd szögletes mozdulattal visszahúzta, ez a gesztusa is gépies volt, amint az volt a felvonulás is, arcnélküli emberek végtelen sora. Ha ismétlés is, csak azt mondhatom: félelmetes volt. A szociáldemokrata párt viszont „arcos” (hogyan mondjuk az arcnélküli ellentétét?) emberek, ehhez-ahhoz kapcsolódó ismerősök, barátok majálisszerű tömegéből állt, mely végigődöngött a kijelölt útvonalon, kedélyeskedve, barátkozva és – főként – nem gondolva a jövőre. Nem volt kétséges, hogy a kettő közül melyik fog döntő szerephez jutni, függetlenül az éppen küszöbön álló választás számszerű eredményétől. Másnap (harmadnap?) Hitler nagy beszédet tartott egy óriási sátorban, mely ma, a fedett stadionok korában talán nem tűnne olyan nagynak, de akkor már önmagában, monumentalitásával is hatott. Mennyien lehettek benne? Megpróbáltam megszámolni, hányan ülhetnek egy sorban, hány sor lehet egy szektorban, hány szektor lehet az egészben? Valahol tizenötezer körül állapodtam meg. És ez a tömeg mind pénzért váltotta meg a jegyét. Nem is olcsón. Kivéve engem, akit (enyhén szólva) „tört” németül való érdeklődésemre ingyen engedtek be, persze csak álldogálásra, valahol a széksorok mögött. Hitler elmondta szokásos nézeteit, vágyait, szándékait, melyeket olyan alaposan kellett megismernünk néhány év múlva, de akkor még azt hittük, hogy egy képviselőházi szavazással, vagy pláne, egy színigazgató elleni intrikával változtatni lehet az eseményeken.

A kettős demonstrációt néhány nappal később követte a kommunistáké. Az övékét a lelkesedés, a tettre vágyás jellemezte, a szociáldemokraták joviális csevegésével és a nemzetiszocialisták félelmet keltő némaságával szemben vörös zászlók lobogása és mozgalmi dalok éneklése kísérte a felvonulást, München egyik külvárosában, több útvonalon át egy térre, több tízezresre szaporodva, vörös zászlók erdejével a fejek fölött. A találkozást beszéd követte, az internacionálé éneklése (különös volt ezt 1919 óta először hallanom), majd lassú szétoszlatás.

A résztvevők kisebb csoportokra oszlottak, különböző útvonalakon hagyták el a találkozót, ám az éneklés és a zászlólengetés folytatódott. Ez pedig már – úgy látszik – tilos volt. Váratlanul rendőrautók bukkantak fel és gumibotos rendőrök támadtak az elvonulókra. Magam is szaladtam egy utcasaroknyit, ami nem volt számomra újdonság: két évvel korábban, ama bizonyos, sűrűn emlegetett, 1930. szeptember 1-jén is megtettem idehaza a Városligetben a Műcsarnok mögül a mai Gorkij-fasorig. Azóta sok színes leírását olvastuk ennek a napnak, bár többnyire olyanok tollából, akik nem voltak jelen, én jelen voltam, családom fel is vélt fedezni a Pesti Napló mellékletének egyik képén, amint hórihorgasan és (akkor még) soványan baktatok a tömeggel az Andrássy-úton a Városliget felé. Persze szigorúan a járdán. A felvonulásra nem volt engedély, viszont a járdán bárki mehetett, többedmagával is, sokadmagával is. Egészen a Városligetig. Ott azután már vártak a rendőrök.

Azért szólok az 1932 nyári, németországi választásokról, mert ez mutatta meg világosan, hogy mi vár ránk a következőkben. Láttam az önelégültségében lassan feloldódó, erejét vesztő szociáldemokráciát, a helyzet állandóságában hívő katolikus centrumot, a lelkes, de tisztázatlan stratégiájú kommunistákat és velük szemben a céltudatos, kérlelhetetlen, fegyelmezett nácizmust. És láttam a koalíciós államhatalmat, mely fő ellenségének az egyetlen, a nácizmussal szembenálló erőt, a kommunista pártot tekintette, a riadóautók ennek a megfékezésére állottak mindig készen.

Gömbös lett a miniszterelnök, aki nem rossz taktikával, az állástalan fiatalok tömegét reformnemzedéknek nevezte, mely majd rohammal veszi be a közélet düledező, régi sáncait. Azokat a sáncokat, melyek lassan egy egész nemzedéket szorítottak munkanélküliségbe. Bethlen és vele a konzervatív tábor lépésről-lépésre húzódott vissza, Hitler viszont ugyanúgy, lépésről-lépésre közeledett, közvéleményünk azonban mindebből mintha mit sem vett volna észre – mondtam – egy képviselőházi puccsal, vagy egy színigazgató megfúrásával helyrezökkenthetőnek vélte az egészet.

A színház, az általános helyzet tükre, egy ütemmel később követi az eseményeket. Így 1934-ben engem is még valamiféle bethleni szellem fogadott, ezen kissé csodálkoztam, de végül is nem tudtam kivonni magamat az általános nyugalmi pszichózis alól. Lehet, hogy ami a világban történik, végül is a Nemzeti Színházra nem fog vonatkozni? Ez ellentmondott saját, magán előrejelzéseimnek, de – gondoltam – hátha jobban tudják azok, akik a színházi szólásmondás szerint már több kiló sót megettek ott, ahol én még csak az első dekánál tartottam.

Egyébként is: aki bekerül valahová, ott először az állandóságra utaló jelenségeket veszi észre, csak később figyel fel arra, hogy ezek a változások csíráit takarhatják. Akkoriban a vezetők még minden nap bejöttek a színházba, életük nagy része ott folyt, és később, amíg színháznál dolgoztam, ezt kívántam meg magamtól és munkatársaimtól egyaránt. A hangok, az élénkülő épület hangjai naponta jelezték az órák múlását. Zörög a kulcs a szomszédban: megérkezett Csathó Kálmán. Bálint Lajos már bent ül a szobájában, lassan, megfontoltan beszél, akár hivatalos kérdésekhez szól hozzá, akár anekdotát elevenít fel. Voinovich Gézához bármikor be lehet nyitni, szelíden mosolyog mindenkire. Mészáros titkár izgatottan tevékenykedik, komolykodva intéz apró-cseprő ügyeket is. Ódry délcegen áll a kiskapu előtt, ha kalapot emel, elővillan tar koponyája. Sugár Károly a színház fala mellett lépeget fel-alá, a földet nézi és maga elé mormog. Perczel Zita szépségének és érdekességének tudatában – ma úgy mondanánk: „szekszisen” – mozog, és önfeledten dúdolgatja a rajzfilm-slágert. „Nem félünk a farkastól…” Bajor Gizi felismerhetetlenül szürkére, jelentéktelenre maszkírozva, sietősen surran be a kiskapun. Rózsahegyi Kálmán kitüntetést kapott, méltóságos úr lett, most, bár nincs dolga a színházban, a kispadon ül, fogadni a gratulációkat. A fiatalok, a későbbi idők nagyjai élénken csevegnek, az öreg Gál Gyula érkezik, tréfásan: „kezit csókolom Gyula bácsi!”-val üdvözöljük. Néha megjelenik az aggastyán Szacsvay imre is, már huszonöt éve nyugdíjban, így mindig csak látogatóban. Parolázó, kedveskedő öregúr, bár a régiek emlegetik, milyen rettegett nagyság volt valaha.

A külső idillikus, különösen, ha már tavasz van, május, és szép az idő. A szokásos apróbb-nagyobb könyöklések, intrikák persze folynak, a színésznek állandóan reflektorfényben kell állnia, elég egy kevéske kihagyás ahhoz, hogy kezdjék elfeledni. Foglalkoztatnia kell tehát a nyilvánosságot különösen ekkor, a lapok színházi pletykarovatai virágzásának a korában. De mindez a szakma belső szerkezetéhez tartozik. A színházak ugyan rosszul mennek, egyre rosszabbul, de – furcsa módon az operettszínházak kivételével – szervezetük erősödik, a Vígé, a Magyaré, a Belvárosié, és a nyári hónapoknak is színes koloritot ad évről-évre a Budai Színkör, mígnem 1936-ban bezár és lebontják. Színészgárdánk népszerű, színészeink kiválóak, publicitásukat a sajtó megemeli, mindenki reméli, hogy a válság majdcsak alábbhagy. De érdekes: nem valamiféle jobb jövőt vár a színház, inkább a régi, konjunkturális korszakok valamelyikének visszatértében reménykedik. Előre – a politikai ellenzékhez hasonlóan – itt sem néz senki. Nem számol avval, ami bekövetkezhetik, hanem visszanéz és a „régi, jó világ” reménye élteti. Mindenesetre a Nemzeti Színház az 1934–35-ös évadban 26 bemutatót (és felújítást) tart, ezek átlagos előadási száma nem éri el a tízet.

Így azután, amikor Gömbös Gyula kétévnyi miniszterelnöksége és Hóman Bálint kultuszminisztersége után a kormányzat felrobbantotta a klebelsbergi kultúrpolitika utolsó bástyáinak egyikét, a Nemzeti Színházat, a polgári ellenzék ezt a gesztust sem illesztette be a folyamatos fasizálódásba. Mintha az 1935-ös abesszin háború, a Ruhr-vidék megszállása, a versailles-i béke fegyverkezéskorlátozásának elutasítása stb. stb. külön vágányon futna, a színház pedig a maga művészi teljesítményeinek, illetve művészeten kívüli intrikáinak légkörében saját, „örök” útját járná. A pletyka akkoriban úgy szólt, hogy Voinovich Géza május 31-én elindult a villamosmegálló felé, hogy a minisztériumba menjen, ám megszólította Stella Adorján, Az Est-lapok munkatársa, humorista, színpadi szerző, és felvilágosította: kár fáradnia, a jövő évadra Németh Antal kapott igazgatói megbízást, neki nincs több dolga vele. Az esemény híre a harmadik emeleti irodába mindenesetre ebben a formában ért fel. A színészbejáró előtt, a kispadon Csathó Kálmán ült egymagában, látszólagos egykedvűségben, szótlanul, fent a titkárságon az igazgatói iroda ajtaja nyitva volt, bent állt Voinovich, zavartan, de szelíden mosolygott, kezét a háta mögött összekulcsolta, szintén némán. A könyvespolcon ötletszerű rendetlenségben hevert néhány könyv, köztük Magyar Passiójának néhány példánya. Ebből elkértem egyet, mintegy búcsúzóul. „Szíves emlékül” dedikálta.

Mondom: mindenki azt hitte, valamiféle szakmai fordulatról, kultúrpolitikai „húzás”-ról van szó, magam is – bevallom – csak később jöttem rá, mennyiben tartozott hozzá ez is az általános politikai helyzet formálódásához. Akár – ezt is mondtam – mindenki. Persze így volt ez előzőleg is. A jobboldal magától értetődőnek tartotta, hogy a Nemzeti Színház jobbratolódásának Hevesi személye áll útjában. Nem pedig Bethlen anglofil, konszolidációs politikája. Így azután most is… Upor Tibor szellemesen jegyezte meg egy kávéházi beszélgetés során: „Ha visszamegyünk, először is mindent visszapiszkítunk…”

Ugyanis „új seprő jól seper”, ha egy új vezetés a felsőség bizalmát élvezi, módot kap rá, hogy jól seperjen. Németh Antal kedvéért tatarozták, renoválták, felfrissítették a régi Népszínház oly sokat ócsárolt, megviselt épületét, színpadi berendezését viszonylag (!) korszerűsítették, minderre megkapta a lehetőséget, arra is, hogy a jócskán megkopott, semleges-zöld színű előfüggönyt új, vörös bársonnyal cseréljék fel. Valamint ugyancsak vörös bársony bevonatot kapjon a nézőtér első három sora, mely ugyan például a Fórum (ma: Puskin) Mozi egész nézőterén régen megszokott volt, első színházunkban még ily kicsiny mértékben is, újdonságnak számított. Mindenesetre az új rezsim közönségét egy kipucolt, csillogó színház várta. Pedig az államnak most még kevesebb volt a pénze, mint amikor Hevesitől megtagadta az elemi toldások-foldások lehetőségét is.

Az új igazgató nálam közel hét évvel volt idősebb, így ugyanazon állástalan, napi gondokkal küzdő nemzedékhez tartozott, mint jómagam. ismeretségünk sokáig egyoldalú volt, csak az igazgatósága előtti évben vált kölcsönössé. Persze igen felszínesen, amennyiben tőlem vette át főpróbajegyét.

Németh Antal törekvő, sokat szereplő ember volt. Szereplései ugyan nem biztosították egzisztenciáját, de nevét a szakmában ismertté tették. A színházakban már országosan elismert személyiségnek számított, „fő”rendezői címekben válogathatott vidéki (szegedi) színházban, vagy akár az Országos Kamaraszínház néven néhány évig vegetáló, egyébként tiszteletreméltó műsort játszó vándortársulatban, de megállapodásra egyelőre nem számíthatott. Annál több volt, hogy segédrendezőnek bekéredzkedjék valahová, annál viszont kevesebb, hogy bárhol is le tudja küzdeni a beérkezettek ellenállását. Például éppen a Nemzeti Színházban, a miniszteri támogatás ellenére.

Ez a momentum, mármint a miniszter kérésének-akaratának könnyed, skrupulustalan negligálása is a beérkezettek (nevezhetjük akár „klikk”-nek) gyanútlanságát bizonyítja. Már előzménye is volt. A miniszter egykori diáktársát, személyes barátját és bizalmasát, a kiváló színháztudós Galamb Sándort dramaturgnak nevezte ki a színházhoz, őt azonban először elszigetelték, majd egy átlátszó provokációval lehetetlenné tették a helyzetét. Utána a miniszter – most már kérés formájában – javasolta Németh Antal rendezői, és Horváth János díszlettervezői kipróbálását. A színház vezetősége előbbit kerek-perec elutasította, utóbbit viszont „befürdette” (akkoriban ez a kifejezés még ismeretlen volt), díszleteit kiviteleztette, hogy a házi főpróbán majd alkalmatlannak minősítse, míg végül a darab (László Miklós: A legboldogabb ember) rögtönzött díszletmegoldással került bemutatásra. Mindez a politikai érzék teljes hiányát mutatta: fél évvel később a rendező a Nemzeti Színház igazgatója, a tervező pedig a szcenikusa lett, az őket visszautasítók viszont elkerültek a színháztól.