Monor, a személyes halott

„Aki ma meghalt,csak egy órával ezelőtt
az olyan régi énnekem,
mint Nagy Sándor, vagy Xerxes katonái.
Fülében csönd van,
szájában por és némaság.
Ha emlegetik régi szobákban
régi barátok,
ólomnehéz fővel próbálok
emlékezni reája.
De már nem értem, idegen.
Csodálkozásom tettetett.
Én a felejtés hosszú-hosszú
zászlójával takarom őt le,
rongyos közönnyel, hallgatással,
mert úgy sem érem el soha
és messze van,
mint Nagy Sándor, vagy Xerxes katonái.”

Kosztolányi Dezső: Aki ma meghalt

Monor személyes halottam. Nemcsak azért, mert 45-en voltunk ott, ezen az „ellenzéki csúcstalálkozón” és már 25-en halottak.¹ Hanem mert szinte azonnal meghalt kétévesen és senki nem akart emlékezni rá, dicsekedni vele. Ellenkezőleg, inkább kényszeredett szégyenkezés ült mindenki arcára egy félrelépés, egy rossz kapcsolat gyermeke miatt. Dehogy akart Csurka azzal büszkélkedni, hogy egy asztalnál ült Kis Jánossal, és fejét verte a falba Kenedi, hogy valaha Für Lajossal és Csoóri Sándorral egyeztetett. 1989 őszének ellenzék és ellenzék, népiek és urbánusok ádáz összeütközése idején már nemcsak a monori résztvevők kívántak egy második Monorral fegyverszünetet elérni, hanem olyanok, akik ott sem voltak 85-ben Monoron.²

Az ellenzéki „csúcstalálkozó” előkészítése évekig tartott. Donáth vezette a koordináló tanácskozásokat, a népieket Csoóri és Csurka, a demokratikus ellenzéket Kenedi és Kis, a „függetleneket” Bauer és Mészöly képviselték. Szigorú titoktartás és kvóták voltak. Négy írásos előadás készült előzetesen – Csurka, Csoóri, Bauer és Kis –, mindegyiknek volt egy-egy opponense. Én teljesen véletlenül kerültem a találkozó szereplői közé. A közgazdászokat már kellő számban beválogatták – Antal, Bauer, Laki, Szalai, Tardos –, és többen voltak „várakozó listán” a jeles ellenzékiek és függetlenek között. De 1985 májusában Törzsök Erika meghívott előadni a Szövetkezeti Kutatóba, a Labanc utcába. Az előadásnak nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, ám utána odajött hozzám egy kedvesen mosolygó öregember. – Donáth Ferenc vagyok – mondta – ezt szépen összeraktad, tanultam belőle. Nemsokára találkozunk, és akkor beszélünk – tette hozzá. Nem tudtam, hogy hol és hogyan fogunk találkozni. Majd egy-két héttel később, Bauer az egyetem folyosóján megállított, és meglehetősen kelletlenül megkérdezte, hogy van-e kedvem eljönni egy illegális ellenzéki találkozóra. – Igen – válaszoltam, bele se gondolva.

Feltételezésem szerint ilyen illegális találkozó létrejöhetett Lengyelországban és Jugoszláviában. De a Szovjetuniótól Csehszlovákián át az NDK-ig, Bulgáriától Romániáig, Kínától Vietnamig elképzelhetetlen lett volna. Az utóbbiakban úgy összeszedni 45 embert és megszervezni valahol gyűlésüket, hogy ne legyen köztük valaki a titkosszolgálat ügynöke, vagy legalább felesége, férje, apja, fia, legjobb barátja ne jelentené a találkozót – lehetetlen. Monor tizedik évfordulója után megnéztem a Történeti Hivatalban, vajon mit tudtak a hatóságok a monori találkozóról. A számomra összeállított dossziéból az derült ki, hogy se a 45 meghívott, se „bizalmasaik” között nem volt besúgó, és azok, akiket lehallgattak, tudtak konspirálni a lehallgató előtt. A rendőri és a pártvezetés annyit tudhatott, hogy lesz egy ellenzéki találkozó, de se pontos időpontját, se helyét nem ismerte. Ha tekintetbe vesszük, hogy a szervezők és a meghívottak az ellenzék legbelső körét, „kemény magját” jelentették, akkor ez a sikeres konspiráció az ellenzék erejét mutatja.³ Másrészt, a kádári titkosszolgálatok gyengeségét is. A KGB, a Stasi, a Securitate „nem nézett volna el” egy ilyen súlyú találkozót. Lett volna embere a szervezők, az előadók között, nem szerencsétlenkedett volna a helyszín lehallgatásával és természetesen lefogta volna a jelenlévőket.

Monor jelentősége maga a találkozó ténye is. A politikai és kulturális csoportok közötti viszonyok törékenységét jól mutatja, hogy se előtte, se utána nem sikerült ilyen találkozót összehozni. A szervezők, az előadók és végül az összes résztvevő megértette, hogy cserébe azért, hogy együtt lehetünk, és fontos tabukat sérthetünk, más tabukat fönn kell tartanunk. Valamennyi csoportnak volt olyan a fennálló hatalommal szemben megdöntendő tabuja – az ötvenhatosoknak 56 forradalmának elismerése és rehabilitálása, a népieknek Trianon és a határon túli magyarok ügyének fölemlegetése, a demokratikus ellenzékieknek az emberi jogokért való kiállása, a reformközgazdászoknak a válság és annak okainak kimondása –, amiért cserébe lemondott másokról.

A legkényesebb két kimondatlan és kimondhatatlan kérdés volt. Ha ki lehetett és ki kellett mondani, hogy a Rákosi-, majd a Kádár-rendszerek gyilkos rendszerek, hallgatni kellett az 1938– 44-es jobboldali nacionalista gyilkos rendszerről kétszeresen is. Egyrészt, hogy a magyar területnövekedésért a hitleri nemzetiszocializmus szövetségesévé kellett válnunk, és hogy mi magyarok is felelősek vagyunk súlyos atrocitásokért, amiket az általunk megszállt területeken követtünk el. Másrészt, a magyar társadalmat is felelősség terheli a zsidók üldözéséért, kirablásáért és legyilkolásáért.⁴ A másik kínos kérdés, hogy ki, mikor és miért kötötte meg kompromisszumát a Kádár-rendszerrel és most össze akar-e akaszkodni magával Kádárral. A szervezőknek igazat adok ma is, hogy nem nyitották ki e viták kapuját – sose találkoztunk volna.

Amint megérkeztünk a monori kempingbe és jelentkeztünk a vendéglátó Donáthnál, rögtön a kezünkbe nyomták az előadások szövegét. Engem már az meglepett, hogy Csurka István (1934– 2012) a meghívottak között van, és még inkább, hogy övé az első áttekintő előadás jogosultsága. Már tudtam, hogy politizálni kezdett, de szellemi teljesítményeit – darabjait és publicisztikáit – nem sokra becsültem, és családunkban rémtörténetek keringtek részeg antiszemita duhajkodásairól a szigligeti alkotóházban. Elolvasva az írást, egy tartalmilag rossz, Szabó Dezső nyelvezetében íródott élvezhetetlen pamfletnek tartottam.

Kitérő: olvass Rilkét és Pessoát!

Álljunk meg egy pillanatra. Elismerem, hogy 1985-ben a politikai tudásnál inkább vezérelt az irodalmi ízlésem. Ilyet nem olvasunk, ez nem színvonal! – fontosabb volt, mint a Csurka-mű tartalma. Arcátlanság kitérőt tenni, de ide kell írnom, hogy mit olvastam akkor, mi volt a mérték. Polcomra fölnézve, az akkori kiadásokat kiszemelgetve, és felidézve Radnóti Sándor esszéjét 1985-ből ⁵ megpróbálom összerakni a puzzle-t. Radnóti Balassa Péterre hivatkozva azzal kezdi, hogy „prózánk megújulásának” és az új „észjárás és forma” kibontakozásának kezdőpontja a hatvanas évek vége: Mészöly Saulusa és Konrád Látogatója. Helyes, igaz a polcomon harmadikként ott áll Kertész Sorstalansága. Radnóti nagyon helyesen hozzá rakosgatja Gide A pénzhamisítók című regényének magyar fordítását, Joyce Ulyssesét Szentkuthy fordításában, a magyar Kafkát és a magyar Musilt. „Csúcsteljesítményei mintegy a nemzeti kultúra ontogenezisében ismételve meg a világirodalom filogenezisét…” Jó. De a kihagyott helyekre beillesztem Bulgakov Mester és Margaritáját 1969-ből, és a hetvenes évekből Hermann Broch Vergilius halálát, majd Virginia Woolf Hullámokját és Orlandóját. És mit ér mindez öt csodálatos esszéista és tanulmányíró kötetei nélkül: Mihail Bahtyin: A szó esztétikája (1976), François Rabelais művészete (1982); Viktor Sklovszkij: Tolsztoj (1978), Walter Benjamin: Angelus Novus (1980); Virginia Woolf: A pille halála (1980); T. S. Eliot: Káosz a rendben (1981).

Két nagy memoár jött ki, Déry Tiboré és Vas Istváné – folytatja Radnóti. Rendben: Déryé szándékoltan ellenszenves és elnagyolt, Vasé rokonszenves és mély. Hozzáteszem Németh László egybeszerkesztett nagy emlékiratát, amely Homályból homályba címmel jelent meg. Taszított mohó önkiadása, de lenyűgözött világhódító szándéka és kultúrája. Két nagy erdélyi memoárt olvastam elragadtatva a kisbaconi kertben. Az egyik Tamási Gáspáré – Áron öccséé –, a Vadon nőtt gyöngyvirág, a magyar népi irodalom utolsó gyönyörűséges alkotása, minden székelykedés nélkül, amit már szinkronban lehetett olvasni Garcia Márquez-zel. A másik Nagy István Sáncaljával kezdődő négykötetes életírása, amely első két kötetével méltán állhat Kassák Egy ember élete mellett. Végül, 1982-ben jelentette meg az erdélyi Kriterion Szabó Dezső többszörösen elfeledett kétkötetes memoárját, az Életeimet, amely alighanem a legjobb munkája, újra meg újra elolvasom. Itt felejthetetlenek a vidéki tanár kalandjai éppúgy, mint az önmagát megcsináló ember küszködése. Hazudozott, terebélyeskedett, de valamit tudott a magyar kisvárosok világáról. Ekkor töltötte meg polcaimat Réz Pál szerkesztésében Kosztolányi fehér, Ungvári Tamáséban Karinthy, illetve Kassák összegyűjtött műveinek kötetei. Lehetett-e az ő prózájuk után olyan szinten írni, ahogy Csurka tette?

Radnóti Szentkuthyval, a lírai esszéista Pilinszkyvel és Csoórival rukkol elő. Helyes. Pilinszky kötete a Vigiliában megjelent írásaiból, az 1982-es Szög és olaj legalább annyira hatott rám, mint versei. Csoórinak volt egy-két esszéje, ami színvonalasnak volt mondható, az egésze nem sokat ért. De hála istennek ekkor jelentek meg sorban újra a harmincas évek nagy esszéistái is, így a kiindulópont Németh László 1968-ban újra kiadott Kiadatlan tanulmányai, benne a Tanú előtti, a Tanú és a vásárhelyi évek, a Sajkódi esték meghatározó esszéi. Majd a 69-es Az én katedrám címmel összegyűjtött irodalmi nagyesszéi, a magyar prózaírás és esszé legmélyebb írásai Berzsenyiről és Széchenyiről. (Ki olvas ma Németh Lászlót? Ha csak nem a Kisebbségben kisiklását.) Kijöttek Halász Gábor, Hevesi András, Cs. Szabó László, Szerb Antal, Bálint György esszékötetei. Máraitól összesen két kötetem volt. Az egyik az 1944-es Ég és föld, a másik a washingtoni Occidental Press kiadásában a 45 és 57 közötti Napló. Rám különösen Cs. Szabó gyakorolt hatást. Kicsit túlírt, kicsit sznob, de dúsan burjánzó nyelvi kert az övé. Pilinszky finom rézkarcú esszéi mellé akkor már odakívánkozott Nemes Nagy Ágnes három, kemény vonalakkal megrajzolt esszékötete: 64 hattyú (1975), Metszetek (1982), A hegyi költő (1984) és Tandori Dezső varázslatos „olvasónaplója”, Az erősebb lét közelében (1981). Végül, Hankiss Elemér engem is megütött a Diagnózisokkal.

Radnóti beér a fiatalabbakhoz, így Nádas Egy családregény vége, Esterházy Termelési regény, Daisy, Fuharosok, melléjük kerül Mészöly Filmje és Weöres Psychéje. Ha Radnóti fehérrel nyitott, akkor én feketével játszom, és így a nyitó lépésem Végel László Egy makró emlékiratai 1967-ből, majd Hajnóczy Pétertől Az elkülönítő és A halál kilovagolt Perzsiából. És döntetlenre adjuk, amikor kiegyezünk Spiró Az Ikszek és Krasznahorkai Sátántangójában mint 1985-ös végpontokban. Ugyanilyen „áttűnés” ment végbe a magyar lírában is a hatvanas évek vége és a nyolcvanas évek közepe között. Talán az hatott rám leginkább a hozzám közelebb álló lírában, hogy egyszerre érzékeltem a fordulatot a rilkei „varázsszótól”, a végsőként megtalált, „egyetlen szótól” az önmagával küszködő, magát mesélő, varázstalanított szavakat tördelő elioti „közönséges mondatig”. Ott voltak még/már a nagy szóhagyomány, Babits, Kosztolányi, József Attila örökösei Pilinszkytől Nemes Nagy Ágnesig, Juhásztól Weöresig, de már/még behajóztak a mondatújító „nyelvkritikusok”, a Kassák Lajoson, Füst Milánon, Szép Ernőn edzettek: Tandori Dezső, Petri György és a kései Zelk Zoltán, Vas István, Kálnoky László.⁶ Ehhez tudtam kanyarítani a magam írásmódját.

Negyvennyolcasok és hatvanhetesek

Magunk között mindenki hasonlóképpen vélekedett Csurka munkájáról. De amikor megpróbáltam ellenérzéseimről Kis Jánosnak beszámolni, eddig nem ismert vezetői szigorúsággal utasított rendre, mondván, kevés ennél bátrabb írást olvasott. Még jobban mellbe vágott, hogy Szabó Miklós, akit őszintén nagyra becsültem, azzal kezdte hosszú dicsérő opponensi véleményét, hogy „az elhangzott előadás diagnózisával maradék nélkül egyetértek”. (És letört, hogy az akkor először hallott Szabó Miklós történész [1935– 2000] pokoli rosszul adott elő egy papírról, rágva és köpve, félig elharapva a szavakat.) Az egymás után fölszólaló Fekete Gyula (1912–2010), Vargyas Lajos (1914–2007), Benda Gyula (1943– 2005), majd Mészöly Miklós (1921–2001), Sinkovits Imre (1928–2001), Benda Kálmán (1913–1994), sőt, még Vásárhelyi Miklós (1917–2001) is egymás után dicsérték agyba-főbe a szerénykedő Csurkát. A „nemzet jajkiáltása hangzott el az ajkán”, „kifejezte az erkölcsi válságot”, a „pusztulást és romlást” stb.

Jellemző, hogy az ifjabb Benda⁷, a kiváló nyugatos történész felszólalásában kitért arra, hogy az igazi magyar tragédia az, hogy azon a Magyarországon, amely a térség többi országával a nyugat-európai és a kelet-európai között „külön fejlődésű zónát alkot”, az ötvenhatos forradalom bukásával olyanok kerültek hatalomra, akik a keleti értékrendű modernizálást képviselték. Szerinte a „magyar nemzetben történetileg erős a kötődés a nyugat-európai kultúra által teremtett értékekhez, az ottani társadalmi-gazdasági modell követéséhez. Úgy vélem, hogy az itt jelenlevők is ezekhez az értékekhez és modellekhez kötődnek, ez teremt közöttünk valamiféle közösséget, egyetértést.” Nagyon okosan még azt is hozzátette: „Tudjuk azonban, hogy történeti fejlődésünk eltér a nyugatitól, annak alapjai nálunk nem, vagy csak kismértékben teremtődtek meg. Az ott kialakult értékeket, szervezeti formákat a legtöbbször készen kaptuk, de átültetésük során át is gyúrtuk azokat a saját képünkre. Ez ma is a feladat, megteremteni saját jövőnket az európai társadalomfejlődésen belül.”⁸

Hogyan mondhatta ugyanez a Benda Dani, hogy Csurka írását „megszerettem, mert amit mond, azt mindnyájan érezzük”! Vagy az életemben először látott és hallott Vásárhelyi Miklós miért mondja erre a Petúr báni, siralmakat és sérelmeket előadó nemzeti panaszra, hogy „költői látomását érvényesnek érzem” és miért teszi hozzá: „Szörnyűnek, kétségbeejtőnek tartom, de nem látom szükségességét, hogy az érzelmi felindulást mérsékeljük, mert ezzel csak a cselekvési készséget bénítanánk”.⁹ De hát ezek az érzelmek nem Európa, a világ felé visznek, hanem az ellenkező irányba! Egyre csak azt éreztem, hogy rossz helyen vagyok. Letartóztathatnak, kirúghatnak az állásomból azért, hogy végighallgattam egy ilyen dolgozatot, amely fölött, mint valami őskori nemesi gyűlésen, azon búsongtunk: vége a magyarnak.¹⁰

Valami gyanú másokban is föltámadhatott, mert a tizediknek felszólaló szociológus, Vági Gábor (1947–1990) már intézett egy gyors oldalvágást Csurka műve ellen. Szóvá tette, hogy Csurkánál 56 óta lefelé megyünk, a társadalom nem saját életét éli, ugyanakkor Bauer és Kis kiosztott dolgozatai arról szólnak, hogy a rendszer eredeti karaktere megváltozott, egyre lazább lesz a szövete. Majd Tamás Gáspár Miklós, aki viszont már akkor is kiváló szónok volt, a másik oldalról vágta meg mélyebben Csurkát: dolgozatát egy szempillantás alatt behelyezte a százados értékvesztő publicisztikák közé.¹⁰ Ezzel aztán le is értékelte, és ahogy később Vargyas Lajossal a reggeli zuhanyzásnál megbeszéltük, behelyezte az Aarne-Thompson mesekatalógus megfelelő címszava alá.¹²

Valójában az volt a nehézség, hogy Csurka értékként 1848-at és 1956-ot mutatta fel, és a társadalmat azért kárhoztatta, hogy lemondott ezek értékeiről. És 48, 56 valóban értékek voltak, csak éppen megőrizhetetlenek a mindennapokban. Mészöly második fölszólalása már érzékeltette, hogy hol a törés közte és Csurka között. Megfogódzkodott az „értékvesztésben” és mellé akasztotta a „célvilág elbizonytalanodását”. Ha a távlat, a viszonyítási alap „nem tisztázott bennünk”, akkor hiába „érezzük éles szimattal a nemzettestben és egyéni sorsunkban a megbillenést, a rosszat”. Ha nincs objektív érték, akkor „működésbe lép a hagyományos ködösítés, lírizálás, patetizálás”. Vajon a „nemesség” lenne az értékbázis, „melyre a Kárpát-medencében mindig is előszeretettel tekintettek”, ahogy Csurka állítja talán Németh László alapján? És ezután következett Mészöly igazi mestervágása: „a történelem bőven megtanított bennünket arra, hogy a primátusság nem olyan dolog, amit igényelni lehet. Mindig a História ajándéka. Ha csak nem fegyverrel próbálom kodifikálni. Ez azonban a tehetős hatalmak golfjátéka. Kis nép csak a külső erőszakkal nem likvidálható értékeivel, történelmileg jelentős politikájával és magatartásával tehet lépést ebben a vonatkozásban. A reformkorra szétpárolgott hungarus-tudat rövid időszakában valóban kaptunk a körülöttünk élő népektől – egyrészt a megteremtett kultúránk és civilizációnk, másrészt a kultúra és civilizáció-szervező magatartásunk révén – bizonyos elismerő gesztusokat. Ennek azonban vége. Ma azzal kell szembenéznünk, hogy nem szeretnek bennünket. Újra kell megcsinálnunk sorsunkat ebben a térségben.”¹³ Igazi pannón fölszólalás volt ez a hunnusokkal szemben.

Később azt mondtam Mészölynek – nagyon büszke voltam rá, hogy egyenrangúan beszélgethetek vele –, hogy ugyanazt a hibát követte el, mint Csurka, nem adta meg a „célvilágot”. Habozás nélkül elismerte, és hozzátette, hogy ezt már nekünk kell kitalálnunk és megfogalmaznunk. – Magammal szemben is mondtam a lírizálást és patetizálást, mert mi erre kétszeresen is hajlamosak vagyunk. Tényleg elveszítettük a szemünk elől a célt, és írókként tudunk költői képeket alkotni. Épp ezért nem szabad ránk hagynotok a dolgokat. De nektek is tudnotok kell, hogy kizárólag gazdasági reformokkal nem lehet eredményt elérni, és nem elegendő a társadalom elé csak gazdasági célokat kitűzni.

Teljesen igaza volt. És miután meghallgatta a közgazdászokat, a következőket mondta felszólalásában: „éppen a gazdasági reform problémájának az elemzése mutatott rá még élesebben egy olyan tényre (…), amire Donáth Ferenc is célzott, hogy politikai átstrukturálódás nélkül éppen a lényeges problémáinkhoz nem tudunk igazában eljutni. Közgazdászainkat tragikus tanuknak, tragikus tervkovácsoknak érzem sokszor, akiknek mindennapos gondjuk az, hogy miként lehet fából elviselhető vaskarikát csinálni. Írókat nem kötelezhet ilyesmi. Ha nem akarok felvállalni valamit, amit nem érzek igaznak, vagy valamilyen szisztémát hibásnak ítélek, a mesterségemmel nem veszek részt benne. Nem írom meg. Mást írok. Ezt a közgazdász különösképpen nem teheti meg. Hiába tudja, mi lehetne a jobb, ami esetleg kéznyújtásnyira van és olyan evidens, mint a nap az égen – de nem teheti meg, mert a dolga az, hogy a lehetőségekhez mérten funkcióképessé tegyen még egy hibásan strukturált helyzetet is, amiről tudja, hogy hibás. Probléma-megközelítésünk és a különböző alaphelyzetekhez való alkalmazkodásunk során, már-már reflexszerűen teszünk úgy, mintha klasszikus síkfutásban vennénk részt, noha közben magunknak állítjuk fel az akadályokat, és szemérmesen hallgatunk róla, hogy önkéntes akadályfutást művelünk. Úgy csinálunk – mintha. Nem mindig, csak veszedelmesen sokszor. Lekötözött lábbal próbáljuk játszani a nem bicegő embert.” És akkor fél lábra állt, térdnél behajlítva az egyik lábát, rezzenéstelenül folytatta: „Néha csakugyan a tragikus humor határát súrolja, amikor kiváló szakemberek rendkívüli invencióval és hallatlanul találékony rabulisztikával – még mindig fél lábon – próbálják újra feltalálni a spanyolviaszkot, az abszolút evidenciákat…” – eresztette le a lábát.¹⁴

Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus, arra kell törekedni. Ott síkfutás van, ott az evidenciákról nincs vita, a szocializmusban mindig akadályfutás lesz, és nem lesznek evidenciák. De a rendszerváltás akkor és ott nem csak elképzelhetetlennek és kivitelezhetetlennek tűnt, a résztvevők, beleértve a közgazdászokat és Mészölyt magát, nem gondolkodtak kapitalizmusban. Micsoda naivitás! Egyáltalán nem. Ha belegondolunk abba, hogy az ázsiai szocializmus kínai, vietnami modelljei azóta is futnak a maguk akadálypályáin, és abba, hogy miféle kapitalizmusok fejlődtek ki a rendszerváltó országokban, akkor óvatosabb lennék akkori felismeréseink elítélésével.

De másként is érvényesek Mészöly szavai. Bizony fél lábon állva, gúzsba kötve próbálunk kitalálni valami megoldást akkor, amikor gazdasági mozgásterünket hatalmas és megváltoztathatatlan nemzetközi erők befolyásolják, amikor kormányok politikája kész helyzetet teremt. Így volt ez a rendszerváltás idején, amikor az eladósodott, kivérzett, rossz szerkezetű gazdaságnak nem kedveztek a nemzetközi gazdasági feltételek, amikor nem volt honnan forráshoz jutni. Így kellett 1995-ben, a fizetőképesség elvesztésének határán imbolyogva, egy egyensúlytalan, brutális munkanélküliségen, privatizáción és liberalizáción átesett országon műtétet végrehajtani. Így ostromoltuk reménytelen tanácsokkal, kétségbeesett felhívásokkal a kormányokat 2001-től 2009-ig, amikor pontosan tudtuk, hogy nem arra kell menni, amerre megyünk, mert nem gátfutásra, hanem síkfutásra szerződtünk, de mindhiába. És 2009-re, mikor pedig már-már leereszthettük a lábunkat, jött 2010, a gátfutásból megint akadályfutás lett, és nem lesz ez másként 2014-ben sem.

A tanácskozás szünetében nem bírtam magammal, és a szivarját kedélyesen szívogató, barátságosan hozzám lépő Bence Györgynek (1941– 2006) elő is adtam: egy olyan dolgozatot emelnek itt az egekbe, amely azt mondja, hogy Magyarország 1956 óta válságban van, s hogy a rendszer az ötvenhat utáni magyar társadalom erkölcsi züllésébe fog belebukni, amiből egy szó sem igaz. Ez a rendszer gyilkolt 56 és 62 között, de azután konszolidálódott, reformokat csinált, a gazdaságban emelkedő pályára állt, most pedig azért került válságba, mert visszacsinálta, illetve nem folytatta a reformokat. Maga a válság pedig nem egy olyan társadalmat sújt, amelyik nincs elemében, ellenkezőleg: azért van válság, mert egy elemében levő, végre magára talált, igaz, adósságra alapozott, de gazdagodó társadalmat kezd ki. – Hajlandó vagy ezt nekünk, öregeknek a pofájába mondani? – kérdezte Bence. Kérdésében az is benne volt, hogy mindketten tudtuk, ha itt hibázok, akár a fölszólalás tartalmával, akár annak sértő formájával, akkor a Hatalom kitaszításánál is súlyosabb kitaszítás vár rám: örökre száműzhetnek nemcsak a politikai ellenzékből – ez kibírható –, de a Társaságból is.¹⁵

A szünet után Bence azonnal szót kért és ezt mondta: „A szünetben odamentem Lengyel Lászlóhoz, aki a harmincéveseket képviseli gyülekezetünkben. Egyébként érdemes lenne elgondolkodni rajta, hogy milyen kevesen vannak itt ebből a nemzedékből. Pár szót váltottunk arról, hogy mi a benyomása, s körülbelül az volt – majd elmondja, ha akarja –, ami nekem is. Ez adott megerősítést, hogy szót kérjek.” ¹⁶ Ezután nagyon tárgyilagosan összefoglalta és összehasonlította az ő és a nála idősebb nemzedékek, tehát a negyven fölöttiek élményvilágát, kulturális és civilizációs örökségét, erkölcsi habitusát az én, és a nálam fiatalabbak, vagyis a harmincasok és húszasok életútjával. Háború, börtön, forradalom, megtorlás az egyik oldalon, konszolidáció, nyugodt élet, reformok a másikon. Kulturális és nyelvi bezártság az egyiken, viszonylagos nyitottság a másikon. Majd szokásos ördögien angyali mosolyával hozzátette: „manapság nemigen volt alkalma senkinek igazán sötét bűnöket elkövetni. Nem vérre megy a játék, s ez mindenképpen előnyére válik ennek a korszaknak”. És ennek megfelelően, ha bizonyos szabályokat felállítva magunknak a sikerre törekszünk, ifjú emberként nem leszünk erkölcstelenek.¹⁷

Lezárásul szavait azzal erősítette meg, hogy lehetséges ugyan egy igen negatív történeti kimenetele a politikai és gazdasági változásoknak, amelyek megtörik a fiatal nemzedék pályáját, de annak akkor is lesz hatása, hogy „felnőtt itt egy nemzedék, amelyben nemigen vannak se hősök, se ördögök, amely inkább csak a hétköznapi, polgári erényekben és bűnökben tűnik ki, mint annak idején a boldog-boldogtalan békeidőkben. És az objektív kultúra eredményeit sem hinném, hogy el lehetne törölni: irodalmunk modernizálódott, létrejött a nyugati színvonalú magyar szociológia és közgazdaságtan, a történetírás megint fölzárkózott a legjobb szakmai színvonalhoz…” ¹⁸

2013-as helyzetünk sajátossága, hogy ma, az idősebb, rendszerváltó „háborús” nemzedék nevében hasonlókat mondanék egy monori találkozón a harmincas és húszas generációnak. Azzal a különbséggel, hogy hozzátenném: nekünk volt húsz jó évünk 1980 és 2000 között. Nekünk megadatott a történelemben az az öt perc, amikor ránk figyelt a világ, méghozzá pozitívan, és mondjon bárki bármit, teljesítettünk. Rájuk most vár az a történelmi öt perc, amikor a világ 2010 óta Magyarországra irányuló negatív figyelmét valamiképpen pozitívra változtatják. Ha sikerül, és miért ne sikerülne, akkor megint arra az útra léphetünk, amelyik a nyolcvanas évek közepétől az ezredfordulóig járhatónak bizonyult. A célunk akkor Magyarország európai szellemű megváltoztatása volt, és sejtettük, hogy ehhez a kelet-közép-európai régiónak is meg kell változnia, de azt nem gondoltuk, hogy az egész szovjet blokk összeomlása a tét. A mai cél se csak Magyarország vagy a kelet-közép-európai régió be- vagy visszaillesztése egy európai rendszerbe, hanem egy új, föderatív Európa modelljének együttes kimunkálása a fejlettebb és emelkedő Északnyugat-Európával, illetve a fejletlenebb és hanyatló Délkelet-Európával. A nyolcvanas években legalább akkora veszéllyel jártak a régió nemzeti kommunizmusai, mint a szovjet megszállás, az euró-szklerózis és a keleti rendszerek stabilitását fenntartó német keleti politika. A 2008 óta tartó válság hatására innen is, onnan is feltörő nacionalista mozgalmak, párt- és állami politikák és az elhibázott európai válságkezelés együttesen azt a hihetetlen terhet róják a mai magyar politikusokra és gondolkodó értelmiségiekre, hogy a magyar nacionalista, Európa-ellenes állampolitikai modellből való kilábalás és az európai válságkezelés és modellépítés módozatait egymással összekapcsolva gondolják végig.

Amikor Bence után szót kértem, rögtön tisztáztam, hogy bár megértem az ötvenhatos negyvennyolcasságot, de én hatvanhetes hatvannyolcas vagyok, aki úgy véli, hogy az elmúlt 25 évben nem csak lefelé mentünk. Gazdasági értelemben itt komoly növekedés volt, és ugyan Mészöly azt mondta, hogy a környező népek nem szeretnek minket, én úgy látom, hogy inkább irigyelnek. „Egy haldokló régió legjobbjának lenni nem vigasz, de mégiscsak fontos.” Itt a 68-as reformmal és a második gazdasággal megjelent egy új mentalitás és öntudat. „Nem állampolgári, hanem gazdasági öntudat. De hová vonulhat vissza állampolgárként valaki? Monoron például a szerződéses kempingbe és étterembe. Kelet-Európában sehol nem találunk ilyen éttermeket az országút mentén.” Magyarországon a második gazdaságban az emberek megtanultak számolni, tudják, mi mibe kerül. A válság nem harminc éve, és nem 56 miatt van, hanem azért van most válság, mert az első gazdaságban nem tudnak számolni, ott nem lehet tudni, hogy mi mibe kerül.¹⁹

Jól fogadták. Nemcsak Bence jött oda, hogy nyugtázza, ezt várta tőlem, de Csurka is őszintén mondta vitazárójában, hogy „azoknak a hozzászólásoknak örültem legjobban, amelyek ellentmondtak nekem”. És amikor a kempingből az étterem felé ballagtunk, odalépett hozzám, és félig átölelve a vállamat azt dörmögte: – Jó vadászkutya lennél! A mellettünk bicegő Réz Pali ránevetett és azt mondta: – A magadfajta medvék ellen, ugye? – Hát, ha egyszer úgy nekem esett, mintha nem volnék kétszer akkora, mint ő!

Nemzeti forradalom vagy európai reform

Csurka méltán lehetett önmagával elégedett. Tetszik, nem tetszik, ő adta a következő esztendők egyik uralkodó eszméjét: a világnak példát mutató, alulról jövő nemzeti forradalomra van szükség, melyet nem sikkaszthatnak el se urak, se elvtársak, se zsidók, melyet nem tiporhat el se Kelet, se Nyugat. Ronda egy eszme, kicsi is, savanyú is – de magyar. Máig hat. Csurkának ekkor indult igazi politikai pályája, amely a felvett szereptől tartott az eszme megfogalmazása felé. Monoron még annak a néptribunnak, a magyar függetlenség élharcosának szerepét írta, rendezte, játszotta, aki 56-ban hiányzott. 1987 őszétől a szerep mellé már eszme is került: a függetlenséghez a nemzeti forradalom, a szabadsághoz az Alkotmányozó Nemzetgyűlés eszméje társult. Ekkor már egyértelműen magyar Dantont játszott képzelt konventjében az engesztelhetetlen jakobinus Robespierre, Kis János ellenében. Ha Monoron Petúr bán volt, Antall Józseffel szemben a Tiborcot, a gőgös úrral szemben a kifosztott és megalázott jobbágyot adta. Végül, 91 után a saját színdarabja erkölcsileg púpos, aljas gazemberét.

Nem akartam igazán megismerni, megérteni, mégis folyamatosan „dialogizáltam” vele 1985 és 1990 között, amíg lezáratlan és befejezetlen személyiség volt. Nem született gazembernek. őszinte volt, amikor kardot rántott a Kádár-rendszerrel szemben. Ekkor még engedett közel férkőzni magához, valóban vágyott a párbeszédre. Könnyed volt és sokszor elegáns. Én-je brutális és gyilkos felét sérelmekből és bántásokból fokról-fokra növesztette egyre nagyobbra a rendszerváltás éveiben. Legnagyobb sérelme: nem övé lett a trón. Küzdött, csatákat nyert, majd hirtelen előállt az „alámerülő és kibekkelő” Antall és felült a trónra. 1985 és 1989 között Csurka vezér és valaki volt. A rendszerváltás után már csak sértett senki. 1990-ig még ő ültette, nevelte eszméjét, de ezután az eszme vette át fölötte az uralmat: rögeszmévé vált és gonosz politikai fél-óriássá növesztette őt. Míg 1990 előtt nem annyira eszméivel, mint inkább személyiségével és szerepével hatott a népi táborra, 1990 után mindinkább eltorzult, gyilkos eszméi hatottak és hatnak – a népinél jóval – szélesebb körben, s mindmáig.

– Fogadjunk – mondtam neki, hogy nálad előbb értek szót a vendéglőssel! Nem volt nehéz megnyernem a fogadást. Akkoriban már negyven-ötven előadást tartottam egy évben szerte az országban és kívülről tudtam egy szerződéses vendéglős összes búját és baját. Ezért a későbbiekben is inkább voltam radikális reform-optimista Kossuth-tal, mint rémlátó pesszimista Széchenyivel. Ha utóbbi, és vele Csurka, azt vallották, hogy a nemzet alszik, eltunyult, sőt, „pincérnemzetté” aljasult, tehát föl kell ébreszteni, akkor én hittem, hogy a nemzet ébren van, ifjodik, s „a haladás mélyen érzett nemzeti közszükséggé vált”, miként Kossuth mondta a Feleletben. „A patak, ha csörgedező vizének gátat vetsz, melyet elsodorni nem képes – vagy elkerüli azt, vagy meghaladja, s a gát csak erejét nevelte, csak folyását tette rohanóbbá. – A haladás ügyének tehát diadala bizonyos.” Nem akartam figyelni Széchenyi ellenvetéseire: „Hisz gyengüljék csak meg a folyás, a gát megöli a patakot. Vagy zúdúljék vihar a vidékre, s nincs már patak, csak habzó, zavaros tengerár!”

Csurka csak nevetett, amikor látta, milyen barátságos párbeszédbe keveredem a vendéglőssel. Én is elégedett lehettem. Akarva-akaratlan itt pedzettem először az elkövetkező évek másik koreszméjét: plebejus magyar reform együtt az univerzális reformmal. Igen, az én eszmém ekkor a társadalom önerejéből, saját eszméiből támadó, összehangolt magyar, majd szélesebb körben kelet-közép-európai, és ha lehetőség lesz rá, európai reform volt. Magabízóan reméltem, hogy képesek leszünk valami újat hozzátenni a világhoz.

De az igazi csoda ezután következett. Ahogy letelepültünk a hosszú asztalok mellé, halljuk, hogy középen nagy nevetések vannak. Majd a második fogás után Sinkovits Imre fölállt és kieresztve a hangját, játszi könnyedséggel kezdett az egész teremnek anekdotázni, történeteket mesélni. Valahogy így: – Ismertem édesapádat – fordult Rajkhoz, – szép szál, derék magyar ember volt, beszélni is tudott. Kihúzta magát, és valószínűleg Rajk hangján beszélt: – Elvtársak! Magyarok! – zengett a vendéglő. – Hát annyi bizonyos, hogy nem úgy beszélt, mint a kopasz törpe! És elkezdett

Rákosi Mátyás kissé nyekergő, elnyújtott hangján szólni. Valamennyien láttuk magunk előtt Rákosit, nem csak hallottuk. Nem tudom hogyan, de sikerült összetöpörödnie és megpocakosodnia. Azután történetek tucatjai következtek az ötvenes évek Nemzetijéből, mindenekelőtt Major Tamással. Sírtunk a nevetéstől. Valljuk meg, az a megkönnyebbülés is kijött mindnyájunkból, hogy szabadon ehetünk és ihatunk itt, az ország közepén, hallgathatjuk a Nemzeti vezető színészét, a „tizedest”. Nincs rendőr, nincs munkásőr, nincs párttitkár. ²⁰ A monori vendéglő a szabad emberek független szigete volt. Soha előtte és soha utána nem éreztem ennyire szabadnak magamat. Amikor kijöttünk, Mészöly, aki szokása szerint merően nézte az embert, igazi férfi-gyengédséggel azt mondta: – Az első szerelem, az első szabadság erotikus élménye! Ne szégyelld, tedd el magadnak! Nincs a szabadságnál erotikusabb élmény! ²¹