Petri és / vagy Tandori

Erdélyi Ágnesnek, születésnapjára

Az Örökhétfő című szamizdatként megjelent verseskötetébe Petri a nyolcvanas évek elején beletett egy különös, kevéssé ismert verset, melyet költőtársához, Tandori Dezsőhöz írt – azaz radikális politikus verskorszaka közepén ahhoz a költőhöz intézett rokonszenvező megnyilatkozást, aki politikai szempontból szinte az ellenpontjaként lehetett volna értelmezhető; Tandori ugyanis, mint ahogy ismeretes, tökéletesen hideg távoltartással figyelte (vagy talán nem is figyelte) a világ és az ország politikai helyzetét és állapotát, s a politikai cselekvésnek vagy beavatkozásnak, amit pedig a szamizdat kötet már magával a létezésével is képviselt, még a halvány kísértése is messze távol állott tőle. A vers ugyanakkor magas fokú elismerésről és baráti (ha persze nem is „elvtársi”) rokonszenvről tanúskodik, s több ponton is oly mozzanatokat tartalmaz, amelyek nemcsak elismerésre, hanem valamiféle azonosulás lehetőségére is utalnak (aminek jelentőségét nem csökkenti az a tény sem, hogy Petri aztán, később, az életében megjelent nyilvános, „hivatalos” gyűjteményes versesköteteiből, indoklás nélkül, kihagyta ezt a verset).

 

T. D.-nek

Ez a mocsok / Téli mocsok / Fáznak most / A medve-
bocsok.
A koalák, / A koalák, / Együtt topognak / Legalább.
Ha fáznak is / Nem pofáznak / Megfagynak / Vagy
összeáznak.
Írtam eztet / Rosszkedvemben, / Nehéz halál- / félel-
memben.
Te is így vagy / Ezzel, tehát / Igyunk egy / Sötétrőt
theát!
Én is, te is. / Én se, te se. / Minek miértünk / Gyászmise.
Miértjeinket / Lenyeljük, / Tavaszunkat / Kiteleljük.

Figyelemre méltó, hogy Petri e versében igen sok „tandoris” gesztust átvesz vagy imitál: tematikailag hasonul Tandorinak „mackós” (játékmedvékről, koalákról írott) verseihez; olyan szójátékokkal, furfangos nyelvi csavarásokkal él, mint amilyenek Tandori bármely művében gyakran fellelhetők (különösen kiemelkedik e szempontból a „tehát – theát” rím játéka, amely, Petritől szokatlan módon az íráskép tréfáját is mozgósítja); Tandorira kiváltképpen jellemző, ellentételező paradox nyelvi-retorikai fordulatokat iktat a szövegbe („tavaszunkat kiteleljük”); s Tandorihoz illő módon az alacsony nyelvi-köznyelvi regiszterből vett „idézettel” is él a vers végén, mikor az „én se, te se” szövegdarabra a frivol „kis mise, nagy mise, nem lesz ebből semmise” mondás allúziós rímével felel – sőt, az azonosuló gesztust szinte betetőzi, ahogy saját költészetének gyakori hedonista mozzanatát, azaz az étel-ital fogyasztásának tematikus megelevenítését is felhasználja, s együttes teázásra hívja azt a költőt, akinek e szempontból aszketikus műveiből az ilyen mindennapi fogyasztási elemek szinte teljesen hiányoznak. A vers e szempontból szinte legitimálja azt a mára közkeletűvé vált irodalomtörténeti tézist, amely a huszadik század utolsó harmada lírai paradigmaváltásának eseményét közvetlenül szokta e két költő és két életmű párhuzamos említésével leírni.

Az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes évek fordulójának költészeti megújulásának kétségkívül Petri és Tandori volt a két leghatározottabb kezdeményezője és képviselője – e fontos történeti fordulatban játszott szerepükről rögtön az induláskor impozánsan emlékezett meg Várady Szabolcs kiváló, kettős portrét felvázoló tanulmánya; s mára e szerep fontossága és jelentősége irodalomtörténeti konvencióvá is vált. S teljes joggal: Petri és Tandori, pályájuk kezdetén, rendkívüli radikalitással határolták el magukat és generációjukat (illetve: generációjuk számukra fontos képviselőit) a megelőző magyar költészeti konvencióktól, s mindketten erőteljesen hangsúlyozták fellépésük hagyománytörő, szakító jellegét, s a huszadik század közepének minden nagyszabású költészeti irányzatától eltérően próbálták megfogalmazni önmagukat és költészeti stratégiájukat: oly pozíciót foglaltak el, amely az Illyés Gyula-i költészetideáltól is távol állt, a Juhász Ferenc és Nagy László által magas szinten, másoktól alacsony szinten képviselt „népies” modernséget is opponálta (a többféle módon és több irányból is szorgalmazott ún. „bartóki modell” tökéletesen idegennek tűnt számukra és szemükben), sőt az Újhold költőinek hagyományát is elutasította (annak dacára, hogy Tandori számtalanszor hangsúlyozta tanulóéveinek személyes elkötelezettségét Nemes Nagy Ágnesék iránt) – ám a leghatározottabban és legnyíltabban a leginkább tisztelt nagysággal, azaz József Attila költészetével fordultak szembe (Petri nagyszabású programcikkben is megfogalmazta, hogy, úgymond, a József Attila-i hagyomány a továbbiakban folytathatatlannak mutatkozik; Tandori oly tanulmányt publikált József Attiláról, amely e költészettel szemben a kétségtelen elismerés mellett feltűnően sok, s a korban szokatlan jellegű kifogással is élt).

Szembefordulásuk két egyetemes mozzanatban különbözött el az elődöktől: egyrészt kétségbe vonták a költészet beszélő alanyának, azaz a lírai költőnek ún. „szubsztanciális szubjektumként” való meghatározását, s a költőt elsősorban magánemberi, aktuális megnyilvánulásaiban vélték megragadhatónak, s azt a típusú tartást, amelyet pl. József Attila a következőképpen írt le: „a világ vagyok – minden, ami volt s van”, vagy: „az őssejtig vagyok minden ős” (A Dunánál), felstilizált szerepként írták le; másrészt pedig elutasították azt a magyar költői hagyományt, amelyet az irodalomtörténet „képviseleti költészetnek” rögzített, azaz azt a szerepet, amely a költőt a romantika óta valamely nagyobb (nagy) közösség szószólójává kreálta, s amely a költőnek a közösség többi, mindennapi tagjához képest mintegy nagyobb és szélesebb körű társadalmi tudást és programos erkölcsi belátást tulajdonított, (pl. Illyés Gyula verseiben: „Egy mezétlábas gyermek áll a sárban, / egy félvad, kócos jobbágy-ivadék. / Mit érez, ő nem tudja, én tudom csak, / minthogyha most is helyén állanék” – A töltés mellett), vagy: „…formálom azt is, amivé ti / válhattok, – azt munkálom én ki: / azt próbálom létre idézni, / azt a lényt, ki még csak agyag / bennetek s halvány akarat; akire vágytok…” – A költő felel), pedig a modern elidegenedett világ körülményei között lehetetlennek és hiteltelennek ítélték. Elhatárolódásuk elsősorban a hagyomány által előírt (és persze a hivatalos irodalompolitikai által is elvárt) költői szerepekre irányult, s elsősorban negativitásában érvényesült – amit nagyon szépen bizonyít az, hogy ugyanaz a szerep-elutasítás a továbbiakban mennyiféle érvényes költészettípus kibontakozását tette lehetővé.

Ugyanakkor az irodalomtörténeti leírásokban jóval kevesebb szó esett arról, hogy kettejük esetében a hagyománnyal való szembefordulás negativitásának közössége mögött, néhány poétikai jellegzetesség közössége mellett is, rögtön az indulásnál úgy alakult, hogy két egymástól nagyon erősen eltérő költészet bontakozott ki, amelyeknek különbségeit a fellépés „generációs” „irányzatossága” a maga idejében talán elfedhette, de amelyekről ma már mind a szerepvállalást, mind a költészetük által érintett kérdések többségét illetően kimutatható, hogy markáns eltéréseik nemcsak az évtizedes különfejlődésnek eredményei, hanem már az első, korai gesztusokban is jelen vannak.

Ami az első pillantásra szembetűnik, az persze a két költészetnek – ha lehet lírai költészet esetében így mondani – tematikus vonatkozásban megjelenő különbsége. Petrit magánemberként is, költőként is, elsősorban az a két terület foglalkoztatta, amely Tandori költészetét és szerepválasztásait tökéletesen érintetlenül hagyta: amint Radnóti Sándor Adyt idézve megfogalmazta: a politika és a szerelem. Petrinek e „tematikus” érdeklődéséből fakadt politikai szerepvállalása is, s nem csak a Beszélő szerkesztőjeként: költészetében mindvégig – s nem csak az Örökhétfő nyílt politizáló célzattal készült verseinek esetében – jelen van a magánemberi lét politikai szféra által való érintettségének tapasztalata, s ennek reflexív gesztusaként a politikáról való elmélkedés és vélekedés mozzanata, amely szinte magától értetődő „természetességgel” simul be az élet és költészet más szférái közé (ahogy egy beszélgetésben fogalmazott: „az apolitikus magatartás nem méltó egy értelmiségihez…”): az újabb magyar költészetben alighanem ő az egyetlen, aki a társadalomról és politikáról való gondolkodást a magánemberségen belül élte meg és írta meg – szerelmi költészetének is az adja meg speciális karakterisztikáját, hogy a szerelmi élet lehetőségeit és nehézségeit is a társadalmilag értelmezett személyköziség problémájaként, nem pedig egyszerűen egyéni lélektani adottságként kezeli; miközben a saját személyiség „személyességének” kérdését is állandóan a másik féllel, az adott vagy lehetséges szerelmi partnerrel szemben fogalmazza meg (csak illusztrációként: emiatt tudja pályáját szinte keretbe foglalni a két nagy „szerelmes” vers: az első kötetből A szerelmi költészet nehézségeiről és a kései Hogy elérjek a napsütötte sávig… című). Petri a lírai költészet alanyát, azt a figurát, amelyet költészetében végig képviselt, eleve oly emberközi hálóban képzeli el, amelyben a mások által megélt személyes megérintettség mindig dominál – legyen ez az érintettség akár egy szerelem intimitása, vagy akár a politikai intézményrendszer anonimitása által generálva. Petri figurája, imágója feltételezi, hogy önmeghatározása csak a másik, mások folyamatos (akár pozitív, akár negatív) figyelembevételével – akár a szerelem szenvedélye, akár a politika indulata révén – lehetséges; nyilván ennek köszönhető, hogy első kötetének már címe is, a Magyarázatok… feltételezi, hogy a versek, a lírai beszédaktusok valaki számára készültek.

Tandori „figurája” ezzel szemben tökéletesen egyedül képzeli el magát, s a társadalmat, a társasságot mint olyat távol tartja magától – olyannyira, hogy művészetébe nemcsak a politikát, hanem a párkapcsolat intimitását sem engedi be: elképesztően nagyszabású életviteli és művészi kísérlete, hogy a társas lét kommunikatív határait madarakkal való együttélés modelljével szemléltesse (ami egyébként alighanem a magyar neoavantgárd legnagyobb és legfantasztikusabb performanszaként is értelmezhető), jól mutatja beállítottságának radikális másságát. Tandori és költészete a társadalmat és a politikát úgyszólván nem érzékeli, nem érzékelte – általa egzisztencialistának nevezett létfilozófiája kizárta annak lehetőségét, hogy a külső társadalmi jelenségeknek a maga szempontjából bármiféle jelentőséget tulajdonítson, róluk véleményt nyilvánítson: műveiben a társadalom nem hogy nincsen jelen, hanem egyszerűen nem létezik (emiatt nem is törődött az irodalompolitika aktuális hullámhegyeivel és hullámvölgyeivel, s részvételét az irodalmi működésben tökéletesen politikamentesen vélte megoldandónak). Tandori jelenléte az irodalmi életben, bár a hivatalossággal soha semmiben nem érintkezett, szinte ellenpontja volt a Petriének – azokban az években, amikor Petri, politikai aktivitása miatt szilenciumra ítéltetett, s csak szamizdatban publikált, Tandori széles körű publicitásnak örvendett, s évente jelent meg, időnként nem is egy kötete, minden fórumon jelentetett meg írást, nem törődve azzal, hogy megjelenése esetleg irodalompolitikai szempontból még hívei számára is kérdésesnek bizonyulhat (pl. a régi Mozgó Világ betiltása után megjelent új Mozgó Világ első számában), minden műfajban írt és jelentkezett, s minden irodalompolitikai megfontolás nélkül mondta a magáét (emlékezetes, hogy még oly költőről is, aki a hivatalos irodalompolitika kedveltje, sőt egyik vezetője is volt, Garai Gáborról, közölt elemző cikket – az is igaz, hogy a benne foglalt dicséret igencsak kétélűre sikeredett: legnagyobb trouvaille-ja Garainak, eszerint, egy zöldpaprika lett volna…) – műveinek emiatt (sem) volt vagy lehetett közvetlen politikai jelentése vagy hatása (ha csak azt nem számítjuk, hogy távolságtartó közönyét és ugyanakkor folyamatos jelenlétét a „természetes” gyanakvás légkörében a rosszhiszemű megítélés akár leszerelő manipulációként is értelmezhette): Tandorit a korabeli irodalmi ellenzék részéről több bírálat is érte „verebezése” miatt – mintha a könyvkiadók avégett jelentették volna meg műveit, hogy más, politikusabb műveket szorítsanak ki általuk (ily véleménynek még a kitűnő ízlésű Domokos Mátyás is hangot adott). Holott e tartás, amely egyszerre képviseli a politikától és társadalmiságtól való radikális távolmaradást és ugyanakkor a saját, nem hivatalos, nem intézményesíthető gondolatrendszer korlátlan gátlástalan megjelenés-igényét, tulajdonképpen tiszteletre méltó, bár kétségtelenül paradox egyéni autonómiára utal: Tandori „figurája” úgy akar beszélni „bele a világba”, mintha a körülötte lévő világ egyébként, társadalmilag, nem is létezne. Első kötetének tervezett (de cenzurális okokból – vajon miért? – nem engedélyezett) címe, az Egyetlen is arra (is) utal, hogy a szerző a költészetet és az életet is egyedülvalóságában kívánja prezentálni.

Ám a politikainál sokkal fontosabbnak tűnik a két költészet világának antropológiai különbségtétele: Tandori és Petri az embert mint lételméleti és erkölcsi problémát radikálisan másképp állítja be. Legfontosabb problémájuk persze közös (s a hagyományos lírai személyiség-figura elutasításából következik): ki vagy mi az az alak, akinek beszédét a költészet közvetíti. A lírai „őszinteség” kategóriájának történeti elenyészte után kézenfekvő (volt?) a beszélő személyének fikciós felfogása: magát a beszélő figuráját is ki kell találni, s e kitalálást valamilyen módon legitimálni kell. Petri nagyon érdekesen fogalmazza meg egy beszélgetésében saját kérdésfeltevését: úgy tesz, mintha regényt írna, egy regény főszereplőjének imágójával azonosítja beszélőjét, s oly helyzetben képzeli el a lírai megszólalást, mintha a figurát körülvenné egy epikus világ kontextusa. A beszélő személyének életrajzi hitelesítése a versekben nem érvényesül (hiába írja le a költő önmagyarázataiban, hogy verseinek ihlete folyamatosan biografikus) – ám az az igény, hogy a fiktív beszélő figurája körvonalazott személyként identifikálódhassék, mindig fennáll (lásd az első kötet nyílt kérését: „Ha lehetnék Neked / csak egy személy…”). Petri e személyre, annak jellegére, típusára, megalkotottságára állandóan rákérdez, a személyiség azonosságát állandóan megkérdőjelezi és átértékeli – azt az igényt azonban, hogy egy beszélőhöz biztosan (legalábbis a megszólalás pillanatában biztosan) hozzárendelhető egy személy, soha nem adja fel – ráadásul oly módon, hogy a személy figurájába rögtön bele is érti a személy kommunikativitásának feltételezését is: a személy nem önmagában és önmagáért, hanem valaki számára („Neked”) jelenik meg, valaki számára próbálja meg identifikálni önmagát. Ezzel szemben Tandori költészetének egyik legalapvetőbb kérdésfelvetése a személyiség meghatározásának szélsőséges kétségbevonását is érinti – nála a megszólalás aktusa olyannyira fiktivizálódik, olyannyira elveszti világhoz kötöttségét, hogy a személynek, a feltételezett személyes identitásnak legfeljebb a helye (azaz konvencionális feltételezése) marad meg. Amint a Félreérted című vers mondja: „Így keletkezik egy személy, / még csak híjának a helyén se.” Tandori megszólaló figurája tulajdonképpen téren és időn kívüli világból szólal meg (hiába írja körül későbbi verseiben rengeteg aprólékos mindennapisággal, gyakran biografikus utalással, helyzeteit!) – s mikor egyértelműen a személy feltételezésének kérdését járja körül, akkor is kétértelműen fogalmaz: „Megér ennyit egy élő: / egy személyt; hogy ne mondjuk: / itt vagyok, szóljatok egymásról, mondjátok el / bátran; ne mondjuk: fülelésünk / likacsos kő, ott kotyog a hang / korsójában; megéri.” E vers dikciója egyrészt azt sugallja, hogy a személy figurája csakis a mások diskurzusának konvenciójából alakítható ki (vagyis a személy konstruálása ugyanúgy működik, amint az Egy talált tárgy megtisztítása című nagy vers szövegében a „Törlendő segédegyenesek” kategóriája – csakis körülírás történhetik, meghatározás nem!), másrészt még azt is kétségbe vonja, amit első sorában ígért: a „hogy ne mondjuk” szintagma közbevetése mintha magát a kérdésfelvetést is abszurdnak állítaná, s így dezavuálná… Tandori számára a személy olyannyira fikcionalizálódik, hogy akár az eltűnést is megkockáztatja: A gyalog lépésének jelölhetetlensége nagyszabású példázatos tréfája visszaírhatatlanul kiiktatja a költészetből a személy kategóriáját.

Amiből az is következik, hogy a két költő világlátása (vagy inkább mondjuk: világnézése?) között is rendkívül erőteljes eltéréseket rögzíthetünk: érdekes, hogy akár programverseknek tekinthető költeményeikben a világhoz való általános viszonyukat épp a látás kategóriáján keresztül kiáltják ki. Petri első kötetét (pontosabban: annak recepcióját) olyannyira meghatározta a Kizsarolt nevetséges életünket című példázatos vers, amelyben az egyedül elfogadhatónak tekintett erkölcsi tartást (amely persze nála nem nélkülözheti a harc feltételezését sem) az „el nem fordult tekintet” kérlelhetetlensége képviseli, hogy Radnóti Sándor például Petri egész költészetét e tartás megvalósulásaként írta le – mintha a „jelenlétünk” azonosítható lenne a kitartó (de nem egyszerűen kontemplatív) szemlélés állandóságával; mintha az erkölcs a tekintet kategóriájával identifikálódnék, ahol is a nézés, az el nem fordulás úgy képződik meg, mint aminek mindig biztos az alappontja: van honnan nézni, s a nézés iránya egyértelműen meghatározható. Ezzel szemben Tandori a Töredék Hamletnek kötetnek rögtön második versével radikálisan elutasítja a tekintet állandóságát, s a tekintet nézőpontjának relativizálását egy lehetséges világlátás kibontakozási alapjaként állítja be: „Minden hogy kitágult, mióta / elmozdulhatok nézésem mögül” – ami a dolgok, a világ recepciójának rögzíthetetlenségét sugallja, s a szemlélés számára megengedi, hogy a dolgokat egyszerre, akár több oldalról, több nézőpontból is láthassa. E költészet számára nincs rögzített nézőpont, a nézésnek nincsen iránya – a látvány, a bemutatás és a nézés egyszerre mozog. Az Egy talált tárgy… kötet első ciklusa, a Változatok homokórára e szemléletmódot prezentálja végtelen variativitásban: e világban a tér-idő koordináták feloldódtak („Ott leszek / hol nélkül, / te is, / mikor nélkül.” – Egy találkozás megbeszélése), a kint és bent különbsége relativizálódik, s az elmozdult nézés következtében a dolgok jelölhetősége is kétségessé válik (ezért tűnik el sok esetben a formánsok elől a szavak szótári értelemben vett nyelvtani töve) – s végeredményben ez az elmozdult tekintet teszi lehetővé a ciklust lezáró sor abszurd tréfáját is: „Ugyanez elmondható bármiről” (Hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból).

Rendkívül jellemzőnek találom, hogy mindkét költő kötetcímben is meghatározza költészet-látásának legfontosabb alkotás-lélektani feltételét – vagy másképp mondván: nyilvánvalóvá teszi költészetének legfontosabb stratégiai jellemzőjét. Petri az első kötet már sokszor interpretált címszavával (Magyarázatok) műfajt, illetve egy speciális verstípust teremtett, amit talán intellektuális elégiának nevezhetnénk, s ebben a verstípusban elsősorban a lírai alany reflexivitásának működését szemlélteti: az érzékeltetett és felidézett jelenségek mind már interpretált (vagy ami ugyanaz: megkérdőjelezett) mivoltukban jelennek meg – a beszélő arra tör, hogy megértse, megértesse, vagyis megmagyarázza az általa érzékileg és intellektuálisan megtapasztalt világot. Az értelmezés és az önértelmezés, azaz magának a megfigyelésnek és értelmezésnek a reflexivitása fog dominálni – mintha a költő a lírai ihlet hagyományos pillanatát is alárendelné a megmagyarázás megszüntethetetlen igényének, s a líraiság nem lenne más, mint „lassan fürkészni ki / amit múltamnak / – éppúgy önmagamnak nevezek” (Történet). A magyarázat mindvégig körülírásokkal, azaz viszonyításokkal történik („De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat – / szövők vagyunk, és újraszőjük a / világ gubancos szőttjét” – Metaforák helyzetünkre); a végső, a szó leghagyományosabb értelmében vett végső dolgok „egyenes” kimondására, megfogalmazására még csak kísérlet sem történik, azt feltételezvén, hogy a megfogalmazás amúgyis csak kudarchoz vezethet („Ha kinagyítasz egy sorsot a tömeges / feltételek irdatlan hátteréből: / a magyarázat – többé nem magyarázat” – Történet). Tandori költészete viszont minden gesztusával elutasítja a magyarázat kategóriáját (hiszen az mégiscsak azt feltételezi, hogy legalábbis elvileg, a megértés lehetősége nincs kizárva: ő a végső dolgok kimondhatatlanságát nem a körülírás közelítő manővereivel, hanem a megtisztítás aszketikus és egyben groteszk gesztusával mutatja fel. Tandori nyelvfilozófiai feltételezése szerint a nyelvi konvencionalitás oly mértékben takarja el a dolgok lényegiségét (legyen ennek a szónak bármily értelme is), hogy a kimondás igényének, a megfogalmazás kísérletének csakis a konvencionális nyelvhasználat szélsőségesen radikális kétségbevonása felelne meg – mintha magát a beszéd „aktusát”, s ennek során a beszéd nyelvi anyagát, nyelvi használatának elemeit kellene megtisztítani, s így a beszédből minden konvencionális elemet ki kellene zárni, vagy ezeket csak úgy lenne szabad alkalmazni, hogy felmerülésük során azonnal érvényesüljön radikális kritikájuk is (ennek a kifordított nyelv-elképzelésnek legnagyobb szabású produkciója Tandoritól a Koppar köldüs című kötet nyelvi megjelenítése – a kötetben egyetlen szó vagy mondat sem olvasható, értelmezhető a „normális” nyelvi beidegződések alapján…). Tandori (önmaga szerint is) a wittgensteini nyelvfilozófiai szkepticizmus alapján minden alkotásával és gesztusával, nyelvjátékaival és nyelvi tréfáival a kimondhatatlanság szemléltetésével játszik el – azért keres és talál annyi jelet, hogy az általában vett jelölhetetlenség és kimondhatatlanság jelenlétét tegye nyilvánvalóvá. Tandori alapkérdése a megszólalás és elhallgatás megszüntethetetlen dilemmájára épül („Némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?” – Koan III.) – ezzel szemben Petrit e szkepticizmus meg sem kísérti: a kimondhatatlanságot ő nem ismeretelméleti értelemben prezentálja, hanem kommunikatív értelemben; az ő beállítása szerint a meg-nem-értés nem a világ elvi kimondhatatlanságából, hanem az egymást-meg-nem-értés szociális feszültségéből ered, igaz, ugyanoly megszüntethetetlenséggel, mint Tandori magános beszélőjének esetében. Petrinél az a mondat: „Egy szavam sem volt arra, hogy szeretlek” nem azt jelenti, hogy a szerelmet nem lehet kimondani, hanem azt, hogy elmulasztottam az aktuális „magyarázatot”; a meg-nem-értés pedig ugyanígy a társas aktusnak hiábavalóságát mutatja fel („midőn folytak a szép beszélgetések”), tulajdonképpen fenntartva – csak éppen nem megvalósíthatóként – a megértésnek esélyét: „De ha mindez nem megbeszélhető?” (Történet). S Tandori mindezt szinte kiáltványszerűen opponálja, a vicc élességével és groteszkjével, bármely megnyilatkozás eleve kudarcra ítéltségét figurázva: „Nem természetes, hogy / (mondjuk:) ?” – a teljes (Mondjuk:) Koan 1970-ből című verset idéztem…

S ami a verscsinálás mesterségét illeti: míg Tandori a legelső megnyilatkozásaitól fogva mindvégig kétségbe vonta a zárt műalkotás lezárt voltát, s a hagyományos formák mindegyikét felbontotta (sokszor oly módon, hogy a legszigorúbban betartotta az „előírásokat”, csak éppen betartásukkal űzött gúnyt szigorukból és komolyságukból), a művek nyitottságát egészen odáig fokozta, hogy sokszor eltörölte a saját mű és az olvasott vagy fordított más mű közti határokat, egyik művét átfolyatta a másikba, némely művének megértését eleve más műveinek elő-ismeretére bízta – addig Petri tulajdonképpen konzervatív módon közelített a vershez mint műalkotáshoz. Bár verseinek többsége, mondhatnánk: „természetesen” szabadvers, a formai zártság igénye, a megszerkesztett műalkotás egyedisége soha nem tűnt el költészetéből. Petrinél nemegyszer találkozunk olyan klasszicizáló gesztusokkal, amilyenekkel a posztmodern teóriák nemigen tudnak mit kezdeni: ő – nemhiába tette volt fel, ha persze ironikusan is, a nagy kérdést: „Mért nem lehettem régi költő?” – (A szerelmi költészet nehézségeiről) – a verssel mint formával, mint „megcsinált dologgal” soha nem számolt le (mindennek játszi kifejeződését lásd a Valamit valamiért című vers ironikus lábjegyzetében: „Első és egyben utolsó eset, hogy éltem a betű-enjambement újundok módszerével. Egyszer – de nem többször – kipróbálható és -andó, mint bármi, ami nem vét explicit módon a Tízparancsolat ellen”.) Sőt a formák kitüntetett szerepét rendre hangsúlyozta is: e gesztusának legnagyobbszerű megnyilatkozása figyelhető meg a Hogy elérjek a napsütötte sávig… című vers lezárásában, ahol a hosszú ideig szabadversben folyó erősen prózaizáló versbeszéd, a napsütötte sáv ígéretében és igézetében átcsap verstanilag is kötött, dúsan retorizált dikcióba: egy lehetséges szembeállításnak legalább érzékileg megjelenített ideáljaként.

A két egymástól mélységesen különböző költő nagyon tisztelte egymást. Petri a beszélgetéseiben mindig csak elismeréssel nyilatkozott költőtársáról, Tandori pedig 1990-ben jelentős tanulmányban méltatta Petrinek éppen akkor megjelent Valami ismeretlen című kötetét (a tanulmánynak már címe is figyelemre máltó: „Isten velem, veled”). Ami a politikusságot illeti: Petri a költészetet illetően tágkeblűbbnek mutatkozott, mint általában az értelmiségiekkel szemben, s megengedte, hogy – bizonyos esetekben, például Pilinszky, Weöres esetében – a költészet ne foglalkozzék politikai kérdésekkel: „Azt hiszem, jó költészetre akkor is lehetőség nyílik, ha valaki visszahúzódik saját benső világába, és azt a véleményt képviseli, amely szerint a politika világa, empirikusan nézve, mindig mocskos és hazug. Az életben rengeteg más szilárd, fontos érték létezik, amelyekre jelentős költészetet lehet építeni. – A politika persze érzékelte az ő veszélyességüket is, hiszen az is destruktív magatartás, ha valaki ennyire kiszáll a játszmából…”. Petri Tandoriban ily típusú költészetet látott – úgy vélem, helyesen, s belátó, szolidáris méltatása ennek szellemében fogantatott. S ami az irodalomtörténetet illeti: kettejük közös szerepe a nagy lírai paradigmaváltást illetően akkor is érvényesnek tekinthető, ha a két jelentős költészet teljes mértékben eltérő pályán futott, s teljesen különböző szinteken produkálta értékeit és hagyományteremtését. Csak futó párhuzamként: történetileg nézve olyanok ők ketten, mint a tizenkilencedik század közepén Petőfi és Arany voltak – két, roppant nagy mértékben, tulajdonképpen minden egyes költészeti elemben különböző figura úgy képviseli együttesen a magyar költészet kibontakozását, hogy összehasonlításuk, egymásra vonatkoztatásuk lényegében képtelenségeket szülne. Ugyanazon korban ugyanazon nagy kérdésekre nagyon eltérő válaszok születhetnek – s egymás mellett élő, nagyon különböző, de nagyságukban kétségbe nem vonható nagy költészetek keletkezhetnek.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.