Régi idők focija

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Puskás, Bozsik, Hidegkúti és társaik a 20. századi Magyarország legismertebb személyiségei közé tartoznak, és joggal is mondhatjuk, hogy ma a magyarok nagy részének van valamilyen képe a „régi idők focijáról”, ha az 50-es évek Aranycsapatáról, esetleg utódaikról – Albert, vagy Nyilasi nemzedékéről – van szó. Azt csak a futball eseményeit mélyebben ismerők tudják, hogy ezt a játékot már az Aranycsapat sikereit megelőzően is világszínvonalon űzték a magyarok, az 1945 előtti futballról alkotott képünk azonban jóval homályosabb. Noha sokan tudják, hogy a magyar labdarúgó válogatott 1938-ban világbajnoki döntőt játszott, személyes tapasztalatom szerint ebből az időszakból csupán egyetlen nevet őrzött meg a kollektív emlékezet: Minarik Edéét, a mosodásét, aki heroikus küzdelmet folytatott azért, hogy a Csabagyöngye feljusson az első osztályba.

Úgy vélem tehát, hogy a Mándy Iván Pálya szélén című kisregényéből 1973-ban, Sándor Pál rendezésében készült Régi idők focija című film esztétikai, művészi, filmtörténeti szerepén túl egy fontos futballtörténeti funkciót is betölt. Ennek megfelelően e dolgozat két – egymáshoz szorosan kapcsolódó – célnak kíván eleget tenni. Egyrészt a film egyes jeleneteit kiragadva (mintegy „tudósítva” a filmről) bemutatom, milyen is volt a régi idők focija, másrészt, reményeim szerint az olvasó arra is választ kap, hogy a film által közvetített kép mennyiben tükrözi a valóságot.

5. perc: „Kell egy csapat”

Régi idő focija nézőjében óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy egy mosodás fenntarthatott-e egy futballcsapatot? A válasz meglehetősen egyszerű: fenntarthatott, de az a csapat bizonyára nem küzdhetett volna azért, hogy az élvonalban szerepeljen. Noha Minarik csapata valójában legfeljebb a harmadik, de inkább a negyedik osztályban indulhatott volna, a film pontosan érzékelteti, hogy sok futballcsapat, vezetője vagy mecénása révén kötődött valamilyen üzlethez. A Nemzeti Sport szavaival:

A pesti futball különös életet él. Egy-egy klubnak nemcsak a törzskávéháza van meg, de többnyire valamiféle műhely, üzlet, csarnoki bódé, butik az igazi klubélet tanyája, mely körül mint a piaci légy kering a pesti futball ezernyi naplopója, élősdije.1

Aránylag kevés olyan forrás áll rendelkezésünkre, amely a futball kulisszák mögött zajló világáról tudósítana, jobbára egy-egy bunda kapcsán került nyilvánosságra, hogy a fociért rajongó üzlettulajdonosok, iparosok, kereskedők – az amatőrszabályokat áthágva – anyagilag segítik kedvenc csapatukat.2

Az viszont ismert, hogy a futball – mint oly sok minden a régi Pesten – erősen kötődött a kávéházakhoz. Olyannyira, hogy a klubok jelentős hányada kávéházban alakult meg, sőt, ha nem volt klubhelyiségük, „hivatalos” életüket is ott élték. Egy korabeli cikk szerint, míg

Németországban elképzelhetetlen az olyan egylet, amelyiknek nincsen pályája [nálunk] kis kávéházakban áll össze 11 ember és már kész az „egylet”.3

Több magyar klub valóban kávéházban alakult meg: például 1899-ben az FTC a Gebauer, 1900-ban a 33 FC az Erzsébet-híd, 1912-ben a Csepeli TK a Beck kávéházban.4 Később kialakultak a klubok törzshelyei: az 1920-as évek elején az FTC a Széchenyi, az MTK és a VAC az Edison (Sorrento) kávéházat részesítette előnyben. Az 1920-as évek közepén a VAC, az MTK és az Ékszerész tagjai is rendszerint a Westend kávéházban tűntek fel. A vidéki klubélet hasonlóan működött, az SZTK például a szegedi Európa, a Bocskay a debreceni Royal kávéházban tartott fent klubhelyiséget.

Az 1920-as évek elején működő magyar sportegyesületeket, illetve futballklubokat négy nagy csoportba sorolhatjuk.

cégsportegyesületek alakulását az 1921-as testnevelési törvény is elősegítette, bár az ilyen klubok már az első világháború előtt is jelentős szerepet töltöttek be a magyar futballban.5 A vállalatokhoz kötődő sportklubok szinte minden esetben valamilyen paternalista indíttatásra alakultak (vagy a munkások által létrehozott sportkört idővel a vállalat vezetése is támogatta). A vasutas klubok nagy része például a vasúti javítóműhelyek dalárdáiból alakultak meg, jellemző, hogy az Északi főműhely vasutasai, a későbbi Törekvés játékosai rendeztek először futballmérkőzést Budapesten, az Istvántelki főműhelyben pedig a Testvériség alakult meg. Vidéken még ma is több (immár csak nevében) vasutas klub játszik meghatározó szerepet, a szombathelyi Haladás, és a Debreceni VSC a mai magyar labdarúgás meghatározó klubjai közé tartoznak. Több vállalati klub a vasutas klubokhoz hasonlóan hosszú életűnek és sikeresnek bizonyult (pl. Győri [Rába] ETO, BKV Előre, Diósgyőr, Csepel).

A századfordulón az egyetemi sportegyletek a mainál lényegesen nagyobb szerepet töltöttek be a magyar sportéletben. Az egyetem a sportolás egyik fő terepe volt, nem véletlen, hogy a magyar labdarúgás élvonalában több ilyen csapat is megfordult (a BEAC, a budapesti tudományegyetem, illetve a MAFC, a Műegyetem csapata). Az egyetemisták azonban kedvtelésből – és aránylag alacsonyabb nívón – rúgták a labdát, így a hivatásos bajnokság 1926-os bevezetésével az egyetemi klubok végleg eltűntek a labdarúgás élmezőnyéből (a BEAC 1926-ban az élvonaltól, a MAFC 1924-ben a másodosztálytól vett búcsút).

Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) 1920-ban szervezte meg labdarúgó-szövetségét, mely sokszor látványosan konfrontálódott Magyar Labdarúgók Szövetségével. A MOVE aktív szerepet vállalt a Keresztény Magyar Sportliga 1920-as létrehozásában is, melynek célja – a MOVE labdarúgó-szövetség elnöke, Gömbös Gyula szerint – az volt, hogy „a keresztény és zsidó sporttársadalom teljesen különváljék, ami azonban nem jelenti azt, hogy egymással meg ne mérkőzzenek a zöld gyepen.”6 A MOVE 1921-ben tagként ugyan belépett az MLSZ-be, és erre tagegyesületeiknek is lehetősége nyílott, mégis független bajnokságot rendeztek. A két háború között a viszonylag jó anyagi helyzetű MOVE – főként vidéken – számos sportkört hozott létre, ám futballcsapataik jelentéktelen erőt képviseltek.

A sport- és labdarúgó-élet legjelentősebb szereplői az úgynevezett társadalmi sportegyesületek voltak, melyeket szintén több csoportba sorolhatunk. A századforduló táján, illetve a század első évtizedében Budapesten számos lokális szerveződésű (kerületi) klub alakult, a Ferencvárosi TC mellett a bajnoki tabellákon találkozhatunk az Újpesti TE, Kispesti AC, Erzsébetvárosi TC, Terézvárosi TC, Józsefvárosi AC, II. ker. SC, VI. ker. SC, VII. ker. SC, Zuglói AC, Kőbányai TE, Csepeli AK, III. ker. TVE csapataival is. E klubok kezdetben alig különböztek a többi társadalmi sportegylettől, lokális beágyazottságuknak köszönhetően azonban a kerületekben lakók jó részének azonosulási lehetőséget „kínáltak”.

Lényegesen kisebb súlyt képviseltek a szakmaspecifikus sportklubok, mint – az 1920-as évek első felében – az Ékszerész, vagy a Kereskedelmi Alkalmazottak klubja (KAOE). E sportkörök azért játszottak kisebb szerepet a labdarúgásban, mert nem kötődtek olyan erősen cégekhez, mint a vállalati klubok, így a futball professzionizálódásával (stabil gazdasági háttér hiányában) többségük jelentéktelenné vált. Kétségtelen, hogy a Postásnak, a Typographiának, a Tisztviselők LE-nek és a Litographianak köszönhetően a század első felében e klubok jelentősebb szerepet játszottak a futballban, a két háború között azonban csak a szakszervezeti Vasas révén szerepelt szakmaspecifikus csapat az élvonalban.

A közép-európai sportéletben jelentős szerepet játszottak a cionista sportklubok, bár magyarországi tevékenységük össze sem vethető az osztrák, cseh, német vagy lengyel cionista egyesületek szerepével. 1908-ban Budapesten Dömény Lajos alapította meg az első magyar cionista sportegyesületet, a Vívó és Atlétikai Clubot (VAC), 1914-ben pedig a pozsonyi cionisták Makkabea néven alapítottak klubot. E klubok (például Hakoah Wien, Bar Kochba Berlin, Hagibor Praha, Makkabi Kraków) labdarúgói kék-fehérben játszottak, mezükre Dávid-csillagot varrtak, a „dicső múltra” emlékeztető, vagy erőt, bátorságot sugárzó héber nevet viseltek. Az első világháború után cionista klubok alakultak Győrben, Debrecenben, Újvidéken, Kolozsváron, Máramarosszigeten, ám az 1920-as évek közepére csak a VAC – mint élvonalbeli klub – játszott jelentősebb szerepet a futballéletben.

Az amatőr futball hanyatlásával törvényszerűen marginalizálódtak az előző csoportokba be nem sorolható társadalmi sportegyesületek. Azokról a jórészt 19. században alakult sportkörökről – a szó szoros értelmében vett klubokról – van szó, melyek alapítóit társadalmi pozícióik, szoros nexusaik kötötték össze – vagyis nem egy intézmény állt mögöttük, nem azonos szakmabeliek alapították az egyletet és lokális beágyazottságuk sem volt erős. Ilyen klub volt az MTK, a 33 FC (nevét alapítói számáról kapta), az arisztokratikus Magyar Atlétikai Club, vagy a Budapesti AK (és ilyen volt Minarik Csabagyöngyéje is). E klubok tevékenyen részt vettek a sportág meghonosításában, az 1920-as évek futballjában azonban csak akkor játszhattak jelentősebb szerepet, ha társadalmi jelentéstartalmaik révén jelentősebb szurkolói – s ezzel mecénási – kört voltak képesek mozgósítani (így tudott az MTK, mint kvázi zsidó csapat az ország egyik legnagyobb klubjává válni).

19. perc: „Manapság csak a pénz számít”

A magyar futball, mint bárhol, bármilyen más sportág, az amatörizmus jegyében szerveződött. A gyorsan népszerűvé váló játékot kedvelők sportköröket alapítottak, vagy beléptek már működő klubokba. Az egyletek kezdetben nem diszponáltak nagy vagyon felett: tornacsarnok, pálya, sporttelep építését csupán néhányan engedhették meg maguknak, és a mérkőzésekre is csupán néhány száz, esetleg pár ezer ember volt kíváncsi.

Az amatőrség fogalmát a szigorú, 1880-as oxfordi (ortodox) amatőrszabály határozta meg. Ennek értelmében nem számított amatőrnek az, aki pénzért sportolt (versenyzett), aki hivatásos sportolóval versenyzett, vagy aki pénzért tanított sportot. Egy amatőr futballista azonban nemcsak pénzt nem fogadhatott el játékáért: az őt foglalkoztató klubnak tagdíjat is fizetett, és a játékhoz szükséges felszerelését is magának kellett biztosítania. A Sport–Világ 1903-ban írt először arról, hogy az amatőrszabályokat egyre gyakrabban megszegve, a klubok szereléssel látják el játékosaikat.7 A labdarúgó szövetség így már 1905-ben szigorúan akarta szankcionálni az amatőrség ellen vétőket (korabeli szóhasználattal: az álamatőröket). A futball ekkor azonban már mind a játékosok, mind a nézők számát tekintve olyan tömegeket vonzott, hogy a professzionalizálódást nem lehetett megállítani.

A labdarúgás születésekor a játékosok legnagyobb része a (kis)polgárság közül kerülhetett ki. Egy 1905-ös cikk szerint:

a módosabb társadalmi osztály teljesen elzárkózik a testedző ember-sportok űzésétől, [nálunk] a jobbmódúak és gazdagok egyaránt legfeljebb csak az olcsó babérra vágyakozó „mecenás” szerepét töltik be, […] az ember-sportok űzése úgyszólván kizárólag csak a szerényebb sorban élő társadalmi rétegek, a mostoha anyagi helyzetben tengődő „polgároknak” kiváltságai.8

Ennek ellenére a honi labdarúgás első tíz éve igazi sikertörténet: az 1910-es évekre immár a több tízezret is meghaladta azok száma, akik a vasárnap délutánt a futballpályán vagy a tribünön töltötték. 1903 júniusában az első, Budapesten rendezett magyar–osztrák mérkőzésre még csupán 700-an voltak kíváncsiak, 1905 áprilisában már 5000-en, 1909 májusában pedig 13 000-en látogattak ki a Millenárisra. A futballmérkőzések iránti érdeklődés jelentős befektetésre ösztönözte a klubokat: az 1910-es évek elején az UTE 50 000, az FTC 160 000, az MTK pedig 200 000 koronát fordított pályák építésére. Az eredmény nem is maradt el: a magyar–osztrákot 1911 novemberében 25 000-en, 1919 áprilisában 40 000-en látták. A bevételek növekedésével a klubok egyre értékesebb ajándékokkal látták el az immár csak névleg amatőr játékosokat. Az első világháború idején az MTK már tervszerűen építette csapatát, brit edzőket szerződtettek, és szinte minden évben egy-két nevesebb labdarúgót is magukhoz csábítottak: a klub az 1920-as évek elejére nem csupán Magyarországon tűnt verhetetlennek, de a Barcelona és a Sparta Praha mellett az egyik legerősebb kontinentális futballklubbá vált.

Eközben felnőtt egy új futballista-generáció is. A századfordulón a „testgyakorló” polgároknak – akik sokszor all-round, azaz több sportágat is űző sportemberek voltak – eszükbe sem jutott volna, hogy játékukért pénzt kérjenek. A sokszor munkásszármazású, grundokon felnövő gyerekek azonban felnőttként már hivatásuknak tekintették a futballt (de jure hivatásossá csak a profizmus bevezetésével, 1926-tól válhattak a játékosok). A labdarúgás 1919 után már mobilitási csatorna: nem meglepő, hogy a jelentősebb fővárosi grundok közül a legtöbb későbbi „futballcsillag” az angyalföldi munkásnegyedben található, Lehel út – Hun utca – Fóti út – Aréna út által határolt „Rajcsurról” került ki. Itt futballozott több tucat, később élvonalbeli játékos mellett (zárójelben a válogatottságok száma): Háda József (16), Hirzer Ferenc (32), Jeszmás József (4), Lázár Gyula (49), Orth György (30), Sas Ferenc (17), Schaffer Alfréd (15), Turay József (47).9

Ezerkilencszáztizenkilencben a magyar labdarúgók egy teljesen elszegényedett országban világszínvonalon űzték a játékot. Ilyen viszonyok között e fiataloknak nehéz lett volna megmagyarázni, hogy a labdarúgás csak szórakozás, és úriember nem várhatja el, hogy játékáért pénzt kapjon. A „hagyományos”, amatőrszellemben működő („úri”) egyesületek a labdarúgó-szövetséget hibáztatták, hogy képtelen az egyre nyilvánvalóbb professzionista tüneteket kezelni. Mamusich Mihály, a legtekintélyesebb amatőr egylet, a MAC vezetőségi tagja szerint

Az MLSZ vétke folytán fejlődtek oda állapotaink, hogy Budapesten, ha már a labdába tud rúgni egy gyerek, csak arról ábrándozik, hogy mennyi fizetése lesz, ha majd ebbe vagy abba a csapatba kerül, milyen fényes élete lesz, nem kell majd dolgozni, csak kávéház, kabaré és bár lesz esténként a tanyája. Majdnem oda jutottunk, hogy a fiatalság megfeledkezett arról, hogy pusztán testedzés céljából is lehet futballozni.10

Kérdés természetesen, hogy a futball valóban olyan jó üzlet volt-e, vagy csupán az „urak” háborogtak azon, hogy a munkás és kispolgári származású játékosok, illetve zsidó sportvezetők kiszorították őket a futball élmezőnyéből. A Sport–Világ egyik 1912-es száma szerint

a közvéleményben mindjobban és jobban lábra kap az a felfogás, hogy Budapesten ma már csupán két jó üzlet van: a mozi és a futball.11

Az a benyomásom, hogy a „közvélemény” túlzott. Az MTK és az FTC pályáit működtető részvénytársaságok irányítói, néhány intéző, pár tucat labdarúgó bizonyára hasznot húzhatott a labdarúgásból. Azonban senki sem tehetett szert nagy vagyonra, és nagyon kevesen lehettek azok is, akik tekintélyes fizetést kaptak játékukért. Kétségtelen például, hogy az MTK 1921-ben úgy szerződtette trénernek az angol Fred Burgesst, hogy a magyar klubnál magasabb fizetést kapott, mint előzőleg a Manchester Cityben (Burgess havonta 30 000 koronát, egy magyar szakmunkás fizetésének 6–7-szeresét kapta).12 1925-ben, amikor egy budapesti szakmunkás kétmillió koronánál kevesebbet keresett, az MTK 12 milliót fizetett Hogan trénernek, a csapat két legnagyobb sztárja, Orth és Molnár játékát pedig 7 millió koronával honorálta.13 Az FTC hasonlóan fizette játékosait, ám a labdarúgók csupán töredéke tudott a futballból megélni. Becslésem szerint 1925-ben kb. 15 labdarúgó illetve edző keresett kiemelkedően jól, 30-an meg tudtak élni a futballból szerzett jövedelmükből, és mintegy 100-ra tehető azok száma, akik többé-kevésbé rendszeres mellékjövedelemhez jutottak. Az 1920-as években tehát a mintegy húszezer igazolt labdarúgó közül csupán néhányat érintett a (titkos) professzionizmus. Ám egyrészt a futball vonzerejét növelte, hogy esélyt jelentett a társadalmi felemelkedésre, másrészt még többre tehető azok száma, akik – Vallai Péterhez, a Csabagyöngye kapusához hasonlóan – villamosjegyek (vagy kisebb ajándékok) formájában legalább minimális anyagi ellenszolgáltatást vártak játékukért.14 Sokan, ha kérésüket nem teljesítették, rövidesen új csapatot választottak maguknak. Nekik – a profi habitussal felvértezetteknek – már 1924-ben is valóban csak a pénz számított…

25. perc: „Ki tehet naggyá egy csapatot?”

Számos szociológiai/történeti magyarázata van annak, hogy egyes klubok „naggyá” váltak, mások azonban csupán epizódszerepet játszottak a futballban. Nem kétséges, hogy a klubok társadalmi beágyazottsága az egyik ilyen fontos szempont. A Ferencváros mögött álló sváb kispolgárság, az MTK mellett felsorakozó fővárosi zsidó polgárság, a szervezett vasipari munkásság, mint a Vasas bázisa, mind-mind olyan erőt jelentett, amely kétségtelenül jelentős – gazdasági pozícióban is megnyilvánuló – hátteret biztosított egy- egy klubnak. Nem beszélve arról, hogy e klubok (teremtés)történetük és többé-kevésbé homogén társadalmi hátterű tagságuk révén olyan jelentéstartalmakat is mozgósítottak, mellyel további támogatókat és szimpatizánsokat is szerezhettek (pl. a Fradi a „kisemberek” csapata).15 1945 után – az előzőektől nem teljesen függetlenül – egyes klubokat kiemelten kezelt a hatalom, ami szintén naggyá tehetett csapatokat (lásd a Kispestből lett Honvédot, vagy a „munkásosztály csapatát”, a Vasast).

Úgy vélem, egy-egy klub naggyá tételében óriási szerepe volt egy-egy vezetőnek. Ugyan az elnökök sokszor csak jelképes funkciót töltöttek be az egyesületek életében, a néhány kivétel jelzi: ahol az egyébként gazdag, vagy nagy presztízsű elnök nem csupán jelképesen irányította a klubot, ott az egylet hosszú távon is sikeres tudott lenni.

Brüll Alfréd 1905-ben lett az MTK elnöke: az egyesület történetét megíró Fodor Henrik szerint ekkor jött el az egyesület aranykora.16 Kétségtelen ugyanis, hogy Brüllnek köszönhetően komoly beruházásokat tudott véghezvinni a klub, 1912- ben pályát építettek, játékosok sorát igazolták le, s ezzel lerakták a világ egyik legjobb csapatának alapjait. Amikor 1940-ben zsidó származása miatt Brüllt – az MTK-val együtt – eltávolították a magyar sportéletből, az elnök elmondta: negyven év alatt soha nem fordult elő, hogy a klub az ő támogatása nélkül meg tudott volna élni, minden évben nagy összegekkel támogatta a szakosztályokat.17 A Ferencvárosi TC 1899-es alakulásakor Springer Ferenc ügyvédet, a későbbi országgyűlési képviselőt választotta elnökének, akinek szerepe elvitathatatlan az FTC felvirágoztatásában. Utódjának, a szeszgyáros Gschwindt Ernőnek szintén sokat köszönhetett a klub. 1923 és 1931 között 250 000 pengőt áldozott a klubra, melynek egyik vezetője joggal jelenthette ki, hogy „elnökünk áldozatkészségéből és saját vagyonából tudjuk csak a csapatot kiállítani”.18 Az MTK és az FTC csapata mögött addig rendre lemaradó Újpesti TE elnöki posztjára 1925-ben választották meg Aschner Lipótot. A Tungsram vezérigazgatója azonban – aki még az Újpest profi labdarúgóit is a gyárban foglalkoztatta – a gyárigazgató szemszögéből tekintett a sportra, amit a jóléti intézmények egyikének tartott:

Aki megnézi munkásainkat, tisztviselőinket, amint munkába mennek, azonnal meg kell állapítania, hogy a sport edz. […] Az aktív sportolók, de a versenyek nézői is egészen más kedvvel mennek hétfőn újra munkába. Jó hangulatban, kiegyensúlyozott fizikummal állnak újra a munkapadhoz, ülnek oda az íróasztalhoz, A munkás többet dolgozik, többet keres és a munkaadó is megtalálja számításait.19

Aschnernek és Tungsramnak köszönhetően az Újpest rendszeresen érmes helyen végzett, 1930- ban pedig – története során először – bajnoki címet szerzett.

A világháború után a klubok többségében a valódi hatalmat általában nem az elnökök gyakorolták. A futballintézők voltak – Minarik Edéhez hasonlóan – a „football-üzlet cégvezetői”, vagyis a csapatok menedzserei: ők képviselték a klubokat a labdarúgó-szövetségben, intézték a csapatok ügyeit, mérkőzéseket, külföldi túrákat kötöttek le. A labdarúgás üzletté válásával szerepük felértékelődött, s immár nem pusztán elhivatottságból dolgoztak a csapatukért, sokan nemcsak a futballért, de a futballból is éltek: a labdarúgás nemcsak a sportolókat, hanem ügyeinek intézőit tekintve is szakmává vált. Az 1920-as évek elején a futballt az MLSZ tanácsa irányította, melyben jórészt a klubok intézői foglaltak helyet. Ugyanakkor a magyar futball szinte minden lényeges kérdésében az MTK, illetve az FTC intézője döntött. Pályája révén a két egyletnek óriási hatalma volt, a labdarúgó-szövetségben mindig el tudták érni, hogy az ő akaratuk érvényesüljön. Az MLSZ tanácsülések előtt a tagok a Sárhányó étteremben találkoztak, ahol az FTC és az MTK intézője akár ultimátum elé is állíthatta a renitenseket (noha a két klub társadalmi beágyazottsága alapjaiban különbözött, érdekeik megegyeztek, így vezetőik kitűnően együtt tudtak működni). Többnyire sikerült elérniük, hogy a tanácsülésen már „egységes határozatként” menjenek át indítványaik, aki ugyanis ez ellen volt, kizárták a nagy pályákról (a kisebb kluboknak elemi érdekük volt, hogy nagyobb bevétellel kecsegtető mérkőzéseiket az Üllői úton, vagy a Hungária körúton rendezzék).

A futball professzionizálódásával a sportág „felekezeti viszonyai” is megváltoztak. A labdarúgás kezdetben a polgárság alsóbb rétegeinek sportja volt, a profizmus kialakulásával azonban – becslésem szerint – az élvonalbeli futballisták nagy hányada alacsonyabb társadalmi csoportokból került ki. Nem véletlen tehát, hogy a sportolók között a futball meghonosításában jelentős szerepet játszott zsidó polgárok aránya is csökkent. Az 1929-ben megjelent Magyar Zsidó Lexikon 23 zsidó labdarúgóról tesz említést, akik 27 év során legalább 5-ször szerepeltek a nemzeti válogatottban.20 Túlnyomó többségük azonban az 1920-as évek előtt volt válogatott, az első világháború után csupán 5-6 zsidó labdarúgó játszott meghatározó szerepet a magyar válogatottban (s mielőtt a rendszer antiszemitizmusát látnánk a háttérben, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a labdarúgó-szövetség irányítóinak többsége zsidó volt). A játékosokat titokban pénzelő intézők nagy hányada azonban – gyakorlatilag az FTC intézője kivételével – zsidó származású volt.21 A labdarúgósportban vezető szerepet játszó egyesületek megerősödésével és a bevételek növekedésével egyidőben kezdtek feltűnően tollasodni az úgynevezett futballintézők! Tegnap még bizonytalan foglalkozású, szürkekörmű és csaknem kivétel nélkül göndörhajú zsidógyerekek, úgyszólván egyik hétről a másikra lettek jól szituált potentátok.” (Magyarság 1926. október 15.).] Így például Fodor Henrik, az 1920–30-as évek kiemelkedő közép-európai „futballvezére”, az MTK futballigazgatója és az MLSZ „tulajdonképpeni esze és vezére”, aki „a futball lényegét a nagyobb nézőszámban és bevételben látta”.22 Az UTE-nak Aschner Lipót révén nemcsak az elnöke volt zsidó származású, hanem az intézője is. Langfelder Ferenc az UTE intézőjeként Fodor Henrikhez hasonló elveket vallott, ami már csak azért sem meglepő, mert közösen működtettek egy bank- és tőzsdebizományi üzletet (az 1920-as évek fordulóján arra is fény derült, hogy Fodor a tőzsdén forgatta meg az MLSZ pénzét). Zsidó származású volt Grünwald Mátyás a BAK, Reiner Sándor a Vasas, Faragó Lajos, a 33 FC, majd a Nemzeti, s – bár megbízható adatok nem állnak rendelkezésemre, de vélhetően – Mayer Béla, a Kispesti AC intézője is, aki az első világháború idején állást biztosított a hozzájuk került futballistáknak, s nagy csapatot kovácsolt a KAC-ból. Nem véletlen tehát, hogy az 1926-ban megalakuló profi szövetség végrehajtó bizottságának elnöke, ügyvezető elnöke, és a tagok többsége is zsidó származású volt.

47. perc: „Hajrá Csabagyöngye! Abcúg Fősör!”

Nagyon kevés olyan forrás áll rendelkezésünkre, melyből kiderülne, a nézők hogyan szurkoltak 1945 előtt, az azonban biztos, hogy 1924-ben – amikor a film játszódik – a nézők a legritkább esetben drukkoltak hajrával. Az általánosan elterjedt buzdítás ekkor még a tempó! volt, amit az 1930-as évek elején váltott fel a huj-huj hajrá!. Egy máig népszerű (vélhetően nem teljesen alaptalan) anekdota szerint ez 1945 után rövidült hajrává, tekintettel arra, hogy a huj az orosz argóban a férfi nemi szervet jelöli…

Vélhetően a „tempózás” volt a hangos szurkolás egyetlen tolerált módja, legalábbis erre utal, hogy a lapok – főként vidéken – többször is panaszkodtak, ha túl hangos volt a közönség. Nem véletlen, hogy amikor az 1920-as évek elején elharapódzott a futballerőszak, a labdarúgó-szövetség arra kérte a hatóságot, hogy polgári ruhás rendőrök vegyüljenek el a nézők közé, hogy a „durva és sértően hangos rendbontó egyéneket” figyelemmel kísérjék.23 Így az is ritkán fordult elő, hogy a drukkerek csapatukat éltető, vagy az ellenfelet szidalmazó rigmusokat, dalokat énekeltek volna. (Tegyük hozzá, a csapatok szurkolói – a ferencvárosi B-közép mintájára – csak az 1930-as években szervezték meg csoportjaikat.) Az viszont megtörtént, hogy „izgága elemek” durva bekiabálásaikkal zavarták meg a mérkőzéseket, melyek a botrányokat sokszor részletesen taglaló újságoknak köszönhetően napvilágot is láttak: Talpalj bele!, Csak a gyomrába feküdj!, Rúgd le!, Vágd agyon!, Üsd pofon!, Lincseljétek meg a bírót!, Rúgd ki a szemét!, Törd el a lábát!, Mássz bele a gyomrába!, Taposd agyon a csirkefogót!, Üssétek őket fejbe, hadd dögöljenek meg!, Rúgd szét a fejét!, Tedd tönkre, hogy a mentők is itthagyják!, Mássz a belibe!24

A korabeli tudósításokban nem találunk utalást arra, hogy a nézőtéren transzparenseket feszítettek volna ki, arra azonban volt példa, hogy a nézők kis zászlókat lobogtattak. A pirotechnika egy korai elődje is meghonosodott a lelátókon, az 1930-as években gyakran előfordult, hogy a győztes csapat drukkerei összesodort újságpapírt gyújtottak meg, így jelezve, hogy „ég az ellenfél”. Az aránylag csendes szurkolás azonban nem jelentette azt, hogy a mérkőzések mindig rendben zajlottak volna le. Az első világháború után az erőszak a mérkőzések állandó kísérőjelenségévé vált, a drukkerek gyakran fenyegetően léptek fel a bíróval, az ellenfél játékosaival, néha az ellenfél szurkolóival, sőt a rendőrökkel szemben is. Nem meglepő tehát, hogy az európai „hírnévre” szert tett budapesti drukkereket 1921 végén már csak úgy tudták megfékezni, hogy a fővárosi rendőrfőkapitány másfél hónapig nem engedélyezte nyilvános futballmérkőzések rendezését.25

A fejezet címében szereplő idézet a magyar sport egy lényeges szerepére is felhívja figyelmünket. Jelesül arra, hogy az elmúlt 80 évben hogyan változtak meg a szurkolók (és a sportsajtó) által használt kifejezések, s így arra is, mit köszönhet a magyar nyelv a magyar sportnyelvnek. Túlmutatna e tanulmány keretein, ha nyelvtörténeti elemzésbe bonyolódnék,26 ám a korabeli sportnyelv tanulmányozása két szempontból is érdekes lehet. Egyrészt számos sportkifejezés ment át a köznyelvbe: elvesztette a játszmát, jól veszi az akadályt, nem jött ki a lépés, jól helyezkedik, nagy tempót diktál, ugródeszkának használ, nem rúghat labdába, húzza az időt, rossz passzban van, nincsenek egy súlycsoportban, bedobta a törölközőt, övön aluli, egyenesbe jön.27

Másrészt az eredetileg idegen sportkifejezések magyar megfelelőinek születését meglepően pontosan nyomon tudjuk követni. Ha egy újság a 19. század végén „magyarosan” írt a futballról, az ma épp olyan érthetetlennek tűnik, mint az angol szakkifejezésekkel teletűzdelt cikk.

A játék nyerője az a csapat, mely labdával rugdalván, vagy kézzel-karral való érintés nélkül bármikép hajtván a bőrrel borított gummilabdát, azt ellenpártja kapuján bírja áthajtani

– ismertette a játék lényegét a Sport–Világ.28 Ám egy tudósítás a magyar és az angol sajátos egyvelege is lehetett:

Ujváry berúgta a labdát a gólba, de a goalkeeper testéről az visszapattant, mire Ujváry átadta a center-forwards Miskynek, ki ismét berúgta a gólba. Ez alatt le is telt az első half time.29

A lapok a századfordulótól igyekeztek a szakkifejezéseket magyarul megadni, így lett pár év alatt a goalból kapu (a goalkeeperből kapuvédő), a forwardból csatár, a teamből csapat, s a Sport–Világ 1900-ban már olyan kifejezéseket használt, mint összeállítás, fedezet, támadás, félidő, hátvéd.30

Az 1920-as években azonban a szakkifejezések nagy többségét csak fonetikusan átírva használták. Ekkor a szabálytalan játékosok még rempliztek és faultoltak, esetleg hendszet vétettek. Az ügyesebbek magabiztosan stoppolták, vagy droppal, esetleg oxforddal továbbítottak a labdát, a legjobb csatárok hat-tricket rúgtak. A nagy csapatok derbit játszottak, a krekkek pedig a reprezentatív csapat meccsein is szerepeltek, ahová alkalmanként triálon válogatták ki őket. A játékosok ekkor még dresszben játszottak, treníroztak, kornert rúgtak, taccsot dobtak, dribliztek, és kombináltak, a bekkek ofszájdra állították a csatárokat, a kapusok robinzonáddal is háríthattak lövéseket, a drukkerek a tribünön foglaltak helyet. A sportkifejezések magyarosodása azért sajátos története a magyar nyelv fejlődésének, mert sok esetben pontosan meghatározható, hogy az egyes kifejezéseket ki és mikor fordította le magyarra. A Sportlap 1921 karácsonyán például pályázatot írt ki a hat-trick magyarosítására. A lap szerkesztői Markisohn Benő három javaslatát találták legjobbnak, a csatárvirtussal és a gólháromsággal szemben a – ma is elfogadott – mesterhármas kifejezést támogatták. A Nemzeti Sport 1930-tól éveken át írta ki magyarosító pályázatát, a ma is használatos szakkifejezések jó részét tehát a lap olvasóinak köszönhetjük (1931. decemberében például a következő kifejezéseket magyarosították: dressz–mez, finis–hajrá, ring–szorító, start–rajt, tréner–edző31). Így ma már a játékosok fellökik ellenfelüket, szabálytalankodnak, esetleg kezeznek. Az ügyesebbek magabiztosan veszik át a labdát, vagy kapásból, esetleg sarokkal továbbítják azt, a legjobb csatárok mesterhármast rúgnak. A nagy csapatok rangadót játszanak, a meghatározó játékosok a válogatottban is szerepelnek, ahová alkalmanként edzőmérkőzésen válogatják ki őket. A játékosok ma már mezben játszanak, edzenek, szögletet rúgnak, bedobást végeznek el, cseleznek és összjátékkal vezetik előre a labdát, a hátvédek lesre állítják a csatárokat, a kapusok vetődnek, a szurkolók pedig a lelátón foglalnak helyet.

Számos kifejezés magyarosításával sikertelenül kísérleteztek (esetleg idővel más magyar kifejezés nyert polgárjogot): a gólt ma kevesen mondanák dugónak, a túrát pedig portyának, mint ahogy a futball nem rugósdi, a prémium nem rápénz, és a tréner sem idomár. Összességében e tudatos magyarosító törekvésnek köszönhetjük azt is, hogy több kifejezésnek ma akár több megfelelője is ismert, azaz a drukkerek futballmeccsre, a szurkolók labdarúgó-mérkőzésre járnak.

67. perc: „Vallai kapust Madridba szólította szerződése”

Vallai távozása a Csabagyöngyéből a Régi idők focija egyik legzseniálisabb jelenete. Hatásosan mutatja be az 1920-as évek magyar futballjának tragédiáját, a labdarúgók kivándorlását, s azt a kontrasztot, amit a futballvezetők és szurkolók is érezhettek: kiváló játékosok villamosjegyért könyörögnek, majd váratlanul elszerződnek egy gazdag nyugat-európai klubba. Vallai Péter szerepében ugyanakkor nem nehéz felfedeznünk Plattkó Ferencet. A Vasas válogatott kapusa Zsák Károly mellett az 1920-as évek futballjának kiemelkedő tudású kapusa volt. Azonban míg a rendkívül szerény Zsák még a másodosztályba is követte a 33 FC-t, Plattkó kalandosabb életre vágyott, és osztrák, horvát, angol, illetve cseh csapatokban is megfordult. 1923-ban szerződött a Barcelonába, s hét évig játszott a katalán klubban. Plattkó egyik interjújából kiderült, hogy – a nyilvánvaló túlzások ellenére – már a horvát Kula kapusaként is nagyvilági életre vágyott:

Az a fontos, hogy az ember nem unatkozik, van dolgom egész nap: csónakázni, horgászni, napfürdőzni, vadászni, focizni, enni, inni. Mi kell még? Hol volt ez Pesten? Meg volt valami is ebből? Soha semmi, csak robotolni, robotolni…32

Barcelonában igazi sztár lehetett, Hortán, a város elegáns villanegyedében lakott, s mintegy másodállásként az amerikai Studebaker autóscég képviseletét is ellátta. Még azt is megtehette, hogy családját is Spanyolországba költözteti (a kapus szüleivel élt Barcelonában), miközben „vígan nyaralt, pompás Studebaker kocsiján robog ki délelőtt, délután a strandra, élvezni hallatlan népszerűségét.”33 Viszszavonulása után edzőként megfordult Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában, az Egyesült Államokban, Angliában, Romániában, Argentínában, Chilében és Brazíliában is.

Plattkó Ferenc azonban csak egyike volt a több mint félezer, Magyarországról a két háború között elvándorolt futballistának. A első világháború után a magyarok és csehek futballjának színvonala megközelítette az angol és skót labdarúgás nívóját. A közép-európai csapatoknak többször is lehetőségük nyílt túrázásra, ami jelentős anyagi haszonnal kecsegtetett, másrészt az osztrák, német, spanyol, lengyel, svéd, olasz csapatok számára módot adott arra, hogy a nagyobb tudású ellenfelektől tanulva fejlesszék labdarúgásukat. A háborút követő zavaros politikai, majd gazdasági viszonyok azonban több labdarúgót arra késztettek, hogy ne térjenek vissza Magyarországra, a külföldön edzősködő Feldmann Gyula szavaival:

ha egy jobb magyar csapat túrára megy, minden alkalommal egy-két játékost elveszít.34

A futballisták első csoportja a szomszédos országokba, illetve Németországba és Svájcba vándorolt ki. A külföldi klubok a túrákon szereplő játékosokból válogattak, akiket a már kint játszó magyarok segítségével bírtak maradásra. Pár évvel később a játékos-ügynökök feltűntek Budapesten is. A felvidéki kluboknak például Bobor György, a háború után a felvidéki Galgócra (Hlohovec), majd Prágába távozó egykori MÁV-játékos toborzott futballistákat. Egyik játékostársával két- háromhetente jöttek Budapestre, a Kálvária téri Kossuth kávéházban várták a kivándorolni kész labdarúgókat.35 Csehszlovákiába például több mint félszáz magyar játékos távozott, 1921 és 1925 között csupán a Makkabi Brno több mint 40 magyar labdarúgót igazolt (hogy aztán csak magyar – nagyrészt válogatott – játékosokkal legyőzzék a Real Madridot, és döntetlent játsszanak az olasz válogatottal). Brünnben még egy magyar játékos-elosztó iroda is működött, a morva városból „továbbítottak” több magyar labdarúgót cseh klubokba.36

Ausztriába 1919–20-ban, majd az osztrák profizmus bevezetésekor, 1924-ben távoztak a legtöbben. Az 1924/25-ös, első profi bajnokság élén végzett Hakoah Wienben öt, a második Amateure-ben egy, a harmadik Viennában négy, az ötödik WAC-ban három budapesti labdarúgó szerepelt. Az osztrák labdarúgás az 1920-as évek elejére jelentős hátrányba került a magyarral szemben, a sorra igazolt magyar játékosok révén azonban gyorsan ledolgozták hátrányukat. Az 1910 és 1919 között Budapesten rendezett 15 magyar – osztrák mérkőzésen csak kétszer nyertek az osztrákok, 1920 és 1926 között hat magyarországi találkozón azonban csak egyszer győztek a magyarok. Hugo Meisl szövetségi kapitány 1924-ben tehát nem véletlenül nyilatkozott kedvezően a Budapestről szerződtetett Konrád fivérekről, az Amateure (ma Austria Wien) játékosairól:

én tudom a legjobban, hogy mennyi köszönettel és hálával tartozunk nekik, hiszen talán elsősorban nekik köszönhető a bécsi futballiskola mai magas nívója.37

Bár Olaszországban már 1898-ban bajnokságot rendeztek, az olasz labdarúgás több mint két évtizeden át igen alacsony színvonalú volt. Válogatottjuk csupán 1910-ben játszotta első mérkőzését, s még az 1920-as évek elején is csupán a gyengébb ellenfelekkel szemben tudott számottevő eredményeket elérni. A háború után azonban a kluboknak megengedték, hogy labdarúgóikat fizessék, s a hazainál kedvezőbb lehetőségek magyar labdarúgók tömegét késztették távozásra. 1924 őszén a magyar szurkolók szétszedett élvonalbeli együtteseket láthattak kifutni a hazai pályákra, viszont megtudhatták, hogy Olaszországban „a csapatok erőkülönbségét kiegyenlítették az olasz színekben szereplő magyar, osztrák és cseh játékosok”, és hogy „a magyar játékosok szereplése a mérkőzések fő vonzóereje”, ahol a pályák „vasárnaponkint hangosak a magyar szótól és a magyar nevektől”.38

1922 és 1925 között mintegy 80 (!) magyar labdarúgó távozott Olaszországba. A csehekhez hasonlóan az olaszok is játékos-ügynököket – többnyire már kint élő magyar labdarúgókat és edzőket – küldtek Budapestre:

Az olasz–magyar játékosbörze délutánonként a Westend kávéházban tartja hivatalos óráit. Itt gyülekeznek a „szabadságon” lévő cicerónék és itt jelennek meg az eltávozni kívánó játékosok, akik a „találkozás” után csendesebb és kevésbé látogatott helyekre mennek az anyagi kérdések megbeszélésére.39

A háborút követő elvándorlás még nem gyengítette meg jelentősen a magyar klubokat, az „olasz szipka” azonban létében fenyegette az ország labdarúgását.

Alig lesz egyesület, amelyet nem ér majd veszteség. Még a vidéket sem fogja megkímélni. Az egész ország tele van az olasz egyesületek által felbérelt ügynökökkel, akik nagy provízió fejében vásárolják össze a magyar játékosokat

– írta a Sporthírlap.40 Még a legnagyobb magyar csapatok is féltek az olasz ügynököktől. 1925 nyarán egy olasz klub elnöke Budapestre érkezett, ahol – elmondása szerint – egy barátját látogatta meg, és néhány futballmérkőzést is megnézett. Fodor Henrik, az MTK futballigazgatója állandóan az elnök közelében volt, hogy a játékosok ne tudjanak vele találkozni, majd a Nemzeti Sport riporterének csak annyit mondott:

Az Istenért! Meg ne írja ennek az úrnak a budapesti címét, mert akkor holnap már sorba fognak állni az ajtaja előtt!41

Az olasz elnök végül több magyar játékos társaságában utazott haza… A magyar, osztrák, cseh játékosoknak, és (részben angol) trénereknek köszönhetően az olasz labdarúgás pár év alatt a világ élvonalába került. A bajnoki mérkőzések látogatottsága már az 1920-as évek közepén megsokszorozódott, nemzeti válogatottjuk pedig az 1920-as évek eleji sikertelensége után 1934-ben és 1938-ban is világbajnok lett.

72. perc: „Magyarország – Egyiptom 0 : 3”

Régi idők focija utolsó jelenetében elkeseredett drukkerek a pályaudvaron várják a párizsi olimpiáról hazatérő magyar válogatottat. Az olimpiára esélyesként utazó csapat kudarca azonban nemcsak a filmet zárta le, hanem a magyar futball egy dicsőséges korszakát is. A magyar válogatott eddigi története során több olyan vereséget szenvedett, melyet a szakma és közvélemény megrendítőnek érzett, és az valamilyen döntő változást idézett elő a labdarúgás irányításában. Az 1924-es párizsi olimpián Egyiptomtól elszenvedett vereség a labdarúgók elvándorlásának káros hatására hívta fel a figyelmet. 1930-ban Budapesten Olaszországtól szenvedett 5:0-s vereséget a magyar válogatott, kiderült, hogy tervszerű munkával és nagy anyagi áldozatok árán pár év alatt a futballtudás tanulással megszerezhető. 1954-ben, a világbajnoki döntőben a németektől elszenvedett vereség kapcsán kiderült, hogy a politikai kézivezérléssel, sokszor diktatórikusan irányított labdarúgás sem tökéletes. 1969-ben, Marseille- ben, a csehszlovákok ellen vereséget szenvedő labdarúgó válogatott nem jutott ki a világbajnokságra, Mészöly Kálmán mondatát még ma is gyakran idézik: „a mi időnk lejárt…” 1986-ban a Szovjetuniótól elszenvedett 6-0-s vereség pedig soha nem látott mélységekbe taszította a magyar futballt.

Az első megrázó vereséget tehát az 1924-es olimpián szenvedte el a magyar válogatott. A nemzeti csapat az első világháború után csak ritkán talált legyőzőre, és Csehszlovákia mellett az olimpia egyik legnagyobb esélyese volt. Az osztrák és az angol válogatott ugyanis nem vett részt a párizsi tornán, s a magyarok erejét misem jelzi jobban, mint hogy az 1902 és 1924 között Budapesten rendezett 50 válogatott találkozón 32 győzelmet arattak, s csupán két válogatott tudott győzni – összesen nyolc alkalommal – a magyar fővárosban: az osztrák és az angol… A legjobb futballisták azonban már elhagyták az országot, jellemző, hogy Kiss Gyula szövetségi kapitány az olimpiai csapatba – akkor még szokatlan módon, külföldről is válogatva – kénytelen volt meghívni a cionista Makkabi Brno és Hakoah Wien több magyar játékosát. Ráadásul az utazással és a csapat párizsi szállásával is gondok voltak. A költségek minimalizálása érdekében a játékosok harmadosztályú kocsikban, fapadokon tették meg a Budapest–Párizs utat, úgy, hogy közben még mérkőzéseket is játszottak. A januárban lefoglalt Hotel Hausmannról korábban csak annyit lehetett tudni, hogy „páratlanul olcsón helyezkedik el a magyar expedíció”.42 A megérkezésnél azonban kiderült, hogy a szálloda sötét, a szobák szűkek, a fürdőszobák közösek, az étterem pedig olyan kicsi, hogy a 33 tagú delegáció nem fért be egyszerre.

Első mérkőzésén a válogatott 5:0-ra legyőzte Lengyelországot, a 8 közé jutásért pedig a torna egyik legszerényebb képességű csapatával kellett játszania. A magyar játékosoknak azonban 1924. május 29-én semmi sem sikerült, Egyiptom válogatottjától 3:0 arányú vereséget szenvedtek. Korabeli szokás szerint a budapesti futballrajongók a sportlapoknál kifüggesztett eredményhirdető táblákról tájékozódhattak az idegenben elért eredményekről. A mérkőzés estéjén is „tömött sorokban kígyózott a tömeg” a lapok szerkesztősége előtt. Amikor a később „egyiptomi csapás”-ként elhíresült találkozó eredménye Magyarországra is eljutott, a Sporthírlap szerkesztősége előtt spontán tüntetés zajlott le.

És amikor köztudomássá lett a szomorú esemény, valami végtelenül fájdalmas csalódás kerítette hatalmába a kiábrándult embereket és a kétségbeesés viharától űzve, úgy nálunk, mint más szerkesztőségek előtt letépték az eredményhirdető táblákat és parázs tüntetést rendeztek a szövetség ellen.”43

Nemzeti Sport „Egész Budapest a párizsi katasztrófáról beszél. Hangulatkép »a magyar labdarúgás Mohácsa« utáni napról” – címmel számolt be a verségről. A lap szerint hiába szavazták le a parlament közigazgatási bizottságában a belügyminisztert, a folyosókon mindenki a vereségről beszélt. Az újságíró politikusokat is megkérdezett a vereségről, Ugron Gábor szerint az államatőrség áll a kudarc hátterében, Gschwindt Ernő pedig „könyörtelen tisztogatást sürget”.44 Másnap Gömbös Gyula is felszólalt a Parlamentben, Klebelsberg Kunóhoz intézett interpellációja számos fővárosellenes és antiszemita elemet is tartalmazott.

Nem a magyar nemzet reprezentánsai harcoltak ott Párizsban, hanem Budapest reprezentánsai, sőt nem is az igazi budapestiek, hanem valami furcsa tákolmány lehet az, ami ezeket az embereket összehozta, mert ezek nem reprezentálnak sem magyar fajt, sem magyar nemzetet, nem reprezentálják a magyar sportot, hanem reprezentálják az internacionális professzionizmust.

Gömbös szerint „az egyedül helyes politika kiterjeszteni a sportot a falura, a magyar vidékre és ebből a tehetségeket tartalmazó mély kútból meríteni.45

A szélsőjobboldali Magyarság igyekezett hangsúlyozni, hogy a vereségért jórészt a zsidó sportvezetők és labdarúgók felelősek.

A magyar színek kudarcát külföldről hazahozott, magyartalan érzésű, pénzzel megfizetett játékosok okozták és bűnükben részes az is, aki becsületes és arra érdemes magyar játékosok helyett ezt az osztrák és cseh zsidó egyletekből hazacsődített idegen hadat sorakoztatta föl Párisban a magyar futballsport presztízsének az érdekében.

A lap az egyiptomi csapat egyik kísérőjének szavait is idézte:

Nos, az Önök csapata már az első rátekintésre sem volt nemzeti csapat. Göndörfürtű, hajlott orrú, fekete fiúkat láttunk a csapatban, lassúk, puhák és félénkek voltak és emlékeztettek bennünket azokra a kikötőbeli örményekre, akik nálunk, Alexandriában a hajók környékén szoktak alkudozni, és minden rongyot összevenni.46

Nem csupán Gömbös Gyula vélte úgy, hogy eljött az ideje az álamatőrökkel való leszámolásra. A sportéletet felügyelő Országos Testnevelési Tanács már június elején felszólította az MLSZ-t, hogy tegyen jelentést a párizsi vereség okairól,47 és megvizsgálták a labdarúgó-szövetség gazdálkodását is (noha az újságok folyamatosan a tékozló labdarúgókról cikkeztek, az OTT csak kisebb hiányosságokat talált az MLSZ olimpiai elszámolásában). A labdarúgó-szövetség és a klubok vezetői is ekkor szembesültek azzal, hogy az álamatőr rendszer végképp tarthatatlanná vált. Az olimpia után egy hónappal lemondott Kiss Gyula szövetségi kapitány, Shvoy Kálmán MLSZ elnök, a szövetség egész elnöksége, főtitkára és pénztárosa is (többségüket rövidesen újraválasztották).48 1924 júliusában értekezletet tartottak az első osztályú egyesületek is, ahol bejelentették: elérkezettnek látják az időt a profi–amatőr szétválasztásra. Erre ugyan csupán 1926 nyarán került sor, a szétválasztás útján azonban az olimpiai kudarc mérföldkőnek tekinthető.

  1. Nemzeti Sport 1925. július 16.
  2. A bundaügyekről: Szegedi Péter: Az első cipőzsinórnál kezdődött… A hivatásos futball kialakulása Magyarországon. Korall, 2003, 13.
  3. Nemzeti Sport 1924. december 18.
  4. Nemzeti Sport 1925. március 22., Vedres József – Zsolt Róbert: Csepel sportjának 50 éve. Budapest, 1962, 5–6., Fekete Pál: Orth és társai… Budapest, 1963, 74.
  5. 1921: LIII. t.-c. a testnevelésről, 7. §. Minden, legalább 1000 munkaerőt alkalmazó kereskedelmi, ipari, mezőgazdasági vagy hatósági üzem (gyár, vállalat stb.) köteles munkásai és egyéb alkalmazottai testnevelési szükségleteinek kielégítéséről (sporttér, fürdőhely, gyakorlóterem stb.) megfelelően gondoskodni. Kisebb üzemek e cél érdekében nagyobb üzemekhez hozzácsatolandók, esetleg több kisebb üzem társítandó.
  6. Nemzeti Sport 1920. szeptember 23.
  7. Sport–Világ 1903. március 8.
  8. Sport–Világ 1905. július 30.
  9. Forrás: a Sporthírlap cikksorozata a grundokról, 1944. április 29. – 1944. június 17., válogatott játékosok: Antal Zoltán – Sas Tibor: A magyar sport kézikönyve. Budapest, 1983, 339–343.
  10. Nemzeti Sport 1925. október 28.
  11. Sport–Világ 1912. március 11.
  12. Sportlap 1921. 07. 11., Nemzeti Sport 1922. 09. 30.
  13. Új Nemzedék 1925. szeptember 22.
  14. 1927-ben a profi labdarúgó szövetség 600 hivatásos futballistát tartott számon, többségük csupán minimális fizetést kapott játékáért (Szerbák Elek: A professzionalizmus bevezetése a magyar labdarúgósportba az 1920-as években. Kézirat. Testnevelési Egyetem Könyvtára, Budapest, 1979. 47.).
  15. A klubok által hordozott társadalmi jelentéstartalmakról: Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás. Replika, 1995, 17–18., 89–120.
  16. Fodor Henrik (szerk.): A Magyar Testgyakorlók Köre története 1888–1913. Budapest, 1914, 43.
  17. Sporthírlap 1940. január 6.
  18. Magyarság 1931. augusztus 7., Nemzeti Sport 1932. augusztus 30.
  19. Nemzeti Sport 1932. december 28.
  20. Ujvári Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon. Budapest, 1929.
  21. Épp ezért a szélsőjobboldali sajtó a hivatásos futball lényegét nem a profi–amatőr, hanem a zsidó–magyar (keresztény) pozícióharcban vélte felfedezni: „Esztendők múltán a futball üzletté vedlett át, kezdetben csak egynémelyek, főként az intézők piszkos üzletévé, majd lassankint bekapcsolódtak a játékosok és lett a titokban űzött piszkos üzletből már nyíltan, de annál szemérmetlenebbül űzött nagyüzem. […
  22. Nemzeti Sport 1925. július 22.
  23. Sporthírlap 1921. október 13.
  24. Szegedi Péter: „Ha a bajonett most nálam volna, keresztülszúrnám!” Futballerőszak a két háború közötti Kelet–Magyarországon. Korall, 2002, 7–8. 161.
  25. A két háború közötti futball és erőszak kapcsolatáról részletesen: Szegedi Péter: „Ha a bajonett most nálam volna, keresztülszúrnám!”…
  26. A fejezetben nagy részben támaszkodtam Bánhidi Zoltán könyvére (Bánhidi Zoltán: A magyar sportnyelv történet és jelene. Budapest, 1971).
  27. Bánhidi: i. m. 170–171.
  28. Sport–Világ 1897. március 28.
  29. Nemzeti Sport 1944. január 23., a Pesti Hírlap 1899-es cikke alapján.
  30. Bánhidi: i. m. 113.
  31. Nemzeti Sport 1931. december 23.
  32. Nemzeti Sport 1921. július 23.
  33. Nemzeti Sport 1925. augusztus 30.
  34. Sporthírlap 1924. július 28. A kivándorolt magyar labdarúgókról: Szegedi Péter: A magyar futball európai expanziója, avagy hogyan lettek tanítók a tanítottakból.Szociológiai Szemle, 2003. 2. 3–43, illetve: Dénes Tamás – Peterdi Pál – Rochy Zoltán – Selmeci József: Kalandozó magyar labdarúgók. Budapest, 1999.
  35. Sportlap 1921. március 7.
  36. A Makkabi Brnóról és a csehszlovákiai magyar labdarúgó-vándorlásról: Szegedi Péter: A cionizmustól a futballgazdaságig. A Makkabi Brno az első világháború után. Múlt és Jövő (megjelenés előtt).
  37. Sporthírlap 1924. július 22.
  38. Sporthírlap 1924. október 18., november 15.
  39. Nemzeti Sport 1925. augusztus 8.
  40. Sporthírlap 1925. augusztus 20.
  41. Nemzeti Sport 1925. augusztus 24.
  42. Nemzeti Sport 1924. január 23.
  43. Sporthírlap 1924. május 30.
  44. Nemzeti Sport 1924. május 31.
  45. Nemzeti Sport 1924. június 1.
  46. Magyarság 1924. június 29.
  47. Nemzeti Sport 1924. június 4.
  48. Sporthírlap 1924. június 28., július 4., július 17.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.