Zala megye, Szécsisziget – Petrócpuszta. Jó meleg lóistálló. Itt születtem, akár Jézus Krisztus, hiszen Õ is egy istállóban látta meg a napvilágot. És hogy engem mért az istállóban szült meg az édesanyám? Nos, annak komoly története van, ugyanis szüleim éppen szökésben voltak. Tito láncoskutya-politikájának lettek majdnem az áldozatai, így kénytelenek voltak éjjel a Murán keresztül, édesanyám kilencedik terhességi hónapjának utolsó perceiben szökni. Mert bizony, nem bántak kesztyûs kézzel akkortájt a cigánnyal Jugoszláviában. A határon pedig felszólítás nélkül agyonlõttek bárkit, aki szökni próbált Magyarországra vagy bármerre. Mégis szöktek, annak ellenére is, hogy a lendvai Korona Szálló elõtti téren katonai ponyvára kiterítve, agyonlõve feküdt egy egész család! Apa, anya és gyermekei. Mellettük a tábla, hogy így jár mindenki, aki szökni próbál. Szüleimnek sikerült a szökés. Sokat is meséltek arról a félelmetes éjszakáról haláluk órájáig. Édes- anyám Szlovéniából való volt, az összes rokonságát odahagyta, hogy édesapámmal Magyarországra szökhessen, apám szüleihez, mert õk itt laktak sokadmagukkal egy cigánytelepen, Petrócon.

Hej, Istenem, hány keserves gyermekévemet töltöttem itt! Mennyi mocskot, szennyt, örökös veszekedést, verekedést kellett végignéznem! Hányszor láttam, hogyan verik szét a rendõrök a vizes vödröket a sorba állított cigány férfiak fején. Mert ezt tették, ha valamit igen meg akartak tudni, ha valaki valami rosszat csinált és nem volt meg a tettes. Hányszor kellett látnom azt, hogy havonta egyszer korán reggel rendõrök veszik körül a cigánytelepet, nehogy valaki meg tudjon szökni a késõbb autókkal kivonuló fertõtlenítõk elõl. Ez a tortúra maga volt az erkölcstelenség és az emberi jogok semmibevétele. Nekünk gyerekeknek végig kellett néznünk, ahogy a nagy sátorba betessékelik a meztelen nõket, majd a férfiakat fürdeni, miközben a család összes ruháit egy kazánkocsiban fertõtlenítették. 1956-ot írtunk. Én ekkor már ötéves voltam, de erre a korra én már láttam és tapasztaltam annyit, hogy a mostani fiatalok húszévesen sem. Az emberek valamilyen forradalomról beszéltek, amit akkor még nem értettem, hogy mi az, de emlékezetem szerint soha ennyi férfit és nõt nem láttam sírni, mint akkor.

Az oda érkezõ katonák, akik mindenféle katonai kocsikkal, tankokkal jöttek, összeszedték a férfiakat, egy harckocsi elé vezényelték õket, majd egy katonatiszt kiabálva a következõket mondta:

– Emberek! Mindenkire szükségünk van, maguknak dolgozni kell, hogy mit, azt majd idõben megtudják, most mindenki búcsúzzon el a családjától, lehet, hogy hamarosan visszajöhetnek hozzájuk. És ekkor a sok cigányasszonyból olyan sírás tört ki, hogy most felnõttként sem felejtem el. Persze mi is sírtunk, gyerekek, egész hadravaló (mert gyerek az volt minden családban 7–8 is). Körbefogtuk apáink lábát és úgy próbáltuk visszafogni õket, hogy ne tereljék fel a ponyvás autókra. És akkor csoda történt. A pusztában lakó erdész-vadász érkezett oda, olyan hintófélén – és egyenesen a parancsnokkal akart beszélni. A szõke, magas bõrkabátos tisztet félrehívta és valami nagyon nagy magyarázkodásba kezdett. Kézzel-lábbal. Egyszeriben olyan csend lett, hogy én már attól féltem. Mindenki érezte, hogy Nagy Lajos erdész úr nem akarja, hogy a férjeket, apáinkat elvigyék. És ekkor bekövetkezett, amit szerettünk volna, mert a bõrkabátos felállt az egyik tank lánctalpára és megint kiabálni kezdett:

– No, emberek! Úgy látszik, ma szerencséjük van, az erdész úrnak köszönhetõen, hiszen neki nagy szüksége van magukra, no meg a pusztában lakó magyar családoknak is – népgazdasági érdek az is, amit maguk itt végeznek, szóval elmehetnek!

A néma jajveszékelést óriási sírás, majd nevetés váltotta fel, apámat, anyámat soha nem láttam olyan boldognak, mint akkor. Mert azt tudni kell, hogy a cigány férfiak erdõirtást, tisztítást végeztek az erdészetnek, és a pusztán lakó magyar családok disznóit, marháit is õk õrizték. Az ott lakó hat gazdag magyar család szinte el sem tudta volna képzelni a gazdasági munkák elvégzését, a vétyemi erdészeti társaság erdõkezelését a cigányok nélkül. Szóval így élték túl a petróci cigányok az 1956-os forradalmat. De ennél is rosszabb volt talán, amit a cigánytelepen kellett megélnünk, elszenvednünk, mert bizony hétvégeken elszabadult a pokol. A férfiak más szórakozás nem lévén vödrökbõl itták a bort, hétvégeken a boros gazdák adták nekik, akiknél a hegyen dolgoztak. Vödrökben hordták haza, és amíg tartott, addig itták. És milyen az igazi cigány? Hát olyan, hogy akkor jut eszébe a famíliáján esett sérelem – még ha az 10–15 évvel korábban esett is meg, amikor tele van a feje. Fejsze, balta, karó, vagy ami a keze ügyébe akadt, és már támadásba is lendült az ugyancsak ittas részeg koma, barát, sógor, bárki ellen. Volt, amikor a sérülteket teherkocsival vitték orvoshoz. Meg kellett állítani az erdészeti teherkocsit, hogy vigye be az orvoshoz a 8–10 sérült, vérzõ embert. No persze, ez nem maradt megtorlatlanul a rendõrség részérõl sem. Akik ilyenkor kijöttek a cigánytelepre, igazi nagydarab parasztgyerekek voltak, hatalmas, lapát tenyerekkel és örömüket lelték benne, ha végigverhették a cigány férfiakat. Gyermekfejjel olyan rendõri beavatkozást láttam, amitõl hetekig nem tudtam aludni. Említettem már a vödrözést, amikor egy vályogkunyhó fala mellett fel volt sorakoztatva a 8–10–12 férfi, mindenkinek kellett hozni a saját vödrét, fejükre húzták, a rendõrök meg kérdeztek és ütöttek! Gumibottal! Volt úgy, hogy szabályosan alakra formálva ráverték a vödröt a behugyozó férfi fejére.

Esténként sokat sírtam, de csak csendesen, mert kicsi volt a lakásunk, amolyan takaros kis kunyhó, és volt, hogy egy ágyon négyen–öten is aludtunk. Csendben kellett lennünk, a szülõk nem szerették, ha lefekvés után lármáztunk. Ezek a nagyon csendes percek, órák egész gyermekkoromban megviseltek. Nem szerettem az éjszakákat, szinte rettegtem tõlük, hiszen gyermek és szülõ együtt feküdt 7–8 m²-en. Egy helyiségben. És a borgõzõs férfiak nemigen vették figyelembe, hogy rajtuk kívül gyerekek is vannak a szobában, olyan hangos kefélésbe kezdtek, úgy nyögtek, lihegtek, hogy azt hittem reggelre mind a ketten halottak lesznek. Naná, hogy tudtam, tudtuk, mit csinálnak, hogy még egy kenyérpusztítót hoznak a nyakunkra, naná, hogy a nedves nemi szervek hangos, csattogó ritmikus hangjától én is tiszta víz lettem. És másnap úgy éreztem, nekem kell elszégyellnem magamat! És ezt minden egyes kunyhóban így élték át a gyerekek, kicsik, nagyok. Hej, Istenem, hányszor mondtam magamban, hogy ha én felnövök, és házat építek, gyerekeim lesznek, mennyire más életük lesz és, hogy soha nem fogják azt tapasztalni, látni és érezni, ami különben csak két emberre tartozik.

Igaz, most már azt is mondhatom, hogy az akkori putri-élet arra jó volt, hogy egy életre megtanuljam a leckét, a sorsot, amely mára az akkori élethez képest a fellegekbe röpített. Nagyon színes volt a gyerekkori életem. Ma már teljes biztonsággal mondhatom, hogy én abban a cigányközösségben más voltam, mint a többi gyerek. Másként éltem át az ott eltöltött idõt. Nagyon szerettem a könyveket, és elsõ osztályos lévén én voltam a legboldogabb talán, hogy iskolába mehettem. Nem úgy a többiek! Számukra semmit sem jelentett, hogy meg fogunk tanulni olvasni, számolni, szépen írni, és ez sajnos rásütötte bélyegét egész életükre. Hiszen mind a mai napig úgymond nyomorban élnek. Mert legtöbbjük igen korán kikerült az iskolapadból.

Volt, aki 13 évesen még a 3., vagy a 4. osztályt járta. Volt, aki 13 évesen férjhez ment, vagy családfenntartó volt, és ezért nem kellett neki iskolába járni. A családi ok persze a nagyfokú szegénység, a ruhátlanság, hogy nem volt normális cipõje a gyereknek, de az egész családnak sem volt. Nálunk is ez volt a problémák fõ oka. Csakhogy én a jó meleg kályha mellett megvártam egy szál gatyában is, hogy a még nedves nadrágom megszáradjon. Volt, amikor félig vizes, félig száraz nadrágban futottam az iskoláig. Én nem akartam soha egy percet sem késni. Én mindent tudni akartam a hazámról, a világról, a folyókról, a hegyekrõl és mindenrõl.

Az iskola, ahova jártam 3 km-re volt a pusztától. Iklódbördõce. Mérföldkõ az életemben, itt tanultam meg a betûket, itt csodálkoztam rá az elsõ képeskönyvre, amely az egész világ boldogságát jelentette számomra. Még villany sem volt az épületben, úgynevezett Maxim-lámpánk volt, melynek olyan erõs a fénye, hogy szinte bele lehet vakulni.

Négyen ültünk a hosszú padokban, a tanító bácsi úgy ültetett bennünket, hogy mi páran, pusztai cigánygyerekek egy padba kerültünk. Pedig de szerettem volna az elsõ padba valamelyik magyar lány mellé kerülni! Mert volt egy lány, egy szõkeség, Lengyel Rozália volt a neve, akibe bele voltam habarodva. Mint egy istennõre, úgy néztem rá, õ jóval késõbb már felnõtt korunkban tudta meg, hogy halálosan szerelmes voltam belé. De nem mertem soha kinyilvánítani neki, hogy szeretem, hogy soha egy perc nem múlik el úgy, hogy ne õrá gondoljak. Megpróbáltam kitûnni minden dologgal, ami figyelemkeltõ lehet, hogy észrevegye forró pillantásaimat, érdeklõdéseimet. Az írásom olyan szép volt, hogy a tanítóm, Molnár Józsi bácsi fennhangon dicsérte, hogy nézzétek, lássátok milyen gyönyörûen ír a Pisti! És én ilyenkor csak a Rozit néztem! Hogy hallja-e, érti-e amit a tanító bácsi rólam beszél. Úgy láttam, hogy értékelte, amit rólam mondott. A szünetben odalépett hozzám és két karéj házi sütésû vajas kenyeret nyújtott át nekem:

– Kérlek, fogadd el tõlem, máskor is kapsz, ha szólsz a barátodnak, hogy ne piszkálja a hajamat hátulról.

– Nem vagyok éhes… – kezdtem volna a beszélgetést, de már az ajtón kívül volt.

Az hittem, hogy ott azon nyomban meghalok! A szégyentõl, a megaláztatástól, úgy gondoltam elhagyom az iskolát, és soha sem megyek vissza! Óriási volt a zûrzavar bennem, egy lány kenyeret adott nekem, egy lány, akit olyan magasra tettem fel az én akkori értékrendemben, amilyen magasra ember már nem kerülhet. Ott álltam a kezembe nyomott vajas kenyérrel, és kibuggyantak a könnyeim. Én mindenre gondoltam csak erre nem, és máig tartó nyomot hagyott bennem. Az iskolából az út hazafelé réten, legelõn, mezõn vezetett keresztül. Ilyenkor nagyon sok, a mi cigánytelepünk fölötti szõlõkbõl, a hegyrõl hazafelé tartó emberrel, idõsebb asszonyokkal találkoztunk, akik a fejükre rakott kosarakba szõlõt vittek a családjuknak.

A gyönyörû sárga, fekete fürtök látványától egyik-másik gyerek, aki egész délelõtt semmit nem evett és ekkorra már igencsak megéhezett, elõször kérni próbálkozott, fõleg az egyedül lévõktõl, teljesen körbe fogva õket:

– Néni, legyen szíves, adjon egy kis szõlõt! Éhesek vagyunk, néni, álljon meg, adjon egy fej szõlõt!

– Nem kaptok, kell a családnak, menjetek, hagyjatok békén, mert megmondalak benneteket a tanító bácsinak!

– De néni, csak egy fejet adjon, csak nekem!

– Meg nekem is! – kiáltott egy másik fiú is, aki a legerõsebb, legférfiasabb volt a csoportban.

A néni érezte, hogy baj lesz, de nem akarta letenni a kosarat a fejérõl, hiszen akkor elszabadult volna a pokol.

Mint egy megriadt õzgida, aki farkasok csapdájába esett, próbálkozott mindenféle fenyegetésekkel távol tartani a kéregetõket, miközben forgott-pörgött maga körül. Tudtam, hogy baj lesz, baj van, csak arra nem számítottam, hogyan fogunk mi szõlõhöz jutni. Mert ekkor egy váratlan mozdulattal a nagyobb darab fiú, aki kicsit kelekótya is volt, oda ment a nénihez és szabályosan hanyatt lökte! Bennem a szív is megállt! A következõ másodpercben már 7–8 fiú és lány, mint a darazsak, rátámadtak a kosárra és szinte egymás kezébõl kapkodva hordták szét a szõlõt. A néni a haját tépte dühében, csak sírt és ordított, ahogy a torkán kifért:

– Mocskos szemetek, piszkos cigányok, majd elintézlek benneteket, majd megkeserülitek ti ezt még egy életre! – ordítozott az asszony. Egyre csak mondta a magáét, jajveszékelve, ordítva, magán kívül. A gyerekek szétszéledtek és mohón habzsolva tömték magukba a zsákmányt. Én még egy kicsit ott maradtam. Ami maradt a fûben csak azt szerettem volna beleszedni a kosárba, és csak azt szerettem volna mondani, hogy én nem voltam köztük, hogy én nagyon sajnálom, de ehelyett a következõ pillanatban egy csattanást éreztem az orrom környékén, majd nagy folyással eleredt a vérem. Nem fájt. Õszintén mondom, mintha ma történt volna. Nem fájt egy cseppet sem! Ha csak legbelül az nem, hogy lám, ezt jól megkaptam mások miatt! Még ütött volna a néni, aki amúgy ereje teljében lévõ asszony volt, de jobbnak láttam, ha az õ saját érdekében is azonnal elfutok, nehogy ottlétemmel is fokozzam fájdalmát, amely a nagy ordítozásban majd idegösszeroppanásig fajult már. Véresen, jól bevert orral értem haza és elsõ dolgom az volt, hogy anyámnak tövirõl-hegyire mindent elmondjak. Õ ismerte a nénit, az eset elõtt még találkozott is vele a cigánytelepen átvezetõ úton, hiszen erre járt mindenki, akinek szõlõje, erdeje volt.

– És ti ezt a jó asszonyt támadtátok meg! – kiabált anyám is. – Azt a jóasszonyt, aki mindig olyan jó hozzám, aki, ha megyek hozzá mindig ad borsót, krumplit, ezt-azt! – és ti azt bántottátok?

– Nem anyám! – hadakoztam én. – Én nem voltam, hanem a Laci, a Jóska, a Pali, a Mari, a Margit – szóval mindenki. Én nem voltam, én segíteni akartam még neki, de õ orrba vágott! Anyám kirohant. Fájt neki az eset, mert nagyon jól tudta kirõl van szó. Szerette ezt az asszonyt. Anyám gyantás fát szokott hordani a faluba, nagy vállra akasztós ruhatarisznyában. Az erdõben szedte össze rég kivágott fenyõfa tönkökbõl, amik szinte alig látszottak ki a földbõl. Apám fejszével, kapával ásta ki és darabolta, aprította fel õket. Mint a benzin, úgy égett, olyan jó gyújtós volt. Az emberek nagyon keresték. Ilyet szokott anyám a faluba hordani borsóért, krumpliért, szalonnáért cserébe. Anyám szabályosan dühöngött!

– Még hogy a Purdicsán feleségét, a Bözsét bántottátok! Ezt a jó asszonyt, akinek olyan jó keze van! (Arra az asszonyra mondták ezt nálunk, aki nem volt fukar.)

Pár perc múlva már az egész cigánytelep tudta, hogy mi történt. Anyám harsány hangon tudatta minden szülõvel, ami az iskolából hazafelé menet történt.

– Remélem, tudjátok mi lesz ebbõl, mi lesz ennek a vége! – kiabált egyre hangosabban.

– Lehet, hogy a falusi parasztemberek még meg fognak támadni is bennünket a saját házunkban – ordítozott anyám.

Akkor és ott még tisztán hallottam, hogy jó pár férfi nagy verést helyezett kilátásba a gyerekének, majd ahogy elkezdõdött, úgy hirtelen vége is lett a nagy kiabálásnak. Egész éjjel forogtam az ágyban, nagy bánatukra kisebb testvéreimnek, akikkel együtt kellett feküdnöm. Zavaros szemeim elõtt láttam Szoldinger tanító bácsi dühödt arcát, kopasz fejét, amely – fõleg ha nagyon mérges volt – olyan vörös lett, hogy maga volt a csoda. És hogy a feje búbja mindig jó fényes legyen, egy élre vasalt zsebkendõvel 5–10 percig dörzsölgette. Albérletben lakott a Bíró családnál, nõtlen ember volt és itt nagy becsben tartották. No szóval tõle féltem én igazán és gondolom mindenki más, akit õ tanított. Rossz szokásai közé tartozott, hogy az öreg cserépkályha piszkavasával szinte egész órán át a tenyerét csapkodta, de bõven kijutott azoknak a hátaknak is, akiknek gazdái egy–egy pillanatra nem õrá figyeltek.

Hogy mikor tudtam elaludni, azt nem tudom, de hamar reggel lett. Édesanyám már mondta is a magáét és jókora verést jósolt aznapra.

– Figyelj csak rám! – kezdte a mondókáját, miközben én egy szelet száraz kenyérrel bajlódtam, hogy bele tudjam tördelni a jó forró cikóriakávéba. – Mondd meg szépen a tanító bácsinak, hogy te nem bûnöztél, és te nem voltál köztük, de nevet ne mondjál! Megértetted?

– Meg! Felugrottam és húztam is kifelé, mert nem akartam hallgatni, ami még eztán jött volna. Volt nekem elég bajom így is, és azon gondolkodtam, hogy a vékony kis nadrágom alá kellene még valamit felvennem, hogy padrahúzásnál ne fájjanak úgy a vaskos mogyorófa csapásai.

Mert bizony nem egy padrahúzást láttam én már! Volt, amikor öten-hatan görnyedtek rá az elsõ padra, és a tanító bácsi mindenkire olyat mért, hogy azt hittem mindegyikük ott hal meg helyben. Az igazság az, hogy engem még nem tisztelt meg a tanító bácsi ezzel a különleges bánásmóddal, de nekem ilyenkor is épp úgy fájt, mint nekik. A csattanás pillanatában felszisszentem, mint akik az “áldást” kapták. Sokszor jogosan! Iskolába menet már nem volt olyan vidám a társaság, mint elõtte való nap. Egymásra mutogattak, majd egy szuszra azt állították, hogy az a bûnös, aki a nénit fellökte!

– Hát rám ezt nem mondhatjátok! – hadakozott a már férfinak is beillõ túlkoros Laci, aki mellesleg a nagybátyám volt.

Szegényemet az Isten nem sok ésszel áldotta meg, hatéves koráig szopott! Öreganyámnak – ha tetszett, ha nem – el kellett gyalogolnia az iskoláig és a hátsó kertajtónál megszoptatta és úgy ment csak haza. Csúfolták is a cigánytelepen, aki csak érte! A mai napig megvan a maga baja.

– Én nem is megyek iskolába, el fogok csavarogni – kiabálta, és elkezdte földhöz verni a ruhatarisznyáját, amiben a két könyve és két füzete volt.

– Akkor otthon is fogsz kapni – próbálkoztam visszafogni, de ahogy mondta, már fordult is vissza a telep irányába.

Bántott a dolog, éreztem, hogy még csak most következnek a bonyodalmak. Az iskola kapujáig egy szót nem szóltam senkihez. Beigazolódott a félelmem! Már a kapuban állók azt kiabálták ránk, hogy nagyon nagy verést fogtok kapni, mert szegény nénit megvertétek! “Atyaúristen!” – gondoltam, mi lesz még ebbõl, talán még börtönbe is kerülünk! Nagy kavarodás volt a szívemben, lelkemben, fõleg, hogy ráismertem a nénire is, akivel az eset történt. Igen, a néni már ott várt bennünket a két férfitanító társaságában. Az osztályban arra kérték a nénit, mutassa meg, ki volt a tettes. Elénk állt, és én már nem láttam, azt a tüzet a szemében, ami tegnap még majdnem felperzselt. Nyugodtan megszemlélte a társaságot, majd így szólt:

– Ezek itt mind bûnösek! Megérdemlik a verést, de nagyon jó keményet!

Meghûlt bennem a vér! Most szólnom kellene, hogy én nem voltam, én csak segíteni akartam neki és hogy õ erre orrba vágott, hogy eleredt a vérem, hogy tessék, nézzen csak meg jobban – de a nénit már kísérték is ki az ajtón, nagy biztatgatások közepette, ne féljen, megkapják majd, amit megérdemelnek. Dermedten álltunk a pad elõtt. Az egész osztály állt, senki nem mert leülni, majd a tõlem baloldalt álló Jociból kitört a sírás, és talán egy perc múlva négyen is sírtak már. Istenem, mi lesz még itt! – próbáltam rendezni gondolataimat, de csakhamar egy felcsattanó hang billentett helyre.

– Mindenki leül, csak a jómadarak nem! – ordította Szoldinger tanító.

Õ, ha nagyon ideges volt, az orrát is sûrûn föl-le húzogatta és valahogy nagyon félelmetesen hatott ránk.

– No bogárkáim, ki fogja elmesélni tövirõl-hegyire, hogy történt a tegnapi eset? De ebben a minutában, mert ha nem, hát nagyon ideges leszek! Még jobban kitört a sírás, fiúk-lányok egyaránt bõgtek, ordítottak.

– No, kis Kalányos, hogy történt? Hadd halljam!

Drága, jó Istenem, mi lesz most, kinek a nevét mondjam, vagy ne mondjam, hiszen anyám is megmondta, senki nevét ne említsem. A szívem zakatolt, talán már nem is éltem. A félelem teljesen úrrá lett rajtam, de valami azt súgta, hallgassak.

– Nem beszélsz? Nem mondasz semmit? – ordított bele az arcomba. – Hát majd beszélsz mindjárt az anyád istenét! Hogy mi történt ezután, azt nem tudom.

Csak hallomásból, ahogy késõbb elmesélték. Egy biztos, a tanítói asztalon feküdtem, nagyon vizes voltam és sok helyen vérfoltos. Sok gyereket láttam magam körül, akik sírtak, fogdostak, törölgettek. A fejembõl ömlött a vér! Késõbb tudtam meg, hogy a feldühödött tanító mérgében hátba vagy nyakon akart vágni, és amikor én védekezésképpen fejemet az ütéssel ellentétes irányba fordítottam õ teljes erõbõl a fejemre csapott.

– Ezt varrni kell – hallottam egy orvos hangját, mert már azt is hívtak hozzám. – No persze, jegyzõkönyvet is kell majd csinálni, mert nagyon csúnya a seb!

– Be kell vinni a gyereket azonnal Lentibe, a rendelõbe, mert úgy látom megint el fog ájulni.

Hogy mikor ájultam el elõször azt nem tudom, de ezt az utolsó beszélgetést tisztán és érthetõen hallottam az orvos szájából. Nem érdekelt semmi, olyan mindegy volt minden, fekszem egy asztalon, körülöttem sok-sok mozgó alak, mindenki magyarázott valamit, mígnem jól és tisztán meg nem hallottam odaérkezõ kedves tanítóm, Molnár Józsi bácsi hangját:

– No, gyerekek! Mindenki kifelé az udvarra, senkit nem akarok az osztályban látni!

Még ilyenkor sem éreztem igazi haragot a hangjában, olyan áldott ember volt. Jó alaposan szemügyre vett, vaskos ujjaival beletúrt vérrel átitatott hajamba, ami a sok jódtól olyan büdös volt, hogy hányni tudtam volna.

– No, téged alaposan helyben hagytak fiam, de én úgy gondolom, hogy a tanító bácsi nem így akarta, ahogy hallottam.

– Én nem haragszom a tanító bácsira, én meg akartam mondani, hogy nem én voltam, de féltem, nagyon féltem – jött ki belõlem. – Én nem akarom, hogy a tanító bácsinak baja essen, én nem akarom!

Amikor a mentõ megjött, már tudtam, hogy rajtam kívül senki nem kapott ki, senkit nem ütött meg a Szoldinger tanító. Igazi boldogságfélét éreztem, erre meg merek esküdni a mai napig. Mert voltak nálam kisebbek, soványabbak, megtörtebbek és lehet, hogy ki sem bírtak volna egy nagyobb verést.

Egy kicsit hõsnek éreztem magam! Igazi hõsnek! Hiszen már megint én vittem el a balhét mások miatt, már megint én szenvedtem meg mások örömének, szórakozásának eredményét. Hét öltést kaptam a fejemre, majd még ott a rendelõben kihallgatott egy rendõr. Kérdezett és írt, majd õ is feltette a kérdést, hogy én is azok között voltam-e, akik a nénit megtámadták?

Elõször csak bámultam a rendõrre, közben meg arra gondoltam, honnan tudja már õ is.

– Én is ott voltam, de én nem bántottam a nénit – morogtam magamban, mert éreztem, már megint elölrõl kezdõdik az egész.

– Azt tudod-e, hogy a néni is tett feljelentést ellenetek, és ha beigazolódik, hogy te is ott voltál, akár javítóintézetbe is kerülhetsz, tudod az a fiatalok börtöne – közölte velem fakó hangon a rendõr – és akkor neked ott nagyon rossz lesz!

Azt hiszem, a mai eszemmel már tudom, hogy miben mesterkedett a rendõr, de akkor még nem fogtam fel, hogy ez most rossz-e vagy jó. Haza már rendõrségi kocsival vittek, az úton semmit sem szóltak hozzám. Lüktetett a fejem, tiszta víz és vér voltam, no meg a fejem. Jókora helyen levágták a hajamat, a hófehér pólya már messzirõl virított. Amikor a kunyhó elé ért a kocsi, már sokan vártak ránk. A hírt a gyerekek jó idõben hazavitték. Anyám õrjöngött, haját tépte.

– Ferkó! – ez volt az apám. – Agyonütöd azt az embert, mert ha nem, én megyek börtönbe! Azt a mocskos cigánygyûlölõt, mert gyûlöli az a cigányokat, az a piszkos gazember!

Anyám dühöngött, tépte a haját, majd magához rángatott és így kiabált:

– Tessék, nézzétek! Agyonverte a gyerekemet, tiszta vér! Az a büdös állat!

Ordítozott volna még anyám, de a rendõr is kiabálni kezdett:

– Asszonyom! Hagyja abba az óbégatást és a szidalmazást, különben feljelentem vagy beviszem! Megértette? És oszoljanak azonnal széjjel! – itt már megemelte a hangját a rendõr.

Pár pillanatig néma csend lett, aztán a férfiak közül – nyolcan-tízen elindultak feléje. Éreztem, nagy baj lesz még itt! Tagbaszakadt, erõs férfiak voltak, olyan elszántság volt a mozdulataikban, amitõl még a rendõr is hátrálni kezdett. Apám lépett oda hozzá a legmerészebben, göndör haja valahogy szétállt, ettõl még borzalmasabbnak nézett ki, megállt a rendõr elõtt és kiabálni kezdett:

– Rendõr úr! Nyugodtan megmondhatja annak a piszkos fajgyûlölõ tanítónak, hogy el fogok vele számolni! Hogy lehet egy gyerekkel ezt tenni?

– Emberek, nyugodjanak meg! Ennek a dolognak meg van a hivatalos útja, a törvény majd kivizsgálja, ki mit tett! – így a rendõr.

Látszott rajta igen, hogy komolyan megijedt. Nagyon rossz híre volt a petróci cigányoknak. Igen tudtak verekedni, ha beindultak, ilyenkor nem néztek se Istent, se Máriát! Ezt a rendõr is nagyon jól tudta, érezte, hogy a csitításnál többet most nem tehet. Tudta, ha elszabadul a pokol, miszlikbe vágják, ezért csak nagyon csendesen, halkan annyit mondott, hogy sajnálja az esetet, de ennek meglesz folytatása, hiszen ilyet nem tehet egy tanító. Látszott rajta, hogy apám feldúlt, támadó fellépése nagyon megijesztette. Remegõ lábakkal ült be a ponyvás GAZ-ba és elhajtott a cigányteleprõl. Megnyugodtam, hogy nem történt baj.

Apám és több barátja estefelé biciklire ültek, és Iklódbördõcére kerekeztek. Hallottam, amikor azt mondta a többieknek, meg kell fogni valahogy azt a gazembert. Én õszintén mondom, hogy legszívesebben elõre futottam volna megmondani neki, vigyázzon, mert sok dühös ember jön érte, és meg akarják verni. Apámék késõ este jöttek vissza, nagy volt az öröm a szívemben, amikor hallottam, ahogy anyámnak mondta, hogy nem tudták elkapni, majd máskor megpróbálják.

Egy hét múlva idézést kaptunk a rendõrségtõl. Az egész család bevonatozott Lentibe, ahol már ott volt a néni és a tanítóm, egy padon beszélgettek.

– Aki nem kapott idézést, hagyja el a környéket! – kiáltott a mi csoportunk felé egy apró termetû rendõr. – Csak az jöjjön, akit szólítok. – Majd mindjárt mondta is a nevemet, aztán az apámét. Így a többi hangoskodó kísérõnk kint maradt – aminek még örültem is – mi meg apámmal beléptünk a kihallgató szobába.

A nénit és a tanítót tõlünk távolabbra ültették, és látszott rajtuk, hogy nem szívesen vannak itt. A tanítón nagyon is lehetett látni, hogy óriási kínban van, fejét leszegve ült és csak néha-néha vetett egy oldalpillantást felém. De csak felém. Õ valójában engem máskor nem bántott, valahogy úgy éreztem, kivételezik velem, engem másnak ítélt meg, mint a többieket. Talán, mert mindig tisztább ruha volt rajtam, mint a többieken, vagy mert szép volt az írásom, és jól tudtam olvasni. Akár ezért, akár másért, egy biztos, a padrahúzásokat mindig megúsztam nála, meg a piszkavasat is, most meg tessék, itt ez az eset. Ki tudja, mi lesz a vége?

A nyomozó kérdezett mindenkitõl, és mi válaszoltunk is szépen, sorban. A néni már nem hadakozott, szinte ki volt cserélve. Hallotta hogyan jártam és nagyon sajnált. A tanítóm meg váltig mondogatta, hogy õ nem a fejemre akart csapni, egyáltalán nem, meg hogy nagyon sajnálja. Amikor a rendõr tõlem azt kérdezte, haragszom-e a tanító bácsira azok után, amit velem tett, úgy éreztem itt a pillanat amikor õszintén szólhatok és megvédhetem a tanítóm igazát.

– Én kérem, nem akarom, hogy megbüntessék a tanító bácsit, véletlen volt az egész – vágtam ki egy szuszra a rendõr és apám legnagyobb meglepetésére.

Egyáltalán nem törõdtem azzal, apám most mit gondol majd rólam. Õ igen is meg akarta büntettetni a tanítót, de legfõképpen talán meg is ölte volna. Legnagyobb meglepetésemre a néni senkit sem akart feljelenteni, és így a nyomozó a következõket ajánlotta:

– No, ide figyeljenek! Én csak azt akarom, mondani, hogy jobb, ha mindhárman megegyeznek itt és most! Mert ha nem, abból hosszú bíróságra járás is lehet és hosszú ideig fog tartani az ügy. Ez nem lenne jó senkinek, és mivel a gyerek jegyzõkönyvbe mondta, hogy a Szoldinger tanító úr nem bûnös és az õ szava döntõ, legjobb lenne, ha most lezárnánk ezt az ügyet, hogy mindenki békével hazamehessen. Higgyék el, ez a megoldás a legjobb, semmi más nem oldaná meg a problémájukat, nos hát várom válaszukat – mondta új papírt helyezve az írógépbe. Apám mélyeket hallgatott. Neki jobb lett volna a tanító megbüntetése, vagy valami más, miközben idegesen mozgott a pofacsontja, szinte remegett. A néni szólalt meg elõször, mondván, hogy õ aztán nem akar semmit, senki büntetését nem akarja. Apám egy hosszat sóhajtott mielõtt kinyögte, hogy ha ez így van, akkor õ is eláll mindenféle további pereskedéstõl, de kéri a tanítót, hogy soha, de soha többé ne nyúljon a gyerekhez.

A nyomozó heves mozdulatokkal gépelt, úgy látszott, örült, hogy így elintézõdhet a dolog, és neki sem kell más helyekre továbbítania az ügyet. A papírok aláírása után kikísért bennünket a nyomozó. A folyosószerû helyiség közepe táján egy érintést éreztem a vállamon. Hátranéztem és a tanítóm volt, aki hálás szemekkel csak annyit mondott:

– Köszönöm, és bocsánatot kérek!

Majd elájultam! Egy tanító bocsánatot kér egy kis cigánygyerektõl? Egy Szoldinger! Hát ilyen nincs a valóságban! Ez egy álom! Pedig megtörtént! Úristen, megtörtént! A kapuból a rendõr- nyomozó visszahívta a tanítót, mondván pár szóra még maradjon. Én és apám is tudtuk, hogy nem volt a nyomozónak már semmi megbeszélni valója vele, csak nem akarta, hogy az állomásig vezetõ úton együtt menjen velünk. Mert a nyomozó nem bízott az apámban. Nagyon jól ismerte a petróci cigány férfiak világát. Nem tudom, hogy mikor engedte el a tanító bácsit, de az biztos, nem a mi vonatunkkal jött haza.

Hát így éltem át életem elsõ rendõrségi eljárását. Elgondolkodhattam azon is, vajon ha a tanító egy magyar gyereknek töri be így a fejét, akkor is így intézõdött volna el az ügy, és az a magyar gyerek is így állt volna ki a tanítója mellett, ahogy én tettem? Nem hiszem. Nekünk születésünktõl kezdve volt egy nagyon rossz bajunk, hogy rossz helyen születtünk, rossz idõben. Fõleg, hogy cigányok is voltunk, akikben mindenki ellenséget látott, bajkeverõt, rosszat. Sohasem az embert látták bennünk, hanem a cigányt! Nem sok szava volt a cigány embernek, nekünk mindenki parancsolt, utasított, büntetett bennünket. Minket meg lehetett becsteleníteni, sárba lehetett tiporni, be lehetett rángatni a fertõtlenítõ sátorba, bádogvödörrel a fejünkön felsorakoztatni a rendõrök elõtt. Volt úgy, hogy csak azért, mert odafönn hegyen, munka után az emberek jól érezték magukat, ettek-ittak, gondoltak egyet: hazafelé menet csak úgy mulatságból kicsit elpüfölik még a cigányokat. Így is történt egyszer.

Este volt, már égett nálunk a petróleumlámpa, apám a deszkaágyon feküdt, anyám varrt, mi, gyerekek egy sarokban voltunk – csak úgy ültünk – és nagyokat hallgattunk, amikor valaki nagy erõsen feltépte az ajtónkat.

Egy nagydarab ember állt az ajtóban – a hangokból ítélve mögötte még nagyon sokan voltak – és nagy részeg hangon ordítozni kezdett:

– No, Ferkó, hol a ráncos csizmád, mert táncolni fogsz nekünk, de most azonnal! – és megvillogtatta félelmetes szekercéjét. Azt hittem mindjárt meghalunk, a kisebbek azonnal ordítozó sírásba kezdtek anyámmal együtt. Apám nézését soha nem felejtem el. Mert ahogy rám nézett, azt nem lehetett félreérteni. Az ágy melletti ablakot sohasem lehetett becsukni és ez a helyzet most nagyon jól jött. Apám egy szempillantással jelezte nekem, nyissam ki, és cigány nyelven oda súgta:

– Szekure dem! [A fejszémet add!]

Talán nyugodt körülmények között nem tudtam volna olyan ügyesen kiugrani, mint akkor. De apám sem! Egy pillanat alatt kint voltunk és kapta ki kezembõl a jó, nagyfokú fejszéjét, hogy azt sem tudtam, fogom-e vagy nem.

– Menj, kiabáld fel a telepet! – kiáltotta még oda nekem, majd az ajtó elé állt teljesen elszántan és már õ kiabált:

– No, emberek, lehet kifelé jönni egyesével, mert kettesével úgysem fértek el!

Ott bent óriási zûrzavar támadt. Tudták, hogy a konyhának használt helyiségben rekedtek, és kint egy fejszés ember – vagy ki tudja hány – várja õket.

Én közben földönkívüli hangon bömbölve a mamám házához rohantam, ahol esténként mindig nyolc-tíz férfi kártyázott, vagy seggreverõzõtt, no persze, bor mellett. Azt a látványt nem kell mondanom, ahogy azok kitódultak, én meg csak kiabáltam, hogy ölik az apámat, anyámat, a gyerekeket! A sok férfi, nõ pillanatok alatt anyáméknál volt, az alkonyatban úgy látszott, mintha a tenger hullámzott volna. Fejszékkel, lapátokkal, kapával állták el a kifelé vezetõ utat.

És akkor kilépett egy ember, kiabálva, hogy ne bántsatok emberek!

Csak egy puffanást hallottunk, azonnal lecsapták. Apám ordítva kiabált, hogy a fejsze élével ne üssön senki, csak a fokával, de azzal nagyon! Majdnem az eszemet vesztettem, hogy édesanyámmal mi lehet bent, talán már nem is él, hiszen a gyerekek mind kiugrottak az ablakon. Késõbb tudtam meg, hogy a jó magas akác lábakon álló ágy alá bújt el és ott volt végig, amíg le nem zajlott a verekedés. Apámék mindenkit kivertek a konyhából. Apám szinte õrjöngött, ha verekedésbe bocsátkozott – hegyi partizán volt a hadseregben, a keményebb fajtához tartozott – olyan volt, mint az oroszlán. Ha támadásba lendült, az emberek nagyon féltek tõle.

Az országútig csépelték a támadókat, aki megpróbált felállni, vesztére tette. Négy-öt oldalról kapták a fejsze lapjával az ütéseket. Azt hiszem, ez a verekedés volt a cigánytelepen az egyetlen, amit soha az életben nem felejtek el. Nem tudom, ki mikor ért haza, kit mikor és ki vitt haza, de egy biztos, több mint fél évig beszélték a faluban és a környéken, hogy a Nemes Jóska ács-csapata hogyan járta meg a cigányokkal. Mert ácsok voltak ezek, úgynevezett szekercés emberek. A kiérkezõ rendõrök mindenkit meghallgattak, gyerekektõl a felnõttekig. Mindenkinek válaszolni kellett a feltett kérdésekre, de most nem ütöttek meg senkit, még csak verést sem ígértek.

Mindenki egybehangzóan azt mondta, hogy azon az éjszakán minket bizony agyonverni jöttek és nem társalogni velünk. A legnagyobb szerencsénk az volt, hogy kitudódott az egyik szekercés ember vallomásából, miszerint õ már bizony jó elõre, még a hegyrõl elindulva, azt mondta, nem tartja jó dolognak a cigányok zaklatását. Bizony Isten, hogy csak ennek a vallomásnak a hatására voltak olyan szelídek a máskor oly vad rendõr urak. Hiszen apámék csak védekeztek, és ezt tették a többiek is, mert tiszta volt a tét, vagy minket vernek meg jó alaposan anyástól, apástól, gyerekestül vagy õk kapnak ki becsületesen.

Hát az utóbbi történt, amit – hála Istennek – egy bírósági tárgyalással, egy csoportos figyelmeztetéssel megúszott a társaság. Senki sem számított erre.

Volt, aki börtönbüntetésrõl, pénzbüntetésrõl beszélt, de egy biztos, hogy mindenki félt. Öreganyám és anyám madzagot vettek elõ és arra több bogot, csomót kötöztek. A cigány babona szerint rossz baj esetén alkalmazták ezt az asszonyok, és erre a férjek is meg szokták kérni õket. Mindenki hitt ebben, a világért sem hagyták volna el, ha baj történt, vagy ha a baj éppen elhárult. A csomót kötõ asszonyt istenként tisztelték. Az asszonyok közben jó hangosan ezt mondogatták:

– Drága Istenem! Kötöm ezt a csomót, kötöm az urak szájára, hogy ne tudjanak rosszat mondani!

– Drága Istenem, kösd be a szájukat az uraknak, hogy ne jöhessen ki azon semmi rossz! – és csak kötötték a csomókat egymás után, jó keményen.