Szeretteim, fájnak szöveteim.
Szöveteim, fájnak szeretteim.
Oda-vissza hűtlen követeim,
híretek is, mindek, fenn-lenn csak kín.
Ki ne fényesedjetek szívemen,
nadrág, ha ücsörgök, ülepemen,
eljutottam megülepedésre,
a többi csak ennek lepedéke.
Idegen test voltam: igen lélek;
igen test voltam: idegen lélek.
Orrom untam, elkezdtem szaglani,
mit se hallanám, mit kell hallani.
Mondhatnám, hogy „idegen: test voltam”,
hogy „idegen: lélek”. Le majd holtan.
ott nem kell majd semmit se mondani,
ennek élnek, ott, igazságai.
Nagy igazság: farkas, fentről, térdig;
holló totyogása meg: derékig.
Most csak puszta, szívem gyökeréig.
Új hajával ér az avar égig.
Lomb-alagút: mit fúrd azt magadban?
Érj csak magasig-mélyig: hulltodban.
Kapkodj érte, már csak tenmagadért,
egy-egy levél jól-rosszul messze ért.
Készvész, részkész, behavaz a révész,
kénytény, fénylény, most már szerteszét érsz;
mit járnál a Kanizsa utcába,
mit kongatnál Nándorfehérvárba.
Körbe nem érő, kétes kör, mit jársz,
egyre nyitva hagyja, mind, amit vársz,
de csak játszik veled a gondolat,
szedi-ejti, bármi pontos, szavad.
Amit te várhatsz, csak ami elmúlt.
„Ne lenne több pillanat, mi nem volt.”
De ha nem zárul rád a Bölcs köre,
síri murvád csak a bölcsek köve.
Aztán nem érzed, a jövő jön-e…
Mit száma hát, fájtok, nem fájtok-e?