Pierre Rosanvallon
Az egyenlőség újragondolása az egyenlőtlenségek korában
Köztudomású, hogy az egyenlőtlenségek az 1980-as évek óta robbanásszerűen megsokasodtak, elsősorban a csúcsjövedelmek óriási mértékű megugrása miatt. Bővelkedünk az ezt igazoló statisztikákban. A legfontosabb tény, hogy az egyenlőtlenség növekedése éles ellentétben áll korábbi, Európában és Amerikában is észlelt csökkenésével. Mi több, figyelemreméltó, hogy az utóbbi időben bekövetkezett növekedés mindkét földrészen a mérsékelt jövedelem- és vagyoni különbségek hosszabb időszakát követi. A jelenlegi rendszer a múlttal való látványos szakítást jelzi, amely megfordítja az elmúlt évszázad tendenciáját. Úgy tűnik, mintha visszatérőben volnánk a 19. századhoz – s ez jelentős hatást fejt ki demokráciáinkra.
A “nép”, melyet politikai értelemben olyan kollektív entitásnak szokás felfogni, amely mind hathatósabban érvényesíti akaratát, egyre kevésbé “társadalmi test”. A politikai állampolgárság fejlődött, a társadalmi éppen ellenkezőleg. A demokrácia efféle szétszakadása baljós fenyegetést jelent lelki és anyagi értelemben vett jólétünk szempontjából. Ha így megy tovább, végül maga a demokratikus rendszer kerülhet veszélybe. A populista mozgalmak hirtelen előretörése e szorongásnak (illetve hajtóerejének) indikátora. Ahhoz, hogy megértsük a mostani “nagy hátraarcot”, az ezt megelőző “nagy átalakulás” megértésével kell kezdenünk.
A félelem reformizmusa
A munkásmozgalom fejlődése és szocialista szavazatokká való átfordítása (a választójog általánossá tételével) a 19. század végén nyomás alá helyezte konzervatív kormányokat. Franciaországban Émile Girardin e következtetésre jutott: “Választanunk kell: vagy költségvetési forradalom, vagy társadalmi forradalom.” E tekintetben a német példa a legszembeötlőbb. Bismarck számára a reformista megoldás nyilvánvalóan politikai számításból adódott: a közvetlen cél a szocialista eszmék terjedésével való szembeszállás volt – az ezt szolgáló eszköz pedig annak demonstrálása, hogy a kormányzat törődik a munkásosztállyal. Más szóval: Németországban az az elgondolás, hogy csökkentsék a társadalmi egyenlőtlenségeket és kárpótlást nyújtsanak a nehézségekért, melyek a munkásosztálybéli, alkalmazotti státusból származtak, mondhatni “a félelem reformizmusában” gyökerezett. Az európai államok többsége követte a német útmutatást. 1918 után mindezek a társadalmi és politikai tényezők abban az irányban befolyásolták a kormányokat, hogy kiterjesszék és felgyorsítsák a háború előtt kezdett reformokat.
A világháborúk és az élet államosítása
Az egyenlőtlenségek fejlődése szorosan összefügg azzal, hogy bizonyos egyének kiválnak az emberiség átlagából, és igazolást keresnek-találnak ama jogukra, hogy megkülönböztessék magukat másoktól, illetve elkülönüljenek tőlük. E fejlődés ennél fogva összekapcsolódik a privát normáknak a közösségiek elébe helyezésével. Az első világháború élménye megfordította ezt a tendenciát; a háború bizonyos értelemben államosította az emberek életét. A magántevékenységeket nagyrészt kollektív korlátozások formálták. A társadalmi viszonyulások ennek következtében gyakran tolódtak el két, teljességgel ellentétes pólus irányába: vagy a családi körbe való visszahúzódás, vagy a nemzet nagyobb fontosságú problémáiban való elmélyedés felé. Jóformán nem maradt középút a család és a haza között. Az, hogy a háború mindenki létét fenyegette, újjáélesztette a “társadalom természeti állapotának” vezérlő elveit. Az első világháború tapasztalata ekként döntő fordulópont lett a demokratikus modernitás történetében. Közvetlen, tapintható formában újjáélesztette az egyenrangú emberi lények társadalmának eszméjét. A bajtársiasság és az áldozatvállalásról való megemlékezés összetett jelenségek, de szerepet játszottak a nagyobb társadalmi szolidaritáshoz vezető út kikövezésében. A hadviselteknek megítélt szociális segélypénzek a társadalmi előnyök és más újraelosztó juttatások általános átgondolását idézték elő.
A világ “deindividualizációja”
A redisztribúciós forradalmat ezek a történelmi és politikai körülmények tették lehetővé, gyümölcse volt azonban egy intellektuális és morális forradalomnak is, amely egyáltalán elgondolhatóvá tette a redisztribúciót. Röviden, a redisztribúció azért vált lehetségessé, mert a gazdaságot és a társadalmat “deindividualizálták” azok a gondolkodók, akik elvetették az egyéni felelősséggel és tehetséggel kapcsolatos régebbi nézeteket. Ami utóvégre is megjelent, új vízió volt magával a vállalkozással kapcsolatban. A 19. század végén a társadalom minéműségének új felfogása megváltoztatta az embereknek az egyenlőséggel és szolidaritással kapcsolatos gondolkodásmódját. Az európai szociológia alapító atyái – Németországban Albert Schäffle, Angliában J. A. Hobson és L. T. Hobhouse, Franciaországban Alfred Fouillée – valamennyien egyetértettek abban, hogy a társadalom egységes egész.
A német katedraszocialisták, az angol fábiánusok és újliberálisok, valamint a francia szolidarista republikánusok különféle szellemi és politikai mozgalmai a 19. század végén egy irányba tartottak. Valamennyien hasonló módon fogalmazták újra a kérdést: hogyan épül fel a társadalom? A szuverén, önálló egyének alkotta társadalom eszméje átadta helyét egy másik, a kölcsönös függésre alapozott megközelítésnek. Ebben az új kontextusban jog és kötelesség, érdem és felelősség, autonómia és szolidaritás fogalmai maradéktalanul újradefiniáltattak. A redisztribúcióként megvalósuló egyenlőség nemcsak hogy elképzelhetővé, hanem lehetségessé is vált. A progresszív jövedelemadó bevezetése és az örökösödési adó változásai szorosan összefüggtek annak a gondolatnak a növekvő népszerűségével, hogy minden egyes ember a társadalom adósaként jön a világra.
Új szegénység- és egyenlőtlenség-felfogás
A gondoskodó állam és a redisztribúciós intézmények kialakulását segítette, hogy mindinkább felismerték az egyenlőtlenség társadalmi természetét. Az emberek egyre inkább hajlottak arra, hogy az egyenlőtlenség strukturális okát inkább a társadalom szerveződésében, mint az objektív és indokolt egyéni különbségekben vagy személyes viselkedésben lássák. Ennek az új társadalom- reprezentációnak köszönhetően a 20. század első felében széles körben teret nyertek a társadalmi rend szocialista kritikái. A szegénység-felfogások ugyancsak változtak.
Nyilvánvaló, hogy “a nagy átalakulás” politikai és történeti tényezői immár nem léteznek. A kommunizmus bukása után nincs többé hely a félelem reformizmusának. Szociális félelmek még léteznek, de olyan dolgokkal kapcsolatosak, mint az erőszak, a biztonság, vagy a terrorizmus: az autoritárius, nem pedig a szolidáris államhoz fordulnak. A gazdasági fenyegetések ugyancsak félelmeket ébresztenek a leendő generációk sorsával kapcsolatban, ezek azonban általános és elvont módon, nem a társadalmi újraelosztás keretei közt fejeződnek ki.
Ennél is fontosabb a hatás, amelyet a kapitalizmus átalakulása a társadalomra gyakorol. Az a fajta kapitalizmus, amely az 1980-as években kezdett megjelenni, két tekintetben különbözött a szervezett kapitalizmus korábbi formáitól. Egyrészt megváltozott a piachoz való viszonya, aminthogy a részvényesek által játszandó szerep is.Másrészt, a munka világa új módon szerveződött meg. A nagy munkástömegek mozgósítására alapozott fordista szerveződés helyére olyan lépett, amelyben az egyének kreatív képességei váltak hangsúlyossá. A kreativitás ilyeténképpen a termelés alaptényezőjévé lett. E változás leírására alkották meg az olyan kifejezéseket, mint a “kognitív kapitalizmus” és a “produktív szubjektivitás”. A minőség ekképpen az új gazdaság központi vonása lett, ami igen határozott szakítást jelzett a korábbi, mennyiségi gazdasággal. A munkafolyamatok következésképpen sokfélébbé, a termékek változatosabbá váltak.
Ezek a változások válságokat idéztek elő azokban a társadalmakban, amelyeket korábban az újraelosztásban megvalósuló egyenlőség uralt. Az egyenlőtlenség és a szolidaritás csökkenésének ez az új korszaka ugyanakkor a társadalmi diszkriminációt illető fokozott tudatosság és a sokféle másság iránti tolerancia kora is – mely tényről bírálói gyakran megfeledkeznek. A kép enyhén szólva is ellentmondásos, ám némi térvesztés ellenére is tagadhatatlan előrelépésre került sor a nők helyzetét, a szexuális orientációk különbségeinek elfogadását, és általában az egyéni jogokat tekintve.
Ha meg akarjuk érteni az újabb változásokat társadalmainkban, a különböző irányokba tartó tendenciák mindegyikéről tudomást kell vennünk. Ennek egyik módja, hogy megszemléljük “az egyének társadalmának” belső átalakulását. Utóbbi nem egy csapásra, a 20. század végén jelent meg, kialakítója volt a keretrendszernek, melyen belül a modern intézmények több mint kétszáz éven át fejlődtek. Tömören megfogalmazva: amit meg kell értenünk, az az összesség individualizmusából az egyediség valamiféle individualizmusába való átmenet, s ez ugyancsak új demokratikus várakozásokat tükröz. Az összesség individualizmusával társítható demokratikus rendszerekben az általános választójog azt jelentette, hogy minden egyes egyén ugyanakkora népfelség-hányadot igényelt magának, mint bármely más egyén. Azokban a demokráciákban, amelyekben az egyediség individualizmusa a társadalmi forma, az egyén arra törekszik, hogy fontos és egyedi legyen mások szemében. Mindenki implicit módon jogot formál arra, hogy sztárnak, szakértőnek, vagy művésznek tekintsék – azaz arra, hogy elvárja eszméinek és ítéleteinek számításba vételét és megbecsülését.
Az egyenlőség ebben az új kontextusban mit sem veszített fontosságából. Az egyenlőtlenségnek ma is az a legtűrhetetlenebb formája, ha valakit nem tekintenek emberi lénynek, ha mint értéktelent utasítják el. Ennél fogva az egyenlőség eszméje magában foglalja a vágyat, hogy valakik legyünk – mint másokhoz hasonló, és nem valamely specifikus különbség alapján kirekesztett személyek. Ennél fogva az, hogy valakit elismernek “olyannak, mint mások”, annyit jelent, hogy elismerik a benne meglévő általános emberi okán (felidézve ekképpen az “emberség”, mint megkülönböztetést nem ismerő, egységes minőség eredeti jelentését). Ez az általános emberi azonban tágabb, komplexebb jelentésre tett szert. Idővel integrálta magába az embernek azt a vágyát, hogy megkülönböztethetőségét – saját történetét és személyes jellemzőit – mások elismerjék. Senki sem akar statisztikai adattá alacsonyodni – mindenki “valaki” akar lenni. Emiatt központi jelentőségű a diszkrimináció fogalma, amelyet a hasonlóságra és az egyediségre nézve egyaránt sértőnek tekintenek.
E különböző tényezők következményeképpen az egyenlőség eszméje mára mély válságba jutott. Melyek az előttünk álló lehetőségek?
Az egyik, hogy visszatérnek a 19. század végének – az első globalizációs hullám korának – bűnei-bajai, nevezetesen az agresszív nacionalizmus, az idegengyűlölet és a protekcionizmus. A nemzeti protekcionizmust egy tisztán negatív egyenlőségvízió tartotta fenn. Barres nem kertelt, mondván: “A »haza« eszméje magában hordoz egyfajta egyenlőtlenséget, méghozzá a külföldiek kárára.” Más szóval a cél bizonyos emberek egymáshoz közelebb hozása volt – egy egyenlőtlenségi viszony kiaknázása révén. A 19. század végi nemzeti protekcionizmus sajátosan extrém jelenség volt, amelyet az identitás és az egyenlőség radikális polarizációja eredményezett. Az egyenlőség eszméjét egyetlen dimenzióra, a közösségi tagságra mint hasonneműségre redukálta, ám ezt magát is egy negatív definícióra (“nem külföldi”) vezette vissza. Egy identitás megalkotása mindig valamiféle elhatárolást, elkülönítést, tükröztetést igényel. Az identitást azonban ugyancsak össze kell kapcsolni a közös létezés egy kellőképpen pozitív ideájával, a demokratikus tagsági érzület megteremtése végett. Ez különböztette meg az 1789-es forradalmi nemzetet a 19. sz. végének nacionalista nemzetétől. Az előbbihez az egyenlők társadalmának létrejöttét asszociálták, az utóbbi viszont az integrációt nem politikai módon, pusztán mint egyének homogén tömbbe olvasztását képzelte el. Ilyen nemzeti-protekcionista vízió a mai európai és egyesült államokbeli nacionalista mozgalmak fő mozgatója.
A második lehetőség a nosztalgiapolitika, amely a polgári republikanizmus és/vagy korábbi szociáldemokráciák egykorvolt értékeinek és intézményeinek újjáélesztését szorgalmazza. A néhai Tony Judt a közelmúltban efféle repríz mellett érvelt Ill Fares the Land című utolsó könyvében. Noha az ilyen vízió igen nemes dolog, sajnos nem veszi elég komolyan a különösség individualizmusának visszafordíthatatlanságát – mely individualizmus ebben az összefüggésben természetesen nem jelent sem az önzést, sem hétköznapi értelemben vett, durva individualizmust. A leglényegesebb, hogy a nagy visszafordulás nem “szerződésszegés” (lásd George Packer, “The Broken Contract,” Foreign Affairs, 2011 november– december) vagy erkölcsi romlottság következménye. Egyaránt származtatható történelmi és politikai tényezőkből, valamint strukturált, a termelési módot és a társadalmi kötődés jellegét érintő átalakulásokból. Az ilyen változások fő, tevőleges interpretációja mindmáig a neoliberalizmus. A neoliberalizmus a piacgazdaságot és a generalizált verseny perspektíváját a modernitás betetőzésének tekinti, és e modernitásban az emberiség és az egyén teljesítményének kívánatos formáját látja. A neoliberalizmust azonban nem szabad félreértelmeznünk: nemcsak diadalmas és destruktív ideológia, hanem a különösség természetellenes instrumentalizációja is. A modern cégek például a különösséget a termelés eszközeként alkalmazzák, anélkül, hogy bármiféleképpen megpróbálnák kihasználni a munkások önmegvalósítása érdekében. Innét eredeztethetők az új típusú, a tisztelettel és erkölcsi zaklatással kapcsolatos társadalmi konfliktusok. Baj, hogy a neoliberalizmus kritikái igen gyakran nem vesznek tudomást a különösségre való pozitív törekvésről, és nem számolnak a ténnyel, hogy a neoliberalizmus mélyrehatóan megváltoztatja az egyenlőség megvalósítható formáinak, és a tolerálható egyenlőtlenség formáinak megítélését.
Ma valójában csak egy pozitív válasz lehetséges a kor kihívásaira. Az igazságosság-elméletek oly módon vizsgálják újra az egyenlőtlenség kérdését, hogy társadalmi problémából idividuum-közi problémává alakítják. “Jogos egyenlőtlenségekkel” kapcsolatos új megfontolásokon alapulnak – amely egyenlőtlenségeket (az adott esetben) a felelősség és az érdem fogalmai strukturálják. Az ilyen perspektívát mindenütt esélyegyenlőségnek nevezik – habár igen sokféleképpen, olykor minimalista, máskor éppenséggel maximalista módon határozzák meg. Az igazságosságosság azonban nem szinonimája az egyenlőségnek. Semmit sem mond a demokratikus társadalom minéműségéről.
Nekünk a különösségnek e korszakában a szolidaritás és az integráció új modelljére van szükségünk. Ha azonban ma több újraelosztás szükséges, akkor azt újra is kell legitimálni. Hogy miként? Az egyenlőségnek egy univerzalista dimenzió révén való új meghatározásával. Azaz úgyszólván vissza kell nyúlnunk a francia forradalom és az amerikai függetlenségi háború víziójához – az egyenlőség-vízióhoz, amely társadalmi viszony, és nem számtani mérce. A történelem efféle pillanataiban egyenlőségen első sorban viszonyt értettek, a társadalomalkotás módját, és nem csak a javak elosztásának mértékét. Az egyenlőségnek ezt a reláció-szempontú eszméjét három más fogalommal, a hasonlósággal, a függetlenséggel és az állampolgársággal összefüggésben taglalták. A hasonlóság az egyenlőség mint egyenértékűség kategóriájába esik: “hasonlónak” lenni annyi, mint ugyanazokat a lényegi tulajdonságokat birtokolni, oly módon, hogy a megmaradó különbségek nem érintik a viszony jellegét. A függetlenség egyenlőség mint autonómia: negatív definíciója mint az alárendeltség hiányát, a pozitív pedig mint csereegyensúlyt határozza meg. Az állampolgárság egyenlőséget mint részvételt jelent: közösségi tagság és polgári aktivitás alkotják. Következésképpen az “egyenlőség mint viszony” programot hasonló emberi lények (Tocqueville szavával semblables) világaként, autonóm egyének társaságaként, állampolgárok közösségeként értelmezték.
Ezeket az eszméket aláásta az egyenlőség első nagy válságát kiváltó ipari forradalom. A második nagy válság legyőzése érdekében vissza kell szereznünk az egyenlőség szellemét – a mai kornak megfelelő formában.
Ma a különösség, a viszonosság és a közösség képes arra, hogy visszahelyezze jogaiba az egyenlők társadalmának eszméjét, és felélessze egy ilyen társadalom megteremtésének tervét. Ezeknek az alapelveknek kell alapvető legitimációval szolgálniuk a redisztribúció új szabályai számára. Ezután az univerzális dimenzióval rendelkező társadalmi haladást az egyenlők társadalmának megteremtése kell, hogy jelentse. Ami az úgynevezett “szociális kérdést” illeti, ennek lényege nemcsak a szegénység és a kirekesztés, hanem egy közös világ helyreállítása is – az egész társadalom számára.
FORDÍTOTTA KŐRÖS LÁSZLÓ
A bécsi Institut für die Wissenschaften vom Menschenben 2011 novemberében elhangzott előadás szerkesztett változata.