Részlet
“Mentek hát, de K. nem tudta, hová, képtelen volt tájékozódni; még azt sem tudta, túl vannak-e már a templomon. A puszta járás is olyan fáradságába került, hogy nem bírt uralkodni a gondolatain: összekuszálódtak, ahelyett, hogy céljukra irányultak volna. Minduntalan szülőföldje jutott eszébe, és megtelt emlékeivel. Ott is állt egy templom a főtéren, részben ódon temető övezte, ezt pedig magas fal. Csak nagyon kevés fiú mászta meg ezt a falat, sokáig K.-nak sem sikerült. Nem kíváncsiság sarkallta őket erre, a temetőnek már rég nem volt előttük semmi titka, rácsos kapuján már sokszor bementek; éppen csak a sima, magas falat akarták legyőzni. Egy délelőtt – fény árasztotta el a csöndes, üres teret, s látta-e K. valaha is ilyennek, azelőtt, vagy azután? – meglepően könnyen sikerült neki, egy helyen, ahol már gyakran kudarcot vallott, fogai közt kis zászlócskával, első nekiiramodásra megmászta a falat. Lába nyomán még szitált a törmelék, s ő máris fönt volt. Kitűzte a zászlót, a szél kifeszítette a vásznat, s ő lenézett, elnézett körben, hátrafelé is, a földbe roggyant keresztekre; nem volt most és itt nagyobb nála senki. De éppen arra ment a tanító, és dühös pillantással lezavarta. Ahogy leugrott, megütötte a térdét[…]”