mária

 

kiürült méhemen,

megtört testemen

keresztül semmivé

téve, várakozásra

ítélve maradtam

örömre holtan

egy életen át,

s ti még belém

kapaszkodtok?

mindent odaadtam

már, mit adhatok.

ne hozzám, értem

fohászkodjatok!

 

józsef

 

féligazságokon

vakhittel gázolva át,

félreállva mindig,

beteljesületlenül,

mint igát vonó

barom a rendelt

sorról le soha nem

térve hűséggel

játszottam a rám

osztott szerepet.

mégis mint fülemben

pulzáló ér, mint

szalmában az

említett barom,

motoz bennem

esténként

a kérdés:

de miért?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

jézus

 

ember vagyok.

erről szólt köztünk

akkor is a vita

ott a getszemáni-

kertben, s vért

izzadtam, hogy

meggyőzzelek.

te is tudtad, hogy

igazam van, mégis

felfelé zuhanni

löktél könyörtelen.

mindenkinek jut

az irgalmadból,

csak velem bántál

el piszkosul. ’az

ország, a hatalom,

meg a dicsőség’,

ugye? ez nem volt

tiszta alku,

pontosan tudod.

egy emberélet

az adósságod.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

atyaisten

 

nézz körül, fiam,

két évezrede már

mindenki téged

éltet, érted dermed

zúzmarás, tiszta

csendbe e túl

visszhangos világ.

azt mondod, én

akartam így, s nem

évül el a tartozás.

tudom, mérgező

apáknak nem szokás

megbocsátani, de

meg kell értened:

mindeneknek

évről évre ünnep,

mi visszatér, fénybe

tört léted, kereszted

támasztja a házak

falát, s hogy

jól döntöttem-e,

csak engem kísért.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

én

 

’jászlad mellett térdel’

minden híved, Uram,

és szaloncukorra vár,

mint a jó gyerek.

én tudom, hogy

nem vagy itt,

elhúztunk innen

réges-rég, s csak

ülünk egymás

mellett szótlanul.

üvegdíszeken

szín-üresre tört

túlvilági fényed.

az Istennel nincs

aki együttérez.