Szilágyi Ákos átküldi a „Filmvilág-ügyemet” 1985 tavaszáról, benne Vera igazoló jelentését, Kőhalmi filmfőigazgató elítélő határozatát, V. Bálint Éva feljelentő cikkét a Magyar Hírlapból¹ s végül az én levelemet Verához a Balázs Béla-díj elvétele kapcsán. S bár Ákos azt írja Létay-nekrológjában, amit szintén elküldött, hogy ez az ügy volt a lap és Vera „legnagyobb ügye”, megvallom, hogy inkább tragikomikusnak érzem: vihar egy pohár vízben. Mégse feledjük, hogy ekkor már túl voltunk a Mozgó Világ és a Tiszatáj ügyein, ahol egész szerkesztőségeket oszlattak fel, és állt a harc az Írószövetségben. Végtére a hatalom éppen kitüntetni akarta Létay Verát, és nem büntetni, ahogy Szilágyi Ákost, aki a szerkesztőség tagjaként felkért a cikkre, ki is tüntette a József Attila-díjjal. A megosztott és bizonytalan hatalom kereste, hogy kivel tudna kiegyezni, miközben kiket kell büntetnie, melyik folyóiratot helyezi az ellenséges, a tiltott, és melyiket a tűrt vagy támogatott kategóriába.

A Filmvilág alighanem a tűrt kategóriában volt, és az én ügyem kapcsán figyelmeztetni kívánták Létay Verát: ne lépjen át egy határt! Vera tisztességét és valljuk meg, ízlését és stílusát mutatja, hogy se a hatalomtól elvárt meghátrálásra, se szerzője denunciálására nem volt hajlandó, hanem kiállt a cikk és mellettem. Sajnálom, elvtársak, de a szerző ezt gondolja, és nálunk a gondolat szabad. Ez akkor és ott határátlépés volt. Azt üzente: nem vagyok a ti emberetek, hanem a magam, a lapom embere vagyok! A lapom nem a párt, a hatalom lapja, hanem a magyar és egyetemes filmművészeté! És valóban az volt: autonóm személyiség. Lapja egy autonóm folyóirat.

Már alig valamire emlékszem a népbírósági perekről készült dokumentumfilmből, csak a cellák és az akasztások szörnyű képei elevenednek meg előttem. Az én emlékeim szerint az a néhány szó, egy vagy két mondat okozta az igazi botrányt, hogy a Szálasi és társai lakta cellák melletti cellában ült fogolyként az illegális kommunista Demény Pál, s a perek mintegy előkészületei a 49 utáni pereknek. Mivel Demény 1945–56-ig volt koncepciós perekben elítélve az ÁVO foglya, és még 1985-ben sem rehabilitálták, mert a Demény-frakció a párt egyik legkényesebb ügye volt, emlegetése fölért egy vádirattal. A feljelentők és ítélkezők, mint látom, annyira óvatosak voltak, hogy Demény nevét le sem írták, ellenben azt az összehasonlítást tartották elfogadhatatlannak, ami a népbírósági pereket a rákosista perekkel hozta összefüggésbe. És mintha azzal akartak volna megvádolni engem és a szerkesztőséget, hogy menteni akarjuk a háborús bűnösöket, mert nem fogadtam el a népbírósági perek sommás ítéleteit. Innen egy lépés volt az antiszemitizmus vádja, amit én bizony meg se hallottam. Nekem mindenki a Demény Pál pártügyét mondta.

Demény Pált véletlenül ekkor ismertem meg Bihari Mihály jóvoltából, aki meghívta az éppen megalakult Politológia tanszéki csoport egyik megbeszélésére – erre most Gombár Csaba is emlékezett –, ahol elbeszélte Kommunista Pártja születését, ellenálló tevékenységét, azt, hogyan mentette meg Péter Gábort, akinek ő adta a nevét, majd hogyan tartóztatta le 1945-ben ugyanez a Péter Gábor és hogyan töltött évtizednyi időt különböző börtönökben. Majd cikkem megjelenése és a kitört botrány után, felhívott Demény lánya, Demény Vera, aki négy évet raboskodott a kistarcsai internálótáborban az apja miatt, együtt Rajk Júliával, Donáthné Bozóky Évával és más elítéltek hozzátartozóival, és meghívott magukhoz. Együtt lakott az édesapjával egy kopott öreg lakásban, valahol a Szív, vagy a Vörösmarty utcában. Feljártam hozzájuk hétről-hétre, hallgattam a kisöreget, ezt a tisztaszívű, remek kis embert és a lányát, aki méltó társa, „hasonmása” volt Rajk Júliának, Vásárhelyi feleségének, Donáth feleségének vagy Göncz Zsuzsának.

Amikor magam elé idézem őket, felrémlik egy beszélgetés apa és lánya között. Egy alkalommal, hogy miért és hogyan, azt már nem tudom, de szóba került Lakos Sándor és testvére, Éva. Pali bácsi kapva kapott a dolgon, mivel a „Demény okmányhamisító gyár”, ahogy ő a pártja keresztleveleket, svéd, svájci és más védettségi papírokat hamisító 1944-es nyomdáját hívta, a Lakos testvérek papírjait ők készítették. Megvetéssel beszélt Alexről, de amikor én becsüléssel szóltam Lakos Éváról, váratlan elhallgatott. – Mondja csak el neki, apuka! – mondta Vera. – Nem tudom már hányadik kihallgatásom volt Péter Gábornál – kezdett bele Demény –, és akkor látom, hogy új, és nekem ismerős gyorsírója van. Hátulról láttam, árnyékban, mintha rejtőzködött volna, de a vékonyka nyakáról és a fejtartásáról ráismertem, s amikor Péter Gábor valamiért kiment, odaszóltam: − Évike, te vagy? Úgy örülök, hogy túlélted! Na, erre elkezdett sírni, láttam, reszketett a válla. Így én is elsírtam magamat, annyira sajnáltam. – Ugyan már, apuka, mit sajnált, kit sajnált – vágta rá Demény Vera keserűen –, hiszen ezek az Évikék és Jolikák ott ültek, s látták, hallották, hogyan vádolják képtelenségekkel az elvtársaikat, aztán ütik-verik őket, fal felé fordítva állítják huszonnégy órát! Ezek a lányok szakítottak meg velünk minden kapcsolatot, jelentettek fel minket, a korábbi barátnőiket, akikről tudhatták, hogy egyetlen bűnünk, ki volt az apánk, a férjünk vagy a gyerekünk.

Nemigen mertem megszólalni Lakos Éva védelmében, akiről tudtam, hogy mélyen megbánta, amit 1945 és 1953 között az államvédelemnél tett vagy nem tett. Akit aztán sajátjai tartóztattak le 1953 januárjában. S aki számomra az igazi bűnbánó kommunistát személyesítette meg, védelmezett engem a Pénzügyminisztérium személyzetiseként. Rég volt, igaz se volt.

Az öregnek, szegénynek, az volt a hite, hogy az én cikkemmel elindult a társadalmi rehabilitálásának a korszaka, a fiatalok végre az „igazi kommunisták” felé fordulnak, Vera hiába próbálta csillapítani ezeket a reményeit. Végül némiképp megvalósult Demény Pál álma, szocialista képviselő lett a rendszerváltáskor, és a parlamenti padjában halt meg 1991 januárjában. Örülök, hogy megkaptam a Demény Pál-díjat, bár ma a kutya se tudja, hogy ki is az a Demény Pál.

Visszatérve a Filmvilág-ügyre, egyértelmű, hogy az „ifjú szerző”, mármint én, nem voltam senki és semmi, a kulturális életben nem számítottam, aki valaki volt, az Létay Vera. Igazi hibája, hogy engem kért fel egy 1945 évfordulóját ünneplő egyik cikk megírására. Szerencsétlenségére, az ünnepi számokat jobban ellenőrizték. A szerző rossz megválasztása és cikkének cenzúrázatlansága eredményezte az elítélését. Velem nem volt mit kezdeni. Jellemző módon ez végigkísért a Kádár-rendszerben, hogy a hatalom, s valljuk meg, a kulturális és tudományos elit sem tudott valakit elhelyezni a térképén, aki egy közgazdasági intézetben dolgozik, de szociológiai és történeti cikkeket vagy irodalomkritikákat ír a Valóságba, a Kortársba vagy a Világosságba. Igazán mégis 1985-ben kellett a hatalomnak észrevennie, amikor 85 júniusában meghívást kaptam, és ott voltam, hozzászóltam az ellenzéki csoportok képviselőinek monori „csúcstalálkozóján”. Mivel csak 45-en voltunk, ekkortól bekerülhettem a fekete könyvükbe.

Visszatekintve úgy látom, hogy Létay Vera igazoló jelentésében ügyesen és egyben tisztességesen védekezett. Mai szemmel már látom, hogy nemcsak engem és a lapot, illetve önmagát kellett védenie, de a dokumentumfilmet és annak rendezőjét, Róna Pétert is. Mivel cikkemben nyíltan kiírtam, hogy a Szálasi cellájával egy folyosón ült Demény Pál, és az éber hatalmasok megnézve a filmet, ezt nem látták benne, el se tudták képzelni, hogy mi történt. Az én képzeletem és a valóság ültette Deményt az ávó pincéjébe, de ezt nem a filmben láttam, mert erről a film rendezője se tudott, és természetesen felvétel se készült. Vera vagy maga se tudta, hogy honnan került a börtönbe és a cikkbe Demény, vagy azt hitte, hogy én egy vágatlan másolatot láttam, azzal védte a rendezőt, hogy a párt kimondhatatlan nevű foglyát kivágta a filmből, így az ártatlan nézőt nem fertőzheti az eretnekség.

Közelebbről belegondolva az 1985-ös tavasz eseményeibe, szélesebb összefüggésbe helyezve a Filmvilág-ügyet, érzékelnünk kell, hogy sorsdöntő hónapok, hetek, napok voltak ezek nemcsak Magyarország, de az egész szovjet tömb, és ennek révén a világ egésze szempontjából. Amit akkor nem tudhattunk, de ma már tudunk, hogy Csernyenko halála, majd Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárrá választása 1985. március 10-én világtörténelmi fordulatot hozott. Ettől kezdve vigyázó szemeinket Moszkvára kellett volna vessük, de elismerem, hogy én csak két év múlva kezdtem gyanítani, hogy Gorbacsov érdemi változást hozhat.

Itthon, 1985. március 25-e és 28-a között rendezték az MSZMP XIII. kongresszusát, amely a vég kezdetét jelentette. Már a 84 decemberében megjelent kongresszusi tézisek megmutatták nemcsak az elszánt reformközgazdászoknak, hanem valamennyi józanul gondolkodó gazdaságpolitikusnak, így a Lázár-kormány tagjainak, Faluvégi tervhivatali elnöknek, Hetényi pénzügyminiszternek, Marjai miniszterelnökhelyettesnek, Tímár MNB-elnöknek és apparátusaiknak is, hogy a kádári pártvezetés által kikényszerített dinamizálás halálra ítéli a gazdaságot. A kongresszus személyi döntései ugyancsak katasztrofálisak voltak, mind a pártban, mind a kormányban. Aczélnak mennie kellett KB-titkári pozíciójából, Havasi Ferenc gazdasági titkár, bár mindenbe belement, elveszítette helyettesi szerepét, és többé-kevésbé döntés született arról is, hogy a Lázár-kormány válságkezelését tekinti Kádár hibásnak, ezért e megszorító kormány tagjainak mennie kell.
Csak arra kaptak lehetőséget, hogy eddigi politikájukkal ellentétes folyamatok elindításánál kényszerűen jelen legyenek. Berecz János KB-titkárrá lett, és Grósz Károly az erős budapesti titkári pozíciót kapta. Ezzel többé-kevésbé megindult az utódlási harc Kádár János helyéért.

1985 tavaszán a távozó, de még mindig PB-tag, és Kádárra személyesen befolyást gyakorló Aczél, az ideo­lógiai fő veszélyt a nacionalizmus előretörésében látta. Mivel 1986-tól többször beszélgethettem vele, így megértettem, hogy miért. Alapvető magyarázata az volt, hogy minden gazdasági válság a húszas évek óta a nacionalizmust, az antiszemitizmust erősíti, és Aczél, Kádárral ellentétben elfogadta, hogy súlyos válság van. – Nézze meg, mi történik Ceauşescu Romániájában vagy Husák Csehszlovákiájában. De a keletnémet elvtársakból is előbújt a porosz. Mondjon akármit, a lengyel Szolidaritás is nacionalista, kereszttel és himnusszal. És nálunk is itt vannak ezek a nemzetféltők.

A második oka a Berecz, és részben Grósz előretöréséből származó félelem és féltékenység volt. Pozsgayt nem vette igazán komolyan, de kiszámíthatatlannak tartotta, ami mindig veszélyt jelent. Tartott az MSZMP nemzeti kommunistává változásától. A kongresszuson ezt mondta „búcsúbeszédében”: „A »mai magyarok« cselekvő hazafiságából semennyi sem lehet sok, de a nacionalizmusból bármilyen kevés is sok. Mert a nacionalizmus a nemzeti lét kérdéseire adott korlátolt, szűk látókörű, veszedelmes válasz.” Pontosan érezte, sőt, el is túlozta a vele szemben megnyilvánuló gyűlöletet. Tartott a Lázár-kormány bukásától, nagyon jó, támogató kapcsolatban állt Hetényivel, Faluvégivel, Tímárral. Folyamatos utóvédharcokat folytatott a pártban és a kormányban, régi embereit használva.

Nem sejtette, hogy mennyire közel van az a pillanat, amitől egész eddigi pályáján tartott: egy népi-urbánus megbékélés a hatalom körén kívül, annak ellenében. A hetvenes évek közepéig-végéig sikeresen hozta össze a „nagy öregekkel” – Illyés, Németh, Déry stb. – a fehér asztal mellett, a hatalom körén belüli tartós megállapodásokat, ennek azonban véget vetett a nagy öregek eltűnése, és hogy nem tudta hálójába keríteni se a középnemzedéket, se a fiatalokat. De képes volt arra, hogy megakadályozza a népiek és az urbánusok bármiféle tartós együttműködését a mézesmadzag-furkósbot politika alkalmazásával, legyen szó a Charta ’77-ről vagy a Bibó Emlékkönyvről. Csakhogy ’84 őszétől, az ellenreform hullámban már nem volt méze a madzagra, és erős embere a bunkósbot emelgetésére. Nem tagadhatta se magának, se kifelé, hogy a „hivatali reformkorszak”, a jozefinizmus időszaka átmenetileg, talán végleg lezárult, hogy Donáth Ferenc igazolódott, amikor találkozójukon azt mondta neki, hogy reformokat nem lehet reformerek nélkül csinálni. És még inkább igaza volt Donáthnak abban, hogy türelmesen, hónapról-hónapra egyeztetve összehozta az ellenzékiek titkos találkozóját, vagyis a népiek és az urbánus ellenzékiek, az ötvenhatosokkal és a reformközgazdászokkal együtt beszélgettek, vitáztak ’85 júniusában Monoron a kempingben. Ez már egy Aczélon és Kádáron kívüli világ kezdete volt. Igaz, mindössze két évig tartott.

A Filmvilág-ügyben a nacionalista veszélyt (is) jelenthettem, ami tökéletes félreértése volt mind a cikkemnek, mind a személyemnek.

Félek, hogy Vera nemcsak a hatalmasok haragját vonta magára a cikkért, hanem az antiszemitizmus gyanúját ekkor nagyon is tápláló társasági körökét is. V. Bálint Éva engem nyilasmentéssel vádoló cikke, amelyet én észre se vettem, arra utal, hogy a cikk és a lap akarva-akaratlan bekerült a népies-urbánus harc örvényei közé. Érthető tehát, hogy Létay Vera szükségesnek tartotta magát védeni az antiszemitizmus vádja ellen, s kimondani a maga zsidóságát, gettó-gyerekségét és ennek minden szenvedését. Egész személyiségét, emberi sorsát vetette a hatalommal szembe. Jellemző, hogy nekem soha egyetlen szóval se utalt erre, csak most a halála után tudtam meg, hogy zsidó gyökerei voltak.

Nem emlékeztem a Verának írt levelemre sem, sőt, a levélírás tényéről is elfeledkeztem. Annyi minden volt akkoriban, hogy bizony kiment a fejemből. Most, hogy Ákos átküldte az ide másolt levelet, némileg büszke vagyok rá. Amit akkor 34 évesen írtam, ma se írnám másként:

Kedves Létay Vera!

Elnézését kérem, hogy félig ismeretlenül levelemmel zavarom, de nem tudtam megállni, hogy ne írjak. Olvasom a Balázs Béla-díjasok névsorát és belémhasít, hogy milyen súlyos anyagi és erkölcsi veszteség érte. De talán nem írom helyesen. Erkölcsi veszteség nem Önt, hanem azt a kormányzatot érte, amely szégyenletes módon megvonta a díjat. Helyreütni a sérelmet lehetetlen. Mégis Ön állhat emelt fővel: kitűnő lapot szerkeszt, méltán büszke lehet rá. Éppen ezért engedje meg, hogy gratuláljak láthatatlan, de sokkal fontosabb kitüntetéséhez, amelyet egyetlen hatalom sem vonhat meg, és amit a lap őszinte, gerinces és tiszta szerkesztéséért az olvasóktól és a tisztelőktől kap.

Hálás tisztelettel üdvözli:

Lengyel László

Bp. 1985. ápr. 2.

Biztosan felhívott megköszönni a levelemet, biztosan kedves volt, sőt, gyöngéd, ahogy velem a későbbiekben is mindig, de erre a beszélgetésre se emlékszem. Már azt se tudom, hogy utána mikor és miről írtam a következő cikkemet a Filmvilágnak, elsodorta a rendszerváltás zűrzavara. Valamikor 90-ben kellett megkeresnie Létay Verának a Filmvilág Alapítvány ügyében, és kérnie, hogy legyek az Alapítvány elnöke. Csak azt tudom, hogy a kuratórium tagja volt Jancsó Miklós, Bereményi Géza és Szilágyi Ákos, másokra nem emlékszem. Tudom, hogy ez az Alapítvány előbb jött létre, mint a filmes nagy alapítvány, amelyben a Játékfilmes kuratórium elnökének kértek, mert Verával beszélgettünk az összeférhetetlenségről. Két évtizeden át voltam az Alapítvány elnöke.

Sajnálom, de Vera nem tette rám a filmszínésznőkkel vetekedő bombanő benyomását², igaz, hogy közelebbről ötvenöt évesen ismertem meg. Minden volt számomra, csak nagy nő nem, erős önsúllyal és tekintéllyel, méltósággal és belső szenvedéssel, mint amilyennek például Nemes Nagy Ágnest, Polcz Alaine-t, Csehák Juditot, Ruttkai Évát láttam, inkább éreztem könnyed, szeleverdi, repdeső, színes madárka-nőnek. Vagy a tavak, folyók, tengerek fölött kitárt szárnyú sirálynak. Stendhal, Proust és Tolsztoj a Nemes Nagy Ágnesekből, Polcz Alainekből és Csehák Juditokból formálták és Ruttkai Évával játszatták volna el Mme de Chasteller-t és Sanseverina hercegnét, Guermantes hercegnőt és Anna Kareninát, akik akkor is a szalon közepén vannak, ha csak az ajtóban állnak, vagy nincsenek is a szalonban, akiknek akarva-akaratlan minden mozdulatát, szavát őrizzük, miként hulló tárgyakat a föld.

A nagy színpadon Vera mellékszereplő volt, de főszerepeket játszhatott a kamaraszínpadon. Mme d’Hocquincourt szerepét a Lucien Leuwenből, Mme Arnoux-ét Flaubert Érzelmek iskolájából és persze Csehov-hősnőket, ha nem a nagyszínpadon játszák őket. A Filmvilág „kisszalonjában” csodálatosan adta a beszélgetéseket, gesztusokat finoman szabályozó, a férfiak nagyszájú dicsekvését, versengését helyére tevő, ámuló és gunyoros háziasszonyt. A finom csendjeire és a szívből jövő kacagásaira emlékszem. Látom magam előtt, ahogy ezekkel Jancsó Miklósból újabb és újabb történeteket varázsol elő, amelyek egyszerre Mikszáth-anekdoták vagy Esterházy-szövegek és ugyanakkor képi filmötletek. A sáncai mögé vonult Bereményi itt ad át néhány szóval felvázolt, megírt-megíratlan Cseh Tamás-dalszövegeket és -történeteket a Kazár birodalomról. Létay Vera nemcsak a cikkekben látta meg szerkesztőként, hogy a szerzőből mennyit lehet kihozni, és a cikkeket hogyan kell az adott számban párosítani, hogy egy teljesen új, más szöveg- és képfolyam jöjjön ki be­lőle, hanem a Filmvilág-„szalon” beszél­getéseit is megkomponálta.

Budapesten akkor se volt, s azóta sincs nő-vezette szalon, vagy legalábbis én nem tudok róla. Lehet, hogy utoljára Polacsek mama, vagyis a Polányi fiúk, Károly és Mihály anyjának volt szalonja, vagy Vágó Mártának kísérlete a Szép szóval a lakásán. Méreinek és Levendelnek volt szalonja. A Kádár-korban is férfiak ittak vagy kártyáztak, s ma is férfiak komorlanak vagy röhincsélnek szerkesztőségi értekezleteken, legyen az kávézóban vagy kopott lakásokban. Pedig milyen más, ha egy nő, különösen, ha egy szép és okos nő mérlegel, egyensúlyoz, terel finoman a társaságban.

Tudott valamit a szabadságról egy nem szabad világban. Érzett valamit egy fiatal hajnalból egy alkonyuló társadalomban. Szeretni való volt. Szeretni tudott. „s ha betódul a kupola alá / a szabadság tudása / Istenem eltöltesz-e majd / mint sirályt a szárnycsapása?” Eltöltötte.

Jegyzetek

1. „A Filmvilág egyik szerzője A magyar nép nevében című dokumentumfilm elemzése kapcsán (rendező Róna Péter) úgy véli, hogy a közvélemény azért nem foglalkozik a nyilas perekkel és a háborús bűnösök pereivel, mert ezeket időben igen gyorsan új perek követték. »…Lehet, hogy azért nem kérdez rá senki a háborús főbűnösök perére, mert még nem tisztázta magát a nemzet, amikor már újabb bűnök készültek«. Lengyel cikkében elidőz a börtönben ülő Szálasi alakjánál, és írásában Vas Zoltán napló­jából idéz: »Mintha más nyelven beszélt volna magyarul, mint ahogy én«. Lengyel felteszi a kérdést: vajon Szálasi egy fordított látogatás esetén értette volna Vas Zoltán nyelvét, a másik magyart? Úgy érzem, itt néhány mondat erejéig ki kell lépnem a folyóirat-ismertetés megszokott menetéből, amelynek nem az értékelés a fő szerepe. Azt gondolom ugyanis, hogy Lengyel cikkében olyan csúsztatások és azonosítások vannak, amelyek − törekedjünk bár a legérzékenyebb történelemképre és a legempátikusabb kritikára − mégsem engedhetők meg. Nem hiszem, hogy Szálasi és Vas Zoltán figuráját bármikor is párhuzamba lehetne állítani. És azt sem hiszem, hogy az 50-es években bárkinek is attól lettek volna álmatlan éjszakái, hogy a különböző pártokból kikerülő népbírák naponta hivatalosak voltak a nagyhatalmak követségeire. A koncepciós pereket ily módon egybecsúsztatni a háborús bűnösök pereivel, alighanem történetietlen. Az is kétségtelen, hogy álmokat vagy álmok hiányát egy vitában pro vagy kontra nehéz érvként felhasználni. Sokkal könnyebb helyzetben van az utókor is, és az értékelő is, ha írásos dokumentumok fölött töprenghet.”
   (V. Bálint Éva: Folyóiratszemle. Történelem – új források és megközelítések. Magyar Hírlap, 1985. április 11. 8.) Herczog Noémi: Egy szabadulóművész: a színikritikus Létay Vera című tanulmányában a cikk szándéktalanul, mondhatni kontextuálisan „feljelentő” árnyalatáról ír: „V. Bálint Éva fogalmazta meg a Filmvilág szerkesztőségi felelősségét is firtató, éleshangú ellenvéleményét Lengyel László írásáról, amikor tudnivaló volt már, hogy zajlik a Filmvilág főszerkesztőjének hivatalos felelősségre vonása, ami a cikkíró érvelésének – szerzői akaratától függetlenül – feljelentő árnyalatot adott.” (In www.letayvera.hu)
2. Lengyel László itt Vasák Benedek emlékező írására utal, amelyben a Metropol filmes folyóirat nevében búcsúzott Létay Verától, s amelyben maga is filmes legendákra hivatkozva idézőjelek között említi ezt: „Létay Vera, ez az elmondások és filmes legendák szerint »bombanő«”. (http://metropolis.org.hu/letay-vera-1935-2020) Az írás a letayvera.hu honlapon is olvasható.