Minden bizonnyal

Minden bizonnyal még a kisebbfajta balesetek közé tartozik, ha egy borsószem nagyságú kullancs fúrja bele magát az embernek egy mégannyira kényes testtájékába. Az embernek végre van egy kis ideje, felsétál a dombtetőre, gyönyörködik a szép kilátásban, és aztán reggel, zuhanyozás közben észleli a kínos meglepetést. Ennél azonban jóval kínosabb meglepetés, hogy az orvos neve az orvosi rendelő bejáratánál, ahová az ember a kullancs eltávolítására tett hiábavaló kísérletek után végül mégiscsak rászánja magát, hogy elmenjen, ismerős név, Dr. Baktay Géza. Különben is annyian várakoznak, hogy eltelik az egész délelőtt, mire az ember sorra kerülne. Még olvasnivalót sem hozott, mert amikor felhívta a rendelőt, egy barátságos női hang azt mondta, hogy:

– Semmi probléma, szaladjon át hozzánk, egy pillanat alatt kiszedjük, Csak az a fontos, hogy fél tizenegy előtt jöjjön, mert aztán a főnöknek dolga van.

Az ügy reménytelennek látszik. Ha Baktay csak tíz percet szán egy-egy páciensre, akkor sem végez fél tizenegyig, de talán fél tizenkettőig sem. Nem mintha az ember annyira szeretné viszontlátni Baktayt. Ha lehet választani Baktay és a kullancs közt, akkor egyértelműen a kullancs a kisebbik rossz.

– Ugye maga telefonált a kullancs miatt?

– Igen, én voltam, de látom, hogy nagyon sokan várakoznak.

– Ha akarja, soron kívül kiszedjük. Az csak egy pillanat.

– Nem köszönöm, Igazán nem szeretnék mások elé tolakodni.

– Nem tolakszik eléjük, nekik más problémáik vannak, de a maga kullancsát kiszedhetjük a főnök nélkül is. Anikó! Anikó!!! Tudsz jönni egy pillanatra?

Miközben az ember belép egy neon világította, kisebb helyiségbe, és rácsukódik egy szürke ajtó, egy pillanatig elgondolkodhat rajta, vajon gyűlölik is vagy csak irigylik a többiek, akiknek meg kell várniuk Baktayt. Az ember a maga részéről bűntudatot érez, amiért neki csak egy kullancsa van, még ha ez a kullancs egy kényes részen fúrta is be magát. Az ember öregszik, mégis adódnak helyzetek, amikor egy fiatal nővel, sokak szeme láttára belép egy üres szobába, ahol még egy gumikeréken álló fekhely is van, és magukra csukják az ajtót. Ezek szerint ő az Anikó. Előnyösebb volna, ha csattal összefogná vagy feltűzné a haját.

– Járt már itt nálunk?

– Még nem.

– Akkor új kartotékot nyitunk. Tessék mondani a nevét.

– Parlagh Miklós, h-val.

– Született, hol és mikor?

– Szolnok, 1948. XI. 30.

– Érdekes, az én édesanyám is pontosan akkor született, csak egy héttel korábban, tizenkilencedikén. Édesanyja neve?

Az ember egy idő után világosan látja, hogy az igazi vérszívó tulajdonképpen a személynév. Néhány év alatt pukkadásig szívja magát az ember vérével, mégsem lakik jól, és hiába rángatod, sehogyan sem szabadulhatsz tőle. Hacsak úgy nem, hogy másik nevet kapsz vagy választasz, rendszerint az előzőnél is követelődzőbbet.

– Úgy kell írni, mint a színésznő nevét?

– Nem, nem, ipszilonnal.

Látszik a vastag bokáján, de az arcán is, hogy a nagyanyja még a kastélyban szolgált. Sőt az édesanyja szintén a kastélyban szolgált, csak éppen a dolgozó népet szolgálta. Parlagh próbált visszaemlékezni, annak idején volt-e dolga vele, de hát mindenkire nem emlékezhet az ember.

Viszont az ember egyszerre csak észreveszi a könyvállványon, orvosi kézikönyvek mellett, az 1997-es Ki kicsodát. Baktay persze nincs benne, miért is lenne. Már az is csodával határos, hogy rendelője van. Az ember tulajdonképp nem is érti. Még a Ki kicsodát is megveszi, vagy legalábbis egyszer megvette. Évről évre nem veszi meg, annyira jól azért nem megy neki.

– Akkor tessék mondeni a foglalkozását.

Parlagh először igazat akart mondani, majd meggondolta magát:

– Írjuk azt, hogy szakértő. Szabadfoglalkozású. Egyébként ennyi sok év után semmi jelentősége, mármint annak, hogy a maga édesanyja ugyanaznap született-e, mint én, vagy tíz nappal korábban.

– Akkor tessék mondani, hol az a kullancs?

– Hát, ami azt illeti, egy kényes helyen.

– Értem. Akkor tessék levetkőzni. Előfordul az ilyesmi. Kellemetlen. De nem muszáj. Ha szégyelli magát, vagy ha úgy gondolja, megvárhatjuk a főnököt is. Akkor jó. Ne oda tessék feküdni, hanem a szélére. Nyugodtan felkönyökölhet. Hű, de nagy példány!

Annak idején Baktay még nem volt sem főnök, sem doktor, ám egyetlen vágya volt, hogy az legyen, tudniillik egyszerre mind a kettő. Jó tanuló volt, sőt kitűnő tanuló volt, mert jóformán semmi egyéb nem járt az eszében, csak az, hogy az orvostudományi egyetemre sokszoros a túljelentkezés: gyakran előfordul, hogy színjeles bizonyítvánnyal érkező, alaposan felkészült jelentkezőket sem vesznek fel. Némelyek csak a harmadik vagy a negyedik nekifutásra jutnak be, vagy még akkor sem. Egyedüli esély, ha mindjárt elsőre megszerzed a maximális pontszámot.

Éppen ezért mégsem volt igazán kitűnő tanuló. Minden percében biológiát és fizikát tanult, semmi más nem érdekelte, így a többi tantárgyból, fokozatosan romlottak az eredményei. Érdekelni azonban a biológia és a fizika sem érdekelte, csupán fel akart készülni minden eshetőségre. Tudni akart minden olyan tudnivalót, ami kérdésként fogalmazódhat meg a felvételi vizsgán.

Az utolsó előtti padban ült Hamzsik mellett, és az ember az utolsó padból, ahol ült, nagyszerűen le tudta volna másolni Baktayról dolgozatíráskor a fizikapéldákat, ahogyan Hamzsikról rendszeresen le is másolta az ember a nyelvtant és a történelmet, ha Baktay minden dolgozatíráskor el nem takarta volna könyökével a dolgozat füzetet vagy a feladatlapot. Az ember már nem is emlékszik rá, hogy feladatlap volt-e vagy füzet. Különben a nyelvtant meg a történelmet ő is Hamzsikról másolta. Minden tanítási napon az első órától az utolsóig tüntetően kirakta maga elé a biológiáját meg a fizikáját, azzal bombázta az agyát naphosszat. Énekórán még a fülét is befogta, hogy ne zavarják a dallamfoszlányok.

Hamzsik filozófus akart lenni, puha fedelű francia könyveket hozott az iskolába, hiába figyelmeztették, hogy baj lesz, és folyton a szabadságról beszélt.

Ha el lehet képzelni két különböző embert, hát ők igazán különböztek egymástól, Hamzsik és Baktay; Baktay valamilyen oknál fogva mégis kedvelte Hamzsikot. Pedig a filozófiát szívből utálta. Hiszen szívből utálni csak azt vagyunk képesek, amiről nem is igazán tudjuk, hogy micsoda. A szabadságot még a filozófiánál is jobban utálta.

– Elegem van ebből az örökös szabadságból! – üvöltötte, ha ugyan lehetséges fojtott hangon, szinte már suttogva üvölteni.

– Leszel szíves tudomásul venni, hogy a Pártba is belépek, mihelyt szabad lesz jelentkezni, meg minden túróba! Én nem engedhetem meg magamnak, hogy filozofáljak meg hogy a szabadsággal foglalkozzak, én F kategóriás vagyok, engem csak akkor vesznek fel az egyetemre, ha maximális teljesítményt nyújtok, és ha jól fekszem politikailag.

– De még ezzel nem volt vége. Mert ezután következett egy egész monológ, még ha kisebbfajta monológ is. Az embernek még most, harmincöt év elteltével is kínos visszagondolnia rá.

– Leszel szíves tudomásul venni, hogy még csak hallani sem akarok arról a kurva nagy szabadságról! Ha lehet választani egy jó nagy szabadság meg egy jó kis rántott csirke között, akkor aszondom hogy: először csirke, másodszor csirke, aztán harmadszorra jöhet a szabadság. Ha lehet választani egy jó nagy szabadság meg egy jó kis pina között, akkor először pina, másodszor pina, aztán harmadszor esetleg egy iciri-piciri szabadság. Megértetted? Ha lehet választani…

Csakhogy az ember, ha filozofál, soha nem képes az ilyen egyszerű dolgokat megérteni. Illetve soha nem azt mondja, hogy: igen, megértettem. Vagy hogy: nem, nem értettem meg. Hanem azt mondja, méghozzá szó szerint, mert az ilyen szavakat évtizedekkel később is pontosan felidézi az ember, hogy:

– Igazad van, Gyurikám. Egy a jelszónk, Leonardo da Vinci. – (Ez egy trágár mondóka eleje volt. Különben, ha az ember egy kicsit belegondol, Baktay még csak véletlenül sem volt lányok társaságában látható. Neki tanulnia kell a felvételire, neki az ilyen hormonális dolgokra nincs ideje, ő ezt egyszerűbben és gyorsabban szokta elintézni. Ugyanezért nem iratkozott be autóvezetői tanfolyamra sem. Pedig ha lehet választani egy jó nagy szabadság és egy fekete Volga között; vagy esetleg nem is fekete Volgáról volt szó, hanem fekete Merciről? Annyi biztos, hogy a csirkét kizárólag kemény tojás formájában fogyasztotta.)

– Igazad van, Gyurikám, a rántott csirke tényleg nagyon jó dolog, a pina meg, ha lehet, még annál is jobb. Kétségkívül jobban ízlenek, mint a szabadság; de ha ezt magadtól megállapítod, és a magad jószántából választod őket, akkor szabadon választottál. Egyszersmind azt is kinyilvánítottad, hogy ragaszkodol ahhoz a parányi szabadsághoz (vagy pinányi szabadsághoz? – kamaszkorában kedvelte a szójátékokat, később mintha leszokott volna róluk), amely még mindig a tiéd, és amelynél csekélyebbet már tényleg nem tudnék elképzelni. Azért hiheted azt, méghozzá joggal, hogy utálod és megveted a szabadságot, mert benn élsz.

Most azonban tételezzük fel, Gyurikám, hogy nincs szabadság, hanem csak rántott csirke van és pina van. Magyarán szólva, ezek vannak, noha nem te választottad őket. – (Az igazat megvallva, ehhez a bölcselkedéshez nem kellenek a puha fedelű francia könyvek, amelyekből baj lehetett volna, ehhez Sántha Ferenc nagy érdeklődést keltő regénye is bőven elég.) – Tételezzük fel, Gyurikám, hogy előtted a rántott csirke, mögötted egy ember kibiztosított géppisztollyal, hogy aszondja: ha két percen belül meg nem eszed a rántott csirkét, akkor beléd ereszt egy sorozatot; és ez már a harmadik rántott csirke, amit az utóbbi fél órában el kellett fogyasztanod, ám a következő félórában számíthatsz negyedik, ötödik, sőt hatodik rántott csirkére is.

Továbbá tételezzük fel, Gyurikám, hogy ott van előtted egy pina. Könnyítésül tételezzük fel, hogy egy szép fiatal nő pinája. Sőt, még azt is tételezzük fel, hogy nincs kopaszra borotválva, sem a pina, sem a nő mint olyan. Viszont köröskörül fehér köpenyes emberek állnak műszerekkel és fényképezőgéppel, hogy aszongyák: ha tíz percen belül háromszor el nem élvezel az előtted látható pinával, abban az esetben apád-anyád megy a gázkamrába. Nem gondolod, hogy ilyen körülmények között mindjárt kedvezőbb lenne a véleményed a szabadságról?

Annak, hogy Baktay megsértődött, amiért Hamzsik együtt emlegette a gázkamrát meg a szüleit, nincs különösebb jelentősége. Illetve csak annyiban van, hogy a Baktay név használói közül némelyek, és ők vannak többségben, valódiak, mások meg csak úgy felvették ezt a nevet, és Baktay nyilván ez utóbbiak közé tartozik, de most ezzel nem foglalkozunk. Meg azzal sem, hogy Hamzsik miért szólította Gyurikámnak, ha egyszer nem is Gyurikám volt, hanem Gézukám. Viszont, ha már a szülőknél tartunk, Hamzsik szüleivel csakugyan volt egy kis baj. Az anyjáról egyáltalán nem esett szó, az apjáról pedig azt rebesgették, hogy börtönben ül. Egyesek szerint azért, mert egy nyilvános helyen forradalomnak nevezte a forradalmat, mások szerint egyszerűen csak sikkasztott, függetlenül attól, hogy ráfogták, vagy inkább elvállalta valaki más helyett. Ám az volt a legvalószínűbb, hogy feltalált valamit, amit nem kellett volna, és azt egy kisüzemben, fű alatt, legyártotta, majd megpróbálta forgalomba hozni.

Különben az ember, ha nagyon kíváncsi rá, előbb-utóbb a Hamzsik anyjáról is megtudja az igazat. A Hamzsik anyja titkárnő volt, és kiesett a negyedik emeltről az ablakon, még amikor a Hamzsik óvodába járt. A Hamzsik apja néhány évvel később másodszor is megnősült, ám hogy azzal a nővel mi lett, az már végképp homályos, meg nem is nagyon érdekel senkit. Tény azonban, hogy a Hamzsikot nem is Hamzsiknak hívták, mert az a nevelőapjának volt a vezetékneve, és a Hamzsik, miután nagykorú lett, visszakérvényezte a valódi nevét. Ő a Kővágó Zoltán, ismert közéleti személyiség. Nyolc évig országgyűlési képviselő is volt, ám a legutóbbi választásokon már nem jelöltette magát.

Ha lehet választani a szabadság és az Anikó nevű asszisztensnő hűvös ujjai között, amelyek óvatosan, de gyakorlott mozdulattal kissé megemelik az ember herezacskóját, akkor az ember habozás nélkül az ujjakat választaná, még ha kissé tömpének látszanak is, bár ami azt illeti, az efféle helyzet az ismerkedésnek mégiscsak eléggé speciális, mondhatni szélsőséges változata. Nem volna okos dolog most azonnal megkérdezni az Anikótól, amikor még oda sem ért a csipesszel a kényes helyhez, hogy ráér-e majd estefelé; az ilyen kérdést később kell feltenni, vagy később sem. Másfelől az embernek, ha egy kicsit megszorongatják a tökét, mindjárt erekciója támad, ami ebben a szituációban legalábbis félreérthető. Helyénvaló nem is beszélni róla. Anikó legalábbis úgy tesz, mint aki észre sem veszi.

Az ember akkor sem beszél az erekciójáról, amikor a szónak egy másik átvittebb és képletesebb értelemben zajlanak tökeinek szorongatásai. Például amikor két férfi, tekintsük őket hivatalos embereknek, amúgy „haveri alapon” aziránt érdeklődik, hogy mit gondol az ember a szocializmus építéséről, és mit volna hajlandó megtenni az említett építés érdekében. Nem arról van szó, hogy fegyverbeeee… beee… beee…, utalván a Tanácsköztársaság plakátjára, mert azok az idők elmúltak, meg arról sincsen szó, hogy négyszázötven százalékot kellene teljesíteni, hanem arról van szó, hogy fenn kell tartani a rendet, mert a szocialista építőmunkához már az is bőven elég, ha rend van. Az ilyen hivatalos civilek nem okvetlenül barátságtalanok, de nem is erélyetlenek. Egyszóval, az embernek csak egy papírlapot kellene aláírnia, amolyan szerződést vagy nyilatkozatféleséget.

Az ember ilyenkor persze fiatal és tapasztalatlan, továbbá meg van félemlítve, sőt furcsa módon egyfajta megkönnyebbülést is érez, hogy csak erről van szó. Legyünk már túl rajta. Később aztán az embernek megfordul a fejében, hogy mi lett volna, ha jobban bírja idegekkel, ha eszébe jut még egy pár kibúvó, vagy ha egyszerűen csak nem ijed meg; de akkor később már késő, vagy legalábbis mindegy.

Különben is, mindent meg lehet szokni. Ebben az országban mindenkinek van valami hasfájása vagy fogfájása, már amennyiben fáj a foga valamire, vagy ha mégsem, akkor ilyen vagy olyan értelemben a tökét szorongatják. Az persze nem jó, ha pont a Hamzsikról kell beszámolót írni, még akkor sem, ha a Hamzsikot nem is hívják Hamzsiknak. Bemegy az ember az Astoriába egy bizonyos Kővárival, és kijön az ember az Astoriából Hamzsikkal. Ez volt 1968 őszén, egyébként pedig a valóságban Kővári nem is Kővári volt, hanem Kővágó. De ha ettől eltekintünk, az ember még dicséretet is kapott a beszámolóért.

Aztán tíz-tizenkét év szünet, aztán a változások után az ember megint találkozik Hamzsikkal, vagyis Kővágóval. És e találkozás távoli következményeképpen az orvosi rendelőben, amikor az embernek a foglalkozását kérdezik, az ember azt mondja magáról, hogy ő egy szakértő. És milyen gyanútlan volt a Hamzsik, és milyen szívélyes a Kővágó, és micsoda mohósággal kapkodott az új lehetőségek után! De az emberből mégsem ez váltja ki a megvetést. Az ember megtanulja, hogy azokat érdemes megvetnie, akiket elárult, és azért, amiért valaha is bíztak benne.

– Na most aztán ki vagy tépve kis pofám. De nehogy elkezdjél mászkálni. Még egy esélyt nem adunk neked. Riccs-raccs-rumlibum.

Ezt a meghitt értelmetlenséget is milyen rég nem hallotta az ember. Méghozzá egy kivégzett élősködő gazdájaként, altestileg csupaszon.

– Vérzik egy kicsit? Hát persze, hogy vérzik. Nem is kicsit. Az a helyzet, hogy a férfiaknál ennek a résznek van a legjobb vérellátása. Tessék odaszorítani a fertőtlenítős vattát.

– Köszönöm, Anikó. Ügyesen csinálta. Magának nagyon ügyes keze van.

– Ugyan, dehogy. Ez még mind semmi. A múltkor itt volt egy hölgy, saját bevallása szerint meztelenül napozott, nahát annak is volt egy kullancsa. Mit tetszik gondolni, hol volt? Egy olyan helyen volt, hogy azt inkább nem is mondom meg. Azt nem lehetett ám csak úgy kiszedni csipesszel, azt rendesen operálni kellett. Hát igen, a férfiak még az ilyesmiben is előnyt élveznek. Hűha, bassza meg. Elnézést. Bekapcsolva hagytam. Halló. Szia. Én vagyok. Mondjad!

Az ember újságot és borotvapengét akar venni, és ebből a célból 1994. április végén egy északnyugati nagyváros főpályaudvarának egyik csarnokában bolyong, vagy legalábbis keresztülvág rajta. Lehet ez a nagyváros Hamburg vagy Amszterdam, de tulajdonképp még Brüsszel is lehet. Az ember a csomagjaitól már megszabadult, ám abba a panoptikumszerű régiségboltba, amelynek egy-egy pókhálós oldalszobájában úgy állnak a faragott afrikai bálványok tucatjai ugrásra készen, egyik-másikon látszik még az áldozati kecske vérének nyoma, mintha rá akarnák vetni magukat az emberre és miszlikbe akarnák tépni, ebbe a régiségboltba az újság és a borotvapenge megvétele után óhajt elsétálni az ember, nehogy ilyen apróságok miatt késse le a vonatot.

Egyszerre csak hátulról kiáltás hallatszik:

– Misikém!

Az ember nem ismeri meg az illetőt, az illető viszont, úgy látszik, sok-sok év után is megismerte az embert, mert ha nem ismerte volna meg, akkor miért szólítaná a keresztnevén! Parlagh Miklós nem volt az illetőnek a Misikéje, ám éppen ebből, a névadás önkényességéből jött rá egy szempillantás alatt, hogy az illető csakis Baktay lehet, akár Dr., akár nem. Annak idején úgy hallotta, hogy Baktay nem tette le az államvizsgát, vagy esetleg rossz idegállapota ellenére mégiscsak letette, de kevéssel utána, úgy 1974 körül disszidált, és utoljára Dániából írt a szüleinek. Erről jut eszébe az embernek, hogy nem igazán érti, miért mondta magát Baktay mindig F kategóriásnak, amikor az apja orvos volt, anyja gyámügyi előadónő, tehát legrosszabb esetben is E kategóriás volt, nem pedig F. Ami azért óriási különbség. Sőt, ha jól emlékszünk, a Baktay-papa még üzemorvosi gyakorlatot is folytatott, vagyis némi jóindulattal Baktay B kategóriásnak lett volna számítható, munkásértelmiségi gyermekének. De a hatvanas évek második felében már az E kategória sem jelentett komoly hátrányt. Az F kategória, az igen. Kisiparos, maszek zöldséges, önálló gazdálkodó szülőkkel rendelkezni, az megnehezítette az ember dolgát. Ilyen szülőket vállalt magára Baktay, pedig nem is ilyen szülei voltak, hanem kedvezőbb szülők.

Ami azt illeti, Baktay annyira más ember lett, hogy tényleg nehéz volna ráismerni. Nem is az, hogy megöregedett, meg hogy betegnek látszik, hanem inkább mert enyhén, de azért egyértelműen le van rongyolódva. Kővágónak sem az öregedéstől változott meg az arca, hanem a hirtelen rászakadó felelősségtől. Az ember nagy általánosságban így működik. Ha meg nem áll módjában így működni, akkor az embernek úgy működik az arcmemóriája, hogy a régi helyeken, például az iskolában vagy a futballpályán könnyen azonosítaná ezt a borostás karikatúrát a régi Baktayval, ebben a nyüzsgő pályaudvari csarnokban pedig csak nehezen.

– Semmit sem változtál, Misikém! Pont ugyanolyan vagy, mint huszonöt évvel ezelőtt!

Az ember persze tudja, hogy ez nem igaz, de azért jólesik a hízelgés. Még akkor is, ha felmerül a kérdés: mit kezdjünk az efféle hirtelen felbukkanó ismerőssel, aki régen sem volt barátunk?

– Miklós vagyok, ha nem haragszol. Még mindig Miklós. Áruld már el, mit cipelsz abban a szatyorban!

– Éppen arra gondoltam, hogy megmutatom. Csiribú-csiribá: látod mi ez? A legfinomabb jugoszláv babfőzelék, félkilós kiszerelésben. Még a háború előttről van, olcsón adják. De már nagyon elegem van belőle. A hátizsákban is az van. Te, figyelj: nem akarsz magaddal vinni egy párat? Nagyon finom, hidegen is. Hol kapnál ezen a pályaudvaron két márkáért fél kiló babfőzeléket?

– Az a nagy helyzet, Gyurikám, hogy másfél óra múlva indul a vonatom, és különben sincs nálam konzervnyitó.

– Másfél óra múlva? Te, figyelj: akkor van még egy jobb ötletem! Leülünk egy padra, és megeszünk együtt három vagy négy ilyen babfőzeléket, aztán a többi legyen a tiéd, hogy legalább ne kelljen hurcolásznom!

Mármost az a nagy helyzet, hogy ezen a szép, korszerű pályaudvaron véletlenül sincsenek padok. Váróterem sincs. Nehogy már hajléktalanok vagy egyéb szatyros illetéktelenek ráüljenek vagy ráálljanak vagy ráfeküdjenek a padokra. Míg az ember kisétál az utcára, összekoccannak a jugoszláv babfőzelékek, és van idő megkérdezni, hogy:

– Mikor találkoztál utoljára Hamzsikkal?

– Ki az a Hamzsik? – dörmögte Baktay kedvetlenül. – Ja, persze, Hamzsik. Az még mindig zenész akar lenni?

– Hogyhogy zenész? Hiszen semmi köze nem volt a zenéhez. Botfüle volt, akárcsak neked.

– Te, figyelj, Misikém: hagyjuk ezeket a régi dolgokat. Régen az régen volt, most meg most van. Kinyissak egy babfőzeléket?

– Emlékszel még, amikor azt kiabáltad, hogy imádod a rántott csirkét és utálod a szabadságot?

– Az nem én voltam. Szerintem összetévesztesz valakivel. Mondom, hogy hagyjuk a régi dolgokat!

– Akkor azt áruld el, mi van veled most! Hogyan élsz? Mit csinálsz? Mi lett belőled?

A csónakázótónál sem volt üres pad, ezért miután tisztázódott, hogy a számlát Parlagh fogja fizetni – kiültek a tóparti kávéház teraszára. A pincérlány furcsán nézett, de végül is felvette a rendelést. Karnyújtásnyira, kőhajításnyira hattyúk lubickoltak. Egy vadkacsa lerázta magáról a vizet, és betotyogott a székek közé. Ezek itt nem félnek az emberektől. Hozzászoktak, hogy nem szabad bántani őket. Baktay kibújt hátizsákjának öleléséből, a szájából pedig az a kijelentés bújt elő, hogy:

– Sikeres üzletember vagyok.

Az embernek el kell gondolkodnia rajta, hogy mire megy ki ez az egész, beleértve nemcsak a hátizsák tartalmát, hanem a hattyúkat és a vadkacsát is. Mert vagy nem tudjuk az értelmét a véletlen találkozásnak, vagy, ami valószínűbb, nincs is benne semmi értelem. Lehetett már némi gyakorlata Baktaynak a hátulról címzett, orv megszólításban. 1973-ban egy meleg tavaszi estén a Fürst Sándor utcában köszönt rá Parlaghra egy kapualjból. Azt mondta:

– Parlagh! – Sőt, viccesen: – Pszt, Parlagh elvtárs!

Arra a kérdésre pedig, hogy mit keres ebben a kapualjban (az idő tájt, és még eléggé sokáig  nappal nem volt szokás a házak bejáratát zárva tartani), valami ennél is viccesebbet válaszolt:

– Lesben állok, és megmarkolom a csajok fenekét.

Arckifejezéséből ítélve, nem is biztos, hogy ezt viccnek szánta, de még viccnek is furcsa volt egy kicsit. Egy pályakezdő orvostól nem ezt várja az ember. Csakhogy Baktay nem volt pályakezdő orvos, mert évet halasztott, méghozzá kétszer egymás után, amihez komoly protekció kellett.

Komoly protekciót vett igénybe, hogy ne legyen diplomája. Hogy ne kelljen diplomájának lennie. Ugyanis őt egyesek megrágalmazták a gyakorlatvezető professzoroknál. Sőt a rektor előtt is igyekeztek befeketíteni. Vádaskodnak rá a háta mögött. Nem túlzás azt mondani, hogy bizonyos körök összeesküvést szőnek ellene. Konkrétumokat Baktay hadd ne mondjon. Az orvostudományi egyetemen már csak így van ez.

Suttogva beszélt, közben jobbra-balra tekintgetett. Egyik legbámulatraméltóbb képessége volt, hogy suttogva is tudott üvöltözni, mint egy bizalmaskodó, fába szorult féreg.

Parlagh a Duna moziból jött, éppen az Andrej Rubljov című filmet nézte meg, és olyan érzése volt, mintha azzal a kulccsal, amellyel az imént kinyitott egy ajtót, most ugyanezt az ajtót nem tudná visszazárni. Van-e megtisztulás, ha csupán egy-két órára is?

– El nem tudod képzelni, mik zajlanak. Mindenki arról beszél, hogy tisztogatás lesz. Most állítják össze a listákat.

Volt a kapualjban egy bőrdíszműves, aki szorgalmas ember lehetett, mert a kései óra ellenére még mindig egy széles, barna táskával foglalatoskodott, aztán csatokat és cipzárokat hordott egyik helyről a másikra, végül egy betelt nyilvántartókönyvből másolt át számoszlopokat egy üres nyilvántartókönyvbe. A műhelyből kiszűrődő sárga fény rátapadt Baktay fél arcára, az arc másik fele meg mintha nem is létezett volna.

Konkrétumokat most hadd ne mondjak.

Aztán, amilyen hosszú volt ez a fölösleges beszélgetés, olyan váratlanul szakadt vége. Baktay a sötétben egyszerre csak tényleg megfogta egy nőnek a fenekét vagy micsodáját, majd a nagy rikácsolás közepette, látva, hogy többen is jönnek le a lépcsőn férfiak, félreugrott, és elszaladt.

Fél esztendővel később már a legkevésbé sem tartózkodott a konkrétumoktól. 1973 őszén egyszerre csak ott termett Parlaghnál. Az ember el sem tudja képzelni, kitől szerezte meg az új címet. Az idő tájt mindenki a chilei puccs, valamint a kínai kommunista párt felelőtlen politikája miatt volt kétségbeesve. Na de hogy Baktay erről akarjon társalogni? Pinochet miatt keresgélje a nemlétező utcatáblákat? Arafat és Kadhafi lebegjen a szeme előtt, miközben a lakók névjegyzékét böngészi?

– Te, figyelj: meg kellene írni a vér kultúrtörténetét!

– Hogy micsodát?

– Megnézni, mit mondanak a vérről a görögök. Mit mond a Biblia. Mit mond Shakespeare. Mit mond az égvilágon mindenki.

– Igen, de mégis…

– Nincs mégis. Jövőre lesz a nemzetközi haematológiai kongresszus Budapesten. Ott kiosztanánk a stencilezett anyagot.

– Na ne hülyéskedj. Nincs is diplomád.

– Éppen azért.

Bármilyen szomorú volt is külpolitikai téren az a majdnem harminc évvel ezelőtti ősz, az ember mégis örült, mint majom a farkának, hogy huszonöt éves fejjel saját lakáshoz jutott. Még az is örvendetes, ha esetleg nem nekünk van saját lakásunk, hanem a barátnőnknek, mert ez a huzamosabb együttélés keretfeltétele.

Így az is érthető, hogy az ember aznap délután a legkevésbé sem Baktayt várta, hanem a kőművest. A kőműves aznap már járt a lakásban: délelőtt kilenckor jött, fél tizenegykor azt mondta, mindjárt visszajön, és azóta nagyjából öt óra telt el. Az volt a szavajárása, hogy a csempe nem szalad el.

Egy új lakásban az ember sok mindent megcsinálhat egyedül vagy a barátaival, ha vannak, vagy a barátnőjével; de a csempe felrakását jobb szakértőre bízni, különben a csempelapok összevissza állnak majd, és néhány héten belül potyogni kezdenek. Ez többszörösen ki van próbálva.

– El nem tudod képzelni, mi zajlik az egyetemen. Főleg most, hogy volt a közel-keleti háború, meg itthon is ezek a szigorítások. Mindenki helyezkedik. Mindenki próbálja tisztára mosni magát.

Az ajtóban egy kerek, vörös arc. Mintha megjött volna a kőműves. Mi több, mintha segítséget is hozott volna magával. Jól tette, mert nehéz volna most adogatni a csempét és tartani a vízmértéket, miközben Baktay hadarása hol egészen elhalkult, hol ismét felerősödött.

És záporoztak a nevek.

– Neveket, légy szíves, ne mondjál.

De Baktay ügyet sem vetett a figyelmeztetésre. Ha minden hangosan kiejtett személynév után ötven forint bírság lenne kiszabva, akkor este hétig együtt lenne az anyagköltség, sőt összegyűlne a kőműves munkadíja is. Így utólag nem is emlékszik az ember, hogy órabérben dolgozott-e vagy négyzetméterre. Valószínűbb, hogy órabérben, azért is volt ennyire pimasz.

Volt egy név, egy női név, amelyik egyenletes ritmusban vissza-visszatért. Kántor Vera.

– Kántor Vera már két évvel ezelőtt is keresztbe tett…

– Kántor Vera mondta Dékány professzornak, hogy ne engem javasoljon, és amikor mégis engem javasolt, akkor felbiztatta Jankurát, és a Jankura betelefonált…

– Kántor Vera boncoláson azt mondta, hogy egyszer már szívesen boncolnám a Baktayt is.

Kántor Vera megesküdött, hogy ki fog nyírni!!!

A kőműves bedugta vörös arcát: hogy ő készen van. És hogy szabad-e kezet mosnia. Egy idő múlva előjött, az ujjait nyalogatta, megszámolta a pénzt, jó éjszakát kívánt, és elment. Az embernek csak utólag tűnik fel, hogy a segítség, ritkás hajú, sápadt férfi, a gyomorbajosok jellegzetes arckifejezésével, az is nyalogatta az ujjait. Az embernek eszébe jut, hogy a kőműves az utolsó ötszázasból mintha száz forinttal kevesebbet adott volna vissza, de most nem lehet utánaszámolni, mert Baktay egészen közel hajol, úgyhogy az embernek felfordul a gyomra, és üvöltve odasuttogja az embernek az orrcimpái közé, hogy:

– És az egész egyetem tele van besúgókkal! És minden klinikán ott vannak az összekötők! Ő meg csak jártatja azt a hatalmas nagy pofáját, a Kántor Vera.

Most már tényleg jó lenne, ha elmenne, mert fél kilencre megjön Gyöngyi, és a Gyöngyi a Kántor Vera legjobb barátnője, de Baktaynak ezt fölösleges tudnia. Még tegnap este vett az ember a Mézes Mackóban kaszinótojást, az a Gyöngyi kedvence, és hozott haza egy üveg francia bort. Hogy melyik tájegységről és kinek a pincészetéből származott az a francia bor, azt az ember nem figyelte a hetvenes években. Az volt a lényeg, hogy francia volt a palack is meg a tartalma is. Valami nemlétező, amely mégiscsak létezik, mindaddig, amíg meg nem isszuk, mert akkor visszaváltozik nemlétezővé.

Az ember úgy képzelte, hogy kettesben megvacsoráznak, megisszák a francia bort, meghallgatják a valkűröket, megnézik a fürdőszobában a vadonatúj csempét, Gyöngyi meg az ember, aztán egy hatalmasat szeretkeznek. Az ember délelőtt felhívta a fülkéből Gyöngyit a munkahelyén, és Gyöngyi mondta a telefonba, hogy pont egy órája szűnt meg a havi vérzése. Pedig az ember figyelmeztette, hogy a telefonba nem kell ilyeneket mondani. Meg másmilyeneket sem.

– Megbocsáss, Gyurikám, de tisztára úgy viselkedel, mint az egyszeri ember a patikában: „Mit akar maga? Vazelint? Akkor miért ilyen halkan kéri?” – „Azért, mert baszáshoz lesz használva.” Teljesen fölösleges volt elmesélned, hogy behívattak és megkérdezték, mi keresnivalód van Ausztriában. Hogy netalán Bécsbe indulsz, de Tel Avivba érkezel, mert ők már hallottak ilyen esetekről. Jót röhöghet a markába a kőműves meg a segítsége. Minden szó áthallatszik a fürdőszobába meg a konyhába, de te oda se figyeltél!

– Mi az, hogy sikeres üzletember? Hogy érted ezt?

– Hát úgy, hogy sikeres. Meg úgy, hogy üzlet.

– No de mégis, mivel foglalkozol? Mihez értesz?

– Konkrétumokat most hadd ne mondjak.

Egészen valószínűtlen volt hallani, hogy Baktay miket állít Kántor Veráról. Azok a kifejezések, hogy „megfúrni” meg hogy „kinyírni”, hiányoztak a szótárából Kántor Verának. Ezt az ember jobban tudja, mint Baktay. Kántor Verától idegen volt bármiféle nyüzsgés vagy cselszövés. Kántor Verát leginkább az úgynevezett „hhh”-k, a halmozottan hátrányos helyzetűek egészségügyi ellátása érdekelte.

Ámbár, ki tudja. Ki tudja, hogy Kántor Vera orvostanhallgatóként, az évfolyamtársai között miként viselkedett. Másrészt, annyi sok év után egyszerre csak úgy rémlik, mintha Baktay nem is azt a nevet emlegette volna, hogy Kántor Vera, hanem egy másikat, azt, hogy Kádár Vera. Csakis ezzel magyarázható, hogy az ember végighallgatta Baktayt, hogy nem penderítette ki az ajtón. Azt a nevet, hogy Kádár, az ember suttogva ejtette ki a száján, ha pedig másnak a szájából hallotta, hajlamos volt sürgősen kiverni a fejéből.

Az idő tájt az ember gyakran látta Kántor Verát. Egyrészt, mert Kántor Vera jóban volt a Gyöngyivel, másrészt, mert a Kővágónak volt az élettársa. Akkor még nem is volt orvostanhallgató, csak a sajnálatosan történtek után iratkozott át, ami teljesen szabálytalan volt. Valakinek a közbenjárása kellett. Akkor még szociológus akart lenni, és azon belül foglalkozott egészségüggyel. Aztán a szociológia nemkívánatos tudományág lett. Volt egy felmérés a Nógrád megyei üzemi orvosi rendelőben, voltak idevágó érdekes beszélgetések, amelyekről sorra beszámolt az ember, majd a nyár vége felé a felmérést egyik napról a másikra leállították. Később történtek egyéb kellemetlenségek is, nevezzük őket rendőrségi zaklatásnak.

Az ember, aki még mindig fiatal volt, noha már éppoly kevéssé ártatlan, mint amennyire kevéssé jelentős tényező a sajnálatosan történtekben, akár együttérzést is tanúsíthatott volna, ha magánéletének egy balszerencsés fordulata le nem köti minden figyelmét. Az ember akkor még nem tudhatta, amikor Baktay sértődötten, rémülten és bosszúszomjasan végül is kihátrált a késő esti előszobaajtón (ugyanis megvolt benne a tapadós természetű embereknek az a kellemetlen tulajdonsága, hogy felkapott szavakkal, toldott-foldott kérdésekkel és váratlan témakörökkel a végtelenségig nyújtotta a búcsúzkodás perceit, hacsak nem volt muszáj elszaladnia), az ember akkor még nem tudhatta, hogy azért késlekedik Gyöngyi, mert valakitől éppen aznap értesült róla, hogy az ember a nyár folyamán egyszer-kétszer (egészen pontosan háromszor) lefeküdt Kántor Verával.

El kell ismernünk, nem szép dolog barátnőnk barátnőjével kikezdeni, de az idő múlásával a nem szép dolgok ugyanúgy eltávolodnak az embertől, mint a szép dolgok, azzal a csekély különbséggel, hogy a szép dolgok nem történtek meg.

Az embernek egyelőre még csak azzal a bosszúsággal kell szembenéznie, amelyet minden bizonnyal a kisebbfajta bosszúságok közé számíthatunk. Az ember, amikor a fárasztó beszélgetés után meglátogatja a konyhában a vadonatúj csempéket, egyszerre csak azt veszi észre, hogy a tűzálló üvegtányéron, amelyre a kaszinótojásokat rakta ki, csak egy kis maradék tartármártás díszeleg, meg egy félig megrágott kenyérhéj. És annak a Nápoly környéki csemegebornak a palackja, amely a Vezúv egyik lejtőjén termett, és amelyet a francia nyelvű címke miatt akár francia bornak is hihetett az avatatlan szemlélő, a benyomott parafadugótól eltekintve, olyan üresen tátongott, mint egy kialudt vulkán krátere.

Szemerkélni kezdett az eső. Befordultunk egy zsúfolt, keskeny utcába.

– Nemrég találkoztam Kántor Verával. Szombathelyre ment férjhez. Természetgyógyászattal foglalkozik. Meg ritmikus gimnasztikával. Felnőtt lányai vannak. Az egyik már annakidején is megvolt. Szaladgált vele egyik nagyszülőtől a másikhoz.

– Te, figyelj, öregem. Odanézz!

Alulról haladva fölfelé: holdjáró cipőtalpak, heringfogó harisnyák, világoskék parókák és festett igazi hajak, zöldek, sárgák, pirosak. Ez egy olyan városrész, ahol fényes nappal is kint vannak az utcán a lányok. Rejtély, hogyan tudtak ennyire bőrig ázni, ha a zápor igazából még el sem kezdődött.

– Micsoda bomba jó csajok! Jaj de kár, hogy Koppenhágában felejtettem a bankkártyámat! Mert ha nálam volnának a bankkártyáim, akkor most meghívnálak egy kellemes kis hölgytársaságba. Hű, de meghívnálak! Azt nézd meg, ott! Meg azt a másikat, azt a feketét! Elhiszed, hogy manökenek is vannak köztük? Meg egyetemi hallgatónők! Finom kis csajok, mint a többi, csak egy kicsit hozzákeresnek az adóköteles jövedelmeikhez! Öregem! Te, figyelj: én már legalább ötszáz ilyen csajt megdugtam az élet folyamán! Azért ez nem semmi. Vagy szerinted semmi? Akkor azt mondd meg, hogy neked hány ilyened volt, na egészen őszintén!

Ide már minden bizonnyal közel vannak az afrikai faragványok, akiknek látszik még a szájuk szélén az odamázolt vér.

– Meg akartad írni a vér kultúrtörténetét.

– Kit érdekel, hogy mit akartam és mit nem! Te, figyelj: nem tudnál kölcsönadni egy kis pénzt? Csak egy húszast!

Az ember tisztában van vele, hogy:

– Egy húszassal ki fognak röhögni. Meg a hátizsákoddal. Meg a szatyroddal!

– Te csak ne félts engem, bízd csak rám.

És amikor az ember előveszi a pénztárcáját, a sikeres vállalkozó közelebb hajol, és azt kiáltja szokásos fojtott hangján:

– Tudod mit: inkább egy százast adjál!

Ha ez a sikeres üzletember egyszer hazatelepül Magyarországra!

Közben a sikeres üzletember odament az egyik lányhoz. Valamit magyarázott neki. Elővett a szatyorból egy jugoszláv babfőzeléket. Aztán egy másikat. Egy harmadikat. Az ember egyszerre csak azt vette észre, hogy Baktay, miközben egyre közelebb hajol a fekete lányhoz, egyenesen feléje mutogat.

Mármost egy ilyen északnyugati világváros főpályaudvarából, valamint a főpályaudvar környékéből még az emlékezés alsó szintjén sem lehet igazán sokat kihozni. Tény azonban, hogy az ember nem olyan apróságok miatt késte le a vonatot, mint az újság és a borotvapenge.

Baktay tehát nem hazudott, vagy legalábbis nem akkorát, mint azt az ember feltételezte volna. Valamilyen üzleti sikereket, úgy látszik, tényleg elkönyvelhetett, vagy legalábbis tőkére tett szert. Ezzel a tőkével hazatelepült Magyarországra, és ebben a szép fekvésű kisvárosban jól menő magánrendelőt üzemeltet. Semmi kétség, a diplomát még annak idején megszerezte, és odakint huzamosabb időn át orvosi gyakorlatot folytatott. Nem is lehet rossz orvos, különben aligha várakoznának rá annyian. Vajon szereti-e még a babfőzeléket? Érdemes volna megkérdezni az Anikótól, hogy mióta van itt ez a rendelő.

– Ha már nem tetszik vérezni, akkor tessék nyugodtan felöltözni, készen vagyunk.

Ez az Anikó nem teketóriázik a vérszívókkal. Ez az Anikó mindenkit szétlapítana. Ez az Anikó.

Ekkor azonban ajtó nyílik, nincs kegyelem:

– Enikő! Enikő! Légyszí, gyere gyorsan! Van itt egy lelet, ami sehol sincs!

Odakint a telefonos pultnál az ember megköszöni a gyors és hatékony segítséget. Egyszersmind azt is megkérdezi, hogy:

– Mennyivel tartozom?

– De hát egyszer már tisztáztuk, Pallagi úr, hogy ezt nem magának kell fizetnie! Majd átküldjük a számlát a művészeti dolgozók szakszervezetének.

Az ember, miközben viszkető herezacskóval cammog a buszmegálló felé, azon gondolkodik, hogy nyilván összetévesztették valakivel. Vajon ki lehet az a Pallagi úr, akinek a nevére számlát kapnak a művészeti dolgozók? Egyfajta művészeti dolgozó lehet. Minden bizonnyal többre vitte az élet folyamán, mint az ember. Ugyanis az ember így, ahogy van, eléggé kevés. Ne túlozzunk, ne mondjuk azt, hogy semmi. Mondjuk azt, hogy szakértő.

Az ember november végén lesz ötvenhárom éves, és még mindig menetrend szerinti busszal jár szakérteni. Sokan vannak a megállóban, valószínűleg tömegnyomor lesz. ülőhely nem lesz.  Az ember, ha belegondolunk, megrövidítette Dr. Baktay Gézát, adós maradt a szakszerű segélynyújtás ellenértékével. Nem valami nagy összegről van szó, de nem is erről van szó, hanem arról, hogy az embernek önérzete van. Bizony ám.

Másfelől, ha belegondolunk, ez a kis összeg bőven belefér a hét évvel ezelőtti százasba, legyen az német márka vagy svájci frank. Főleg, ha tekintetbe vesszük a bakjegy kicsikarásának dicstelen körülményeit. Francia frank nem lehetett, belga frank pedig végképp nem. Ha az ember a mai nap folyamán beszerezne még egy kullancsot, és azzal ismét felkeresné Dr. Baktay Géza rendelőjét, Baktay még mindig nem szólhatna egy szót sem.

Az emberben aztán feltámad egy kellemetlen gyanú. Mégpedig hogy Baktay Gézát nem is úgy hívták, hogy Baktay. Hanem úgy, hogy Balkay. Az ember az ilyen gyanút persze rögtön elhessegeti. Balkaynak nem az ember osztálytársát hívják, hanem a híres színészt, akinek játékát a legváltozatosabb szerepekben csodálhattuk meg. Ha viszont nem úgy hívják, hogy Balkay, akkor csakis úgy hívhatják, hogy Balkányi. Bizony ám, Balkányi. Vicc az egész.

Csakugyan, a buszmegállóban valaki viccet mesél.

És akkor a pasasnak nem jut más eszébe, megkérdezi a nőtől: „Látta már A trubadúrt?” Mire a nő így felel: „Azt még nem láttam, de ha előveszi, nagy pofon lesz.”

Egy ilyen szellemes poén hallatán az embernek oda sem kell néznie, anélkül is mérget vehet rá, hogy nyitva maradt a slicce. Minden bizonnyal.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.