666 999

 

Kilenc részlet a kritikáról

Alles, alles, alles weiß ich.

(Richard Wagner: Istenek alkonya)

Némi könnyebbséget engedek meg magamnak.

(Friedrich Nietzsche: Wagner esete)

Sohasem szabad igazán érdeklõdni: ez az én gyengém.

(Joseph Conrad: Lord Jim)

„Nem igaz hogy mindenki egyenlõ, és mindenki mindenkit elemezgethet.” (Witold Gombrowicz: Napló)

(1)

„Hatalmas szókincse volt az öreg Elliot papának, tudott ordítani, és nemigen nézte, kivel ordít. Magával az alkirállyal is ordított volna.” Ez a bizonyos Elliot a kikötõ-parancsnokság fõnöke Joseph Conrad regényében. „Eljutottam a lehetõ legmagasabbra, biztos a nyugdíjam, van egy kis megtakarított pénzem, és ha valakinek nem tetszik, ahogy én vélekedek a kötelességrõl, én szíves-örömest hazamegyek. Öregember vagyok, és sosem titkoltam a véleményemet”, mondja. Egyetlen vágya volt csak, hogy valahogy férjhez adja a lányait. „Ebbe a dologba egy kicsit belebolondult.” Három lánya volt, egyébként nagyon szépek. Dacára, hogy „bámulatosan hasonlítottak rá”. (Örkény István fordítása)

(2)

A kritizálni szó nálam anyám szókincsébõl való, úgy mint ne kritizálj, ami magyarul: edd meg a grízes tésztát. Azt, ami elõtted van. Vagy megettem vagy nem, kritika nélkül biztos nem. A használat pontos, dacára, hogy nincs utánagondolva: aki szíve szerint betiltaná a kritikát, annak tudnia kell, hogy legfeljebb elhallgattathatja azt. Ez a diktatúra. Most nem az anyukámra mondom, nem is csak politikailag, bõven diktálnak ízlést demokratikus szisztémákban is. Ezért nem létezik diktatúrában affirmatív kritika sem. Magyarul, még örülni se lehet. A kritika elementáris, kegyetlen, belülrõl kell jönnie, nem lehetnek megfontolásai, tárgyán kívüli szempontjai (na jó, szóval azokat mérsékli), nem jó(tékonykodhat) és nem lehet rossz(akaratú). Elemez vagy nem. Igyekszik megérteni vagy nem. A kritikus mérges (mint az öreg Elliot): az elé kerülõt interiorizálja, átvezeti magán, folyamatosan mérgezi magát az eléje kerülõkkel. Mérges, mint Witold Gombrowicz és Márai Sándor a naplójában. Mérges, mint Nietzsche Wagnertõl vagy Eliot (T. S., nem kikötõpk.) a Hamlettõl. Kosztolányi Adytól, Szabó Dezsõ és József Attila Babits Mihálytól. Mérgezett, mint Farkas Zsolt Tandori Dezsõtõl. Mérgesderûs: mert persze hogy komoly, de közben meg, mint a vakbélgyulladás, világos, hogy nem halunk bele. Halálközelben nincs kritika. Rossz (szerintem/számomra) a grízes tészta, ez például nem elemzés, nem akar semmit az égvilágon megérteni. Nem innen, ettõl fogva kezdõdik a kritika, hanem ez már minimum az. Egyszerû, egyszeri, rendes kritika.

(3)

Néhány hete egy Edenkoben nevû német kisvárosban lakom, a francia határ közelében. Mondjuk korrektebben, Elzász-Lotharingia mellett, a legközelebbi nagyváros Strasbourg. Szép, dombos táj, borvidék, tökéletes mûvelés, precízen rendben tartott falvak, Eden és Koben (= disznóól), nem valami boldog Eden, de nagyon rendes disznóól. Földrõl lehetne enni. Nem boszszankodásra való környék. Még csodálkozásra sem. Nincs közege. Épp szeptember 11-én utaztam, egész nap, egész éjszaka a rádiót hallgattam a kocsiban, vagy tízegynéhány órán keresztül, és nem láttam semmit. Abból, amit, akkor úgy éreztem rajtam kívül mindenki lát kerek e világon. Mint egy pocsék rossz, végenincs rádiójáték. Ezt csak úgy írom. Esett ráadásul. Annyit láttam, hogy zuhog az esõ. Még abban sem lehettem biztos, hogy átengednek a határon, de átengedtek. Vagy hogy majd visszaengednek. Amikor autózom, mindig Wagner Götterdämmerungját hallgatom. Legalábbis hosszabb utakon. Minimum tartson tíz óra hosszat, ne nagyon állj meg, soha ne ülj be útközben sehová, és hallgasd a Ringet.

Ezek a mondatok néhány semleges leíráson kívül ironikus és komolyabb, provokáló és megegyezésre törekvõ, pejoráló és affirmatív kritikai kijelentésekbõl állnak. Nem is tudnának Minden, minden, minden másból. Egyfajta mindent tudóak. Persze, utólag tudnak mindent, így alkonyat-tájt, mint Brünhilde, a Walkür: de akkor aztán mindent. Ez a kritika.

Ez a – mintegy azonnal a kritika tárgyát is képezõ – kritika (úgymint ne halgassá’ ba’meg autóba’ Ringet, mi az, lábtengó közben meg a Nagy Fúga megy? stb.). A kritika kritika tárgya.

Valamennyiünk legfõbb és folyamatos tevékenysége kritikai. Vagy inkább: nem is lehet nem-kritikailag tenni bármit, ennek a leírásnak látszólag abszolút kritikamentes részei is olvashatók kritikának. Sõt, igazság szerint máshogy ne is. Persze nincs igazság. Abban az értelemben, hogy persze van igazság, csak nemigen derül ki. „Az igazság korántsem tárulkozik fel oly gyakran, mint sokan hinnék”, ahogy Joseph Conrad írja. Bármi olvasható kritikának: miért vagyok inkább valahol, mintsem bárhol máshol, miért tartozik x hely az Ég alatt inkább y helyhez, mint bármi máshoz, miért ausgetippelt ez a tésztafajta lett kijelölve a tésztafajták mérhetetlen sokaságából. Jobban mondva kifõzve. Miért beszéljek inkább korrekten, mint kevésbé. Kritizálni tehát (nemcsak hogy) jó(, de nem is lehet nem). Kritizálni tehát jó.

Ezzel nem szeretném elütni a föl sem tett kérdést. Mert amellett, hogy minden folyton kritika tárgya, még a mûvészet is a kritika tárgya. Van – mert úgy veszem – külön irodalom és külön irodalomkritika is, vannak ilyen diszciplínák. „Több dolgok vannak földön és egen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes”, és ezzel a több dologgal prímán elvagyunk.

De miért? Miért nem elég nekem a dolgok és lehetõségek folyamatos és fárasztó kiválasztása/elvetése, miért muszáj külön diszciplínákat gyártva választásaimat publikussá tenni? Csak nem az úgynevezett társadalmi hasznossága végett, a „munka” mintegy „megosztásaként”? Ilyen egyszerû?

Ilyen. Például Strasbourg alatt, Kolmarban, egy kis német–francia városban található az európai festészet csúcsteljesítménye, Matthias Grünewald Isenheimer Altarja, ez a mûvészetkritikai kijelentés Olaszországban nyilván provokáció. Hasznos? Hasznos. És szórakoztató. Õszintén szólva, pusztán hasznosságból (= hogy másvalaki hasznot húzzon belõle) nem biztos, hogy publikálnám a kritikámat, szórakoz(tat)ás végett igen. Csakhogy közben meg nyilván azért szórakozom olyan jól, hogy kedvem kerekedjék hasznosnak lenni, ez így van megszervezve: így vagyok konstruálva. Ezt a választást/elvetést (= kritikát) így még a legjobbak közül is szerintem akadnak, akik nem hallották, és, most majd az történik, hogy miközben én kiszórakoztam magam, õk ezért minimum utánanéznek a dolognak, elmennek Kolmarba, hisz épp ettõl a legjobbak közül valók. És jól járnak vele, és akkor máris hajtottam kis hasznot plusz idegenforgalom. Valamelyest változtat az életükön. Nem én (az én kritikai kijelentésem), hanem õk maguk: a legjobbaknak nem pusztán változik az életük, de, ahogy Rilke javasolja egy Apolló-szobor-torzó látványának hatására, változtatnak is rajta. Nem csupán javasolja, egyenesen fölszólít rá.

(4)

A görög tragikusok a gyõzelemért írtak, állítja Nietzsche a Menschliches, Allzumenschlichesben (I. 170). Becsvágyból. A becsvágy lényege, hogy elsõsorban nekünk tessék, amit csinálunk, teljességgel függetlenül az uralkodó ízléstõl. Eleinte ezért a legnagyobbak, Aiszkhüloszt és Euripidészt említi, sikertelenek voltak, „míg végül ki nem neveltek olyan mûítészeket, akik mûvüket e mûvek által meghatározott mérték szerint méltatták”. Ami mindenképp túlzás szerintem, nemigen van szükség nevelésre, elég néhány meghökkentõen evidens hangot leütni, és amikor lassacskán elül a meghökkenés, beáll az evidencia. Együtt rezonálsz. Ez a kritika (minimuma). Vagy pedig evidens, hogy hamis, amit hallasz, és az is a kritika. Erõs költõk elsõre meglepnek, de csak elsõre, esetleg másodikra, aztán már nyerésben vannak. Meglepnek, noha nem akarják, mert inkább azonnal megnyerni szeretnének, de csakis az által, ami „saját szemükben a lehetõ legkitûnõbbnek” látszik. Ebben nincs kompromisszum. Az erõs kritikus erõs költõ: csak erre a rezonancia-ügyre játszik, ugyanúgy eltekint minden mástól. Még azt is leírja Nietzsche, hogy a becsvágyó sokra tartja a teljesítményét, és ezt elvárja másoktól is: akibõl az elsõ hiányzik, mégis vágyik mások elismerésére, az hiú, ha fordítva, akkor büszke. Nagyon szellemes. Gombrowicz szerint pedig az író szerénykedése a gõgöt leplezi. Óvatoskodás, nehogy magára haragítsa a többit. „A gõgöt, az önhittséget, az ambíciót nem lehet kiiktatni az írásból, mert ez az alkotás motorja. Nyilvánvalóvá kell tenni. És akkor civilizálható.”

(5)

Tavaly egy folyóiratban hosszabb írást publikáltam a, nehéz pontosan megmondani mirõl: a magyar irodalmi beszédmód-váltásról, kánonok alakulásáról, neoavantgarde-ról és posztmodernrõl. Kritikai írás, erõsen regiszterkeverõ, esszé-, „tudományos” és széppróza-nyelvet váltogat, versbetétek, viccek meg minden, komolynak szánt javaslat az irodalmi paradigma változásáról való vélekedések újragondolására. Gondoltam, majd helyre teszi a szakma, kap egy-két nagyobb maflást. Nem. Õszintén szólva, nem vártam, hogy legyen vita róla, pofonokat pedig nem várok. Nem és igen, mert valamit mégiscsak vár az ember, túl sokat vacakoltam ahhoz vele, hogy ne. Túl sokat vártam vele: beszéltem róla, de nem írtam meg, mert nem találtam hozzá nyelvet. Csak írás közben véltem megtalálni, úgy mellesleg. Ezt csak úgy mellesleg mondom. De nem történt semmi, és már csak ebbõl is látszik: amellett hogy mindenkitõl mindig mindent és mindenkit kritika illet, messze túl ezen létezik még a kritizálás mint szakmai tevékenység. Hogy nem történt semmi, bizonyíték arra, hogy van szakma. Azt jelenti – ez csak holmi ártatlan figyelmeztetés kíván lenni –, hogy ha nem vagy céhbeli, ne üsd bele az orrod. Igaz, õk sem írnak verseket.

(6.1)

Szerzõ szereti a mûvérõl úgymond szóló kritikai szöveget nem mint szöveget, hanem mint a mûvérõl szóló kritikai szöveget olvasni, és ennek mentén frusztrálódni: dicsérni vagy fumigálni a kritikust. Fütyülne rá, de csak mint mikor sötétben fütyül, hogy ne féljen, és innen tudja meg, hogy fél. Van, aki szerint õ aztán a róla szóló kritikákat nem olvassa. Egyrészt akkor tehát tényleg elhiszi, hogy róla szólnak kritikák, másrészt tényleg elhiszi, hogy nem olvassa (hogy amikor olvas, akkor nem olvas), harmadrészt egyéb huncutságok is várhatók abból az irányból. Negyedrészt pedig nem szeret jó (meg rossz!) szövegeket olvasni. Ugyanis ha jó a szöveg, olvasom, ha nem, abbahagyom v. bosszankodom. Vagy örülök. Ha különféle kritikusok nem dolgoznak fel százféleképp „engem”, akkor megtanulom, hogy kizárólag „magamnál” maradjak, ez a föntebbi Nietzsche-mondat parafrázisa.

Van aztán az ad hominem szöveg, azzal már nehezebb a helyzet. Amikor az a projekt megy, hogy „ha nem tetszik a könyv, fenyegesd meg a szerzõt”. Ahogy egy amerikai kolléga mondja. Itt mégis az engem nincs annyira erõsen idézõjelbe téve, én vagyok szerinte a fõszereplõ, ott van, baszd meg, a nevem, az, hogy iksz ipszilon hülye, és én vagyok az az iksz ipszilon, így hívnak. Hiába tudható, hogy csupán mûalkotás. Fikció, na. Mégis nagyon kritikailag, de bemosnék a szerzõnek. Mindezt a tapasztalat mondatja velem. Aztán ez olykor kiáll belõlem, az ijesztõ is lehet. Mindenképp meglepõ. Mi az, tehát akkor bölcs vagyok? Aztán visszaáll, visszaállítható, visszanõ, ez nem jó, sõt nagyon rossz, viszont megnyugtató. Bennem maradtak a gyökerei. Tehát akkor ( ) vagyok?

(6.2)

Példa. Rom. A szovjetónió története címû könyvem (Pécs, Jelenkor, 1999, szerk.: Mészáros Sándor) rólam szól. Ezzel nem akarok semmi különöset bejelenteni. Arról szól, hogy szerintem nekem mi(lyen) volt a kommunizmus. Nem szakkönyv, Gombrowicz szavaival élve nem vagyok kommunizmusügyi szakember. De hát azért csak szakkönyv mégis: egyrészt van (fogalma a) témájá(hoz), no meg én vagyok a témája. „Én vagyok a magam legfontosabb és alkalmasint egyedüli problémája: valamennyi hõsöm közül ez az egyetlen, aki számomra igazán fontos.” (Gombrowicz. Pályi András fordítása) 16 írás jelent meg róla (Szilágyi Ákos, Onagy Zoltán 2x, Kálmán C. György, Zoltán Gábor, Iványi Bianca, Péczely Dóra, Harkai Vass Éva, Toóth H. Zsolt, Bogdán László, Tim Wilkinson, Szirák Péter, Bodor Béla, Rácz I. Péter, Gróh Gáspár, Rácz Péter), ezekbõl most kettõvel, G. G.-vel és R. P.-vel foglalkozunk egy kicsit. Van ugyanis egy, mondjuk így, mûfaj, a szovjetónió terméke: irodalmi szöveg politikai szempontok szerinti kritizálása, irodalomkritika gyanánt. Egykor feljelentés-számba ment, ma inkább egyszerû jelentés, nem oly vész.

Vagyis hát. Nem, azért mégiscsak feljelent. Nem oly vész, de vész. R. P. és G. G. jelentik rólad, hogy nem vagy P. C. Nem felelsz meg: nem is neki, hanem szerinte. Úgy gondolja el, hogy van olyan persze, hogy irodalom, rendben, ám itt „irodalomnál többrõl van szó (márpedig ez természetes következménye a témaválasztásnak).” Így G. G. A nyelv szerinte „itt” a gondolat „közvetítõjeként funkcionál”, hadd ne folytassam, itt fordul az irodalomkritika följelentésbe. „Ha különféle mesterek nem dolgozzák fel százféleképpen ugyanazt a motívumot, akkor a közönség megtanulja, hogy kizárólag az anyagnál maradjon”, írja Nietzsche, én inkább úgy mondanám, nem tanulja meg, hogy ne. Na.

Mindegy, úgyse tanulja meg. Vagy megtanulja. Mesterek százféleképp kidolgoznak, közönség rájön vagy nem, a publicistáknak pedig szempontjaik vannak. Nem is tudom, azt hiszem, nagyjából csak idézni fogok, aztán egyszer csak abbahagyom. R. P.: „visszafogott, ‘én nem komcsizok’-féle komcsizásba kezd”. Mármint hogy én. G. G.: „idegesíti a komcsizás”. Mármint engem. A komcsizás „anakronisztikus, amennyiben a Nagy Testvér mint ország közel tíz éve döglött oroszlán, amibe belerúgni minimum érdektelen”, írja R. P., noha már a könyv címébõl kiderül, nem a Nagy Testvérrõl szól. „Másrészt persze nem anakronisztikus, ha a lelkekben, a reakciókban, a társadalmi formációkban való továbbélését tekintenénk itt és most, de ezt a célt valójában nem tûzi maga elé”. Szinte csak ez a cél van kitûzve. G. G. szerint nem veszem észre, „hogy nemcsak a kései Vizynék komcsiztak itt (…) a komcsizás megbélyegzésére mégis õk adnak alkalmat”. „Vizyék”, ez itt a saját szeretett családom, ahogy Kosztolányi Dezsõ Édes Annájában „az urak”, és itt is, ott is elnyerik, amit el. Ámde a könyvben ebben a vonatkozásban a „múlt rendszer haszonélvezõinek” hirtelen-vehemens komcsizásáról esik szó. Hogy miért nem „esik szó”, érdeklõdik G. G., a diktatúra kiszolgálóiról, akik nem „elvszerûen, hanem konkrét népirtó rendszer konkrét haszonélvezetébõl” csinálták? De hát azokról mi szó essék? Végül aztán összejön az egyetértés Miért Komcsizok és Miért Nem Komcsizok között: „mai szemmel nézi és ítéli meg ezeket az útinaplókat” (R. P.) illetve „A bölcs utókor gyanús nekem” (G. G.). „A szovjet propagandisták az egész világot megvezették”, ezt nem is tudom már, melyikük írja. Nehogy már.

Csöppet sem. Nem csak az „úri középosztályt” nem. Nem pusztán az ízlésükre (G. G.: „Na de az ízlés, az milyen kérdés?!”) hagyatkozó polgárokat nem. Ellenállt az elefántcsont-torony. A dolgot a maguk módján végiggondoló jobboldali (pl. Szabó Dezsõ) és baloldali (pl. Szabó Zoltán) népiek. Vagy mondjuk a dolgot bizonyosan végig nem gondoló Szabó Lõrinc. Hogy bizonyos értelmiségieknek „sejtelmük sincs azokról a problémákról, melyek alatt a világ ma vajúdik”, írja Jászi Oszkár 1947-ben barátjának és tanítványának, Csécsy Imrének, ennél sokkal rosszabb volt a helyzet. Ugyanis volt sejtelem. Ennyivel volt rosszabb. Nem lehettek mind oly „naivak” (R. P.), nem volt muszáj „kényszerbõl mellettük” szólni. Kellett, hogy sejtelmük legyen, csakhogy az a sejtelem nem kellett nekik. „Nem verekedhetem csak úgy mellesleg egy világnézettel, melyet már 25 év elõtt túlhaladtam”, így Jászi: erre épp az õ, 1947-ben már 25 éves Magyar kálvária, magyar feltámadás címû mûve a legjobb példa.

Meg még létrejön az összhang a könyv szóhasználata körül is. Nem helyes eztet mondani (R. P.: „mórikál”, G. G.: „fals hang”), ráadásul trágár kifejezések szerepelnek, nem szép. Ez, végre is, kedves tõlük, pártpolitizálók õrködnek itt a nyelv körül. Hát, így.

Most persze azt hiszed, ennek az írásnak a beszélõje nem bírja-tûri „a” „kritikát”. Azt hiszed?

Ne hidd. Kifejezetten élvezi. Egy élvezõ beszélget veled, akinek alig akad nagyobb öröme jó szövegeknél. Talán a feljelentés mint mûfaj kevésbé. Vagy pedig? Mert mi van, ha nem? Ne legyél ilyen merev! Csak nem mûfajok szerint szortírozol?

(7)

Irodalomkritikát olvasni jó. Arany János számos olyan költõrõl írt, akiket ma már senki sem ismer. Nem is költõk. Akkor nem is költõkrõl írt? Nem mûvészetkritikákat? Arany a világirodalom kevés legjobbja közé tartozik. Költõ és irodalomkritikus. „Összeszedjük az érveket, hogy még egyszer bebizonyítsuk (ó, és már hányadszor!) egyenrangúak vagyunk a világirodalom legjavával — egyenrangúak, de nem ismernek és nem értékelnek bennünket”, így Gombrowicz, ezt szinte nem lehet kikerülni, ha (például Aranyról) bármit mondasz, ebbe a frusztráció-csapdába esel. „Nem vagyok oda érte, hogy önmagamon kívül bármit is képviseljek, de végül ezt a reprezentatív szerepet akaratunk ellenére osztja ránk a világ.” Most ilyen a helyzet, bármit mondok, nem tudok nem képviselni. Nem nagy baj. Ennek a dolgozatnak hát legyen az (is) ambíciója, hogy jeles társaságban erõs, ha tetszik élet-megváltoztatásra ajánlatot tevõ kritikai megjegyzéseket fûzzön legalább Wagnerhez, Grünewaldhoz és: Arany Jánoshoz. Élvezet olvasni. Mármint Aranyt. Egyszerûen élvezetes. Akikrõl írt, azokat borzalmas. Persze túlzás, korrekt verselõkrõl van szó, semmi borzongás, nem rímfaragókról, akiket olvasva olykor rendkívül kellemeseket tudsz borzasztózni. De miért pont róluk írt? Miért nem a nagyokról? Ha olyan nagy? Miért captat Aquilla Muscas után? Ezeket a kérdéseket nem fogjuk itt megválaszolni, nekem ugyanis bõven elég, ha jó szöveget olvasok, ehhez képest harmadrendû, hogy kirõl-mirõl. Semmivel sem érdekel jobban egy 19. századi unatkozó, az életével mit kezdeni nem tudó kisvárosi francia nõ alig-lelki világa annál, hogy mit kezd a magáéval egy 19. századi, nyilván a fentihez képest hasonlóan unatkozó kisvárosi magyar atyafi, amikor költemények faragásába fog.

(8)

Szkülla ugat, mint a szuka. Szép nõalak szárnyakkal, csípõjénél kutya, lefelé haltest, égig érõ sziklán él, tizenkét lába van. De nincsenek kifejlõdve a lábai. 6 fej, hosszú nyakak, három sorban nõtt fogak, Odüsszeusz hajójáról pillanat alatt hat férfit lekap. Heraklész megöli, mert elrabolta a birkáit, mire apja, Phorküsz újrateremti: fáklyával elégeti, aztán megfõzi. Szemben Kharübdisz. Naponta háromszor felhörpinti és kiköpi a tenger vizét. Láthatatlan. Még szerencse. Szerintem inkább kritizáltak a görögök, mint ijesztgettek. Különösen az tetszik, hogy Szküllának 12 lába van, de egy sincs kifejlõdve. A szép Lamia, amikor Zeusztól való szüleményeit Héra féltékenységbõl kiirtja, megcsúnyul, és más anyák gyerekei elnyelésével kezd foglalkozni. Bármilyen alakká bír változni, és kiveszi a saját szemét, hogy alvás közben is éber legyen. Gondold meg.

Gondold meg, hogy vannak például a Graiák. Õsz hajú szûzlányok. Szépek. 1 közös szemük és 1 foguk van, és a Gorgókhoz vezetõ utat õrzik. Perseus ellopja a szemüket, amikor az egyik épp átadja a másiknak. 3 Gorgó van, Szthennó, Eurüalé és Medusa. Általában három lánytestvér játszik, akárcsak Elliot papánál, és mind szörnyen szép. (Vagy egybõl ötven, mint a Néreiszek vagy a Danaidák. Akik közül 49 lemészárolta nászéjszakáján a férjét, na de mindegy. Levágták a férjük fejét.). Medusa egyrészt „széporcájú”, másrészt aranyszárnyú, érckezû, vadkanagyarú, feje körül kígyók, aki meglátja, kõvé dermed. Perszeusz, Pallasz Athéné tanácsára, csak a pajzsán tükrözõdõ képét nézi, és amikor sarlóval levágja a fejét, elõszökken Pégaszosz, a szárnyas ló. Zeusz viszont az anyjától kapott sarlóval levágta apja, Kronosz nemzõszervét, és a háta mögé, a tengerbe dobta. Így született Aphrodité. Léteznek még moirák, erünnisek és, tudjuk, hárpiák, ezeket most nem írjuk le, de nagyon csúnyák, és bûzöset lehelnek. Eurübia szíve acélból van. Lánya Sztüx (stygein: gyûlölni), annak fia Bia (erõszak). De nem csak antifeminista kritika megy, mert léteznek titánok és gigászok is, és hekatonkheirek 50 fejjel és 100 karral. Volt olyan, hogy Tüphón, félember-félállat sárkány, feje a csillagokig karja napnyugattól napkeletig ért, szeme tûz, nyála láng, sziszegett, ugatott, bõgött, ordított, mint az oroszlán. Száz kígyófej, embertest, óriáskígyó-vég. Néha megértették õt az istenek.

Mármint ezt a Tüphónt. Néha nem. Zeusz üldözte, de Tüphón elkapta szegény Zeuszt, kivágta az inakat a lábából, és elrejtette testvére a delphoi nõstény sárkány, Delphüné barlangjában. Akinek gyerekei Kerberosz és Szphinx, Khimaira, a lernai hidra és a nemeai oroszlán, no de mindegy. Ezek is förtelmesek. Aztán jóra fordult minden, visszakerültek az inak, Zeusz rádobta a csávóra az Etnát, és slussz. Besegített Kadmosz, aki elbûvölte a sárkányt a szürinx hangjával, és elhitette vele, hogy Zeusz inaiból még pompásabb hangszert készít. És méghozzá a lantot.

(9)

„És e ponton ezennel megkomolyodom.” (Nietzsche) Utólag mindent tudni minimum annyit tesz, hogy (majd) minden (egyelõre csak bármi) külön levõt (= mérgezõt) átengedve magadon mint a dolgok mértékén, fokról fokra természetesen egyfajta immunitásra teszel szert. Ennek az elvileg le nem zárható folyamatnak a „végén”, a dolgok számbavételével visszaállna az egység. Nincs külön méreg, se mérlegelés. De idáig ne nézz. Ennyire ne komolyodj meg.

Wagner mellett egy Rammstein nevû német rockegyüttest is szoktam hallgatni hosszabb autóutakon, mert Farkas Zsolt szerint én a német titanizmust bírom. Ramstein német kisváros Pfalzban, nem túl messze Edenkobentõl, határában a legnagyobb németországi U. S. Air Force- bázis. Néhány évvel ezelõtt egy bemutató repülésen összeütközött két gép, polgári áldozatok is voltak, a zenekar ebbõl a pár liter vérbõl meríti az ihletet. Egyébként õk a legjobbak. Augusztus 13-án elmentem megnézni a bázist, csak úgy, szórakozásból, halál komor, teljesen fölösleges ellenõrzés folyt, nagydarab fekete katonák kritikus pillantásai. Nevetséges és hiábavaló. Így, szeptember 11-e után. Lehet, hogy a kritika gyenge az úgynevezett valósággal szemben. Valószínû. Gyenge, nevetséges, szánalmas dolog ez az elõre megmondom mindazt, amit majd csak utólag tudok meg. Gyenge, nevetséges, szánalmas, szép, vicces, megható.

(2001. szeptember 18–23.)

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.