Februárban süt a nap

 

Fütyül

Még éppen hogy besüt a nap az ablakon, a ferde fény karikákat, hasábokat vet a barna szõnyegre. A kisfiú egyedül van otthon. A földön fekszik, úgy, hogy az arca a fénybe érjen. Behunyt szemmel, ki tudja mióta. Aztán felül az ágyra, felkuporodik, felhúzott lábbal, a falnak dõlve.

Fütyülni kezd, oda se figyelve, bár meglehetõsen hangosan, élesen.

Nézi a kék ablakot.

Késõ délután van, inkább már szürkület, nem is süt a nap, s a kisfiú, aki még most is ugyanúgy kuporog, azt mondja, hogy…, hogy…, hogy miközben õ olyan önfeledten fütyült, meglehet, valaki tán bejött a lakásba.

Persze nem, de ha mégis.

Volt már ilyen biztosan.

S meglehet, nem csak bejött, de akár ott van az ágy alatt.

Amíg õ az ablakot nézte.

Ott van, és vár.

Azért vár, mert hallja, hogy õ fütyül és hallgatja a dallamot. És mindaddig, hogy tart a füttyszó, nem is fog elõmászni, hiszen a dalt mégiscsak hallgatnia kell.

De mi lesz, ha már nincsen fütyülés?

Akkor elõjön. Lassan, visszatarthatatlanul kimászik az ágy alól.

És ha kimászik, akkor.

Este van már, sötétek az ablakok, sötét a szoba is. A villanykapcsoló az ajtó mellett. Alig két lépés, de ahhoz le kellene ugrani az ágyról. Jobb mozdulatlanul kuporogni, mozdulatlannak maradni és fütyülni.

A bútorok, ahogy összenõttek a sötétben. A zajok odakintrõl, az ablakon túlról.

Zsibbad a szája, hiszen már nagyon erõsen kell tartani.

Ezt hallgatják ketten is, az éles, vidám fütyülést: a kisfiú, felhúzott lábbal az ágy sarkában, és az a másik ott lent, az ágy alatt.

Szél

Az elragadtatott újságírók és a városba látogató, a Várhegyrõl kikönyöklõ külföldiek már az 1900-as évek elején háztengernek nevezték Budapestet; a nagytiszteletû és ambiciózus Fõvárosi Közmunkatanács elvetett minden olyan tervet, ami az amerikai felhõkarcolók mintáját követte volna, s ügyelt, hogy a pesti háztetõk a Citadella felõl valóban úgy hullámozzanak, mint az enyhe szélben a víz.

Szemközt a tér cseréptetõi.

Most két nap óta megint fúj a szél. Hideg, éles és mintha egyre csak erõsödne.

A tavasz, ami már itt volt, hirtelen messze tûnt. Viszont odafent a felhõk olyan gyorsan vágtatnak, s úgy süt ki közöttük mindegyre a nap, sárgásvörös sugarakkal, akárha ott, a harmadik kertnél már, a fák mögött valami víz csapdosná a nedvesen csillogó falat.

Mindebbõl

„Mindebbõl pedig arra következtetek, hogy a téboly lakik az emberben. És mindenkiben. A lélek mélyén van a lakása.”

Arra

Délután, amikor a megalázóan kábult alvásból felriadt, és zsibbadtan feküdt, szinte érzéketlenül mindarra, ami körülvette, lehunyt szemmel imbolyogva a félálom és az ébrenlét határán, délután az a hirtelen, ám szilárd meggyõzõdés tört rá, hogy semmi kétség, õ már régóta halott, csak még nem figyelt rá.

Egy fehér

Egy fehér ruhás ember áll az úton, ott, ahol a két háztömb között átsüt a nap; mindene fehér: az öltönye, az inge, a nyakkendõje, a bõre és a haja, talán még a szeme is, mindene fehér, egyedül a cipõje talpa, ami az aszfalthoz ér, az szürke, mint maga az út.

Ahogy

Ahogy belépett, rögtön megérezte, micsoda tömény és áthatolhatatlan butaság terjeng a szobában. Megérezte, s ettõl, maga se értette miért, jó kedve lett.

Tisztán

Tisztán látta, hogy odafent, a dombon, az erdõ szélénél, ahol nemhogy sínek, de még út se volt, alkonyattájt, amikor még nem terjedt szét a sötét, de már lebukott a nap, látta, hogy erõlködve, de azért egyenletes sebességgel egy kivilágított vonat kapaszkodik fel; narancssárgára mázolt dieselmozdony húzta a vagonokat, mégis mintha szikrák röpködtek volna a szerelvény fölött, s a személyvagonok sárga ablakaiban fekete árnyékok mozogtak, hangtalan utasok, mint ahogy hangtalan volt maga a vonat is, se pöfögés, se zakatolás, se kattogás, úgyhogy hallatszott a szerelvény mögötti erdõ suhogása is, ez volt: a dombtetõ, elõl a lassan áthúzó vonat, mögötte a fák, aztán már csak a fák, a levegõben a könnyû szikrák, valami könnyû füstillat, és persze maradt a suhogás is, hiszen meg-meglódult a szél.

Szögek

Mindig, ha fel kellett akasztania valamit, a nedvesség és az egerek miatt is, újabb és újabb szögeket vert a málladozó falba. Amikor aztán érte jöttek és elvitték (a feje kétszer is odakoppant a bejárati ajtó félfájához, mert ügyetlenül fordultak vele), majd a rákövetkezõ napon elégették a ruháit is, akkor csak a szögek maradtak a falban. Némelyik olyan magasan, hogy még a szalmafonatos székre állva se érhette volna fel egy átlagos termetû ember. Sok, nagyon sok szög, és csak kívülrõl, az udvarról benézve az ablakon át, onnan látszott, hogy így, együtt mit formáznak. Fekete pontok a foltos falon. De akkor már mindegy volt.

Emlékirat

Az emlékiratok szerint sokáig, nagyon sokáig, végtelennek tetszõ napokon át szenvedett. Küzdött az élettel, úgy harcolt a haláláért, dühösen, kitartóan és könyörtelenül, mint egy ragadozó, ami védekezni akart, s ezért támadott; már a zsákmányába mélyesztette a fogait és a karmait, és se elengedni nem akarja, se változtatni nem tud a fogáson. Aztán, szinte egyik pillanatról a másikra, egy langyos délutáni órában elmúlt a szenvedése, megszûnt minden fájdalma. Kisimult az arca, az orra hegyes lett, és a szeme nyitva maradt. Kék foltok a halántékán. Egyszerûen csak volt. Élt, és nem tudott meghalni.

Addig

Addig ismételgetni egy szót, lassan, szinte ízlelgetve, kitartóan, hangokra, szótagokra bontva, míg teljesen elveszíti a jelentését.

És aztán folytatni tovább, ismételgetni, amíg mögéje költözik valami új, valami más. Vagy valaki.

Kéz

A bútorszögek, ahogyan egy láthatatlan kéz munkálkodásának engedve elõbb csupán kilazulnak, azt is persze napok, hetek, hónapok alatt, majd kipottyannak a szekrény falából, akárha megrázkódna a szekrény, mint egy állat, ami a bundájából fröcsköli ki a vizet, s a szögek kihullanak, hang nélkül érnek a padlóra, s ott hevernek szerteszét, és a por finom, selymes bundácska rajtuk.

Asztal

Egész este csak hallgatott, mint aki nem is figyel a többiekre, majd hirtelen kezdett beszélni, valósággal közbevágott, félbeszakítva a társalgást. Vannak, olyan tárgyak, mondta, igenis vannak olyan tárgyak, amelyeknek sokkal inkább a halálhoz van közük, itt ez a kanál például, emelte fel az asztalról, ugye, nem is kell magyarázni, itt van ez is.

Fa

A mellettünk álló házban lakik egy ember, aki folytonosan csak fát vág. Illetve két apró házacska áll szembefordulva egymással, közöttük karókkal körbetámogatott virágágyások, girbe-gurba kis kerítések, nyilván védelemül az udvaron kóborló, mindig éhes fekete kutya ellen. Az elsõ házban lakik a férfi, az unokájával, a hátsó kunyhó inkább raktárnak szolgál. A telek hátsó oldalát szinte összenyomja a szomszéd hatalmas, háromszintes, tujákkal körbeültetett, fürdõmedencés háza. Balról sárga színû, tornyos villa áll, egykor nyaraló lehetett, most postaépület. A két kicsi ház közt, a lebetonozott udvaron egész nap csattog a fejsze. A drótkerítésnél a még fölvágatlan tuskók, a két ház között a magasra illesztgetett farakás. A férfi, vékony csontú, hajlott hátú, alacsony, barna bõrû öregember, nyáron azért vágja a fát, hogy õsszel és télen kevesebb dolga legyen. Õsszel azért csattog a fejszéje, mert már fûteni kell. Télen alig gyõzi a kályhát, kora reggel már odaáll a bakhoz, fûrészel és vágja a hasábokat. Tavasszal idejekorán nekiáll a gyûjtögetésnek, kell majd még az a fölaprított, kiszárított fa. Reggeltõl estig csak vág, s amit felaprózott, azt elégeti hamarosan.

A két kis ház kéménye fölött egész évben meg se mozdul a két füstoszlop.

F. M.

„Más szóval: az elsõ szótagra esõ szóhangsúlyról mégiscsak át kellene már térni a mondathangsúlyos, vagyis ritmikusabb hangsúlyra, egyelõre legalábbis az irodalomban. (Mint nyelvészeinktõl értesülök, a remekül ritmikus francia mondathangsúly is egy sokkal esetlenebb szóhangsúlyból fejlõdött idáig.)

S ennek megvalósítására törekedtem én, vagyis mire? Hogy a leghétköznapibb nyelven, az élõ beszéd legegyszerûbb, mondhatni, hevenyészett nyelvén fejezzem ki magam elbeszélõ munkáimban, s amellett mégis mindig mondathangsúlyosan, vagyis ritmikusan. S ezt csak nagyon nehéz munkával sikerült elérnem.”

Csíkok

Ahogy az ágyamból kinézek az ablakon, egy építkezésre, pontosabban alulnézetbõl három hatalmas darura látok. És látom azt is, hogy e három vasszerkezet finom csipkéi között egyszercsak megjelenik egy lassan szétterülõ, eleinte tûhegyes, majd mind szélesebb fehér csík; egy repülõgép kondenzcsíkja.

Nézem az ágyamból a képet: a felhõtlen kék ég, s rajta a fekete vascsíkok és a bodorodó fehér gáz; ezt a képet fogja össze az ablakkeret.

Út

Hét-nyolc évesen, amikor a nyaralás idején egy reggel, vagyis inkább már kora délelõtt biciklivel mentünk a faluból a… hová is?, azt hiszem, a majorba, (Újmajor, így hívták), abba a falu melletti épületcsoportba, ahol a teheneket tartották. Ketten; az unokanõvérem és én. Sütött a nap, durván összeillesztett betonlapokból állt az út, jobbról-balról elvadult, alacsony növésû akácfaerdõ. Zötyögött a bicikli, meleg volt.

Hogy miért mentünk oda, vagy talán már visszafelé jöttünk, átadni egy üzenetet, vagy csak a teheneket megnézni (az édeskés szag, ami az orromban maradt), esetleg vittünk valamit – nem tudom. Nem emlékszem rá, mint ahogyan nem emlékszem, csakis az útra, a harsogóan zöld fákra, a zötyögésre.

Ahogy ott kerekeztünk az átmelegedett betonlapokon, a behajló akácágak között, egyszercsak le kellett szállnom a biciklirõl.

Le kellett szállnom, mert, nem tudom pontosabb névvel illetni, a zötyögés és a kerekezés kevés volt már ahhoz a rajongó érzéshez, ami elöntött – ahhoz gyalogolni kellett, tolni a kerékpárt és gyalogolni a megszáradt sárfoltok között, a repedezett betonlapokon.

A meleg betonról felszálló por.

A motozások, a madarak hangja az erdõbõl.

Egyszeriben, úgy értem elõjel és átmenet nélkül lett úrrá rajtam ez az érzés, viszont, noha csak hét vagy nyolc éves lehettem, azonnal tudtam, hogy ez az. Hiszen ez az. Ez a boldogság. Valami, ami szinte kipattan, onnan belülrõl, de nincsen értelme, nincsen oka és nincsen célja sem.

Mi több, nyilván éppen ez a természete. Hogy csakis értelem, cél és ok nélkül. Hogy így van, hogy így lehet, és csakis így lehet ennyire teljes.

És hogy mindegy is, hogy miként. Éppen a szinte járhatatlan betonlapokkal, az elvadult erdõcskével, a napsütéssel, porral, ócska biciklivel.

Mi is?

A sok, ami már csaknem elviselhetetlen.

Tulajdonképpen semmi másra nem emlékszem. Nem tudom, mentünk-e vagy jöttünk, egyáltalán, tényleg a majorba tartottunk-e, nem tudom, mennyi ideig tartott az utunk, hoztunk vagy vittünk valamit. Az unokanõvéremet se láttam már vagy húsz éve, úgy hallottam, két gyereke született, és már a második váláson van túl, ámbár lehet, hogy csak egyen, egyébként se volt köztünk még csak barátságféle sem.

A bicikli még talán megvan a ház mögött, vagy a szénapajtában, ott, ahol a szecskavágó, a kukoricamorzsoló és a többi gép álltak.

Tulajdonképpen semmi másra nem emlékszem.

Kockák

A vörös-szürke, szemcsés cementlapok a kórház folyosóján, ahogy, akár valami nagyra nõtt sakktábla, fénylenek a függönytelen ablakok alatt. A kórterem bejárata elõtt elõrehajolt, mintha kavicsot próbálna ügyesen célba dobni, majd könnyedén, egészen az ajtóig ugróiskolázni kezdett.

Szerencsés Imre

Selomo ben Efrajim, alias Fortunatus Imre, aki Perényi nádor után kapta a keresztnevét, amikor az 1490-es üldözések elõl Spanyolországból menekülve Budán, a Zsidó utcában települt le, II.Lajos udvarában az alkincstári méltóságig vitte, és hogy elkerülje a büntetést, ami egy keresztény nõvel való viszonya miatt várt volna rá, kikeresztelkedett. Másodszor is megnõsült, egy kolozsvári patríciusnõt vett el feleségül, kincstárnok lett, a rangjához méltó Szent György utcába költözött. Alighanem részt vett az 1521. évi pénzrontásban, s hibáztatták azért is, hogy miatta késett a pénzsegítség az ostromolt, majd elveszõ Belgrádnak. Amikor lefogatták, a Rákos mezején tanácskozó országgyûlés meg akarja égetni, II. Lajos azonban (súlyos pénzekért) két hét múltán szabadon engedi. Szerencsés (Fortunatus) éppen a szabadulását ünnepli, amikor az országgyûlési urak szolgahada (hajdúk, huszárok, cselédek) rátámadnak a házára, s kifosztják azt, majd a pogrom átterjed a Zsidó utcára is. Fortunatus éppen csak, hogy elmenekülhet. Mégis, kis idõ múltán a Fuggerek magyarországi rézbányáira alapozva tervét, el tudja hitetni az országnagyokkal, hogy rendbe hozhatja az udvar pénzügyeit, s gyors eredményei jutalmaként a király neki adja a budai harmincadvámot és egyéb javadalmakat is.

A mohácsi csata napjaiban hal meg, akárcsak II. Lajos, viszont õ ágyban, párnák között.

Halála óráján számos zsidó elõtt sírás és könyörgõ imák közepette a megtérés (tesuva) hagyományos szertartása szerint visszatalál a zsidó hithez.

Útlevél

Kafka útlevélképe 1915-bõl. Az inkább még puha, mint éles arc, a gondosan elválasztott, hullámos fekete fürtök, a keskeny váll, a gondosan megkötött nyakkendõ, s a mellkason a kissé balra dõlõ, de lendületes, keresztbe futó aláírás: Dr. Franz Kafka. A száj csaknem mosolyog. Csaknem, de mégse. Két oldalt pedig, éppen a fejjel egyvonalban a sasos-koronás-címeres pecsétek, a fekete betûs feliratok, jobbról is, balról is: …polizei… direktion… in Prag…

Harang

A harangöntõk, bronzmûvesek tudják azt is, hogyan kell megcsinálni és hogyan kell elpusztítani egy harangot. Mert, így mondják, a harangnak lelke van, azt kell megölni. Egyetlen kalapácsütés a megfelelõen kiválasztott helyre, nem is erõs ütés, a pontosság a fõ, nem a csapás nagysága, és a harang nem tud megszólalni többet. A lépcsõk, és aztán a jól kiszámított ütés. A Felvidéken, Szlovákiában a háború után volt olyan férfi, akinek ez volt a foglalkozása. Megbizatás. Hivatalos küldetés. Végig kellett járnia a falvakat, felmenni a templomtornyokba és megölni, elnémítani a harangokat. Egyetlen ütéssel. És ott lógtak továbbra is a háztetõk felett, csak megszólalni nem voltak képesek.

Süllyed

Az ormótlan, rozsdafoltos, súlyos vasdarab, ahogy süllyed lefelé a barnás vízben. Az egyik fele csaknem gömb, a másikon mintha félbetört szögek állnának ki, csupa hegy és él. Meg-megbillen, és olyan lassú az alámerülése, hogy a vízben lebegõ apró törmelékek, szemetek és növénydarabok szinte lágyan csúsznak felfelé körülötte. Aztán lepuffan a fenékre, és hatalmas iszapfelhõt kavar fel; egy hangtalan, órák hosszat kavargó, egyre csak növekvõ iszapfelhõt.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.