A technika és a környezet

 

LEGYÜNK OPTIMISTÁK!

Az írás a Royal Society of Artsban 2001. május 8-án elhangzott előadás szövege.

Elõadásom három fõ téma köré csoportosítottam. Az elsõ, hogy a környezet kérdésében már csak megszokásból is pesszimisták vagyunk. A második, hogy a technikai újítások nem károsítják szükségszerûen a környezetet, sõt, épp ezektõl várhatjuk környezeti feltételeink javulását. A harmadik, hogy a technikai újítások és a környezet viszonya miatt kialakult pesszimizmus önmagában is káros lehet.

Szeretném elõre leszögezni, hogy mit nem állítok. Nem állítom, hogy minden környezeti változás mindenhol és mindenkor üdvözlendõ; számos ilyen változás kárt okoz. Azt sem állítom, hogy az újításoknak nem lehetnek a környezetre nézve káros mellékhatásai. Nyilván lehetnek. De azt igenis állítom, hogy hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni azt a nem is kevés környezeti tényezõt, amely javult az utóbbi idõben; azt pedig végképp hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy e tényezõk épp a technikai újítások hatására javultak.

A dinoszauruszok kihalása óta a nagytestû állatok kipusztításában a kõkori ember járt az élen. Mintegy 50 000 évvel ezelõtt az Ausztráliába elsõként érkezõ emberek igen gyorsan kiirtották a huszonöt legnagyobb testû madarat és emlõst. Úgy 13 000 évvel ezelõtt, amikor az ember Észak-Amerikába érkezett, mindössze háromszáz évébe telt, hogy a nagytestû emlõsök háromnegyedét kipusztítsa – köztük a mamutokat és a földi lajhárokat. Hasonló események zajlottak le Dél-Amerikában, Madagaszkáron, Új-Zélandon és Hawaii szigetén is: a kõeszközök az ökológiai szabadrablás eszközeivé váltak. Csupán mítosz, hogy a modern technika volna minden baj forrása.

Tisztában vagyok vele, hogy e három szerény állítás mennyire idõszerûtlen. És olyannyira szembeszegül a hagyományos megfontolásokkal, hogy akár eretnekségnek is nevezhetjük. Márpedig tudjuk, mi vár az eretnekekre: egyik hajdan élt rokonomat, Nicholas Ridley püspököt Oxfordban máglyára küldték a nézetei miatt. Szándékosan használom az „eretnekség” szót, azt szeretném vele kifejezni, hogy a környezet iránti aggodalom napjaink egyik babonája lett. A kétkedés illetlenségnek számít.

Valaha én is hittem a babonában. Csatlakoztam a „Föld Barátai” mozgalomhoz. Az elsõ kocsim lökhárítóján ott hirdette a piros-sárga matrica: „Atomikkraft nein danke!” Az 1970-es évek jellegzetes terméke voltam, s egészen az 1980-as évek végéig úgy tekintettem, hogy a környezetvédõ mozgalom fõáramához tartozom, noha aktivitásom addigra alábbhagyott. Ma is környezetvédõnek vallom magam, fõként helyi ügyekben, ám elképzeléseim igen gyakran szöges ellentétben állnak a hivatásos környezetvédõk eszméivel. Nem emlékszem rá pontosan, mikor is kezdtem másképpen vélekedni, de annyi bizonyos, hogy két – azóta sajnos már elhunyt – amerikai közgazdász, Julian Simon és Aaron Wildavsky munkája nagy hatással volt rám, és amikor a nyolcvanas évek végén Washingtonban éltem, személyesen is megismerkedtem velük.

Julian Simon a statisztikai adatok megszállottja volt. Egyetlen számot le nem írt volna ellenõrizetlenül. Grafikonok és táblázatok ezreit gyûjtötte egybe aprólékos munkával, alátámasztandó abbéli meggyõzõdését, hogy a világ egyre jobb lesz, és nem egyre rosszabb. Persze arra is rájött, hogy az õ adatai kevésbé meggyõzõek, mint azok a parádés rendezvények, amelyekkel elvi ellenfelei élnek. A pesszimizmus kelendõbb az optimizmusnál. Hosszú évszázadok óta mindig komolyabban vettük a vészmadarakat, mint a csillogó szemû optimistákat. Mintha természetünknél fogva ilyenek volnánk. Arról gyõzködni a zöldeket, hogy hagyjanak fel apokaliptikus jóslataikkal, legalább olyan hiábavaló vállalkozás, mintha azt várta volna valaki annak idején egy tizenhatodik századi puritántól, hogy ne prédikáljon a pokol tüzérõl és az elkárhozásról.

Csakhogy a vészmadarak már évszázadok óta folyamatosan tévednek. Vegyük csak a statisztikákat! A várható élettartam növekszik, az éhhalál csökkenõben, az orvosi ellátás javul, a korspecifikus rákhalálozás csökkenõben, a levegõ tisztasági foka a világon csaknem mindenhol javul, a tavak és folyók vízminõsége szintén csaknem mindenütt javul, az esõerdõk pusztítását erõsen megfékezték, a sivatagosodás mértéke hivatalosan nulla szinten áll, az egységnyi GDP-re jutó energiafelhasználás látványosan csökken. És így tovább. A legtöbb mutató javulófélben van.

Ami egyre aggasztóbb, az – úgy tûnik – mindig a jövõ. A jóslatok pesszimisták maradnak. Emlékezzünk csak a savas esõkrõl szóló jóslatokra, melyek az európai és az észak-amerikai erdõk kipusztulását jövendölték! Az ENSZ jelentése szerint a savas esõ 1986-ra európai fák 23%-át károsította kisebb-nagyobb mértékben. No és mi történt? A fák kiheverték a savas esõt. Az európai erdõk biomassza-tartaléka az 1980-as évek során növekedett. A károsodás már nem észlelhetõ. Az erdõk nem pusztultak ki, sõt gyarapodnak. Ugyanez a helyzet Észak-Amerikában is: „Semmi jele annak, hogy az Egyesült Államokban vagy Kanadában az erdõk általános vagy szokatlan mértékû pusztulásnak indultak volna” – így a hivatalos, független tanulmány.

De vajon olvashattunk ilyesmit az újságban? Újra és újra csak azt tapasztaljuk, hogy míg a kezdeti rémület megkapja a maga nyilvánosságát, addig a helyzet késõbbi megnyugtató megoldása alig-alig. Azt mondta egyszer H. L. Mencken:

A gyakorlati politika legfõbb célja, hogy újabb és újabb mumusokkal fenyegetõzve állandó riadókészültségben tartsa az embereket – akik vezetõiktõl követelik a biztonságot.

Persze nem mindenki téved, és nem is mindenben. Az alábbi, 1977-es jóslat valóban bejött:

Vajon ki tudja, mi lesz legközelebb az [a környezetvédelmi aggály], ami lázba hozza a közvéleményt? Talán a világ klimatikus viszonyainak megváltozása.

Minthogy annyi téves elõrejelzéssel volt már dolgunk, nyugodtan szánhatunk egy kis idõt arra, hogy elgondolkozzunk a globális fölmelegedésrõl. Ha az elõre jelzett klimatikus változások pontosnak bizonyulnának is (habár a kétnapos idõjárás-elõrejelzések találati arányának ismeretében a két-háromszáz évre szóló klímaváltozások elõrejelzését illetõen súlyos kétségeim támadnak), ezek hatásának megjövendölése nyilvánvalóan pesszimista irányba tolódott el. A Nature magazin 2001. áprilisi számában közreadott jelentés szerint az Antarktisz közelében található Heard- szigeten a hõmérséklet-emelkedés következtében jelentõsen megnövekedett az ott honos állatok száma: az 1947-ben mindössze három párt számláló királypingvinek ma 25 000 párból álló populációt alkotnak, a kormoránokat sem fenyegeti már a kipusztulás veszélye, és a valamikor csaknem kihalt sörényes fókák létszáma napjainkban 28 000 párra tehetõ. El tudom képzelni, mekkora publicitást kapott volna, ha a folyamat nem ezt az irányt veszi.

A Római Klub A növekedés korlátai címû publikációjában 1970-ben azt állította, hogy a világ teljes olajkészlete 550 milliárd hordót tesz ki. „Az egész világon rendelkezésünkre álló olajkészletet akár már a következõ évtized végére fölemészthetjük” – jelentette ki Jimmy Carter volt amerikai elnök. Az valóban igaz, hogy 1970 és 1990 között a világon 600 milliárd hordó olajat használtunk el. Tehát, a Római Klub adatait alapul véve, 1990-ig meglévõ olajkészletünknél 50 milliárddal többet. Valójában azonban 1990-ben a fel nem használt olajtartalék 900 milliárd hordónyira rúgott, s akkor még nem számoltunk a pakurával.

A Római Klub jóslatai a földgáz-, ezüst-, ón-, urán-, alumínium-, réz-, ólom- és cinktartalékainkat illetõen sem váltak be jobban. Ezekrõl az anyagokról azt állították, hogy igencsak véges tartalékaik rövidesen ki fognak merülni, áruk pedig az égig szökik. A jelentés óta eltelt idõ alatt az ón kivételével mindegyik esetében növekedtek az ismertté vált készletek, némelyik megnégyszerezõdött.

1990 óta a környezetvédõk is igyekeznek körültekintõbben jósolgatni a készletek kimerülésérõl. Ez volt az az év, amikor fogadásuk értelmében Paul Ehrlich egy 576 dollárról és 7 centrõl szóló csekket küldött Julian Simonnak.

Ahogy Ehrlich késõbb fogalmazott, olyan ügyben hajszolták bele egy fogadásba Simonnal, „melynek alig van valami jelentõsége a környezetvédelem szempontjából”. Ugyanakkor készséggel elfogadta „Simon meghökkentõ ajánlatát, mielõtt még más, kapzsi alakok ugranának bele”. A fogadás így szólt: Ehrlich megnevezett öt fémet (volfrám, nikkel, réz, króm, ón). Megállapították, hogy 1980-ban mekkora mennyiséget lehetett belõlük ezer dollárért vásárolni, és megállapodtak abban, hogy tíz évvel késõbb kiszámítják, mennyibe kerülnek ugyanezek a mennyiségek. Ha kevesebbe, mint 1980-ban, a különbözetet Ehrlich fizeti, ha többe, akkor Simon. Simon simán nyerte a fogadást. Akkor is õ nyert volna, ha nem számolnak az inflációval, sõt, szinte az is mindegy volt, hogy Ehrlich mely anyagokat nevezi meg: 35 közül 33-nak az ára csökkent az 1980-as évek folyamán, csupán a mangáné és a cinké nem.

Az élelmiszerhiánnyal riogató jóslatok azonban még ennél is jobban melléfogtak. Paul Ehrlich ezt írta 1968-ban:

A mezõgazdasági szakértõk azt állítják, hogy a világ élelmiszer-termelését az elkövetkezõ 30 évben meg kellene háromszorozni ahhoz, hogy a 2000-re várhatóan 6-7 milliárd fõt számláló emberiséget el lehessen látni. Elvileg ugyan lehetséges ilyen mértékû növekedés, de egyre nyilvánvalóbb, hogy a gyakorlatban ez lehetetlen.

Ehrlich nem állt egyedül ezzel a véleménnyel. Lester Brown, a Worldwatch Institute munkatársa 1973-tól kezdte jelezni, hogy a világ népességének rövidesen nem lesz elegendõ élelme, és ezzel idõnként azóta is elõhozakodik. Fõként olyankor kap nyilvánosságot az újságokban, amikor átmenetileg emelkedik a búza ára. De Brown 28 éve folyamatosan téved.

A világ élelmiszer-termelésének adatain õszintén meghökkennek, akik csak a vészmadarak nézeteit ismerik. 1961 óta a világ népessége több mint kétszeresére gyarapodott, az élelmiszer-termelés azonban ennél is nagyobb ütemben növekedett. Ennek eredményeképpen az egy fõre jutó élelmiszer-termelés 1961 óta mintegy 20%-kal magasabb. És ez a mutató nem csupán a gazdag országokra érvényes! Az ENSZ Élelmezési és Mezõgazdasági Szervezetének (FAO) adatai szerint a harmadik világban az egy fõre jutó napi kalóriabevitel most 27%-kal magasabb, mint 1963-ban.

A véletlen úgy hozta, hogy mind Lester Brown, mind Paul Ehrlich megkapta a MacArthur Alapítvány úgynevezett „géniusz-díját”.

1980-ban az Egyesült Államok elnöke számára egy elitcsapat Global 2000 címmel jelentést készített. Ebben azt jelezték elõre, hogy a népesség gyorsabban fog növekedni, mint az élelmiszer-termelés, ezért 2000-ig az élelmiszerárak 35–115%- kal fognak emelkedni. Ehelyett a világon az élelmiszerek indexe 55%-kal esett.

Vajon miért fognak ilyen látványosan mellé ezek a malthusiánus jóslatok? Ami azt illeti, minden forrás véges, tehát számítani lehet rá, hogy elõbb-utóbb kimerül. Minket, optimistákat elõszeretettel hasonlítanak ahhoz az emberhez, aki, kiesvén a tizedikrõl, ezt mondja: „Eddig rendben is volnánk.” Válaszommal elérkezem második nagy témámhoz, a technikai újításokhoz. Julian Simon azt állította – s véleményem szerint ideje volna komolyan vennünk õt –, hogy gyakorlatilag nincs kimeríthetõ erõforrásunk. Ahogy mondani szokta: „az erõforrások nem a föld vagy a levegõ, hanem az emberi értelem termékei.” Ezen azt értette, hogy bármit használjunk is fel, legyen az ennivaló, kõolaj, réz vagy ivóvíz, mindenbõl tudunk elegendõ mennyiséget elõállítani, hiszen az csupán találékonyság kérdése. A növénytermesztés révén termékenyebbé tettük földjeinket. A tengeri fúrótornyok munkába állításával korábban elképzelhetetlen helyeken bukkantunk új gázmezõkre. Az üvegszálas kábelek pedig kiszorították a rézvezetéket. Ezekben az esetekben az forrás nagysága attól függ, milyen technikával hasznosítjuk.

Mind fontosabb szerephez jut a helyettesítés. Ha valamely forrás kezd elapadni, fölmegy az ára, és máris elõtérbe kerülnek a helyettesítõ források. Az olajfúrást azért kezdték el a 19. században, mert a bálnaolaj nagyon megdrágult. Szenet akkor kezdtek bányászni ipari célokra, amikor a 16. századi brit öntöttvas-ipar már nem jutott elegendõ fához. A legújabb elméletek szerint a mezõgazdasági termelés nem azért indult meg a Közel-Keleten mintegy 9000 évvel ezelõtt, mert korábban senkinek nem jutott eszébe, hanem azért, mert ekkorra csappant meg a vadállomány. Figyelemre méltó, hogy a helyettesítõ technika mindegyik esetben a megújuló, természetes erõforrást óvta meg. És noha a bálnák, a fák, a vadak reproduktívak, erõforrásként sokkal hamarabb kimerülnek, mint az olaj- és széntartalékok vagy a termõföld.

Cesare Marchetti olasz tudós készített egy grafikont arról, hogy az emberiség elsõdleges energiaforrásának szerepében miként váltotta föl az elmúlt évszázad során a fát és a szenet az olaj és a gáz. Az újabb tüzelõanyagoknak magasabb a hidrogén-, és alacsonyabb a széntartalmuk, ami azt jelzi, hogy a puszta hidrogén irányába tart a fejlõdés. Feltehetõen vízbõl vagy földgázból fogjuk elõállítani olcsó elektromos áram, talán nukleáris energia felhasználásával.

Más szóval a világ gazdaságának széntelenítése, a tisztább eljárások bevezetése politikai irányítás nélkül is folyamatban van. Az emberi találékonyság irányításával. Ezeket az eszméket a környezetvédõk a „technika bûvöletének” csúfolják. Csakhogy annak idején épp a technika bûvöletében fogant találmányok óvták meg a bálnákat, a fákat és a vadakat a kipusztulástól.

Nem félek megjósolni, hogy a globális fölmelegedést túl fogjuk élni, éspedig nem a szerzõdéseknek, a globális energiapolitikának vagy a fogyasztás mérséklésének köszönhetõen. Hanem azáltal, hogy új találmányok révén széntelenítjük gazdaságunkat. Méghozzá olyan találmányok révén, melyek ellen a környezetvédõk erõsen ágálnak.

Amikor elkezdtük használni a földgázt mint energiaforrást, ezt világszerte veszélyes vállalkozásnak ítélték. Ugyan mire föl? A gázért senkinek nem kell a föld alá szállva sötét folyosókban dolgozni; nem ömlik ki és nem képez olyan szennyezõdés-foltokat, mint az olaj; ennek a tüzelõanyagnak a legalacsonyabb a széntartalma; vezetéken, igen olcsón szállítható; kombinált ciklusú gázturbinákban pedig 20–30%-kal nagyobb hatásfokkal ég el, mint bármely más tüzelõanyag. És fõként nem kell elcsúfítanunk a tájat rémes, gazdaságtalan, megbízhatatlan, a környezetet nem kímélõ, az adófizetõk pénzét emésztõ, betonigényes, madárszárnyként csapkodó szélkerekek erdejével. Ha a földgázt szél-, víz- vagy árapályerõmûvek felállításával váltjuk ki, akkora területeket veszünk el gyönyörû tájainkból, hogy azt korántsem nevezhetjük zöld szellemiségû eljárásnak.

Az fosszilis tüzelõanyagoknak épp az a nagy elõnyük, hogy érintetlenül hagyják a tájat. Mivel rendelkezünk velük, nem kell fát égetnünk, hogy fõzhessünk, folyókat duzzasztanunk, hogy vízimalmokat hajtsunk, és szénát termesztenünk az igavonó ökröknek, hogy termékeinket a vásárba vihessük. Így annak ellenére, hogy 55 millió ember zsúfolódott össze a kicsiny Angol-szigeten, megengedhetjük magunknak, hogy a fák megmaradjanak a természetnek, a folyók a horgászoknak, a legelõk pedig a lótenyésztésnek. Ha a fenntartható fejlõdés nevében úgy akarunk megújuló helyi energiát nyerni, hogy a középkori mintákhoz nyúlunk vissza, azzal több kárt okozunk, mint amennyi hasznot hajtunk.

Ha ez igaz az energiatermelésre, kétszeresen igaz a mezõgazdaságra. Mostanában sokat hallunk az intenzív gazdálkodás állítólagos hátrányairól. Ahogy az intenzív energiatermelés, úgy az intenzív mezõgazdaság is kíméli a tájat. Sokkal több élelmet tudunk megtermelni egy-egy hektárnyi területen, mint amennyirõl két generációval ezelõtt akár csak álmodni is mertünk volna. A hibrid vetõmagok, a mûtrágya, a rovarirtó szerek, az öntözõrendszerek kiépítése és a gépesítés együttesen eredményezték, hogy Lester Brown és Paul Ehrlich jóslata nem vált valóra. Ezen eszközöknek, eljárásoknak köszönhetõen egyre több élelmiszert tudunk elõállítani, egyre alacsonyabb költséggel.

A modern gazdálkodás kevésbé földigényes, mint a korábbi eljárások. A gyûjtögetõ-vadászó életmód mellett a mérsékelt égövben egyetlen embert 2000 hektárnyi föld tartott el. Az ugaroltatással mûvelt föld esetében ez a terület négy hektár. A hagyományos intenzív technológia mellett egy embert nem egészen fél hektár tart el, míg hidroponikus módszert alkalmazva (a növényeket talaj nélkül, mesterséges tápoldatokban termesztve), mesterségesen megvilágított üvegházak alatt ugyanekkora terület mintegy 1000 ember ellátására alkalmas.

Indur Goklany közgazdász szerint ha a gazdálkodási eljárások és a terményhozamok megrekednek az 1961-es szinten, az esetben az akkori 5 milliárd hektárnyi termõterületnek – az 1998-as terméseredményeket alapul véve – több mint kétszeresére kellett volna növekednie, azaz a világ földterületének 38%-a helyett ma a 82%-át kellene megmûvelnünk. Ami azt jelentette volna, hogy erdõket pusztítunk ki, mocsarakat csapolunk le, sivatagokat öntözünk, és elképzelhetetlen mennyiségû fajt irtunk ki.

Indiában e 37 év alatt megkétszerezõdött a népesség, az élelmiszer-termelés több mint kétszeresére nõtt, a megmûvelt földterület azonban csupán 5%-kal lett nagyobb. Az erdõk területe pedig 20%-kal növekedett. Nem pusztult ki a tigris – hála az intenzívebb mezõgazdaságnak. Ahogy Indur Goklany fogalmazott:

Azáltal, hogy az éhezés mértéke visszaesett, a mezõgazdasági technika nemcsak az életkörülményeken javított, és nemcsak az élõhelyveszteséget csökkentette, de azt is eredményezte, hogy a természetben már gyönyörködni is tudunk, s nem csupán úgy tekintünk rá, hogy mit ehetünk meg, vagy mivel fûthetünk belõle. Így a természetmegóvás nemzetgazdasági költsége is csökkent.

Márpedig ezt a szempontot nem hagyhatjuk figyelmen kívül Angliában. Hogy a vidék jövõjérõl szóló élénk vita egyáltalán lehetséges, önmagában is igazolja az intenzív mezõgazdaság értékeit. Ha ma is csupán az alacsony intenzitású, hagyományos módszereket alkalmaznánk, a földet aligha használhatnánk más célra – például hobbigazdálkodásra vagy természeti értékek megõrzésére. A kereskedelmi célú termelés minden mást kiszorítana – ahogyan az 1950-es években ki is szorított.

A hidroponikus módszer, a mûtrágyák, a mesterséges fény és a genetikai eljárások elvileg lehetõvé teszik, hogy egy Wales méretû, többszintes gazdaság akár az egész világot élelmezze. A fennmaradó területeket az õstermészet megóvásának szentelhetjük. Nem hiszem, hogy a dolgok idáig fajulnának. Mindig lesz igény a helyi termelésre és a hagyományosan termelt élelmiszerre. Legalábbis remélem, hogy lesz, mert magam is híve vagyok e termékeknek. De nem gondolom azt, hogy ami nekem jó, az bolygónk szempontjából is jó. Ha így gondolnám, nagyon önzõ volnék. Bolygónk megóvásáért nem azoknak jár a tisztelet, akik szõrcsuhában járják a világot és hangosan jajveszékelnek, hanem azoknak a sokat szidott monsantói tudósoknak, akik fehér köpenyben kitartóan fáradoznak azért, hogy minél kisebb földterületet használjunk mezõgazdasági célra.

Igaz, ami igaz, az anyatermészet szigetei nem járnak jól az intenzív gazdálkodás tengerében. A nemzeti parkok – mondjuk Afrikában, de említhetem Yellowstone-t is – mindenütt népszerûtlenek azon helyi lakosok körében, akik kénytelenek felhagyni a vadvilág pusztításával, ami addig esetleg a megélhetést jelentette számukra. Ám ez jobbára csupán tulajdonjogi kérdés. A nemzeti parkok éppúgy mellõzve vannak, és éppúgy kevés pénz jut rájuk, mint bármi másra, ami az állam fennhatósága alá tartozik. Ahol arra ösztönzik a vállalkozókat, hogy áldozzanak a természetre, ott más ethosz érvényesül. Ugyanakkor szerintem nincs messze az az idõ, amikor a természet tengerében csak kis szigetei lesznek a földmûvelésnek. Néhány gazdálkodó egységet vesz körül a vadvilág számára, valamint az ember gyönyörûségére és kikapcsolódására megóvott táj.

Ezer évvel ezelõtt nem csupán az élelmiszer-termelés miatt zsákmányoltuk ki természetes környezetünket, hanem tüzelõanyagért (fa), szállítás céljából (lovak), ruháink, lakóépületeink elõállítása érdekében (gyapjú, fa), de még trágyához is így jutottunk (lóhere). Minden négyzetcentiméterre szükségünk volt. Manapság mindezt viszonylag kis üzemek készítik el számunkra. A többi területet visszakapta a természet – hála a modern technikának.

Úgy vélem, a környezet védelmét nem azzal érjük el, hogy aggódunk érte, sem azzal, hogy törvényeket alkotunk, hanem azzal, hogy új eljárásokat találunk ki. Az embereket sem az adó, sem a megszégyenítés nem szállítja ki a gépkocsiból. Ám szíves-örömest kiszállnak belõle, mihelyst jó tömegközlekedési feltételeket teremtünk – persze tisztább üzemanyagot használva. A feltalálókat nem feltétlenül a zöldek szellemisége vezérli. Ha így volna, olyan csacsiságokkal hozakodnának elõ, mint a szélenergia felhasználása.

A szélenergia felhasználása ellen nem lehet elég erélyesen tiltakozni. A környezetvédõ mozgalom folyton pazarló életmódunk miatt kárhoztat bennünket, aszkézisre buzdít, valamint azt ajánlja, térjünk vissza régi eljárásokhoz. Amenynyire az emberi természetet ismerem, és ahogy elnézem a korábbi aszketikus mozgalmakat, a célok megvalósítására kicsi az esély. A gazdasági fejlõdés és az ökológiai mentõmunka nem egymás alternatívái, hanem egymás mellett létezõ folyamatok. Ha hatmilliárd ember kivonulna a természetbe, rövid idõn belül tönkre is tenné. Ám minthogy gazdagabbak vagyunk és technikafüggõk, továbbá eléggé elszigetelõdtünk a természettõl, megengedhetjük magunknak, hogy gondoskodjunk róla. Lehet, hogy e gondolat igencsak paradox egy zöld számára, mégis érdemes odafigyelni rá.

Jó, mondhatja erre bárki, csakhogy a találmányok is szabályok függvényei. Akkor születnek új tisztítási eljárások, ha meg kell felelni bizonyos, a törvény által elõírt szennyezõanyag-kibocsátási korlátoknak. Tehát elég volna szigorú rendeleteket hozni a környezet védelme érdekében, s arra kényszeríteni a feltalálókat, hogy a szabályok betartásában segédkezzenek. Ez az elgondolás csak megszorításokkal igaz.

A törvényben elõírt környezetszennyezési határértékek ugyanis feljogosítanak rá, hogy az elõírt mértéken belül szennyezhessük a környezetet. Még csak arra sem ösztönöz az ilyen törvény, hogy a szennyezés mértékét csökkentsük. Az Egyesült Államokban 1990-ben a tiszta levegõ érdekében megalkotott törvény, mely bevezette a megvásárolható szennyezõanyag-kibocsátási engedélyt, éppen ezt a problémát küszöbölte ki – belsõ kényszerré tette a külsõt. Aki erõsebben szennyezi a környezetet, annak engedélyt kell vásárolnia erre azoktól, akik kevésbé szennyezik a környezetet, tehát ez utóbbiaknak jövedelmezõ, hogy lejjebb szorították szennyezõanyag-kibocsátásukat. Akkoriban az Economist washingtoni tudósítója voltam, így közelrõl követhettem a törvény körüli vitát. A környezetvédõk lényegében egyhangúlag elítélték a tervezetet – csupán a Környezetvédelmi Alap támogatta. Az az ötlet riasztotta õket, hogy a környezetszennyezõk pénzzel megválthatják kötelességeiket. Szöges ellentétben áll ugyanis az aszkézis eszményével. A gyakorlatban azonban jól bevált a törvény, ugyanis a környezetszennyezõk sokkal szívesebben vannak a szennyezési engedélyt eladó, mint az azt vásárló szerepében. Így a szennyezõanyag-kibocsátás csökkentése gyorsabban, jelentõsebb mértékben és olcsóbban ment végbe, mint azt bárki jósolni merte volna. 1995-ben a kénkibocsátás mértéke 40%-kal maradt alatta az elõírt szintnek; a rendszer maga pedig becslések szerint évi hárommilliárd dollár megtakarítást jelent az utasító-ellenõrzõ rendszerrel szemben. Korábban a környezetszennyezõk azzal érveltek, hogy a szennyezõanyag-kibocsátás visszafogása túl költséges, az új rendszer azonban rácáfolt erre.

Olykor azok a találmányok bizonyulnak a leginkább környezetkímélõnek, amelyeknek eredetileg semmi közük a környezethez. Gondoljunk csak a szilíciumra! Napjainkban a világgazdaság tekintélyes része erõsen függ a szilíciumlapkákon manipulált elektronoktól. Ez a találmány nagyot lendített a kommunikáción, illetve az automatikus vezérlés és a számítógép-használat általánossá válásán. Nehezen tudok elképzelni környezetvédelmi szempontból ennél barátságosabb folyamatot. Szilíciumból hatalmas készleteink vannak, az anyag olcsó, a belõle származó termékeket egyszerû szállítani, elõállításuk környezetszennyezési kockázata csekély, energiaigénye alacsony. Sokan köszönhetik a szilíciumnak, hogy nem kell többé nehézipari munkát végezniük (mely tevékenység során a környezeti gondokat is újratermelték). Lakóhelyemen, Északkelet-Angliában ugyanazon a külvárosi útvonalon hordom iskolába a gyerekeimet, mint annak idején engem az én szüleim. Gyermekkoromban Seaton Burnben minden reggel elhaladtunk a bánya mellett, ahol épp akkor bukkant ki a föld alól az éjszakai mûszak: csupa koromfekete arcú férfi, lámpával a sisakján. Manapság reggelente ingázókkal találkozunk ugyanott, akik a telefonközpontba igyekeznek (és kevesebb a munkanélküli). Itt se lehet nagy öröm dolgozni, de bizonyára sokkal kellemesebb, mint szenet bányászni száz méterrel a föld alatt.

Vagy vegyük a rovarirtó szereket! Az 1940-es években a legáltalánosabb rovarirtó az emberek és madarak számára is mérgezõ arzént tartalmazta. Ezt a szert váltotta fel a DDT, amely az emberre ugyan ártalmatlan, de tartós jelenléte a környezetben végzetesnek bizonyult a vidrákra és a héjákra nézve. A DDT-t a gyorsan lebomló, csak a célállatokra ható szintetikus pyrethroidok váltották fel, így a vidrák és a héják ismét szaporodni kezdtek. A pyrethroidok örökébe a Bacillus thuringiensis génjeivel manipulált növények léptek, melyek önmagukban organikus rovarirtó szert termelnek, miáltal szükségtelenné válik a permetezés, így a nem célfajokat károsító mellékhatások szinte kiküszöbölõdtek. Ezt az újítást csupán – természetesen – a zöldek ellenzik, ezért a többiek sem alkalmazhatják.

Ez a legfõbb baj az elõvigyázatosság elvével. Most már aztán, mondhatja bárki, igazán elszaladt velem a ló. Mi a bajom azokkal, akik elõvigyázattal néznek a jövõbe, hiszen jobb félni, mint megijedni. Csupán az a bajom velük, hogy megfeledkeznek a tétlenség kockázatairól. Ha nem újítottuk volna meg a mezõgazdasági eljárásokat, most választhatnánk aközött, hogy éhezünk vagy a létezõ összes földterületet mûvelésre fogjuk. Ha nem kezdtünk volna olajat fúrni az 1860-as években, rég kipusztítottuk volna a bálnákat. A helyben járás nem minden kockázat nélkül való álláspont. Épp arra kell ösztönözni a feltalálókat, hogy a ma használatos piszkos, veszélyes és pazarló eljárások helyett jobbakat találjanak ki. És ez mindig is így volt, amióta csak az ember kitalálta a mamutok elejtésére alkalmas kõhegyû dárdát.

Jó, de ha természet egyre jobb állapotban van a világon, miért halnak még ki napjainkban is bizonyos fajok? Egyes helyeken miért növekszik a környezetszennyezés mértéke? Nem azért, mert új eljárásokat alkalmazunk, hanem mert egyre többen vagyunk. A népességnövekedés, különösen a harmadik világban igencsak megterheli a környezetet és az erõforrásokat. Mint a természet szerelmese nem kétlem, hogy a világ kellemesebb volna, ha kevesebben laknánk. Mégsem szorgalmaznám az eutanáziát, miként – tudomásom szerint – a környezetvédõk sem. Noha sokuk embergyûlölete a kriminalitás határait súrolja. Garrett Hardin, a népszerû öko-guru mondta valahol: „tûrhetetlen a szaporodás szabadsága!”

Szerintem az effajta megjegyzések tûrhetetlenek. És ez még csak nem is a legrosszabb dobásuk. Ráadásul feleslegesen pesszimisták is. Csodával határos módon, a világ népesedési grafikonja fokozatosan laposodik. Zoológusként azért mondhatom, hogy csodával határos módon, mert igencsak meglepõ, hogy egy faj önként korlátozza saját termékenységét. Ám a tényeket nem lehet letagadni. Nincs szükség erõszakra, hogy megfékezzük a népesség gyarapodását. Amint az egészség, a gazdasági haladás és a szabadság elér bizonyos szintet, a világ minden népénél bekövetkezik a „demográfiai átmenet”, és rohamosan csökken a születések száma. Nagy-Britanniában ez mintegy száz éve ment végbe; Banglades és Kenya napjainkban tart itt. Ebbõl következõen a 21. század közepére vonatkozó népesedési csúcs-jóslatokat 40 éve folyamatosan lefelé módosítják. Valaha úgy véltük, hogy akkorra 15 milliárdan leszünk, és a népesség gyarapodni fog. A mai becslések 9 milliárdról szólnak és népességcsökkenést valószínûsítenek. S ehhez csupán az kell, hogy csökkenjen a csecsemõhalandóság, javuljon az életszínvonal, támogassuk a nõk iskoláztatását, és legyen lehetõség a családtervezésre. Ki látott már ennél elfogadhatóbb politikát?

A 9 milliárd persze így is sok. Ám arra sincs bizonyítékunk, hogy ez a létszám meghaladná bolygónk kapacitását. Sõt minden jel arra mutat, hogy ennyi embernek még könnyedén tudunk élelmet és tüzelõt biztosítani, sõt még akkor is bõven lesz terünk a természet megõrzésére.

No igen, mondhatja bárki, könnyen vagyok én optimista, hiszen a környezetvédõ mozgalom hosszú évek szívós munkájával fölébresztette a társadalmi lelkiismeretet, a környezet iránti aggodalmat. Ezzel bizonyos mértékig egyet is értek. A kipusztulás szélén álló fajok, valamint a helyi érdekû ügyek esetében a lelkiismeret felébresztése nagyon is fontos. Ám félõ, hogy a környezetvédõk sokszor csak kétségbeesést váltottak ki. „Megfékezhetetlen” népességrobbanásról, „elkerülhetetlen” éhínségrõl, „az esõerdõk visszafordíthatatlan pusztulásáról”, folyamatban lévõ klimatikus katasztrófáról, és a természetes erõforrások teljes kimerülésérõl beszélnek. Ez pedig a fatalizmus nyelve.

És ebben nemcsak a környezetvédõ mozgalom a ludas. A média még csak meg sem kísérel elfogulatlannak mutatkozni e kérdésekben: náluk kongatják leghangosabban a vészharangot. Íme, egy idézet a mértéktartónak mondott New Scientist hasábjairól:

Mind nagyobb károkat okozunk. A következõ húsz esztendõ során a népesség 1,5 milliárd fõvel gyarapszik. Ezeknek az embereknek nem lesz mit enniük, inniuk, nem jut nekik elektromos áram, de a termõterület se nagyon terjeszkedhet tovább, a halak lassan kipusztulnak, a kutak kiszáradnak, az fosszilis tüzelõ elégetésével pedig milliók életét veszélyeztetjük. Kataklizma felé rohanunk.

Azt állítják, hogy az ökológiai korlátok miatt nem hagyhatjuk, hogy a szegények is élhessenek azokkal az eszközökkel, melyek a gazdagokat gazdaggá tették: a technikával és a szabad kereskedelemmel. Az állítólagos szebb múlt iránti hamis nosztalgia jegyében arra buzdítanak minket, hogy lépjünk vissza, ahelyett hogy elõre haladnánk. Azt mondják, a gazdasági fejlõdés árát a környezet fizeti meg. Ami nem csupán a tapasztalatoknak mond ellent, hanem szégyenletes önhittségre vall. Nem számol a helyben járás árával.

Joseph Schumpeter mutatott rá, hogy a 19. század elején a nagy közgazdászok, Malthus, Mill és Ricardo egyetértettek abban, hogy a gazdasági életben stagnálás várható, és hogy a csökkenõ hozadék törvénye örökre megakasztja a gazdasági fejlõdést. Mint tudjuk, a világ olyan gazdasági föllendülés küszöbén állt ekkor, melynek következtében a népesség megtízszerezõdött, a várható élettartam a kétszeresére nõtt, és ekkor is, mint már annyiszor, a gazdagsággal a környezet állapota is javult, s nem romlott. Miért kellene megismételnünk ezt a szégyenletes tévedést?

Hát ez az én eretnekségem. Hogy azt gondolom, úgy is megóvhatjuk bolygónkat, ha közben nem vagyunk pesszimisták és nem vagyunk a modern technika esküdt ellenségei. Akárcsak Yogi Berra, magam is vallom: „Ne bocsátkozzunk jóslatokba, fõként a jövõt illetõen!” Most mégis megszegem a saját szabályomat, és megjósolom, hogy 2050-ben 9 milliárd ember él majd a Földön, sokkal jobb körülmények között, mint ma; Skócia és Brazília nagy része a természet, a vadon élõ állatok birodalma és a kikapcsolódás terepe lesz; Bangkok levegõje tisztább lesz, mint ma; az autók jó része zajtalanul mûködik, hidrogén üzemanyaggal; fosszilis tüzelõre már alig lesz szükség; genetikailag módosított gabonanövények nõnek majd a pillangóktól tarka földeken. És addigra az utolsó szélerõmûvet is lebontják Skóciában.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.