A „bovarizmustól” az etnikai ontológiáig (II.)

ROMÁNIA ÉS A BALKÁN
II. rész
(A tanulmányt kéziratból közöljük. Köszönjük Trencsényi Balázsnak értékes lektori segítségét)

Horizontális menekülés: geokulturális bovarizmus

Románia szimbolikus földrajza

Az egykori szovjet blokk egyetlen országa sem veheti fel a versenyt Romániával a szellemi térképek készítésében, azaz a szimbolikus földrajz művelésében. Larry Wolff és Maria Todorova kitűnő munkái után szükségtelen bővebb fejtegetésbe bocsátkozni ezekről a fogalmakról. Feltételezve, hogy az olvasó ismeri az idevágó elméleti-történeti hivatkozásokat, az alábbiakban Romániára összpontosítok, külön súlyt helyezve az ország „balkáni kapcsolatára”.

Mint már korábbi munkáimban megmutattam, Románia szimbolikus földrajza a huszadik század végén is problematikus volt, és úgy tűnik, a helyzet nem fog javulni az új évszázadban sem. Az ország határait jobbára a Párizs-környéki békeszerződések rögzítették, amikor is Románia az omladozó szomszédos birodalmaktól és az utódállamoktól etnikai román többségű és más népcsoportok, elsősorban erdélyi magyarok, erdélyi és bánáti németek, erdélyi, besszarábiai és bukovinai zsidók által lakott területeket nyert.

Geopolitikai, demográfiai és társadalmi-kulturális (azaz nyelvi, vallási, stb.) szempontból Nagy-Románia mélyreható változáson ment keresztül, mivel minden erejével igyekezett az annektált területeket a nemzetállami struktúrákba illeszteni. A feladat óriási volt. Az új ország sokfélesége nemcsak abból adódott, hogy az etnikai kisebbségek aránya 8%-ról 28%-ra nőtt, hanem abból is, hogy a más és más területekről származó román népcsoportok között is jelentősek voltak a különbségek, az infrastruktúrától kezdve a politikai kultúrán át egészen az életmódig. Mindez egy olyan államban történt, amely alkotmányosan ugyan nemzetállamnak számított, mégis a többnemzetiségű birodalmak kicsinyített mása volt. Ugyanakkor e birodalmak – mivel premodern politikai lojalitásra és legitimációs narratívákra épültek (mint például a Kaisertreu) – lényegesen könnyebben kezelhették alattvalóik (később polgáraik) sokféleségét. Kezelhették, de nem feltétlenül kezelték is. A két háború közötti időszak nem kedvezett túlzottan a kisebbségekkel szembeni engedékenységnek: egyedül a különféle organikus szerveződések, amelyek végül elzárkózó korporatív rendszerekké és fasiszta rezsimekké alakultak, tűntek úgy, hogy alternatívái lehetnek a nemzetállam eleve brutális politikai filozófiájának. A huszadik század folyamán aztán kénytelenek voltunk ráébredni, hogy a nemzetállam csak homogén népesség vezénylésére-irányítására alkalmas, és előbb-utóbb szembefordul mindenfajta helyi identitással, legyen az a normatív többségi identitás regionális variánsa vagy egy kisebbségi identitás. Hosszú évtizedekig tartott a modern nemzetállam megszelídítéséhez szükséges súlyok és ellensúlyok egész rendszerének kialakítása, melynek működése még ma is viták tárgyát képezi.

Ez a helyzet a szimbolikus földrajz szempontjából így fest: Románia egyes darabjai különböző szimbolikus és történelmi régiókhoz tartoznak, ezért Romániának mint egésznek gondot okoz, hogy biztos és pontosan körülhatárolt szimbolikus helyet és hozzá kapcsolódó politikai, gazdasági és intézményi megoldásokat találjon magának. Még a radikális relativista (aki úgy véli, hogy minden konstruált és esetleges) vagy a szenvedélyes eurooptimista (akinek meggyőződése, hogy az európai integrációnak köszönhetően ezek a problémák megszűnnek, ha maguk az államok nem is) számára is drámaian fontos lehet, hogyan helyezi el magát Románia a kontinens szellemi térképén, és hogyan látják őt mások.

Havasalföld szimbolikus helye a legkevésbé problematikus. A Fekete-tenger (Románia és Bulgária „egyetlen megbízható szomszédja”) sosem játszott kiemelt szerepet a román önazonosság történetében, mivel Dobrudzsa a 14. század végéig bizánci uralom, majd 1415 és 1878 között közvetlen török megszállás alatt állt. Sok időre és Eminescu költői géniuszára volt szükség ahhoz, hogy a Fekete-tenger beíródjon a román képzeletvilágba. A két világháború közti időszakban a román tengerpart, amely Bulgária rovására három dél-dobrudzsai megyével gyarapodott (a Cadrilater), kikötőket és üdülőhelyeket kapott, és a politikai elit, az értelmiség, írók és művészek nyaralási célpontjává vált. Mint említettem, Balcsik felkapott bohémteleppé és – Mária királynő halála után – nemzeti emlékhellyé vált. A tömegessé váló munkásturizmus az 1950-es évek végétől örökre a románok szellemi térképére helyezte Dobrudzsát.

Közben Dobrudzsa szinte észrevétlenül Románia újrabalkanizálásának különleges helyszínévé vált. Dobrudzsa földrajzilag vitathatatlanul a Balkánhoz tartozik: Bulgáriához hasonlóan a Duna északkeleti kanyarulata választja el a Havasalföldtől – a sokat emlegetett természetes limes, amely Romániát a Balkántól „védi” –, ugyanakkor nem illik bele az Észak–Dél sémába, amely a civilizált romániai Északot isteníti. A románok nem sokat tehettek Dobrudzsa tényleges földrajzi helyzetének megváltoztatásáért (a hírhedt Duna–Fekete-tenger-csatorna kivételével, mely beruházást a pártállam az ötvenes évek elején koncentrációs és megsemmisítőt áborként indított el). Helyette azonban történt más: a török és bolgár lakosok többségének elűzésével és más területekről származó románok betelepítésével meglehetősen gyorsan és eredményesen sikerült „debalkanizálni” Dobrudzsát. Szép lassan a többi népcsoport, a görögök, örmények, zsidók, albánok is eltűntek. Törököket és tatárokat ugyan ma is találni ott, de számuk legfeljebb a néprajzi statisztikákban nem számít elhanyagolhatónak.

Moldva szimbolikus földrajza lényegesen összetettebb. A középkori tartományt több alkalommal is feldarabolták: a Habsburgok 1775-ben elfoglalták Bukovinát, és virágzó perifériává alakították, így Csernovicban virágzott a német nyelvű felsőoktatás és (főként) zsidó kultúra, amely később Paul Celan költészetében csúcsosodik ki. Bukovina a román nacionalizmus bölcsője is lett, továbbá híd a nyugati kultúra és civilizáció felé. Bukovina, melynek északi fele egykoron a Szovjetunióhoz tartozott, ma pedig Ukrajna részét képezi (és a szó minden értelmében elukránosodott), a nagyromán hazafiság sarokpontja maradt. Ezt csak erősítették az Eminescu csernovici kötődései. Besszarábiát, a történeti Moldva Prut és Dnyeszter folyók között elterülő részét az oroszok 1812-ben bekebelezték, és a terület cári fennhatóság alatt maradt egészen a birodalom összeomlásáig, majd 1918 és 1940 között egyesült Romániával, 1940-ben a Molotov–Ribbentropp paktum értelmében szovjet csapatok szállták meg, 1941 júniusa és 1944 augusztusa között ismét Romániához tartozott, ekkor azonban újra elfoglalta a Szovjetunió. Jelenleg három déli megye kivételével, amelyeket Sztálin stratégiai megfontolásokból az egykori Szovjet-Ukrajnához csatolt, és amelyek most részei az új ukrán nemzetállamnak, az egykori Besszarábia területén jött létre a Moldovai Köztársaság. Szimbolikus szempontból Besszarábia valaha Románia „sztyepphatára” volt (hogy William H. McNeill Oroszország-meghatározását vegyük kölcsön, aki szerint Oroszország „Európa sztyepphatára”), később pedig cordon sanitaire-je, mint ahogy az első világháború után az egész országot antibolsevik cordon sanitaire-nek szemelték ki a nyugati szövetségesek, akiknek Nagy-Románia létrejötte köszönhető. Azt a tényt, hogy Besszarábia kimaradt a nemzet- és államépítés döntő évszázadából (1812–1918), a tartomány két háború közti (meglehetősen korrupt és hozzá nem értő) román közigazgatása nem volt képes ellensúlyozni. 1989 után a „román–román” határ mindkét oldalán fellelhető demagógok és azon egyszerű tény miatt, hogy Románia éppúgy nem volt Német Szövetségi Köztársaság, mint ahogy Moldva sem az NDK, Moldva légüres térbe került, majd szabványos posztszovjet államként – az államkommunizmus demokratikus restaurációját követően és az oroszok támogatta katonai maffia ballasztjával – a formálódó FÁK felé kezdett sodródni. Jóllehet a nacionalisták körében továbbra is méltatlankodást vált ki, ha valaki reálisan kívánja mérlegelni annak esélyeit, állhat-e Moldva a jövőben valamiféle különleges kapcsolatban Romániával, a volt szovjet „köztársaság” lassan eltűnik a román társadalom szellemi térképéről.

Erdély megjelenítését – mint ismeretes — a magyar–román feszültségek határozzák meg, mind az államok közötti kapcsolatok, mind pedig az erdélyi magyar kisebbség és a román többség közötti viszonyok tekintetében. Az ezeréves együttélés sem érlelt ki megnyugtató megoldásokat mindazokra a társadalmi, etnikai, vallási és nyelvi problémákra, amelyek különösen a magyar és román nacionalizmus tizennyolcadik századtól kezdődő összecsapása nyomán keletkeztek. Erdély mindkét nemzet bölcsője: klasszikus esete ez a palimpszesztikus és versengő szimbolikus földrajzoknak. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy Erdély bizonyos részeit az illető nacionalizmusok a maguk szentélyéül jelölték ki: a magyarok Székelyföldet, a románok Máramarost és az erdélyi Alpokat, hogy csak a legtekintélyesebb alrégiókat említsük. Az erdélyi németek (szászok) gyakorlatilag eltűntek: Siebenbürgen (Erdély ősi német neve) és minden, ami vele kapcsolatos, már csak „történelem”, ahogy az amerikaiak mondanák.

E témák érdekes variációja a transzilvanizmus, a Landespatriotismus különleges formája. Az erdélyi szászok találták fel, akik túl távol voltak a német földtől, és túlzottan különböztek a környező népektől ahhoz, hogy közös szimbolikus földrajzot vállaljanak velük, közös identitásról nem is beszélve. Az első világháború után a transzilvanizmust elkeseredett pillanataikban (amikor az irredentizmus reménytelennek tetszett) az erdélyi magyarok egy része is átvette, amikor úgy érezték, hogy a Trianon utáni Magyarország közönyösen szemléli sorsukat. A magyarok különös lelkesedése az erdélyi identitás iránt a tizenhetedik század aurea aetasából is merít, amikor a tartomány magyar édenkert volt (míg a mai Magyarország nagy része pasalikként török uralom alatt állt). A gazdaság, a társadalom, az oktatás és a művészetek virágoztak, mindenfajta protestantizmus védelmet élvezett, még az olyan radikális szakadár csoportok is, amelyek a messzi Angliából és Hollandiából érkeztek. Ezt anakronisztikusan minden felekezet iránti türelemnek hitték, és a hely toleráns szellemével magyarázták, amelyet a román hatalomátvétel szörnyű körülményeivel dacolva vissza kell állítani. E regresszív utópia, jellegéből adódóan a „használható múlton” túl nem sok figyelmet szentelt a történelemnek: amikor a budai pasalik elbukott, létének szándékolatlan következménye – az erdélyi protestánsoknak a Habsburg katolikusoktól való védettsége – szintén véget ért. A román ortodox egyház továbbra sem volt hivatalos, papjai ugyanúgy jobbágyok voltak, mint híveik. Végül a transzilvanizmust, miután Erdély integrálódott Romániába, több román is átvette. Ez az attitűd egyezett az erdélyi elit többségének hagyományos császárhűségével. Ők nem törekedtek Erdély egyesítésére Romániával, hanem hajlandóságot mutattak arra, hogy a dualista rendszerben javítsák a román kisebbség helyzetét – arról álmodozva, hogy sikerül kijátszaniuk a Habsburgokat a fenyegetőbb magyarok ellen. Az egyesülés után sok prominens román elégedetlenségét fejezte ki Erdély „románosítását” illetően (amelyre sokan „balkanizálásként” tekintettek), sőt többen azt remélték, hogy Romániát sikerül majd erdélyiesíteni. A dilemma továbbra is fennáll. Egy erdélyi román újságíró néhány évvel ezelőtti kirohanása „Elegem van Romániából” címmel, elkeseredett vitát robbantott ki. Szerzőjét, Sabin Ghermant és mindazon románokat, akik bírálóan nyilatkoztak a románok teljesítményéről Erdély irányításában, a nemzet ellenségeinek bélyegezték. Hasonlóképpen: azokat a kísérleteket is mindmáig azonnal szankcionálják, amelyek a regionális önkormányzat erősítésére irányulnak – az erősebb helyi hatalomtól a közigazgatás decentralizálásáig és a föderalizmusig. Több mint nyolcvan évvel Trianon után a román nemzetállam a jelek szerint még mindig úgy érzi, hogy gyenge lábakon áll.

Végül pedig ott van a Bánát. A tartomány azzal büszkélkedik, hogy hosszú időn át Habsburg tartomány volt. Azt azonban kevesen hangoztatják, hogy Temesvár 1658-tól az egyik török pasalik fővárosaként működött. Nagyvárad 1660-tól szintúgy. A két rövid életű pasalik, melyek bukását, akárcsak a budaiét, az indította el, hogy a törökök nem tudták bevenni Bécset, valamint hogy Savoyai Jenő vezetésével Habsburg Reconquista indult, valójában magában foglalta Bánát és Nyugat-Erdély nagy részét. E tény fölött nehéz napirendre térniük azoknak, akik úgy vélik, hogy csak a Regát balkanizálódott, míg Bánát és Erdély rendületlenül haladt a nyugati fejlődés útján. Ha igazságosak akarunk lenni, nem szabad elfelejtenünk, hogy Olténia, Havasalföld nyugati része hasonlóan rövid időre (1718–1738) szintén Habsburg uralom alá került, mégsem állítja senki, hogy ennek eredményeképpen Olténia akár egy szemernyivel is közép-európaibbá vált volna.

Mint tudjuk, a szimbolikus földrajzok igen rugalmasak: Larry Wolff Inventing Eastern Europe-jának vagy Maria Todorova Imagining the Balkansának huszonegyedik századi olvasója könnyűszerrel követheti tizennyolcadik századi példáikat, mivel az utóbbiak nem különböznek lényegesen attól, amit a mai nyugati hall a médiában Kelet- és Délkelet-Európáról. Másrészt „a Másik Európa” szellemi térképét alakító, az orientalizmushoz hasonló logika – melyet Wolff „félorientalizmusnak”, Maria Todorova „balkanizmusnak”, Milica Bakic-Hayden pedig „beágyazódott orientalizmusnak” hív – metonimikus és palimpszesztikus, mint már korábban utaltam rá. Metonimikus, mivel a makroszinttől (Európa) a mikroszintig (egészen egy város kerületéig) ismétli magát, hogy „orientalizálja” vagy „mássá” alakítsa a célterületet, illetve –csoportot. Ennek megfelelően a román tartományok Románián belül „orientalista” térkép alapján szerveződnek, amelyen – akárcsak a felvilágosodás „orientalista” európai rajzán – , minden, ami (észak)nyugati fekvésű, adottan magasabb rendű, mint bármi, ami (dél)keleti. A valóság nem mindig követi ezt a mintát, ám az ezen logika alóli kivételek nem változtatnak a fő jellemzőkön: a délnyugati Bánátnak jobb a szimbolikus státusa, mint az északnyugati Máramarosnak; Olténiának, hiába található Havasalföld nyugati részén, alacsonyabb a szimbolikus státusa, mint a tartomány egészének. Moldva és Besszarábia tökéletesen megfelel a képletnek, habár Dél-Bukovinának, amely továbbra is Románia határain belül fekszik, összehasonlíthatatlanul jobb a szimbolikus helyzete, mint déli szomszédjának, Moldvának. Palimpszesztikus pedig azért mondom, mert az „orientalizmus” időbeliségüktől és egymást kölcsönösen kizáró követeléseiktől függetlenül több szimbolikus földrajzot is egymásra rétegez.

A román régiók szimbolikus státusának a közelmúltban végbement változásai egyelőre nem épültek be szilárdan a nemzeti Vulgáta legnépszerűbb formáiba. Így a reménytelen helyzetű Olténia szenzációs régészeti felfedezések sorozatának lett a helyszíne, amelyek sokakat indítottak hazafias töprengésre arról, hogy az írást a Duna mentén találták fel, több ezer évvel az emberiség eddig elsőnek hitt írásos emlékei előtt. A dolog iróniája az, hogy ez az eszmefuttatás Olténiát és Romániát közelebb viszi a Balkánhoz, különösen pedig Szerbiához, ahol az ilyen hazafias régészeti hamisítványok a hivatalos doktrína részei. Másfelől Dobrudzsa egy másik, kevésbé merész, ám ugyanilyen hazafias múltbéli dicsőség bölcsője, mely dicsőség jobban használható mint a száműzött Ovidius panaszai: a világnak ezen a táján találjuk az első keresztényeket, köztük néhány korai egyházatyát, mint például Scythia Minor provinciából jött szerzeteseket, Johannes Cassianust (kb. 360–436, aki Marseille közelében két kolostort alapított, és aki fontos szerepet játszott a nyugati monasztikus kultúra kiépítésében) és Dionysius Exiguust (aki 556-ban hunyt el, miután feltalálta a keresztény időszak legnépszerűbb évszámítási rendszerét). Ők már románok lettek volna? Még a hazafias román történészeknek is el kellett ismerniük, hogy nem igazán, mivel a román etnogenezis kezdetét általában a hetedik század utánra datálják. De – mint állítják róluk – protorománok voltak, és bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a románok kereszténynek születtek, ami viszont megmagyarázza, miért nem maradtak fenn dokumentumok a “fentről jövő”, hivatalos térítésről, és miért nem kellett monumentális katedrálisokat építeniük az (erőszakos) térítést tanúsítandó.

Mint láttuk, Romániát mint egészet igen nehéz Európa szellemi térképén elhelyezni. A hidegháború alatt a dolgok egyértelműnek tetszettek: a vasfüggöny rossz oldalán levő ország teljes egészében Kelet-Európához tartozott. Amikor 1989-ben ez utóbbi kategóriát a nyugatiak kínosnak kezdték tekinteni, Romániát mindenki meglepetésére besorolták a közép-európai országok közé. A hidegháborús közép-európaiak – Csehszlovákia, Magyarország és némi habozással Lengyelország –, amelyek az olyan prominens személyiségeknek köszönhetően, mint Milan Kundera vagy Konrád György, a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek folyamán rendkívül hangosan képviselték közép-európaiságukat, nem örültek annak, hogy Romániával kell közösködniük. Amikor feltámasztották Közép-Európa kulturális-ideológiai fogalmát, hogy távolságot teremthessenek maguk és a Szovjetunió között, és hogy felébresszék a Nyugat bűntudatát, Kundera és a hasonló szerzők (valamint nyugati támogatóik) idealizált képet mutattak fel a tradicionális Közép-Európáról a maga irodalmával, zenéjével, Gemütlichkeitjével és más múltbéli dicsőségeivel. A lehetséges fő vetélytársak az önérdekű szimbolikus földrajz nevű versenyszámban nem tiltakoztak az ellen, hogy a fogalomnak új jogtulajdonosai akadtak: az osztrákoknak feltehetőleg tetszett a dolog, mivel glorifikálta használható múltjukat, miközben jótékonyan hallgatott a kínosabb emlékekről; a németek látszólag nem törődtek az üggyel, mivel az ő Mitteleuropa-változatukat kompromittálta a Harmadik Birodalom, a Német Szövetségi Köztársaság pedig szimbolikusan az Atlanti-óceán felé csúszott, hosszú történelme során először válva nyugativá. Az NDK volt a szovjet tábor egyetlen barakkja, amely elégedettnek látszott geopolitikai státusával.

Az adott körülmények között a Nyugat kezdeményezése, hogy Közép-Európa fogalmába tartozzon bele Románia is, nem tudott senkit sem meggyőzni. Csak az első román posztkommunista külügyminiszter (Adrian Năstase, a jelenlegi miniszterelnök) terjesztette hálásan a hírt arról, hogy országa belépett Közép-Európa exkluzív elitjébe. Elragadottságában még azzal is előállt, hogy Közép-Európa természetes keleti határa a Dnyeszter, azaz hazafiasan Moldvának is közép-európai státust követelt. Akárhogy van is, a művelet – mely révén a geokulturális bovarizmus kis híján hivatalos állami doktrína lett – senkit sem nyert meg, és Románia, amelynek hosszúra nyúló átmenete nem követi a közép-európai mintákat, a jelek szerint csúszik vissza a Balkánra, vagy – hogy a politikailag korrekt kifejezést használjuk – Délkelet-Európába. Vissza az első kockába, úgymond.

Geokulturális bovarizmus
A Ce este Sud-Estul European? (Mi az európai délkelet?) című könyvecskében, amely 1940-ben, azaz abban az évben jelent meg, amikor a Vasgárdisták kezén tragikus halált halt, Iorga – túllépve az ország fölrajzi helyzetéről szóló vitákon – elmagyarázza, miért nem balkáni ország Románia: „Egy ország nem ahhoz a területhez tartozik, ahol fekszik, hanem ahhoz a célhoz, amelyik felé fordul”. Ez talán az általam „geokulturális bovarizmus”-nak nevezett jelenség legszabatosabb megfogalmazása.

A Webster 1996-os kiadása a bovarizmust következőképp határozza meg: „önmagunk túlbecsülése, kiváltképp túlzott dicsőítése; önhittség”. A szótár Flaubert Bovarynéját jelöli meg a fogalom forrásaként. Az 1966-os kiadásában pontosabb meghatározást találunk: „önmagunk a valóságostól oly mértékben eltérő elképzelése, hogy általános viselkedésünket ez az elképzelés szabja, illetve határozza meg; különösen: az ilyen idealizált, felmagasztalt, dicsőített vagy másként irreális önkép dominanciája, amely drámai személyes konfliktushoz (mint a tragédiákban), feltűnően szokatlan viselkedéshez (mint a paranoia esetében) vagy komoly teljesítményhez vezethet”.

Az alábbiakban nem tartom magam szigorúan ezekhez az értelmezésekhez, és távol áll tőlem a behaviorizmus is. A bovarizmust képletesen, nem pedig fogalomként használom a román önazonossági diskurzusok megértésében. Fő ihletforrásomul Hayden White munkái szolgálnak, elsősorban az alapvető Metahistory. The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe (1973). A hagyományos retorika különböző eszközei (metafora, metonímia, szinekdoché és irónia), valamint a különféle cselekményes formák (románc, komédia, tragédia, szatíra) alakítják a kollektív identitás és a szimbolikus földrajz diskurzusait is, éppúgy mint bármily más beszédmódot.

Románia geokulturális bovarizmusa nem egyéb, mint az a mélyen gyökerező elgondolás, hogy az országot gyengéd szálak fűzik a Nyugathoz, különösen Franciaországhoz, méginkább pedig Párizshoz. A nemzeti vágyálom e formája az 1840-es évekig nyúlik vissza, amikor számos moldvai és havasalföldi járt párizsi iskolákba és egyetemekre, és dolgozott Jules Michelet karizmatikus vezetése alatt, illetve Edgar Quinet rendületlen politikai-diplomáciai támogatásával – a modern Románia tervén. A projektben a Nyugat lett volna hivatott kiemelkedő szerepet játszani: függetlenül a különböző ideológiai hitvallásoktól, politikai kötődésektől és szerzett jogoktól az 1848-as román nemzedék, akárcsak az első világháborúig következő összes nemzedék egyetértett abban, hogy a Nyugat szisztematikusan utánozandó. Maiorescu tiltakozása a „tartalom nélküli formák” ellen nem magával az utánzással, hanem a felszínes imitációval szemben született. A két háború közötti időszakban, amikor az autochthonisták által szorgalmazott imitatio nationis elve uralkodott, Lovinescu továbbra is szenvedélyesen hirdette az utánzást, mivel Gabriel Tarde francia szociológus és műve, a Les lois de l’imitation: étude sociologique (1890) nyomán megállapította, hogy az utánzás lehet kreatív is, nem csak gépies.

A geokulturális bovarizmus egy lépéssel tovább megy az ábrándozásban: a románok hajlamosak inkább Franciaország szomszédjának képzelni magukat, mintsem a félbarbár és ellenséges bolgárok, ukránok és magyarok szomszédjának – még a Fekete-tenger és a jóindulatú szerbek sem érnek fel szomszédjukkal, Romániával. Mondani sem kell, a román bovarizmust nem osztják sem az ország valós, sem képzelt nyugati szomszédjai (a kölcsönös vonzalomról és rokoni vonásokról tett jelképes és meglehetősen leereszkedő állításokon túl). Bukarest tényleg nem „kis Párizs”. Inkább „a Balkán kis Párizsának” hívták, mint ahogy Romániát „a Kelet Belgiumá”-nak. Larry Wolff megmutatta, hogyan operált a felvilágosodás földrajzi fogalompárokkal: ázsiai Bulgária és európai Bulgária, ázsiai moszkvai nagyfejedelemség és európai moszkvai nagyfejedelemség. Továbbá a felfedezők (nem pusztán gyarmatosítók) – nosztalgiából és civilizációs lelkesedésből – gyakran adtak az újonnan felfedezett helyeknek otthonról hozott neveket. Az olyan kifejezéseket, mint „a Balkán Párizsa” vagy „a Kelet Belgiuma”, ebben a szellemben kell értelmeznünk.

Végül, hogy kis időre visszatérjünk a régiók világába, az erdélyiek mindig is a nyugati civilizáció előretolt hadállásának tartották magukat a Kárpát-medencében. Nemcsak a német betelepülők vélekedtek így, akik Erdély városait építették, nem is csak a magyar elitek, amelyek ezer éven át irányították a tartományt, hanem a tizennyolcadik századtól, a latinista Erdélyi Iskolával, illetve a római örökségen alapuló „hagyomány szisztematikus feltalálását” kezdeményező görög-katolikus elit révén — a románok is. Újabban egy „A Treia Europa” (A Harmadik Európa) nevű temesvári kutatócsoport fogott bele hasonló ambiciózus programba, céljuk városuk és a régió közép-európai azonosságának felélesztése és dokumentálása. A Közép-Európával foglalkozó kánont fordítják és terjesztik, helyi és regionális történelemmel foglalkoznak. De hát nem geokulturális bovarizmus ez is, annak ellenére, hogy Bécs és Budapest sok tekintetben közel van Temesvárhoz, míg Párizs és Bukarest egyre távolodik?

 

Vertikális menekülés: etnikai ontológia
Amikor a geokulturális bovarizmus nem elegendő a földrajz és a szimbolikus földrajz birodalmából való menekvéshez, a világ horizontális szerveződésének helyére vertikális lép, olyasvalami, ami az etnikai nemzetet megszabadítja a történelem és a földrajz nyomorúságától, és egy transzcendens entitás közelébe emeli. Abból, amit eddig láttunk, a transzilvanizmus közelebb áll az etnikai ontológiához, mint a bovarizmushoz, mivel megpróbál létrehozni és intézményesíteni egy képzeletbeli autochton szellemet. A románok ennél tovább mennek, amikor egy teljes etnikai ontológiát fogalmaznak meg.

A nacionalizmus kutatói legtöbbször semmibe veszik vagy elvetik azokat a szerzőket és diskurzusokat (reakciósságuk, eszelősségük, illetve potenciálisan vagy ténylegesen gyilkos mivoltuk miatt), akik/amelyek az olyan univerzáliákat, mint tér, idő és lét igyekeztek nemzeti keretekbe foglalni. Az ilyen, a történelemről, nyelvről, kultúráról, végzetről és hasonlókról való spekulációk, amelyek annak megteremtésére törekedtek, amit én etnikai ontológiáknak nevezek alkotják mind a nacionalizmusok, mind a magas kultúrák kánonjainak legbelső magját. Ha az etnoszt/nemzetet saját ontológiával ruházzuk fel, ez azt jelenti, hogy felszabadítjuk a szimbolikus földrajz önkényuralma alól, sőt még a „történelem terrorjától” is megmentjük, és exkluzív, védett vertikális kapcsolatba helyezzük egy isteni vagy más transzcendens elvvel.

Az univerzális honosításával (illetve az őshonos jelenségek univerzalizálásával) mindenképpen létrejön egy etnikai ontológia. Így a lét (nem csak a nemzeti karakter), a tér (nem csak a terület és a táj), az idő (nem csak a történelem), a diskurzus (nem csak a nyelv) egy egyedi, rugalmas világnézet interaktív építőelemévé lesz. Aki vitába száll egy adott nemzeti ideológiával, annak képesnek kell lennie vitáznia az ideológiához társuló etnikai ontológiával és sokszor az azt körülvevő magas kultúra kánonjával is.

A román etnikai ontológia a tizenkilencedik században jött létre a romanticizmus hatása alatt, legkidolgozottabb és legradikálisabb formái a két háború közti jobboldali autochtonizmus környezetében alakulnak ki. Végleg a filozófus Constantin Noica (1909–1987) kodifikálja, különösen az 1981-ben publikált Devenirea întru fiinţa (A Létté-válás) című ontológiai értekezésében.

Az 1848-as román nemzedék Párizsban elegendő romantikus hazafiságot és retorikát tanult ahhoz, hogy képes legyen olyan verseket írni, amelyekben – a bibliai képvilág és a nemzeti táj fennkölt szépsége által előidézett áhítat révén – átlényegült a hazájuk. A rendkívül felkavart Dumitru Brătianu, aki Párizsból tért vissza, hogy komoly politikai pályafutást kezdjen, mentorának, Jules Micheletnek a következőket írta: „most már tudom: ahol Franciaország véget ér, ott a semmi kezdődik”. A geokulturális bovarizmus e végletes megfogalmazását, vagyis azt, hogy Brătianu nem volt hajlandó még ontológiai tartalmat sem adni a Franciaország és Románia közti területeknek (de vajon Románia kivétel volt ez alól a nihilizmus alól?), talán az váltotta ki, hogy Brătianu hízelegni kívánt Micheletnek, ugyanakkor e gesztus mindenképp jelez bizonyos lelkiállapotot. Később, a tizenkilencedik század vége felé és a huszadik század elején még többen józanodtak ki a román elit Nyugaton tanuló tagjai közül, majd – talán a természeti táj kivételével – teljesen szembe is fordultak mindennel, ami román.

A Román Királyság megcsömörlött elitjeinek fokozódó önbecsmérlése ellen harcolva a „fiatal generáció”, máskeppen a ’27-es nemzedék, a két világháború közötti időszak legradikálisabb és legkarizmatikusabb (lazán szerveződő) értelmiségi csoportja fordított programba kezdett. Az első világháború után nagykorúvá váló ragyogó ifjú tudósok, véleményformáló értelmiségiek és írók kezdetben a kulturális alkotásra szándékoztak összpontosítani. Minekutána – nem várt mértékben! – teljesült a nemzetállami ideál, Mircea Eliade (1907–1986), az új nemzedék vezetője azt hangoztatta, hogy az ország tehetségeit a világszínvonalú kultúra-teremtés felé kell terelni. Eleinte az ilyen, az azonnali nemzeti alkotást sürgető felhívások apolitikusak, sőt egyenesen politikaellenesek voltak: Romániának messianisztikus küldetése van, ám szigorúan kulturális és spirituális küldetése! Eliade e felhívása azt a célt is szolgálta, hogy a történelemből átvezessen az örökkévalóságba, összhangban azzal, amit Eliade később a „történelem bojkottja”-ként magasztalt. A román földműves teológiai-politikai válasza lenne ez a népnemzeti sors hányattatásaira, és a vallás egy meghatározott helyi formája, a „kozmikus kereszténység” egyenes következménye, amelyben a pogány vallásosság, az emberemlékezet előtti időktől egészen a mai napig, szervesen beépült kereszténységbe, nem pedig rárakódott arra.

Ám az új nemzedék nem kulturális és politikai vákuumban tört előre. Ráadásul karizmatikus erejét eleinte még maguk az éllovasai is alaposan alábecsülték: Nagy-Románia ifjú nemzedékének zöme, mely nemzedék a gyorsan kiépülő nemzeti oktatási rendszerben kapott képzést, az iskola elvégzése után egyre nehezebben talált állást egy olyan munkaerőpiacon, amely közel sem fejlődött ugyanolyan ütemben, mint az oktatás. Ráadásul a legtöbb román etnikumú középiskolai és egyetemi végzőst a már eleve túl nagy állami közigazgatásnak kellett felszívnia, mivel a szabad hivatásokban – különösen az újonnan megszerzett területeken és a városokban – továbbra is az etnikai kisebbségből származó versenytársak voltak többségben. Sajnálatos módon az állami hivatali gépezet csak az alatt a rövid idő alatt növekedhetett Nagy-Románia létrejötte után, amíg ki kellett alakítani az újonnan megszerzett területek irányítását, miután azonban a gyors románosítás elérte természetes határait, még az állami rendszerben, beleértve az oktatást is, ritkává váltak a (jó) állások. A túlnyomórészt paraszti származású, viszonylag rosszul fizetett „sodródó értelmiség” körében egyre nőtt a munkanélküliség.

A nemzetközi helyzet sem volt biztató. Románia cordon sanitaire-beli státusa, a bolsevik veszély elleni mozgósítás akadályozta az ország demokratikus intézményeinek kiépülését. A nyugati demokráciák, maguk is antidemokratikus fordulatot hajtottak végre, mely az olasz fasizmusban és a német nácizmusban csúcsosodott ki. Egyetlen európai nemzetállam sem kínált polgárainak semmi olyasmit, ami hasonlatos lett volna egy igazán széles körű modern társadalmi szerződéshez, és nem biztosított olyan politikai rendszert, amely képes lett volna a különbségek figyelembevételével minden igénynek megfelelni, és mindenki számára egyenlő jogokat és azonos lehetőségeket garantálni. Az etnikai kisebbségekre, mindenekelőtt a zsidókra, mindinkább úgy tekintettek, mint belső ellenségre.

Romániában, az erdélyi románok tanácsa ellenére, akik tartományuknak az anyaországgal való egyesülését a kisebbségi jogok biztosításának feltételéhez kötötték, a magyarokat – a legnagyobb etnikai kisebbséget – lázadónak és megbízhatatlannak vélték. A legtöbb magyar pedig arra számított, hogy a Trianon utáni rendszer bármelyik pillanatban megroggyanhat, így az erdélyi magyarok, akiknek intézményeit 1918 előtt szinte teljes egészében az állam szponzorálta, csak lassan alakították ki nem-kormányzati intézményrendszerüket – ez a sorsa a hegemón kisebbségeknek, amikor elszakadnak államuktól. A Monarchia többi etnikai kisebbségét alacsonyabb státusza arra sarkallta, hogy a civil társadalom által működtetett „elő-nemzetállamot” építsen ki. Ez aztán hasznosnak bizonyult az utódállamokban, ha meghatározó szerepet nem is játszott. Az 1918 előtti erdélyi román intézmények az egyesülés után nagyrészt az állami szférán kívül maradtak, mivel a Román Királyság az új területeken is létrehozta saját struktúráit, de számos román káder, aki még a Monarchiában tanult, jelentett értékes ajándékot Nagy-Románia államgépezete számára.

A németség, a második legnagyobb kisebbség marginális helyzetű maradt az új államban, de a köz rendkívül pozitívan vélekedett a németekről (mivel nem voltak irredenta terveik), és a Harmadik Birodalom felemelkedése kiváltságos helyzetű közvetítővé tette őket a két ország között, főként abból adódóan, hogy a két gazdaság egyre inkább összefonódott. A második világháború után a német kisebbséget – mint mindenütt — bűnbaknak kiáltották ki.

A harmadik legnépesebb kisebbség, a zsidóság a tizenkilencedik század utolsó évtizedei óta az antiszemitizmus céltáblája volt. A román királyságbeli modern román nacionalizmust, miközben igyekezett áttérni a Risorgimento típusú, többé-kevésbé irodalmi diskurzusról a mozgósító és legitimizáló ideológiára, alapvetően az antiszemitizmus forrasztotta egybe. (Erdélyben a magyarok töltötték be a zsidók szerepét). A nemzetközi antiszemita diskurzusokat a románok azzal a felháborodásukkal „gazdagították”, melyet a zsidóknak a szomszédos cári birodalomból történt bevándorlása felett éreztek. Mindehhez a két háború közti időszak egésze alatt a kommunista veszély retorikája járult. A besszarábiai zsidók, nem minden ok nélkül, ám igazságtalanul (mivel az egyéni felelősségek kollektív bűnként adódtak össze), sokáig a szovjetek ötödik hadoszlopaként éltek a románok tudatában.

A ruténok, ukránok, oroszok, bolgárok, cigányok, törökök és tatárok, gagauzok, csehek, szlovákok, lengyelek, görögök, albánok, örmények, szerbek és mások szintén ott szerepeltek Nagy-Románia kisebbségei közt. A nem-románok már említett 28%-os átlaga az új területeken és Moldvában, ahol a városokban nem a románok alkották a többséget, lényegesen magasabb volt. És épp a városokban, ahol az etnikai kisebbségek sokkal nagyobb számban voltak jelen, lehetett többet találni a képzett fiatal román elit tagjaiból is. Az összecsapás elkerülhetetlen volt.

Ami az etnikai ontológia fogalmát fontossá (és sajnos még a huszonegyedik században is aktuálissá) teszi, az nem más, mint hogy a népnemzetiségnek ez a metafizikai doktrínája egyszerre kellett hogy működjön a magas kultúra magjaként, illetve olyan eszmék és értékek pótlékaként, amelyekre a román állam épült. Minden mást – a művészi avantgárdtól a parlamenti demokráciáig – az etnikai nemzet lényegétől idegennek, ezért feleslegesnek, ha nem épp veszélyesnek tüntettek fel.

Korábban láttuk, hogyan vette át Iorga Byzance aprés Byzance fogalmát a jobboldali „fiatal generáció” Nagy-Románia oktatási rendszerében, különösen az egyetemeken. De Iorga víziója a római-bizánci örökségről nagy gonddal megvizsgált és ragyogóan interpretált történelmi dokumentumokon és műemlékeken alapult, következésképpen a román Harmadik Róma fantáziáját megszelídítette a tudós kétely és mértéktartás. Habár Havasalföld és Moldva csakugyan jelentős szerepet játszott a bizánci örökség megőrzésében, nem jelentettek külön állomást a translatio imperii e keleti változatában – Isztambul, „a muzulmán Róma” zárta a sort, az oszmán főváros volt az utolsó Róma.

Az ifjú jobboldaliak és különösen a Vasgárda nem zavartatta magát az effajta részletektől. Ráadásul, mint már jeleztem, ők törést kerestek a történelmi folyamatosságban, hogy végre meghonosíthassák a poszthistorikus rendet, az „etnokráciát”. Ekképp még a legelfogultabb történelmi utalások (mint a középkori hősi csaták) sem voltak mindig hasznosak a számukra. Karizmatikus vezetőjük Nae Ionescu (1890–1940), a Németországban tanult filozófus és logikatudós volt, aki kiváló teológiai ismeretekkel és színészi-prófétai-manipulatív képességekkel bírt. Nagy hatású professzora volt a Bukaresti Egyetemnek, ahol az előadásokon nemcsak az összes kar hallgatói itták lelkesen a szavait, hanem hatalmas közönség is az élet minden területéről. Ionescu keveset publikált, mivel meggyőzték, hogy szókratészi vállalkozása fontosabb, de legjobb tanítványai szerkesztőbizottságot hoztak létre, hogy így gondoskodjanak Ionescu cikkei és lejegyzett előadásai publikálásáról. II. Károly király ősellenségét, mint a nácizmus szószólóját és a Vasgárda szellemi vezetőjét, vallásosan tisztelte a szélsőjobb másik karizmatikus figurája, Corneliu Zelea Codreanu, a Mihály Arkangyal Légiója (ez volt a Vasgárda másik neve) feje. Ionescu tanításai korántsem eredetiek, ha az ember részletesen és forrásaikat ellenőrizve vizsgálja őket. Az 1990-es években Marta Petreu filozófus és költő leleplezte, milyen szabadon bánt Ionescu más szerzők gondolataival, sőt szövegeivel. Akárhogy is van, a karizmájára való hiteles visszaemlékezések, amelyeket a professzor egyik legparadoxabb csodálója, a zsidó regény- és drámaíró Mihail Sebastian (1907–1945) jegyzett le, segítenek rekonstruálni e sötét személyiség ellenállhatatlan vonzerejét.

Nae Ionescu legjobb tanítványai vitathatatlanul nemzedékük legkiválóbbjai közé is tartoztak: olyanok mint a vallásfilozófus és író Mircea Eliade (1907–1986), a filozófus, közgazdász és államtitkár Mircea Vulcănescu (1904–1952), a filozófus E.M. Cioran (1911–1995), a filozófus Constantin Noica vagy a filozófus és közgazdász Petre Ţuţea (1901–1991). Ionescu tanítványainak meglehetősen rövid életű köre, a „Criterion” (amely azonos néven – egy még rövidebb életű – folyóiratot adott ki) által szervezett nyilvános előadásokon, vitákon és más népes közönséget vonzó társasági összejöveteleken még több tehetséges fiatal gyűlt össze, köztük például a drámaíró Eugène Ionesco (1909–1994).

Míg a „criterionisták” az egzisztencializmustól és a fenomenológiától kezdve Charlie Chaplinig és a dzsesszig, Marxtól Hitlerig bármiről készek voltak vitatkozni, e fiatal nemzedék alapprogramja egy nagy kultúrnemzet és kultúrállam építése volt. Az elvégzendő feladat óriási volt és sürgős, mivel maga a nemzeti karakter is heves viták tárgyát képezte. A huszadik század elejére több szerző is bírálta a növekvő etnikai nacionalizmust a román Volkgeist számos hiányosságáról szóló könyvével: D. Drăghicescu (1875–1945), az első román, aki Ph.D.-t szerzett szociológiából (Durkheimnél), keserű, nagy tudásról tanúskodó, elméletileg finom elemzést adott ki Din psihologia poporului român (A román nép pszichológiájából) címen. A szociológus Ştefan Zeletin (1882–1934), Sombart tanítványa minden idők legjobb könyvét írta a román polgárság kialakulásáról. A mű, amelyet 1911-ben egy karcsú kötetben adtak ki Din Ţara măgărilor. Însemnari (A szamarak földjéről. Jegyzetek) címmel, elmélkedés Románia helyzetéről és a román nemzeti karakterről, elkeseredett támadás, amely a román parasztság tragikus helyzete (amit az 1907-es véres parasztlázadás és annak brutális leverése is jelzett) okán született meg, és amelyet a balkáni háborúk élménye és az első világháború is igazolt. Míg Drăghicescu vaskos kötete a tudós diskurzus jellegzetes példája, Zeletin swifti állatmeseként ábrázolta Románia történelmét: a szamár a románt mint olyant jelképezte, mintegy a zoon politikon helyi változataként. Mindkét szerzőnek baloldali vonzalmai voltak: Drăghicescu a Liberális Párt radikális baloldali frakciójához tartozott, és rokonszenvezett a szocialistákkal, Zeletin pedig majdnem szocialista volt. Baloldali ideológiai és politikai kötődéseik miatt könnyű prédát jelentettek bírálóik számára: az, hogy kritikusan szóltak az etnikai nemzetről, és hogy szocialisták voltak, súlyos hazaárulásnak minősült. Ennek megfelelően mindkét könyvet ellenségesen fogadták: Drăghicescu tudós szintézisét – néhány kivételtől eltekintve: a leghíresebb példa Mircea Vulcănescu és Mihail Ralea lehetne (az utóbbi a Fenomenul românesc, A román jelenség című könyvével) – csak elvétve említették a pontosan ugyanezekről a kérdésekről értekező szerzők. Csak Cioran 1936-ban megjelent Schimbarea la faţă a României című kötete (Románia színeváltozása) ment tovább Drăghicescunál, de nem tudományos műben, mivel Cioran könyve esszé alakját öltő jeremiáda. Zeletin 88 oldalas politikai állatmeséjéről maga Iorga szólt röviden és leereszkedően (megvetése oly mélységes volt, hogy a két rövid bekezdés alá nem is írta oda a nevét), Iorga napilapjának, a Neamul românescnek a szemleírója pedig a könyvet „az utóbbi idők legbizarrabb, legtámadóbb román nyelvű könyvének” nyilvánította. Zeletin munkáját csak 1998-ban adták ki másodszorra.

Az első világháború és Nagy-Románia létrejötte után a román etnikai nemzet apológiája tetszett helyénvalónak és időszerűnek. A pszichológus és filozófus C. Rădulescu-Motru (1868–1957), aki sokoldalú, ünnepelt szerző és a fiatal nemzedék másik nagy hatású tanítója volt a Bukaresti Egyetemen, a Völkerpsychologie bűvkörébe kerülve hozzáfogott egy sorozat publikálásához a népnemzeti pszichéről. Az első ilyen munka, az 1910-ben megjelent Sufletul neamului nostru. Calităţi şi defecte (Népünk lelke. Adottságok és hibák) még – mint a címe is jelzi – az ambivalencia jegyében fogant. Az etnikai psziché negatívumai a következő munkákból fokozatosan eltűntek. E művek szintézise, az 1937-ben megjelent Psihologia poporului român (A román nemzet pszichológiája) egy radikális etnikai ontológia forrásaként szolgáltak. E program átfogó és ambiciózus volt.

A poszthistorikus román „etnokrácia” megteremtése érdekében a népnemzeti karaktert egyszerre kellett tanulmányozni és föntről tökéletesíteni, majd új metafizikai alapokkal ellátni. Hogy tanulmányozható legyen az etnikai nemzet, és közben mégse kelljen a modern szociológia csapdáiba esni – mely a Gemeinschaft ifjú hívei számára túl közel állt a Gesellschaft kategóriáihoz (osztály, státus stb.) –, az 1920-as években hatalmas néprajzi-szociológiai vállalkozás kezdődött a kiváló szociológus, Dimitrie Gusti (1880–1955), az Institutul Social Român (Román Társadalomtudományi Intézet) igazgatója és az úgynevezett „bukaresti szociológiai (vagy monografikus) iskola” kezdeményezője, a Bukaresti Falumúzeum megteremtője irányításával. Egyetemi hallgatók csapatai (minden szakról, a szociológiától a teológiáig, a zenétől az irodalomig és nyelvészetig, a földrajztól a filozófiáig), professzorok és kutatók – falusi iskolaigazgatók és papok segítségével – a „nemzeti sajátságokat” (specificul naţional) keresve kezdték el bejárni a hatalmas román vidéket (1930-ban az összlakosság 80%-a vidéken élt). A résztvevő megfigyelés, az interjúk, a nagy gonddal kidolgozott kérdőívekkel végzett felmérések – minden arra mutat, hogy ezek a csapatok racionálisan járultak hozzá a „nemzettudományhoz”, ahhoz a vállalkozáshoz, amely véget kellett hogy vessen a „szobaantropológiának”, a kollektív pszichológiának és az arra irányuló egyre misztikusabb és reakciósabb kísérleteknek, hogy belső keresztes háború induljon és olyan kváziteokratikus rendszer jöjjön létre, amely miszticizmussal, ortodoxizmussal társuló, vadul spekulatív ideológián alapul. Ezt az ideológiát olyan szerzők fogalmaztak meg, mint a teológus, publicista és költő Nichifor Crainic (1889–1972), az „etnokrácia” lelkes híve, vagy a földrajztudós Simion Mehedinţi(1869–1962), illetve a teológus Dumitru Stăniloae.

De az ifjú kutatók egyben saját koruk férfijai és asszonyai is voltak. Így még ha tudós munkát végeztek is, azokat a nehezen megfogható népnemzeti sajátságokat igyekeztek „tudományosan” dokumentálni, amelyekről karizmatikus professzoraiktól hallottak, és azt tervezték, hogy a Vasgárda irányítása alatt e dokumentumokat ereklyetartóba zárják és „intézményesítik”. Terepmunkájuk egészét az etnikai ontológia elvont paradigmája jegyében végezték: a filozófus és antropológus Ernest Bernea (1905–1990) a román parasztok térről, időről, a természet cselekvő erőiről és az okozati viszonyokról alkotott elképzeléseit jegyezte le, az irodalomtudós és folklorista Ovidiu Papadima pedig a hagyományos népi kultúrában találta meg az O viziune românească a lumiit (A világ román vízióját).

Ugyanebben a szellemben, de közelebb a spekulatív hagyományhoz a költő-filozófus Lucian Blaga (1895–1961), akit a kultúrmorfológia német hagyománya ihletett (olyanok mint Oswald Spengler, Leo Frobenius ésAlois Riegl), a nemzeti karakter kultúrfilozófiáját és esztétikai-metafizikai meghatározását, azaz népnemzeti (kulturális) stílus, idő és tér köré szerveződő filozófiai rendszert kínált. Az 1930-as és 1940-es években megjelent ragyogó könyveit kultusz vette körül, amelyet csak növelt a filozófiájától elválaszthatatlan költészete. A szociológus Henri Stahl megpróbálta megmutatni, hogy a „reálisan létező” parasztról Blaga nagyszerű költészete és hasonlóan elragadó filozófiája szinte semmit sem mond. Stahl Blaga poétikus etnikai metafizikáját közeli kollégája és barátja, Gusti munkásságával állította szembe. Hiába.

Más szerzők, például Vasile Băncilă (akit maga Blaga is nagyra becsült) és – sokkal szisztematikusabban – Mircea Vulcănescu szintén népnemzeti filozófiai modelleket terveztek, azokat gazdagították. Vulcănescu 1943-ban publikált lenyűgöző, „Dimensiunea românească a existenţei” (A lét román dimenziója) című művében a nyelv heideiggeri archeológiájának eszközével a román etnikai ontológia legátfogóbb képét kínálja. Miután Vulcănescu tragikus halált halt a kommunisták börtönében, Constantin Noica onnan indult, ahol Vulcănescut megállították, és az általa festett képet óriási kétkötetes értekezésben tökéletesítette. Így tehát a román etnikai ontológia projektje sikeres befejezéséhez közeledett. A dolog iróniája, hogy a program a nemzeti kommunista időszakban nemcsak lezárult, de azonnal újra is indult. Az 1970-es évek végére a pártállam az etnikai nacionalizmus új változatát intézményesítette: a protochronizmust. Ez a kulturalista ideológia, amelyet többé-kevésbé szándékolatlanul Edgar Papu, a kitűnő irodalomtudós bocsátott útjára, azt állítva, hogy számos nyugati kulturális újításnak román előzménye van, a kései román kommunizmus hivatalos doktrínája lett és teret adott a jobboldali nacionalista kánon egészének újjáéledéséhez.

Az etnikai ontológia összefüggésében Iorga Byzance après Byzance-ának, Victor Papacostea Balcaniájának – Mateiu Caragiale Craii de Curtea-Vechéről, Ion Barbu Isarlâkjáról nem is beszélve – nem volt semmi értelme. Ami még rosszabb: elfogadhatatlanok voltak, még akkor is, amikor Románia civilizáló szerepéről beszéltek a Balkánon, és a regionális uralom iránti igényt építették e kulturalista érvre. Az új etnikai ontológia azt ígérte Romániának, hogy végleg megszabadulhat a Balkánhoz fűződő minden kapcsolatától. Az etnikai nemzet egyedüli referenciái kozmikusak, metafizikusak és olykor misztikusak voltak. És a hatalmas történelmi változásoktól függetlenül ilyenek is maradtak a mai napig.

 

Végkövetkeztetések
A román tudósok, írók, művészek és politikusok az elmúlt kétszáz évben igyekeztek „elképzelni a Balkánt”, és reflektálni a hozzá fűződő ambivalens viszonyukra. Most, egy új évszázad kezdetén mintha ugyanez a logika alakítaná Románia kapcsolatát a Balkánnal: a felülről jövő európaizálás (vagy nyugatosítás) és az alulról jövő balkanizálás. Ez a logika nem mentes a maga ellentmondásaitól és meglepetéseitől. A jelenlegi politikai elitek – noha nyíltan az ellenkezőjét hirdetik – csak vonakodva szorgalmazzák az európaizálást; a nyugatosító véleményformáló értelmiségieknek nem sikerült jelentős támogatást szerezniük (nagyrészt bovarikus) programjukhoz, ami abból is kitűnhet, hogy az állampolgári-politikai mozgalmak és politikai pártok programjából az európaizálás úgyszólván kikopott. Azonban, mint az már korábban is megtörtént, a nyugatosítás néha váratlan irányból érkezik. Bizonyságul erre a Romániában befektető török és görög vállalkozók szolgálnak, akik – ha elsajátították – saját változatukban hozzák magukkal a „protestáns etikát” és legalább ennyire weberi velejáróját, a kapitalizmus szellemét.

Mindezek a folyamatok egy szélesebb háttér előtt zajlanak, amelyet – küszködve a szó heterogén töltésével – globalizációnak hívunk. Románia csakis akkor profitálhat e példa nélküli átalakulásból, ha elfogadja önnön balkáni kötődését, és ahelyett, hogy elfojtaná, vállalja és integrálja azt.
FORDÍTOTTA KOLOSZÁR PÉTER

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.