A Horthy-korszakban a magyar–szovjet külkapcsolatok kibontakozását és érvényesülését magyar részrõl számos ideológiai és érzelmi tehertétel nehezítette. Ilyen volt a minden idegen kultúra jelenségeivel és képviselõivel szemben bizalmatlanságot, s ebbõl fakadóan gyûlöletet tápláló, ösztönös xenofóbia; ilyen a pánszlávizmustól való hagyományos félelem, amely már a 19. század közepe óta érezhetõen – és korántsem alaptalanul – jelen volt a magyarországi közgondolkodásban; ilyenek voltak a Magyarországon számottevõ képviselettel bíró különbözõ antibolsevista ideológiák (liberalizmus, demokrácia, konzervativizmus, fasizmus stb.) tanításai; s végül a régi, változó intenzitású oroszellenesség heves szovjetellenességgé való átlényegülésében talán azoknak a tapasztalatoknak, emlékeknek volt a legnagyobb szerepük, amelyek a Tanácsköztársaság politikai intézkedéseihez, szélsõséges, olykor terrorisztikus megnyilvánulásaihoz fûzõdtek.

A trianoni békeszerzõdés megszületésének és ratifikálásának idõszakában, 1919–1920-ban, a magyar külpolitika egyenesen a polgárháborús Oroszországgal szembeni politikai és katonai fellépés ígéretével igyekezett érdemeket szerezni a gyõztesek elõtt, s egyben nyomatékot adni azon szándékának, hogy Lengyelországgal és Romániával együttmûködve csatlakozna a „kis szövetségesek” Kelet-Európában formálódó csoportjához, a Franciaország által német- és (szovjet-)oroszellenes céllal létrehozni vágyott cordon sanitaire-hez.¹

Ebben az idõben az ideológiai szembenállás, a Tanácsköztársaság vezetõivel szembeni brutális fellépés – népbiztosok és alacsonyabb beosztású vezetõ személyiségek lemészárlása, kivégzése, bebörtönzése –, valamint a sajtó és a közhangulat döntõen kommunistaellenes volta is akadályozta a szovjet–magyar viszony normalizálódását. Késõbb valamelyes enyhülést hozott a hadifoglyok kicserélése, majd a kölcsönösen túszként tartott, bebörtönzött népbiztosok és hadifogoly tisztek átengedése.²

A szovjet kapcsolat ugyanakkor más tekintetben is fölértékelõdött Magyarország számára. A határok gyors revíziójának elmaradása, valamint a trianoni status quo megszilárdításán õrködõ kisantant létrejötte ugyanis csökkentette a magyar külpolitika nyugati nagyhatalmakba vetett reményeit. Az 1922. évi genovai konferencián tapasztalt német–szovjet közeledés és az ezt követõ rapallói szerzõdés pedig rávilágított a szovjet kapcsolatban potenciálisan rejtõzõ elõnyökre is. A magyar diplomaták figyelmét nem kerülte el az a körülmény, hogy az elsõ világháború utáni nagyhatalmi és területi újjárendezésbõl kihagyott Szovjetunió sohasem ismerte el a Párizs környéki békéket, sõt a békerendszer ellen egyre határozottabban föllépett. Szegedy-Maszák Aladár diplomata visszaemlékezése szerint a szovjet–német közeledés megerõsítette azt a vélekedést, hogy a Szovjetunióval – minden világnézeti ellentét dacára – potenciális szövetségesként lehet számolni az egykori központi hatalmakon és Olaszországon kívül.

Az alapvetõ elgondolás az volt – írja Szegedy-Maszák –, hogy a Párizs környéki békék után három elégedetlen, tehát statusquo-ellenes nagyhatalom maradt: Németország, Olaszország és a Szovjetunió. Három statusquo-ellenes kis ország is volt: Ausztria, Magyarország és Bulgária. A revízió útja tehát a statusquo-ellenes nagyok és kicsinyek összefogása. Az olaszok támogatnák a Jugoszlávia ellen irányuló magyar és bolgár, a németek a Csehszlovákia ellen irányuló magyar és esetleg osztrák, az oroszok pedig a Románia ellen irányuló magyar és bolgár igényeket, minthogy maguknak is voltak párhuzamos igényeik az elsõ világháború haszonélvezõivel szemben.”³

(E kombináció az évek múlásával csakugyan valósággá vált, a harmincas–negyvenes évek fordulóján pedig megérlelte a Románia elleni közös magyar–szovjet fellépés lehetõségét.)

A külpolitikai érdekrokonság mellett a gazdasági együttmûködés is elõnyökkel kecsegtetett. Ezt a Gyáriparosok Országos Szövetsége már 1921-ben fölismerte, Fenyõ Miksának a berlini szovjet kereskedelmi kirendeltséggel folytatott õszi tárgyalásai azonban még nem hoztak kézzelfogható eredményt. A következõ évben több magyar vállalati küldöttség is tapogatózott esetleges szovjet kereskedelmi szerzõdés ügyében: a legfontosabb cél a Magyarországon akkor még csak minimális mértékben bányászott nyersolaj behozatala és különbözõ iparcikkek eladása volt. A kõolajimport éveken át tekintélyes volumenben és szép haszonnal zajlott – a magyarországi finomítók 1924-ig túlnyomórészt orosz olajjal dolgoztak –, az ipari export viszont elmaradt, mert a magyar kormány nem adott bankgaranciát a magyar cégek részére a csak hosszabb határidõre vállalt szovjet kifizetések áthidalására.⁴ A lebonyolítás zökkenõmentessé tételéhez gazdasági szerzõdés megkötésére lett volna szükség, s ez 1924 tavaszán magyar szempontból már sürgetõvé vált.⁵

Bármilyen kívánatosnak tartották a diplomaták, valamint az ipari és kereskedelmi érdekképviseleti szervek a kereskedelmi kontingensekrõl és a diplomáciai kapcsolatok fölvételérõl szóló szerzõdések egyidejû megkötését, a jobboldali pártoknak a nemzetgyûlésben és a sajtóban hangoztatott éles kritikája túlságosan erõsnek bizonyult. A leghevesebben a kormánypártból nemrégiben kilépett és önálló csoportba tömörült fajvédõk bírálták az egyezményeket, s végül maga Horthy is megtagadta jóváhagyásukat. Mivel azonban az elõzetes megállapodást már mindkét fél aláírta, Magyarországnak elfogadható indokot kellett találnia a kínos halogatásra, majd a visszakozásra. Ezt a külügyminisztérium végül a Nagy-Britanniában egy állítólagos kémkedési ügy miatt átmenetileg megerõsödött szovjetellenességben találta meg, s e mögé bújva lépett vissza az egyezmények életbe léptetésétõl.⁶

Valószínûleg ez a fiaskó is közrejátszott abban, hogy a húszas évek közepétõl csaknem egy évtizeden át jószerével semmilyen kapcsolat sem volt a két állam között – még az eseti külkereskedelem is csak vegetált. Idõrõl idõre fölmerült ugyan a diplomáciai kapcsolatok fölvételének lehetõsége – fõleg török, illetve olasz ösztönzésre –, ám ezek csupán múló ötletek voltak.

1933 õszén Kánya Kálmán külügyminiszter egy bonyolult diplomáciai kombináció keretében vetette föl ismét a magyar–szovjet közeledés eszméjét. Mivel Hitler hatalomra jutása felértékelte a Szovjetuniót, s Franciaország – az ún. keleti Locarno tervével – Keleten is erõs szövetségest akart találni Németországgal szemben, félõ volt, hogy Kelet-Európában hatalmas revízióellenes blokk alakulhat ki, s ehhez Lengyelország és a kisantant mellett a Szovjetunió, a formálódó Balkán-paktum és esetleg Törökország is csatlakozhat. Kánya úgy vélte, hogy a következetesen magyarellenes külpolitikát folytató kisantant felé egyre barátibb gesztusokat tevõ Törökországot éppen a vele eléggé jó viszonyt tápláló Szovjetunió téríthetné el ettõl az iránytól. Ehhez azonban arra is szükség volt, hogy Moszkvának is bebizonyítsák: a kisantant tevékenysége a szovjet külpolitikára is hátrányos. E felismerés elõmozdítása érdekében Kánya hajlandó volna elhárítani az akadályokat a magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatfelvétel útjából. Jóllehet Maxim Litvinov külügyi népbiztost e magyarázat nem gyõzte meg, a kapcsolatok normalizálására irányuló tárgyalásokat hajlandó volt fölvenni, amit egyébként Mussolini ekkor ismét erõteljesen szorgalmazott.⁷

A koronatanács 1933 decemberében elõzetes hozzájárulását adta a diplomáciai kapcsolatfelvételhez. A tényleges tárgyalások 1934 elején indultak – olasz kívánságra Ankara helyett Rómában. Az olaszok azért ragaszkodtak a közvetítéshez, mert meg akarták akadályozni, hogy a Szovjetunió belépjen az olasz érdekekkel ellentétes Balkán-paktumba, amelynek Törökország is tagja volt.⁸ Az okmányt 1934. február 6-án írta alá Vlagyimir Patyomkin római szovjet nagykövet és Jungerth-Arnóthy Mihály ankarai magyar követ.

Magyar részrõl egyébként nem kívánták önálló követségek felállítását, részben mert a kapcsolatok várható intenzitása ezt valóban nem tette feltétlenül szükségessé, részben pedig azért – s ez nem kevésbé fontos megfontolás volt –, mert tartottak attól, hogy a közvélemény és számos vezetõ politikus (pl. maga Horthy is) elõtt aligha lehetne megmagyarázni ilyen látványos külsõségeket, valamint azt a tényt, hogy a „veszedelmes” Szovjetuniónak diplomáciai mentességet élvezõ expozitúrája létesüljön Budapesten.⁹ Moszkva azonban sértõnek érezte, hogy a diplomáciai viszonyt ügyvivõk vagy utazó követek lássák el, így – bár elég nagy késéssel – mégis felálltak a követségek.¹⁰ A külpolitikai kapcsolatok mindazonáltal erõtlenek maradnak, jóllehet a magyar követ igen tevékeny volt, és nagy rokonszenvet vívott ki magának a szovjet diplomaták körében. Az árucsere is alacsony színvonalon mozgott, a két ország csak 1940-ben kötött külkereskedelmi szerzõdést.¹¹

A kapcsolatok intenzitása mindazonáltal eléggé csekély maradt, sõt a magyar külpolitikának a kialakuló tengelyhez való folyamatos igazodása és közeledése miatt 1938-ra a magyar–szovjet viszony kimondottan hûvössé vált.¹² Ebben szerepe volt annak, hogy 1934 júniusában Csehszlovákia és Románia is elismerte a Szovjetuniót – ezzel odalett a magyar „lépéselõny” –, majd 1935-ben szovjet–csehszlovák kölcsönös segélynyújtási egyezményt írtak alá, s a magyarok hasonló tartalmú szovjet–román szerzõdés létrejöttétõl is tartottak. Tovább csökkentette Moszkva és Budapest kapcsolataink intenzitását, hogy a Szovjetunió neheztelt, amiért a nyugati nagyhatalmak és a tengelyhatalmak egyaránt kihagyták õt a közép-európai határkérdések megvitatásából. A szovjet külpolitika az anschlusst és a müncheni egyezményt is bírálta, és az elsõ bécsi döntés alkalmával történt mellõzése miatt is sértve érezte magát, jóllehet annak tartalmával szemben nem emelt kifogást.

A Felvidék déli sávjának visszacsatolásáért Magyarország többek között azzal fejezte ki háláját és hûségét a tengely iránt, hogy 1939 januárjában többször is kinyilvánította hajlandóságát a Németország, Olaszország és Japán által 1936- ban létrehívott antikomintern paktumhoz való csatlakozásra. Ezt a Szovjetunió természetesen ellenséges lépésnek tekintette, s figyelmezteti Magyarországot, hogy az esetleges csatlakozás „rendkívül komoly és azonnali befolyást gyakorolna” a két állam viszonyára.¹³ Amikor azután Csáky István gróf külügyminiszter január 12-én bejelentette, hogy az alapító államoktól érkezõ felkérés esetén Magyarország csatlakozik az egyezményhez – s másnap a budapesti olasz, német és japán követ személyesen tette meg ezt a gesztust –, a szovjet diplomácia levonta a konzekvenciát. Jóllehet a magyar csatlakozást hivatalosan csak február 24-én hirdették ki, a Szovjetunió már február 2-án bejelentette, hogy a külpolitikai önállóságát nagy részben elveszített Magyarországgal a továbbiakban csak harmadik államon keresztül tartja fenn kapcsolatait. Három nappal késõbb a magyar kormány is hazarendelte Moszkvában állomásozó diplomatáit.¹⁴

E fejlemények után váratlanul érte a magyar diplomáciát, amikor Hitler felszólította az április–május fordulóján Berlinben járó Csákyt és Teleki Pál gróf kormányfõt a magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatok helyreállítására.¹⁵ Az utasítás háttere csak akkor világosodott meg teljes egészében, amikor augusztus 23-án aláírták a szovjet–német megnemtámadási egyezményt – közkeletû nevén a Ribbentrop–Molotov paktumot. Amikor szeptember 17-én Lengyelországot a német támadást követõen a Szovjetunió is megtámadta, Magyarországon rendkívüli mértékben fölerõsödött a lengyelek iránti szolidaritás és a szovjetellenes hangulat. Ezen még az sem sokat változtatott, hogy amikor a szovjet csapatok elérték a magyar határt, Moszkva jelezte: tiszteletben tartja Magyarország integritását. Szeptember 24-én Magyarország – közvetlen német ösztönzésre – ismét fölvette a diplomácia kapcsolatokat a Szovjetunióval. Az új moszkvai követ Kristóffy József lett, aki elõzõleg a varsói követségen teljesített szolgálatot, a szovjet kormány pedig Nyikolaj Saranovot helyezte a budapesti misszió élére.

A már említett Ribbentrop–Molotov paktum közvetve az Erdély birtoklásával kapcsolatos magyar–román viszályra is kihatott. A bukaresti kormány a megegyezés hírére pánikba esett. Bár nem lehetett tudomása a szerzõdéshez csatolt titkos jegyzõkönyvrõl, amely befolyási övezetekre osztotta föl Kelet-Közép-Európát,¹⁶ világossá vált számára, hogy nem folytathatja addigi, óvatosan egyensúlyozó külpolitikáját, amelyet elsõsorban a nagyhatalmak, s különösen a Szovjetunió és Németország közti ellentétek kihasználására alapozott. Úgy érezte, hogy nemzetközi téren elszigetelõdött, mivel az egymással „baráti” viszonyba kerülõ német és szovjet kolosszus közé szorult, a függetlenségét garantáló Nagy-Britannia és Franciaország földrajzilag messze esett, Magyarországnak, Bulgáriának és a Szovjetuniónak pedig területi igényei voltak vele szemben.¹⁷ Bár a szovjet–román diplomáciai viszony továbbra is „normális” maradt, Lengyelország felosztása óta a Szovjetunió – Gheorghe Davidescu moszkvai román követ szavaival – „kibírhatatlan” súllyal nehezedett Romániára.¹⁸

1939 õszén a magyar vezetés elõtt álló egyik legfõbb dilemma az volt, használják-e ki Románia kényes nemzetközi helyzetét – a várható besszarábiai szovjet bevonulást – a revízió érdekében, s adott esetben együttmûködjenek-e Moszkvával Bukarest ellenében, vagy sem. Ezzel kapcsolatban két, egymással ellentétes álláspont körvonalazódott.

Werth Henrik vezérkari fõnök és Bartha Ká- roly honvédelmi miniszter meg volt gyõzõdve: ha a Szovjetunió fegyveresen lép fel Romániával szemben, akkor ezzel egyidejûleg a honvédségnek is támadnia kell, s a kedvezõ alkalmat kihasználva addig kell cselekedni, amíg a román erõk zöme Keleten van lekötve. Álláspontját Werth a Legfelsõbb Honvédelmi Tanács (LHT) felé több memorandumban is megfogalmazta, és katonai megállapodást sürgetett Moszkvával az akció idõpontjának egybehangolásáról.

A politikai vezetés, élén a miniszterelnökkel, már jóval óvatosabb volt. Teleki Pál miniszterelnök nemcsak arra törekedett, hogy a revízió lehetõleg német közremûködés nélkül valósuljon meg, de „irtózott” a szovjetekkel való együttmûködés gondolatától is. Szilárdan hitt abban, hogy Magyarországnak semmiképpen sem szabad „áttörnie azt a gátat, ami szabad folyást engedne az orosz áradatnak”.¹⁹ Ezenkívül nem volt meggyõzõdve arról, vajon kellõképpen felkészült-e a honvédség Erdély visszafoglalására, és igen súlyos külpolitikai aggályai voltak, hiszen egyik nagyhatalom sem támogatott volna egy ilyen akciót. Londonba küldött bizalmi embere azt jelentette, hogy Magyarország akkor számíthat megértésre, ha csupán korlátozott és ésszerû igényeket támaszt Romániával szemben, s elkerüli a Szovjetunióval, illetve a Harmadik Birodalommal való cinkosság gyanúját. Olaszország is – amelynek segítségére Teleki számított a revízió megvalósításában – a „legnagyobb nyugalmat és óvatosságot” ajánlotta október elején a magyar vezetésnek.

1939 decemberében végül Teleki álláspontja kerekedett felül. Az LHT ekkor ugyanis úgy döntött, hogy a Románia elleni katonai akciót csak abban az esetben tartja indokoltnak, ha veszély fenyegeti az erdélyi magyar kisebbséget, ha bolsevista forradalom tör ki Romániában, vagy ha Bukarest harc nélkül átenged területeket Oroszországnak vagy Bulgáriának.²⁰

A magyar kormány nem sokkal ezután, 1940 februárjában – elsõsorban a nyugati hatalmakra való tekintettel – lényeges engedményeket tett, és módosította korábbi revíziós elképzeléseit Romániával szemben.²¹ Eszerint a honvédség nem törne be Erdélybe akkor, ha Bukarest sikeresen ellenáll a szovjeteknek, vagy ha a szövetségesek Románia védelmére kelnek, továbbá akkor sem, ha a Szovjetunió békés úton szerzi vissza Besszarábiát.

A szovjet vezetés 1940 nyarán – kihasználva, hogy a német hadsereg zöme Nyugaton tartózkodik – igyekezett mindazokat a területi kérdéseket rendezni, amelyeket a német–szovjet megnemtámadási egyezmény homályos fogalmazása lehetõvé tett ugyan, de kérdéses volt, hogy a hatalma csúcsán levõ Németország eltûr-e majd.²² Míg a három balti államot – Észtországot, Lettországot és Litvániát – a Szovjetunió fokozatosan kebelezte be, hogy aztán augusztusban „olvassza be” õket teljesen a birodalomba, Besszarábia esetében „egyszerûbb” eljárást választottak Moszkvában. Június 26-án este Molotov huszonnégy órás határidõvel ultimátumot nyújtott át Davidescu román követnek, Besszarábia és Észak-Bukovina átadását követelve Bukaresttõl.²³ Miután Berlin és Róma is azt a határozott tanácsot adta Bukarestnek: engedjen a szovjet követelésnek, a román vezetés úgy döntött, elfogadja az ultimátumot. Június 28-án a szovjet csapatok átlépték a határt, és négy nap alatt birtokba vették a románok által kiürített mintegy 50 ezer km2-nyi területet.

Június 27-én mozgásba lendült a magyar diplomácia Erdély visszaszerzése érdekében. Aznap rendkívüli ülést tartott a minisztertanács, és leszögezte: „a kormány óvatosan szemléli a helyzetet és energikusan fog fellépni. Álláspontja az, hogy Magyarország discriminációt nem tûrhet el”.²⁴ Friedrich von Schulenburg moszkvai német nagykövetnek másnap elmondta: a szovjet kormány kizárólag a saját érdekeit követi, és nem akar másokat bátorítani a Románia elleni fellépésre, de hozzátette: „egyes magyar igények” jogosak.²⁵ A „bátorítást” illetõen azonban a szovjet magatartás nem volt teljesen egyértelmû. Nem hivatalos csatornákon, például egyes szovjet rádióállomásokon keresztül június végén–július elején elhangzottak bizonyos üzenetek egy Románia elleni közös katonai akcióra vonatkozólag,²⁶ Saranov budapesti szovjet követ pedig állítólag fegyveres fellépésre biztatta Magyarországot.²⁷ Ezt valószínûsíti, hogy Otto von Erdmannsdorff budapesti német követ július 1-jén megemlítette olasz kollégájának, Giuseppe Talamónak: Saranov bizonyos megnyilvánulásaiból azt lehet hinni, hogy Moszkva nem ellenezne egy esetleges magyar akciót Erdélyben.²⁸

A hivatalos szovjet álláspont mindenesetre az volt, amit Vlagyimir Dekanozov helyettes külügyi népbiztos és Molotov közölt több ízben is Kristóffyval azokban a napokban. Molotov július 4-én kijelentette: a Szovjetuniónak nincsenek területi igényei Magyarországgal szemben, megalapozottnak tartja viszont a magyar területi követeléseket, és azokat egy esetleges békekonferencián támogatni fogja, továbbá, hogy nem avatkozik be a magyar–román konfliktusba.²⁹ Moszkva további jó szándékának is jelét adta, így például szorgalmazni kezdte szovjet–magyar kereskedelmi egyezmény mielõbbi megkötését. Kristóffyra kedvezõen hatott, sõt egy kicsit meg is lepte õt Molotov „szokatlan szívélyessége és jó szándéka”,³⁰ amelyet a politikus Magyarország iránt tanúsított ezekben a napokban.

A magyar kormány és személy szerint Horthy Miklós azonban ekkor sem mutatott semmiféle hajlandóságot az esetleges konkrét együttmûködésre Moszkvával, s mindvégig potenciálisan ellenséges hatalomként kezelte a Szovjetuniót.³¹ A miniszterelnök szilárdan hitt abban, hogy a Moszkvával való cinkosságnak még a gyanúját is el kell kerülnie. Az volt a véleménye, hogy csak a nyugati hatalmak által is elismert területi rendezés válhat tartóssá, márpedig az esetleges szovjet közremûködéssel megvalósuló revíziót a Nyugat, akárcsak 1939 õszén, úgy feltehetõen 1940 nyarán sem támogatta volna. Ezenkívül az is visszatartó erõként hatott a magyar kormányra, hogy feltehetõen Olaszország támogatását is elveszítette volna, ha Moszkvával közös akcióba kezd Románia ellen. 1940 januárjában Csáky meg is ígérte Velencében Galeazzo Ciano gróf olasz külügyminiszternek, miszerint Budapest „semmiféle olyan gesztust nem tesz, ami a jelen pillanat legnagyobb veszélyének, a bolsevizmusnak a terjedését segítené” – a látogatás idején javában zajlott a Finnország elleni szovjet agresszió, amelyet a világ közvéleményének jelentõs része elítélt –, Teleki pedig március végén tett ígéretet Rómában, hogy nem nyitja meg „Európa kapuit Oroszország elõtt”.³²

Feltehetõen azonban nem mindenki zárkózott el a szovjetekkel való esetleges összefogás gondolatától Erdély ügyében: Talamo július 5-i jelentése szerint a magyar parlament folyosóin „élénken kommentálják” ezt a lehetõséget.³³ Csáky mindenesetre – Telekihez hasonlóan – továbbra is „maximális bizalmatlansággal” viseltetett Moszkva politikáját illetõen, bár (mint Talamónak kifejtette) bizonyos mértékig értékelte Molotov kedvezõ nyilatkozatait.³⁴ A revíziót támogató szovjet álláspont ugyanakkor fontos adunak bizonyult a kezében, amelyre hivatkozhatott mind Erdmannsdorff és Talamo, mind Gheorghe Crutzescu budapesti román követ elõtt: a német követnek július 5-én, az olasznak négy nappal késõbb, a románnak pedig július 12-én említette meg célzatosan Molotov kijelentését a magyar igények támogatásáról.³⁵ Ennél messzebb is elment a külügyminiszter, amidõn két ízben arról „panaszkodott” Talamónak, miszerint a szovjetek és a britek Magyarországot egy Románia elleni fellépésre biztatják.³⁶

Ezzel egy idõben Berlin is igyekezett kijátszani az „orosz kártyát”, és a szovjet veszély felemlegetésével zsarolta Budapestet, hogy visszatartsa azt a Románia elleni támadástól. (A német érdek a balkáni stabilitás megõrzését kívánta.) Intette a magyar vezetést, hogy „ne játsszék az orosz tûzzel”, sõt arra is utalt, miszerint a szovjetek esetleg felvetik Kárpátalja hovatartozásának a kérdését.³⁷ Csáky igyekezett megnyugtatni a németeket, hogy Magyarország semmit sem tervez „a Német Birodalommal baráti viszonyban álló Oroszország ellen, mert egyrészt nevetséges volna, másrészt Oroszországgal való viszonyunk közismerten normális, sõt korrekt”.³⁸

Az erõteljes német nyomásra elkezdõdött Turnu Severin-i magyar–román tárgyalások megszakadása körüli napokban Csáky Moszkva álláspontját is igyekezett kipuhatolni a Románia ellen augusztus végére tervezett fegyveres fellépés kapcsán. Augusztus 24-én a szovjet külügyminiszter fogadta Kristóffy követet, és hangsúlyozta elõtte, hogy kormánya álláspontja a régi: a magyar követeléseket megalapozottaknak tartja, és a „szovjetek magatartása az események során kedvezõ lesz Magyarország részére”. Konkrétumokba ugyan nem bocsátkozott, de leszögezte: a versailles-i, saint-germain-i és trianoni Romániát „sohasem tartotta ideálisnak és az egyformán sérelmes volt Oroszország, Bulgária és Magyarország szempontjából”.³⁹

Az augusztus 29-érõl 30-ára virradó éjszaka ülésezõ román Koronatanács fontos határozatát, miszerint Bukarest feltétel nélkül aláveti magát a tengelyhatalmak várható döntõbíráskodásának, az ország kilátástalan helyzete s az erõteljes német nyomás mellett a Moszkvától való félelem is befolyásolta. Egy kérdésre válaszolva Ion Gigurtu miniszterelnök az ülésen ugyanis közölte, hogy a román határ mentén elhelyezett szovjet csapatok hadirendben állnak, s hogy német állítás szerint a magyar és a szovjet kormány megegyezett Románia ellenében.⁴⁰ Moszkva a Románia számára kritikus pillanatban fenyegetõ diplomáciai lépést is tett: Dekanozov helyettes külügyi népbiztos 29-én éjfélkor magához kérette Grigore Gafencut, a júliusban kinevezett új moszkvai román követet – akit aznap délután még nem volt hajlandó fogadni! –, és rendkívül éles hangnemben megfogalmazott jegyzéket nyújtott át neki. A dokumentum a közös határnál történõ csapatösszevonásokkal, a szovjet légtér megsértésével és egyéb „ellenséges tevékenységgel” vádolta Romániát, Bukarestre hárítva az esetleges következményekkel járó felelõsséget.⁴¹

Mi lehetett a szándéka Moszkvának a csapatösszevonásokkal és a jegyzék átadásával? Létezett-e német–szovjet, netán szovjet–magyar elõzetes egyeztetés, vagy pusztán saját nagyhatalmi céljait követte a Szovjetunió? A kortársak tudni véltek valamiféle titkos egyezményrõl, de legalábbis hallgatólagos magyar–szovjet megállapodásról a Romániával szembeni közös fellépést illetõen,⁴² – Tofik Iszlámov történész viszont szovjet levéltári dokumentumok alapján kijelenti, hogy semmiféle ilyen értelmû megegyezés nem született Moszkva és Budapest között.⁴³ A német–szovjet egyeztetés sem tûnik valószínûnek, mivel Schulenburg moszkvai német nagykövet szinte az utolsó pillanatban, augusztus 29-én délután tájékoztatta Molotovot a küszöbön álló második bécsi döntésrõl. A szovjet vezetés különben is rossz néven vette a Romániának nyújtandó német garanciát, s azzal is elégedetlen volt, hogy Berlin nem konzultált vele elõzetesen.⁴⁴ A szovjet magatartás legvalószínûbb magyarázatát véleményünk szerint Gafencu tolmácsolja: Moszkva e fenyegetõ lépésével is bizonyítani akarta, hogy – bár nem kérték ki véleményét – „jelen van a Pruton és Bukovinában, tehát a Duna-medencében”.⁴⁵

Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés tényét a másnap megjelent szovjet lapok rövid hírként közölték,⁴⁶ a késõbbi kommentárok pedig azt hangsúlyozták, hogy az európai béke szempontjából hasznos volt a tengelyhatalmak beavatkozása.⁴⁷ A magyar területi követelések jogosságát a szovjet kormány továbbra is elismerte, és 1941. június 26-ig Dél-Erdély és Dél-Bukovina ügyében elvileg – fennállt a magyar–szovjet együttmûködés lehetõsége.⁴⁸ Budapest azonban változatlanul nem volt hajlandó Moszkvával együttmûködni e téren. Kristóffynak még 1940 júliusában papírra vetett véleménye nem állhatott távol a Sándor-palota lakóinak gondolatvilágától: szovjet részrõl „a hangulat és az intenciók jelenleg ugyan jók, de labilis alap volna, ha erre építenénk a jövõre nézve. A szovjet külpolitika híján van minden erkölcsi alapnak és az bármikor a tett kijelentésekkel és adott szóval ellentétes irányt vehet, ha a szovjet érdekek úgy kívánják.”⁴⁹

1940 õszén Magyarország egyre inkább német „harapófogóba” került. A nemzetközi elszigeteltség enyhítése végett a Teleki-kormány – a Jugoszláviával való „örök barátsági” szerzõdés decemberi megkötése mellett – a Szovjetunióval való kapcsolatok javítása felé is tett lépéseket. 1941 elején szovjet–magyar postai, távírói és telefonforgalmi megállapodás jött létre, március 20-án pedig Moszkva ünnepélyes keretek között – szimbolikus gesztusként – visszaadta Magyarországnak az 1848–1849-es szabadságharc 56 zászlaját. „Ellenszolgáltatásként”, még ezt megelõzõen, 1940 októberében a magyar vezetés szabadon bocsátotta a kommunista szervezkedésért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Rákosi Mátyást és Vas Zoltánt, akik a Szovjetunióba távoztak.⁵⁰ Gesztusértékû volt az is, hogy a magyar kormány hozzájárult a Szovjetunió részvételéhez a Budapesti Nemzetközi Vásáron. (Erre azonban már csak Teleki halála után, 1941 májusában került sor.) 1940 végén Telekit foglalkoztatni kezdte a Szovjetunióval kötendõ megnemtámadási szerzõdés gondolata. El akarta kerülni ugyanis, hogy Magyarország belesodródjon egy esetleges szovjetellenes háborúba, amely szerinte „Németország végét” jelentené. A megnemtámadási egyezmény tervét Horthy azonban mereven elutasította.⁵¹

Magyarország csatlakozását a háromhatalmi egyezményhez Moszkva nem kommentálta,⁵² viszont helytelenítette, hogy a honvédség a Wehrmacht oldalán részt vett a Szovjetunióval baráti viszonyban lévõ Jugoszlávia elleni 1941. áprilisi támadásban. A szovjet kormány állásfoglalása enyhébb volt a vártnál, és Kristóffyt hamarosan biztosították Moszkvában afelõl, hogy a Szovjetuniónak változatlanul szándékában áll a jószomszédi viszony fenntartása Magyarországgal.⁵³

A szovjet–magyar, illetve a szovjet–román viszonyban 1941 áprilisától azonban némi változás állt be. Bukaresttel szemben – amely 1940 júliusától különös súlyt fektetett a Szovjetunió jóindulatának elnyerésére – Moszkva kezdett az eddiginél barátságosabb tónust használni, míg Budapest felé egyre hidegebb hangot ütött meg.. Kristóffy ezt azzal magyarázta, hogy Moszkvában belátták: a Magyarország iránti elõzékenység nem hozta meg gyümölcsét, ezért most Romániával „kísérleteznek”.⁵⁴

A Szovjetuniót ért 1941. június 22-i német támadás másnapján Magyarország ugyan megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Moszkvával – ezt Vörnle János, a külügyminiszter állandó helyettese közölte Budapesten Saranovval –, de egyelõre nem lépett hadba.⁵⁵ Annak ellenére sem, hogy Werth Henrik már korábban egy sor memorandum révén próbálta meggyõzni a kormányt, miszerint egy esetleges szovjetellenes hadjáratban Magyarországnak is részt kellene vállalni a további országgyarapodás (Bánát, Dél-Erdély) érdekében. Szintén 23-án Molotov magához kérette Kristóffyt, és kérdést intézett hozzá Magyarország jövõbeni magatartását illetõen. Kijelentette: a szovjet kormánynak egyrészt nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, másrészt Moszkvának nem volt s a jövõben sem lesz észrevétele a tekintetben, hogy a magyar követelések Románia kárára megvalósuljanak.⁵⁶ Nyilatkozatában Molotov gyakorlatilag újfent elismerte tehát a második bécsi döntés létjogosultságát, sõt további szovjet jóindulatot helyezett kilátásba a Romániával szembeni esetleges újabb magyar követelések iránt, ha Budapest semleges marad.

Nem tudhatjuk, mennyit nyomtak volna a latban késõbb Molotov szavai, ha Magyarország akkor valóban kimarad a szovjetellenes háborúból. Tény, hogy a máig rejtélyes június 26-i kassai bombázás nyomán (az elsõ információk szovjet repülõkrõl szóltak) Horthy – akinek Werth számolt be a provokációról – még aznap délután deklarálta a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval, s parancsot adott a megtorlásra. Ezt közölte Bárdossyval is, aki ellenvetés nélkül tudomásul vette a döntést, majd ezt követõen összehívta a minisztertanács rendkívüli ülését. A minisztertanács úgy határozott, hogy Magyarország „limitált erõkkel” részt vesz a Szovjetunió elleni hadjáratban. Másnap, 27-én a magyar rádió bejelentette a hadiállapotot, Bárdossy pedig ugyanezt tette a Képviselõház ülésén. A Kárpát-csoportnak nevezett, mintegy 40 ezer fõs seregtest Szombathelyi Ferenc altábornagy parancsnoksága alatt 1940. július 1-én lépte át a magyar–szovjet határt.⁵⁷

Ami az oly sokat vitatott háborús felelõsség kérdését illeti: a hadbalépésrõl a kassai bombázás nyomán tehát a kormányzó döntött. Bárdossy nem tiltakozott, és ahhoz sem ragaszkodott, hogy Horthy az állásfoglalása elõtt kérje ki – a hatályos törvény paragrafusa szerint – a kormány véleményét. A Képviselõház sem élt azonnal alkotmányos jogával, hogy megadja vagy megvonja a hozzájárulását a honvédségnek az ország határain kívül történõ alkalmazásához. Magyarország végül is közvetlen német kényszerítés nélkül, önként adta fel nem-hadviselõi státusát, meggondolatlan, elhamarkodott lépést téve, amely késõbb súlyos következményekkel járt.

A háborúba való mihamarabbi belépést elsõsorban a katonai körök szorgalmazták. Többek között azzal érveltek, hogy mivel Románia már teljes gõzzel harcol a németek oldalán, tétovázás esetén Magyarország kockára teszi Észak-Erdélyt. A magyar hadbalépés valóban kihatással volt Erdély késõbbi sorsának alakulására, csak éppen nem a Budapest által remélt irányban.

Erdély jövõbeli hovatartozása azonban még így is jó ideig nyitott kérdés maradt. A háború közepéig Moszkva álláspontja az volt, hogy „a Szövetséges Hatalmak szabadok minden kötelezettségvállalástól Erdélyt illetõen, miután az Erdélyre vonatkozó szerzõdés [feltehetõen: a második bécsi döntés] és minden más formális kötelezvény elvesztette érvényét, mivel mind Magyarország, mind Románia ellenséges államok.”⁵⁸ 1941 decemberében Sztálin a Moszkvában tárgyaló Anthony Eden brit külügyminiszternek fejtette ki elõször: gyõzelem esetén Moszkva nyugaton a német támadás elõtti határokhoz fog ragaszkodni, így tehát nem mond le Észak-Bukovináról és Besszarábiáról sem, amelyet néhány hónappal korábban a román csapatok visszafoglaltak. „Kárpótlásul” Besszarábiáért és Észak-Bukovináért, korrigálni kéne a második bécsi döntéssel meghúzott határokat Románia javára.⁵⁹ Szó sem volt tehát még arról, hogy egész Észak-Erdélyt vissza kellene adni Romániának.

1943. június 7-én Molotov a moszkvai brit nagykövethez, A. C. Kerrhez írott levelében – bár a kollektív bûnösség elve alapján az egész magyar népet büntetni kívánja a Németországgal közösen viselt háború miatt – a határkérdésben igencsak óvatosan fogalmaz, és nem köti meg a szovjet kormány kezét a jövõre nézve. Mindössze annyit állapít meg, hogy Moszkva „nem tekinti teljes mértékben igazolhatónak a Németország diktátumával, 1940. augusztus 30-án Bécsben hozott úgynevezett döntõbírói ítéletet, amely Magyarországnak juttatta Észak-Erdélyt.”⁶⁰ Tofik Iszlámov szerint az eddig feltárt oroszországi levéltári források nem támasztják alá egyértelmûen Eduard Beneš korabeli nyilatkozatát, amelyben utalt Sztálinnak az 1943. decemberi megbeszélésükön elhangzott állítólagos kijelentésére, miszerint õ már hozzájárult, hogy Erdélyt átadják Romániának.⁶¹

A háború utáni új berendezkedést taglaló szovjet elképzelések 1943 végére kezdtek konkrét javaslatok formájában megfogalmazódni. Aleksandr Lozovszkij külügyi népbiztoshelyettes már 1941-ben javasolta Sztálinnak és Molotovnak, hogy a legfontosabb kérdések kidolgozására hozzanak létre két titkos bizottságot. Az SZK(b)P Politikai Bizottsága 1942. január 28-án elfogadta az indítványt, és meghatározta a diplomáciai anyagokat elõkészítõ bizottság feladatait és összetételét. 1943. szeptember 4-én az SZK(b)P PB további két bizottság megalakításáról döntött. Az egyik Litvinov korábbi külügyi népbiztos vezetésével a békeszerzõdéseket és a háború utáni rendezést készítette elõ, a másikat Kliment Vorosilov marsall irányította, s a fegyverszüneti kérdésekkel foglalkozott.⁶²

A Litvinov-bizottság orosz levéltárban található iratainak zöme mindmáig ismeretlen a magyar történészek elõtt, pedig ezek nélkül nem nyerhetünk teljes körû és megbízható képet a szovjet békeelõkészítõ tevékenységrõl,⁶³ mint ahogy arról sem, milyen elképzelések születtek Moszkvában a második világháború éveiben Erdélyrõl, a magyar–román határról. A Litvinov-bizottság munkájáról, az Erdéllyel kapcsolatban megfogalmazott „szakértõi” javaslatokról magyar nyelven eddig elsõsorban Tofik Iszlámov írt – vázlatosan – többször idézett, 1994-es tanulmányában.⁶⁴ Az Iszlámov fõszerkesztésében nemrégiben Moszkvában megjelent orosz nyelvû, az 1940–1946 közötti magyar–román Erdély-vitát orosz/szovjet szemszögbõl láttató dokumentumkötet⁶⁵ két irata is a Litvinov-bizottság mûködésével kapcsolatos. Dokumentumközlésünkben e két irat egy-egy részét adjuk közre magyar fordításban.

Az alább közölt elsõ dokumentum tartalma nagyjából már ismert,⁶⁶ szó szerinti fordításban viszont most elõször találkozhat vele a magyar olvasó. Litvinov 1944. június 5-i, az erdélyi kérdést taglaló, a Külügyi Népbiztosság számára készített (Sztálinnak is megküldött) feljegyzésérõl van szó, amelyet a vezetése alatt álló békeelõkészítõ bizottság tagjai június 8-án vitattak meg. A bizottság ülésének (magyar nyelven mind ez ideig szintén nem olvasható) jegyzõkönyvét második dokumentumunk közli. Az ülésen elhangzott, Erdéllyel kapcsolatos rendkívül érdekes és fontos bizottsági hozzászólásokat, véleményeket a magyar történészek eddig még közvetett forrásból sem ismerhették meg.⁶⁷

A közreadott két dokumentum azt tanúsítja, hogy Erdély hovatartozásának a kérdésében a szovjet álláspont 1944 nyaráig még döntés-elõkészítõi szinten sem kristályosodott ki teljesen. Feljegyzésében Litvinov – aki Aleksandr Lozovszkijjal, a bizottság egy másik tagjával együtt ebben az idõben külügyi népbiztoshelyettes volt – négy lehetséges megoldási módot vetett föl, még ha nem is egyforma megvalósulási eséllyel. A legkisebb valószínûsége a bécsi döntés érvényben hagyásának, illetve egész Erdély Magyarországhoz csatolásának volt. E két megoldást a bizottsági ülésen a hozzászólók egyike sem támogatta, bár meg kell jegyeznünk, Litvinov célszerûségi alapon még ez utóbbi eshetõséget sem zárta ki teljes mértékben. Erdélyt akkor csatolná Magyarországhoz – hangzott az érvelés –, ha ezzel biztosí- tani lehetne Budapest „szoros és hosszú távú együttmûködését a Szovjetunióval”. Erre azonban az elmúlt 25 évben tapasztalt magyarországi szovjetellenesség után nem sok esélyt látott.

A mából visszatekintve meglepõnek tûnhet, hogy a vitában résztvevõ öt bizottsági tag közül négyen – az elõterjesztõ Litvinovot is beleértve – leginkább az átmeneti vagy akár hosszabb idõre független Erdély létrehozása mellett érveltek, és egyedül Jakov Szuric (korábban berlini és párizsi szovjet nagykövet) nyilatkozta félreérthetetlenül azt, hogy a Szovjetunió szempontjából a leghelyesebb egész Erdély Romániához való csatolása. A független Erdély melletti – mégsem teljesen egyértelmû – kiállás persze nem a hozzászólók személyes szimpátiáival, még kevésbé a magyar (netán a román) fél érveinek hatásával magyarázható. Mindegyik hozzászóló – a maga szemszögébõl természetes módon – a vélt vagy valós szovjet érdekek legmesszebbmenõ érvényesítését kívánta elõmozdítani az erdélyi kérdés ilyen vagy olyan irányú megoldásával. A legjellemzõbb talán Litvinov érvelése a feljegyzésben:

Megmaradván Erisz almájának két szomszédja, Magyarország és Románia között, (a független) Erdély nem lehetne meg egy közeli erõs állam pártfogása nélkül, amilyen jelen pillanatban a vele határos Szovjetunió.

S bár a következõ mondatában Litvinov a nemzetek önrendelkezési elvét is megemlíti, nem vitás, a két érv közül melyik az „erõsebb” a birodalmi érdek szempontjából…

A néhány hónap múlva bekövetkezõ észak-erdélyi események ismeretében – lásd: „észak-erdélyi köztársaság”⁶⁸ – Litvinov érvelése akár egy (félig-meddig) megvalósult „forgatókönyvnek” is felfogható:

Ami Románia tõlünk való függését illeti Erdély átadása esetén, azt gondolom, hogy ez a függõség még erõsebb lehet akkor, ha Erdély önálló marad, ellenben tõlünk függ, hogy a továbbiakban átadjuk-e Romániának.

Összegezve: mindkét dokumentum sorait egyfajta „birodalmi szellem” hatja át, a csupasz nagyhatalmi érdeken és célszerûségen alapuló szemléletmód, ahol – úgy tûnik – már nem elsõsorban az számított, melyik országot terheli nagyobb felelõsség a Szovjetunió elleni háborúban.

Érdemes összevetnünk a továbbiakban Litvinov 1944. júniusi okfejtéseit a több mint egy évvel késõbb keletkezett, 1945. augusztusi 31-i (?) feljegyzésével,⁶⁹ely dokumentum a magyar békeszerzõdés szovjet tervezetének kísérõ és magyarázó feljegyzését képezi. Magát a tervezetet 1945. szeptember 4-e és 10-e között hagyhatták jóvá Moszkvában, s a szovjet küldöttség szeptember 12-én terjesztette elõ a Romániával, Bulgáriával és Finnországgal kötendõ békeszerzõdések javaslataival együtt a békekötés elõkészítésére hivatott Külügyminiszterek Tanácsa elsõ, londoni ülésszakán.⁷⁰

Litvinov 1945. augusztusi feljegyzése az 1944. júniusihoz képest gyökeresen megváltozott nemzetközi helyzetben keletkezett, és ennek megfelelõen Magyarországgal kapcsolatos érvelése is teljesen más alapokon nyugszik. Szó sem esik már különféle változatokról Erdély sorsát illetõen, mivel a szerzõ határozottan és egyértelmûen Magyarország trianoni határainak a helyreállítását javasolja. Erdélyt teljes egészében Romániának kívánja odaadni, és figyelmeztet, hogy a londoni ülésszakon ki kell védeni a várható angol és amerikai javaslatot, miszerint etnikai alapon maradjon Magyarországé Erdély bizonyos része.

Milyen alapja lehet – írja Litvinov – Magyarország területi megjutalmazásának most, azok után, hogy másodszor is az agresszorok oldalán lépett a háborúba! Ezenkívül pedig Erdély bármilyen megosztása a (második) bécsi döntés valamelyes igazolását jelentené, arról nem is szólva, hogy akkor szintén néprajzi szempontokra és az igazságosság helyreállítására hivatkoztak.⁷¹

Ismét elõkerült tehát Magyarország háborús bûnösségének kérdése (csakhogy Románia is agresszor volt 1941-ben!), a néprajzi elv alkalmazására pedig semmi hajlandóság nem mutatkozott.

A következõkben Litvinov – egy meglepõ fordulattal – Magyarországgal együttérzõ, sõt egyenesen azt védelmezõ hangot üt meg.

Mindezekkel együtt tekintetbe kell venni, hogy az elsõ világháború után egyetlen legyõzött országgal sem bántak olyan szigorúan területi vonatkozásban, mint Magyarországgal. A trianoni szerzõdés következtében Magyarország elvesztette területének több mint 71%-át és lakosságának csaknem 66%-át…

A veszteségek felsorolását követõen a szerzõ megjegyzi.

Nem szabad megfeledkezni errõl a tényrõl, ha a Magyarország szomszédai részérõl további (amúgy kevéssé indokolt) területi igények merülnek fel.⁷²

A két Litvinov-jegyzék összehasonlításából kitûnik: valamivel több mint egy év alatt a szovjet Erdély-politikában gyökeres fordulat következett be: míg 1944 nyarán Moszkvának még nem volt kiforrott elképzelése a magyar–román határvita megoldásáról, de – nagyhatalmi érdekbõl – a független Erdély koncepciója felé hajlott inkább, addig egy évvel késõbb már a legmerevebben ragaszkodott egész Erdély átadásához Romániának. Mivel magyarázható e radikális változás? Semmiképpen sem az egykori szovjet külügyminiszter, most éppen külügyminiszter-helyettes esetleges rosszindulatával, magyarellenes elfogultságával, hiszen láthattuk, ilyesmirõl nincs szó. A békeszerzõdés tervezete egyébként is a legfelsõbb szovjet vezetés, feltehetõen magának Sztálinnak az akaratát tükrözhette.

Bár pontosan nem dokumentálható, mikor következett be a fordulat a szovjet magatartásban, ebben döntõ szerepet játszhatott az 1944. augusztus 23-i sikeres román átállás, ami a jövendõ békekonferencia elõtt is kedvezõbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál. A Romániával 1944. szeptember 12-én Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény ugyanis kimondta: a szövetséges kormányok egyetértenek abban, hogy „Erdélyt (vagy annak nagyobb részét) Romániának adják vissza, a békeszerzõdés jóváhagyásától függõen”.⁷³ Erdély hovatartozásának kérdése igen, de az új határvonalak kijelölése még ekkor sem dõlt el végérvényesen, hiszen a fenti, „zárójeles megfogalmazás” révén Magyarország kapott még egy „esélyt”. Ezzel azonban nem tudott élni: a Horthy által 1944. október 15-ére tervezett magyar átállás csúfos kudarcot vallott.

A budapesti vezetés az elkövetkezõ egy-másfél évben sem használta ki – immár eléggé megcsappant – esélyeit. A magyarországi békeelõkészületek eleve késõn, 1945 nyarán kezdõdtek újra az 1944-es megszakítást követõen, a koalíciós pártoknak pedig 1946 áprilisáig nem volt közös békeprogramjuk. A magyar vezetõk az 1946-os moszkvai és nyugati bemutatkozó útjaikkal is késésben voltak Romániával szemben, hiszen Bukarest már jóval korábban ismertette Moszkvában a magyar–román határvitával kapcsolatos álláspontját.⁷⁴ Közben, mint említettük, rövid négy hónapra megvalósult az „észak-erdélyi köztársaság”, ami a gyakorlatban Észak-Erdély egyfajta autonómiáját, ugyanakkor Bukarest megzsarolásának eszközét is jelentette a szovjet vezetés kezében. A szovjetbarát Groza-kormány 1945. március 6-i erõszakos hatalomra juttatásával Moszkva elérte célját, és rövidesen Észak-Erdély újbóli visszaadásával „jutalmazta meg” a román baloldalt. Szovjet részrõl ezzel véleményünk szerint végleg eldõlt a magyar–román határkérdés, bár ez irányú biztató szovjet ígéretek Magyarország felé egyszer-kétszer (burkoltan) elhangzottak még. Minimális határkiigazításra – a nyugati hatalmak ugyanis egy etnikailag igazságosabb magyar–román határ meghúzására törekedtek⁷⁵ – Magyarországnak ezután is volt még némi kilátása, de a párizsi békekonferencián végül Moszkva álláspontja kerekedett felül e kérdésben: az 1947. február 10-én aláírt békeszerzõdés a trianoni magyar–román határ helyreállításáról rendelkezett.

Erdély sorsáról a második világháborút követõen tehát ismét a nagyhatalmak döntöttek. Míg a nyugati hatalmak a közvetlenül nem érdekelt, távoli szemlélõdõ jóindulatával kezelték – magyar szempontból – az erdélyi kérdést, addig a térségben hosszú idõre berendezkedni kívánó szovjet hatalom saját expanzív törekvéseinek megfelelõen cselekedett. Erdély egész területének odaítélésével Moszkva célja részben Románia kompenzálása volt az 1944-ben újból szovjet fennhatóság alá került Besszarábia és Észak-Bukovina elvesztése miatt, részben pedig a Groza-kormány ily módon való „megjutalmazása”, de szerepet játszhatott a Magyarországnál stratégiailag fontosabbnak ítélt Románia elkötelezésének szándéka is a Szovjetunió felé.