A litván szellemi élet legnagyobb eseményét az elmúlt két évben Nyka-Niliunas Naplótöredékei jelentették. Az 1938–1970-es bejegyzéseket tartalmazó 541 oldalas elsõ kötetük 1998-ban, míg a második 750 oldalon egy évvel késõbb jelent meg Chicagóban, 600 példányban.

A magyar olvasónak egyszer már alkalma nyílt szerzõjükrõl semmit meg nem tudni: az 1970-es évek végén készített litván költõi antológiába 11 más, emigrációban élõ társával együtt õt is beválogattam, a moszkvai cenzor azonban (mert hol máshol is szabhatták volna meg, mint Moszkvában, hogy melyik litván költõ jelenhet meg magyarul) öt másikkal – s még örülhettünk, hogy nem minddel – együtt kipenderítette a készülõ kötetbõl. Azóta persze Litvániában is elfogadott költõvé vált (1989-ben jelent meg Vilniusban válogatott, 1997-ben pedig összes verseinek a kötete, s emellett 1996-ban napvilágot látott irodalmi kritikáinak-tanulmányainak a gyûjteménye is). Sõt, az irodalmi közvélemény egyre inkább a 20. századi litván költészet egyik legnagyobb alakjává emeli azt a költõt, aki keveset – évente átlag öt verset – ír,
s akinek líráját visszatérõen úgy jellemzik: az érthetetlenségig talányos, arisztokratikus, hermetikus, tiszta, esztétizáló, keresztény egzisztencialista, keresztény perszonalista, ontológiai, objektív, filozofikus, irodalmi-kulturális allúziókkal terhes stb.

Naplója jelentõségének jobb megértéséhez nem árt ismernünk életútja állomásait, annál is inkább, mivel ezek mint tárgyi adatok alig szerepelnek a feljegyzésekben.

Nyka-Niliunas 1919-ben született egy kis kelet-litvániai faluban. Egy gyermekkori balesetben fél lábára megsántult. A szomszédos kisvárosban, Utenában járt gimnáziumba, majd Kaunasban egyetemre. Amikor 1939 õszén Vilnius a lengyelektõl visszakerült Litvániához, az 1937-tõl publikáló költõ ott folytatta tanulmányait, s 1942-ben, a szovjetet felváltó német megszállás idején ott kapott diplomát francia irodalomból és filozófiából.

1944 júliusában több tízezer – fõleg értelmiségi – litvánhoz hasonlóan a szovjetek elõl nyugatra menekült: Königsbergben felszállt a vonatra, s Berlinben szállt ki. Segélyszervezetek pénzén élve 1944 novemberében beiratkozott a Deutsches Institut für Ausländer nyelvtanfolyamára, majd az egyetemre is. A háború után Tübingenben és Freiburgban lakott. Bejárt az egyetemi elõadásokra, illetve 1946-47-ben franciát tanított a freiburgi képzõmûvészeti és ipariskolában. Fõként azonban részt vett a pezsgõ litván szellemi életben (itt jelent meg 1946-ban elsõ verseskötete is). A litvánoknak a háború után egészen 1949-ig, amikor Amerikába özönlöttek, Németországban iskoláik voltak, újságjaik, folyóirataik, könyvkiadóik, kulturális egyesületeik. (Mindennek a mai napig meglévõ maradványa egy Hüttenfeld nevû kisvárosban-faluban mûködõ litván gimnázium.) És a szokásos emigrációs légkör, amelyben egy kedvezõtlen könyvbírálat szerzõjét meg lehetett avval vádolni, hogy „Moszkva pénzeli”.

Nyka-Niliunas 1949-ben költözött tovább Amerikába. Baltimore-ban, tehát a több százezres amerikai litvánság központjától, Chicagótól távol telepedett meg. Elõször alkalmi munkákból élt, majd 1951-tõl egészen nyugdíjaztatásáig a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban dolgozott, képesítésének megfelelõen.

Zárkózott, leginkább a magányt becsülõ lénye ellenére egyike volt azoknak, akik költõként és szerkesztõként-kritikusként is a legtöbbet tettek azért, hogy a litván irodalom az 1950-es években egyáltalán fennmaradjon, hogy maradjon belõle valami olvasható: egyfelõl az emigrációs hazafias irodalom, másfelõl a szovjet-litván irodalom üres papírhalmazával szemben. Négy másik társával együtt az õ versei is helyet kaptak abban a Föld címû 1951-es antológiában, amelyik nemzedékének elsõ méltó jelentkezése, s õ volt a leghatározottabb hangú, a mûvészet mindenféle ideológiai elkötelezettségét tagadó, s csak az irodalmi értéket figyelembe vevõ kritikusa annak a Literaturos lankai (Irodalmi ívek) címû irodalmi újságnak, amelynek 1952 és 1959 között Buenos Airesben (!) megjelent nyolc, egyenként 32 oldalas száma jóformán egyedül tartotta fenn a litván irodalom folyamatosságát.

Amely folyamatosság amúgy is nagyon kétséges, bizonytalan volt és talán mind a mai napig maradt: a két világháború közötti alig húsz év kevés volt ahhoz, hogy a fiatalkorú litván kultúrát felnõtté érlelje, hogy – ami evvel egyet jelent – megteremtse a személyiség kifejezõdésének nyelvi lehetõségeit. A Naplótöredékek – a litván irodalom elsõ magáncélú naplója! (a chicagói kiadónak, a kitûnõ Gintautas Veëysnek csak 1996 végén sikerült rávennie a szerzõt az évtizedekig kizárólag önmagának írt feljegyzések közzétételére) – nagyszabású kísérlet a litván felnõtté válás nyomonkövetésére. Végig ott érezni benne a feszültséget, amely a szélsõ pontok között vibrál – a falusi gyermekkor, a természet ontologizált képei és az amerikai giccs, a hazaszeretet és a silány frázisok, a behatóan ismert, eredetiben olvasott és gyakorta idézett görög-latin, francia, német, orosz irodalom-filozófia és a dadogó litván irodalom, a kimondhatatlanság magánya és a közlés kényszere között; végig ott érezni a veszélyt, hogy a nagy kultúrák nyelvén született gondolatok „kis” nyelvre lefordítva szépelgõ-érzelgõs banalitássá válhatnak, s hogy a megkésettség, a lemaradás behozása, az anyanyelv árnyékának az átugrása – ha egyáltalán lehetséges – milyen hatalmas erõfeszítést ígényel: „Az idõ kérlelhetetlen a kronológiai atavizmus, az idõszerûtlenség és a megkésettség iránt. Könyörtelenül elveti a még oly magas szinvonalú késõn jött könyvet, mert azt már egyszer megírták – mint a kedves, várva-várt vendégek érkezésérõl tudósító levelet, ha azok közben nemhogy megérkeztek, de már el is utaztak.”
(1973. augusztus 5.)

Bojtár Endre

Vilnius, 1939. október 11.

Végre (tegnaptól) Vilnius a miénk! Igen! A miénk! A zajgó diáktömeggel az utcákon vonulva arra gondoltam: eltûnt az a folyamatos, mindenütt jelen lévõ fájdalom, amely gyermekkoromtól a társam volt, hirtelen begyógyult az a szüntelenül sajgó seb, amely megmérgezte életemet, és amely miatt egész idõ alatt sértve éreztem magam. Csak most vagyok teljesen szabad. Valaki azt javasolta, menjünk a szovjet követség elé, s a tüntetõk a „Fel Vilniusba! Fel Vilniusba!” dalra rázendítve már meg is indultak volna, de a rendõrség elállta utunkat.

1939. október vége

Még mindig mindenki Vilniusról beszél. Úgymond ez felszabadulásunk végleges szakasza, betetõzõdése. Consummatum est! Vannak, akik aggódva figyelmeztetnek: jó, jó, Vilnius az Vilnius, de a bolsevikok kezébõl kaptuk. Még ha ez valóban veszélyes lenne is, akkor sem akarok tudni róla, nem akarok gondolkodni, csak örülni akarok – egymagamban, másokkal, mindenhol csak örülni.

1944. június 9.

Az én hazafiságom. Litvánia iránt nem lehetek sem semleges, sem objektív, mert Litvánia a levegõ, amivel lélegzem, testem és vérem. A litvánok iránt igyekszem objektív és pártatlan maradni, mindössze ennyi. Ilyen az én hazafiságom.

Baltimore, 1949. október 24.

Már második hete a Saragota utcai Amrhein Fivérek sütödéjében dolgozom, a Freemont Avenue-tól nem messze, Baltimore egyik „legfeketébb” negyedében. Két német, egy olasz és egy ír kivételével az összes többi melós néger, végtelenül vidám és lármás fickók. Hétfõnként, de gyakran hét közben is másnaposan jönnek munkába, alig állnak a lábukon. Különben kedves, szimpatikus emberek.

Egész nap állunk a másik terembõl érkezõ futószalag mellett, s tepsikbe válogatjuk szét a különbözõ süteményeket, pékárukat, majd a tepsiket kerekes emeletes állványokra helyezzük, amiket aztán mások egy forró helyiségbe tolnak, hogy a tészta ott megkeljen.

Megesik, hogy belefeledkezve a fecsegésbe a négerek nem állítják meg a futószalagot, s a sütemény belepotyog a szalag végén álló szemétládába. Ilyenkor körülnéznek, s miután meggyõzõdtek róla, hogy senki nem látja õket, minden különösebb ceremónia nélkül kiveszik, gyorsan lepucolják a ráragadt koszt, visszateszik a tepsibe, s az áru már mehet is a maga szokásos útján a lenti cukrászdába.

Csodálatos az embernek az a képessége, hogy minden helyzettel megbékél. Még csodálatosabb, hogy képes megtanulni, hogy minden helyzethez arányos örömöt találjon, és sajátságos módon megszeresse az „akasztott kutya” állapotát is. Eleinte eléggé kínos volt. De aztán lassan kezdett minden normálisnak, szinte a sajátomnak tûnni. Az öröm és a boldogság viszonylagos dolog. Nekem most például úgy tûnik, hogy nincs nagyobb boldogság, mint ülni a rövid ebédszünetben egy liszteszsákon és a szutykos ablakon át nézni, ahogy a hársfa sárguló lombjai közt ugrándozik egy, az utcán játszadozó néger gyerekekre furcsán hasonlító poros kismadár.

Mire végzek, már sötét van. Amikor az elsõ fizetésemet megkaptam, német kollégám, Willy figyelmeztetett, hogy a járdán mindig az úttesthez közel, a házaktól távolabb lépkedjek, nehogy kiugorjon valaki valamelyik házból és elszedje a pénzemet. Az elsõ este, mikor hazaértem a munkából, Sandra zokogni kezdett. Bizony, ez teljesen új helyzet. A németországi gondtalan „számûzetés évei” visszavonhatatlanul elmúltak, mostantól már majd igazi pénzzel kell játszanunk.

1950. január

Belefáradtam a logikába, s csak a lelket átmosó szél és esõ logikátlansága ad erõt ahhoz, hogy tovább éljek.

1950. november 30.

A hazafiság terhe. A szinte vegetatív hazafiság. A nemzet ügyei. A fennmaradásáért érzett aggodalom. Vilnius elvesztésének fájdalma. Mindez már igen korán ránk nehezedett, kora gyermekkorunktól mérgezett bennünket. A független Litvániában nemcsak öröm- (gyõzelem-), hanem gyász- (vereség-) ünnepeinket is megültük. Lehet, hogy hazafiságunk ettõl olyan vegetatív?

1954 július 24.

A hazafiság (a ganajtúró bogár szeretete a ganajrakás iránt), mint egy emberi helyzet mozzanata: nagy dolog. A szervezett és intézményesített hazafiság hazugsággá és (mások) érzelmeinek és vérének cinikus kizsákmányolásává változik.

1960. március 11.

Hogy a szovjet író szocialista realizmusa nem annyira mûveitõl, mint inkább politikai helyzetétõl függ, bizonyítja Mieëelaitis¹ esete. Õt e pillanatban aligha merné bárki is nem szocialista realistának, vagy legalábbis e módszer neveltjének tartani. Holott költészete egész mást tanúsít: az lényege szerint tisztán polgári. Apja nem Lenin, hanem Jeszenyin.

1961 augusztus 24.

Az én vallásom. Valamelyikük állítása szerint a zsidók csak Istennel vagy Isten ellen élhetnek, Isten nélkül azonban nem. Így vagyok én is. Mert olyan rendszerben születtem, nevelkedtem és élek, amelynek Isten (nem szükségképpen mint az ima vagy a rítus tárgya) szerves része volt – kiiktatásával az egész elveszítené raison d’être-jét.

1961. október 26.

Hajdan, még Vilniusban, életem dionüzoszi szakaszában, tudatosan próbáltam megszabadulni a dionüzoszi primitivitástól (amibõl annyi van Dosztojevszkijben), a Kelettõl, igyekeztem racionalizálni késztetéseimet, Dosztojevszkijt felváltani Stendhallal, Rilkét Valéryvel és végérvényesen a Nyugat mellett dönteni. Most azonban néha azt kérdem magamtól: szükség volt minderre az igyekezetre? Hiszen én mindenképpen máshol, vagyis Árkádiában születtem. Keleten nincs Árkádia.

1962. november 16.

Néha, egy-egy gyönge órán leküzdhetetlen vágy fogott el, hogy kibújjak az istrángból és úgy éljek, mint „mindenki más”. De mindig megszólalt a nagy szükségen áthatoló belsõ hang, a zsidó közmondás szavaival: „ha úgy döntöttél, hogy ló leszel, akkor húzd az igát”, s visszatérített a régi kerékvágásba. Arra gondolok: tényleg én döntöttem el, hogy ló leszek és maradok (a zsidó közmondásban szereplõ ló valójában szamár)?

1963. március 28.

A normává változott szabadság nem kevésbé korlátoz, mint a törvények, hiszen az ember mindig csak a másik számlájára lehet szabad. Az a szabadságom, hogy rendezetlenül éljek, korlátozza annak a szabadságát, aki rendezetten akar élni, és fordítva. Ezért a szabadság (sajnos!) elképzelhetetlen törvények nélkül, amelyek arra valók, hogy az én szabadság-felfogásomat megvédje mások – az enyémmel semmiféle közös nevezõt nem tartalmazó – szabadság-felfogásától.

1963. augusztus 7.

Mítoszok. Litvánia, litvánok, a haza: a hazafias kötelezõ olvasmányok révén a tudatunkban meggyökeresedõ szimbólumok-képek, amelyeknek kevés vagy egyáltalán semmi közük a valósághoz, a maguk szellemi primitivitásukkal veszélyesek. De segítenek megmaradni.

1963. augusztus 29.

Minden szervezet a korrupció formája, és az „organized crime” jegyeit viseli magán: közös erõvel a szervezetlen ember, vagyis az egyén ellen.

1970. január 7.

A – nevetséges, ellenszenves, sötét, ostoba – litván (különösen a chicagói) nacionalizmus olyan, mint az összes többi nacionalizmus. Részben azonban igazolható: mint egy kis népcsoport létéért és fennmaradásáért folytatott harc eszköze. De mivel igazolható az amerikai nacionalizmus, amelyik – a némethez hasonlóan – nem a különbözõségre, hanem a felsõbbrendûségre alapozódik (minden, ami amerikai, az great, vagy greatest)?

1970. szeptember 24.

Soha, senkinek és semmire nem panaszkodni. Mindent úgy fogadni, mint ajándékot. Minden panaszkodás önsajnálathoz vezet, ami nem méltó a józan és erõs ember nevéhez. Éjjel meghalni, nem bánkódva azon, hogy reggel újra felkél a nap. Nem félni a magánytól, mert a természet még magányosabb. Soha nem elveszíteni a türelmet, mert a természet sem veszíti el soha.

1976. november 8.

Vincas Trumpával² és Škirpa vezérezredessel. A téma: Vilnius. Egyenesen hihetetlen, hogy Litvánia volt berlini nagykövete milyen naiv és tájékozatlan a helyzetet illetõen. Véleménye szerint Vilniust erõvel kellett volna visszavenni, s akkor néhány év alatt színtiszta litván város lett volna belõle (én elemi iskolás koromban gondolkoztam hasonlóan). Mikor 1939 novemberében jártam a frissen visszakapott Vilnius utcáit, jó fél nap alatt sem hallottam egyetlen litván szót sem. Mikor megjegyeztük, hogy aligha lett volna könnyû „összeférni” a lengyelekkel, az ezredes szemmelláthatólag elképedve csak legyintett: hogyan gondolkodhat bárki is ilyen komolytalanul. Mikor azt kezdtem fejtegetni, hogy hálát adhatunk Istennek, hogy Vilniust úgy és akkor kaptuk vissza, ahogy és amikor visszakaptuk, s hogy ez volt szerencsétlen történelmünk egyik legnagyobb sikere stb., dühösen annyit vetett oda: „Az ilyen gondolatokért bíróság elé kellene állítani.”

1979. február 19.

Az igazság és a szabadság paradoxonai. Az igazságot már csak azért is nehéz kimondani, mert ahhoz nem annyira szabadságra, mint inkább tehetségre van szükség. Az igazság, akárcsak a költészet, ott kezdõdik, ahol véget érnek a szavak és a csend kezdõdik. Minden tömeg (így például a mi emigránsaink tömege is) a szabadság és igazság nevében egyfolytában erõszakot és hazugságot hirdet, miközben meg sem fordul a fejükben, hogy az igazságot elõször talán meg kéne ismerni.

1979. június 3.

Nincs választás. Meg kell tanulni egyedül élni, mindenféle hallgatóság nélkül (mert kinek is kell az?), a teljes magányban, csak önmagammal, s nem érezni magam emiatt boldogtalannak – mint a virág, amelynek egyetlen „közönsége” a természet fennsõbséges közönyét sugárzó rabló rovar tekintete.

1980. május 21.

Mi, litvánok mindig is hajlamosak voltunk és vagyunk saját bûneinket és gyengeségeinket másokra hárítani. Azt kiabáljuk: „Eloroszosítanak bennünket!”, de soha senkinek nem jut az eszébe, hogy legalább a bûn egy részét magára vegye és azt mondja: „Eloroszosodunk!”, vagy „Amerikanizálódunk!”

1984 február 18.

Czes³aw Mi³osz. Politikai gondolkodásából hiányzik a mélység; szétválaszthatatlanul összefondótak benne a lengyelekre jellemzõ propagandakultúra messianizmusának és az intellektuális-politikai opportunizmusnak az elemei. Másokban határozottan elveti a maga múltját, s elítéli mindazokat, akik azt ma is folytatják. Litvánia- és litvánság-felfogása ugyanolyan, mint Mickiewiczé volt; a valódi figyelem és megismerés helyét a lengyel romantika által alkotott sztereotípiák töltik be.

1986 július 16.

Sixties! A hatvanas évek, amelyek szublimálták a vulgaritást és vulgarizálták a forradalom eszméjét, s az életet az élettõl való meneküléssé, sajátos post coitum helyzetté változtatták, másszóval az orgazmus-elv segítségével érték el a kiteljesedést, sokak számára még ma is, közel húsz év elteltével bûvös szavak. Csak ennek a pubertás színvonalú nemzedéknek köszönhetõen, amelynek Joan Baez és Jane Fonda volt a papnõje, s Carlos Castaneda és Herbert Marcuse a Plátója és Arisztotelésze, csak ennek köszönhetõen választhatták az USA elnökévé Ronald Reagant, ezt a harmadosztályú színészt.

1990. szeptember 11.

A mostani litvániai sajtót, különösen az irodalmi lapokat olvasva nem az döbbent meg, hogy ugyanazok az emberek (természetesen pálfordulva) uralják, hanem hogy szinte a pangás idõszakának ugyanaz a stílusa tartja béklyóban, amely nem engedi a felszabaduló gondolatot áttörni, és amely finoman átcsempészte a tételt, hogy a Sztálin alatt és a pangás idõszakában elkövetett bûnöket a történelmi helyzet szükségszerûen diktálta, s hogy a megkínzottakat egyenlõ módon kell kezelni kínzóikkal. Lehetséges. De a bûnösök legalább ne hadonásznának olyan hevesen a nem is olyan rég általuk leszaggatott háromszínû litván lobogóval és az általuk kidöntött keresztekkel! Más szóval, ebben a kontextusban nem tisztogatást, hanem öntisztulást, vagy legalább némi szerény visszafogottságot várnék.

1991. április 12.

Hazafiságom nem a részvételen, hanem a szó leghétköznapibb értelmében vett létezésen alapul. Másszóval, ha én lennék az utolsó litván a világon, akkor is litván lennék és maradnék.

1991. július 4.

Litvániáról gondolkozva gyakran kérdem magamtól: honnan az a szerencsétlen szenvedély, hogy tegnapi – vesztes és gyõztes, leginkább persze gyõztes – harcokat

harcoljunk meg, hogy idõt és fáradságot nem kímélve a legkülönfélébb emlékünnepeket tartsuk, ily módon az egész életet véget nem érõ szertartássá változtatva, s nem gondolva a post festára, vagyis hogy valamikor egyszer haza kell majd menni errõl a mindenféle ünnepélyrõl és el kell kezdeni (milyen kellemetlen!) komolyan és fáradságosan munkálkodni? Veszedelmesen hasonlítunk az 1917-es forradalmárokra, akik ugyancsak soha nem tértek haza a gyõzelmi ünnepélyrõl, és soha nem kezdtek dolgozni.

1995. szeptember 12.

Válasz egy tapintatlan kíváncsiskodó azon kérdésére, hogy hiszek-e Istenben: mivel én és Õ annyira összehasonlíthatatlan nagyságrendûek vagyunk, akár igen-t mondanék, akár nem-et, semmiféle jelentõsége nem lenne.

1996. február 7.

Vytautas Kubilius³ A XX. század irodalma címû könyve újra elõtérbe tolja a sokaknak kényelmetlen kérdést, mit csináljunk (vagy Kubiliusnak mit kellett volna csinálni) azokkal az írókkal, akik kizárólag a párt révén kerültek a jelentõs írók trónjára. A felelet szerintem igen egyszerû: tárgyalni kell õket, a történelem síkján, mint az irodalmi élet kor által kikényszerített tényeit, de talán nem vizsgálva vagy csak futólag érintve „munkásságukat”, vagyis ugyanúgy, ahogy mindazokat tárgyalni kéne, akiket kizárólag hazafiságuk, nemzeti elkötelezettségük miatt tartottak (vagy némelyek még mindig tartanak) írónak. És itt felmerül egy majdhogynem erkölcstelen paradoxon: irodalmi szempontból (sajna) jobb a rezsim tehetséges kiszolgálója, mint egy tehetségtelen ellenfele. Ilyen az élet. Franciaországban ma szánakozva lesajnálnák, aki politikai bûnei miatt megpróbálná „leírni” Céline-t.

1997. szeptember 28.

Egy ló, amint az Indian Rivertõl nem messze az Atlanti-óceán partján ugrándozik. Arra gondolok, hogy bármelyik mozdulata több, mint az én egész életmûvem.

1998. február 9–24.

Úton Litvánia felé. Furcsa érzés. Hisz én az egész idõ alatt Litvániában éltem – mélyen, elérhetetlenül, mérhetetlenül mélyen.

Litvánia elsõ képei a repülõgép ablakából: erdõk, egy ismeretlen folyó (a Nemunas?), szétszórt települések. Majd hirtelen – Vilnius vakító téli fényben felvillanó déli külvárosa. Ahogy kiléptem a repülõgépbõl, olyan érzés fogott el, mintha fölöttem és körülöttem minden fallá változott volna, mintha elindulnék egy alagútban, amely földalatti királyságba vezet, ahol meglátogathatom (vissza nem hozhatom) halott és már fel is ravatalozott Euridikémet.

Bátyám fogadott (akit majd ötvennégy évig nem láttam), meg egy csomó ember, köztük az Írószövetség elnöke, vilniusi kiadóm stb. (noha legszívesebben egyedül maradtam volna Stasysszal).

Másnap találkozás az írókkal. A hivatalos bevezetõ után kérdések a közönség soraiból – amelyek ugyanolyan banálisak, társalgási szintûek, mint az én válaszaim (amelyeket aztán a találkozóról beszámoló sajtó majd még ki is forgat). Mindenáron emigránsnak akarnak tartani. Mondom erre, hogy én soha sehová nem emigráltam, csak nem ugyanazon a helyen éltem egyfolytában. Baltimore-ban laktam, de lakhattam volna Šiauliaiban vagy Utenában is. Miért nem tartják emigránsnak Šeiniust vagy Savickist?⁴ Miért nem nevezik emigránsnak azokat a magukfajtájúakat, akik ilyen-olyan okból Moszkvában vagy Leningrádban éltek? Azt gondolom (de nem mondom), õk inkább emigráltak, mint én, emigráltak „a tágabb hazába”, emigráltak „a kommunizmus fényes holnapjába”; engem emigránsnak titulálva továbbra is a szovjet rendszer által rájuk kényszerített címkézést alkalmazzák. Amerikát én soha nem tartottam és nem neveztem tágabb hazámnak (pedig elég tág).

A temetõ, szüleim és nagyszüleim, két csecsemõkorban meghalt öcsém, nõvérem és két bátyám, Juozapas és Adolfas sírjával – mintha a csupaszító fényben titokzatosságát vesztette volna, mintha valaki letarolta volna (nyilván a tél). De hová tûntek a misztikusan rikoltozó varjakkal és csókákkal mindig rakott fák?

1998. július 24.

Az utóbbi néhány évben sok Rilke-fordítás jelent meg folyóiratokban is, kötetben is. Úgy tûnik, a fordítók többsége nem érti, hogy Rilke nem fordítható le az 1950–90-ben gyõzedelmeskedett népnyelvre; hogy a korszakot is le kell fordítani, vagyis alaposan meg kell ismerni a Rilke idején használatos német nyelvnek azokat az etikai és esztétikai vonzatait, amelyeknek a litván megfelelõit a szovjet idõszak majdnem teljesen megsemmisítette; hogy a Rilke világszemlélete és világérzékelése számára oly fontos Nachmittagot nem lehet úgy fordítani: délben stb.

1998. augusztus 17.

Az örök, kikerülhetetlen, senki által nem pótolható Maironis,⁵ akitõl egyikünk sem tud szabadulni, aki mindnyájunkat mindenhová és mindig elkísér. Tele a harmadosztályú költészetre jellemzõ legrosszabb fajtájú, tehetségéhez méltatlan közhellyel; hajánál fogva elõráncigált rímei közül egyik gyengébb, mint a másik. Nem tud eléggé litvánul sem (még legnagyobb rajongói sem nevezik nyelvteremtõnek: „nyelvleckéit” többségünk még ma is sínyli). Az idõk folyamán azonban nyelvének, verselésének, ízlésének ezek a hiányosságai valamilyen módon mindnyájunknak (nekem is) a sajátunkká, semmivel föl nem cserélhetõvé, kedvessé, majdhogynem szentté váltak. Miért írom ezt? Csak azért, hogy ezredszer is áhítatosan emlékeztessem magamat arra, hogy Donelaitis⁶ után õ a mi legnagyobb költõnk.

P. S. Az itt említett fogyatékosság többségét igen gyakran ki- és megváltja valamilyen nehezen körülírható egyetemesen autentikus gesztus.

FORDÍTOTTA BOJTÁR ENDRE