Peoples Hernandez igaz története

Én, Hilario Lopéz, Valle del Cauca-i tanító és kántor szerencsésnek mondhatom magam, mert még földi életemben megadatott, hogy találkozzam nagyszerû írónkkal és Mesterünkkel, Peoples Hernandez Vasquezzel, akinek életérõl méltánytalanul keveset tudunk, és a Nagy Enciklopédia is csupán rövid életrajzot közöl róla.1 Bizton állíthatom, hogy ismerem az igazságot, legalábbis annak egy parányi, de annál jelentõsebb részét, mely rendkívüli fontossággal bír, és megnyugtathatom a nyájas olvasót, értesüléseim elsõ kézbõl származnak.2

Most már tudjuk hogy a Mester fiatal korában naplót vezetett, (mert valamelyik carthagenai sziesztázása alkalmával egy kedves tanítványának elárulta). A tanítvány szerint – aki azonban már csak koránál fogva sem láthatta az idõközben megsemmisült naplót – ez a kézirat magában foglalta Bogotá város és annak minden lakosának teljes történetét, attól kezdve, hogy az indiánok megalapították a mai város helyén elsõ falujukat. Még azokat az eseményeket is rögzítette, amelyek megtörténhettek volna, ha egy ember az adott pillanatban másképp cselekszik – a Mester pihenésképpen ezeket a lehetõségeket gráfokkal és a cselekedeteket apró piktogramokkal is szemléltette. A napló további érdekessége, hogy a Mester lejegyezte a halála után elkövetkezendõ háromszáz évet is, de ebben az idõszakban csak egy jövõvel számolt, mert tanítása szerint csupán a múlt változtatható meg, a jövõ nem. Itt azonban vége szakadt naplójának, mert a Mester hosszabb idõre egy öregember mellé szegõdött, hogy lejegyezze annak – a falu lakosai által zavarosnak mondott történeteit. Az említett napló, melynek terjedelmét rendkívül nehéz meghatároznunk, de egyesek szerint mintegy ezer oldalra becsülhetõ – egy szinte olvashatatlan lap kivételével – sajnos teljes egészében megsemmisült, amikor a néhány évtizeddel ezelõtt a Mester dolgozószobáját máig tisztázatlan körülmények között felperzselte egy gömbvillám. Õ szerencsére a tornácon szivarozva a futball-világbajnokságot szerette volna nézni, és a saját készítésû antennájának beállításával volt elfoglalva. A villámcsapás után rögtön felhívta édesanyját, és örömmel közölte vele, hogy tévedett, amikor azt állította, hogy mennydörgés idején a tévékészüléket ki kell kapcsolni, és az antennát ki kell húzni belõle, mert az rendkívüli módon vonzza a villámokat – hisz nem õt, hanem a dolgozószobáját érte találat. Egyesek úgy vélték, hogy a Mester ellenségei (és belõlük sok van, mert irigylik tehetségét és hírnevét), valószínûleg egy titkos társaság tagjai, az Örökké Imádkozó Apácák, eszközölték ki uruknál a természeti csapást. Ezt a nevetséges állítást most áll szándékoznom megcáfolni. A bizonyítékként szolgáló naplóoldal kalandos úton került kezembe, ezzel a történettel most nem fárasztanám a kedves olvasót, aki elégedjen meg annyival, hogy a Puerto Berrío-i vásáron elcseréltem a Mi Urunk Jézus Krisztus Szent Keresztjének egy darabjáért, melyet családunk immár évszázadok óta õrzött. A kézirat lap most elõttem hever. Évek óta készülök, hogy lejegyezzem az igazságot. Készülve a végsõ próbára, nap, mint nap megfogalmazom magamban a szöveget, melyet most végre elõ fogok adni, és mivel az sohasem válik unalmassá, hanem mindig új erõvel és meglepetéssel szolgál, megbizonyosodtam, hogy egyedülálló és hiteles, tehát szent.

A Mester iskolázottságáról (bár valamennyien elismerjük, tudásához nem fér kétség) csupán egy feljegyzés maradt fenn, történetesen, hogy 1939-ben nem vették fel a Bogotái University of Santo Tomás irodalom és könyvtár szakára. A rossznyelvek szerint (erre azonban írásos bizonyítékot semmilyen levéltárban vagy könyvtárban, én, az ördög ügyvédje nem találtam) a nagy tudású, de szigorú szerzetesek azért tagadták meg a Mestertõl az irodalmi és könyvtárismeretek papírral igazolható megszerzését, mert megbízható forrásból úgy értesültek, a fiatal és tudásra szomjas Mester az ördöggel egyezséget kötött, hogy az számos érdekes és varázslatos – de mégis hihetõ – történetet meséljen neki, amelyeket a fiatal író majd mesterien (és nem kis játékossággal) rögzít, és ezzel jó fényben tüntesse fel az ördögöt, és elhitesse, a játék és a nevetés nem Istentõl, hanem egyenesen az ördögtõl való.3 A rossznyelvek szerint az ördög szövetsége jeléül, amikor a pongyolaságok mellett is igen színvonalasnak és szórakoztatónak találta a Mester történeteit, pedig egyesek bizton állítják, hogy az ördög az irodalmi mûvek igen kiváló és kimondottan szigorú kritikusa, azt is elintézte, hogy a Mester egy olyan díjat kapjon, melynek megalapítása egy régen általa támogatott nagyszerû robbanószer-gyáros nevéhez fõzõdik.

Az elõttem heverõ Krisztus Urunk Keresztjének és végsõ soron Szent Vérének árán megszerzett naplórészlet csupán két helyen olvasható, így összesen tíz szó írásképe ismerhetõ fel, hisz ez az oldal is szinte teljesen elégett. Az ereklyeként tisztelt lap (melyhez az elmúlt pár évben immár jó pár csodálatos gyógyulás fûzõdik) bal felsõ sarkában nehezen, de szakértõ segítségével kibetûzhetõ: 1939 – University of Santo Tomás Bogotá. Ez is alátámasztja azt, hogy a Mesternek valóban köze volt (hogy milyen, azt nemsokára megtudjunk) a fent említett egyetemhez. A lap jobb alsó sarkában pedig a következõ szöveg olvasható: Meghatározó vasárnapi száguldás automobilon. Már csak ez az egy mondat is arra enged következtetnünk, hogy a Mester fiatal korában igen rajongott az automobilokért, mondhatni ezen jármûvek megszállottja volt. A fenti két adatból kiindulva, és tévedhetetlen forrásomra hagyatkozva bebizonyítom, hogy a Mester csupán tévedés folytán nem került be az egyetemre, és ehhez igen nagy köze van az automobilozásnak, valamint a mester igazságérzetének, de semmiképpen sem az állítólagos ördöggel kötött szövetségnek.

A Mester gyakran írt róla (ám sohasem fennhéjazó szándékkal!), hogy igen jómódú polgári családból származik, édesapja híres fogorvos volt, és a Hernandez család kiterjedt rokoni szálakkal bír. A Mester egyik nagybátyja, Gustavo Rojas Gomes Hernandez a század harmincas éveiben a kolumbiai óriáscég – a Caula Valley Corporation egyik vezetõje volt. A fiatal Mester a nyarakat nagybátyja Barran Quilla-i birtokán töltötte. 1939 nyarán Gustavo Rojas kölcsönadta a fiatal Mesternek a frissen érkezett legújabb sportautóját, mert tudta, hogy a fiatal Peoples Hernandez szenvedélye az automobil. A Mester számos könyvet elolvasott, késõbb írt is, sõt vázlatokat is készített az automobilokról és a bennük lakozó lélekrõl, de ezek a villámcsapásban mind megsemmisültek. Miután elsajátította a jármû irányításának elméletét, ahogy ezt annak idején az úszással is tette, gyakorlatban is kipróbálta azt. Rövid idõ múlva már szokásává vált, hogy végigszáguldja az egész régiót betöltõ banán- és narancsültetvényeken.4 Ilyenkor talpig fehér ruhába öltözött, nyakára vörös kendõt kötött, és felvette a leghíresebb Bogotái kereskedõtõl megrendelt divatos bõrrel szegélyezett autósszemüveget is.

A Mester napokig is bírta a szenvedélyes automobilozást, anélkül, hogy megállt volna. Történt egyszer, hogy egy birtokukhoz közeli falu felé közelített. A faluszéli kanyarban levette lábát a gázpedálról, és motorfékkel lassítani kezdett, mert nem akart kárt tenni bármelyik falubeli emberben vagy állatban. E pillanatban a kanyart levágva elsüvített mellette egy másik automobil, szinte lesodorva õt az útról. A Mester nem volt ideges természetû, ám mindenek felett szerette az igazságot, így az illetõ nyomába eredt, hogy azt a falu után utolérve megállítsa, majd párbeszédet folytasson vele cselekedete megkérdõjelezhetõ erkölcsi megítélésérõl. A falu végén könnyûszerrel megelõzte a nyitott tetõvel száguldó automobilt, de az nem akart kitérni, mi több visszaelõzte õt. Ezek után a Mester, aki a több hónapos gyakorlatnak köszönhetõen már teljes mértékben uralta jármûvét, akárcsak a testét, megállására kényszerítette az ámokfutót. Mindketten kiszálltak automobiljukból, a Mester abban a reményben, hogy majd választ kap kérdéseire, az illetõ úr (akirõl késõbb kiderült, hogy Kurt Hauernek5 hívják, és papírjai szerint a berlini Zeitung tudósítója) pedig más céllal. A Mesternek, aki remek emberismerõ, feltûnt, hogy Herr Kurt ittas állapotban van, ezért kétségesnek látszott, hogy a vele folytatott párbeszéd eredményhez vezetne, így gyorsan változtatott elképzelésén, és határozottan így szólt: Uram, maga miatt majdnem ott vesztünk! Kérem, ne csináljon többé ilyet! Válasz helyett Kurt kezében egy kés villant, és a következõ mondatra ragadtatta magát: Büdös mesztic! (Kurt itt a Mester bõrszínére célzott, ám nem tudta, hogy a mester a szüntelen autózásnak köszönve tett szert ilyen remek színre.) A Mester saját fürgeségének és Kurt mozgáskoordinációs zavarának köszönhetõen a kés gyorsan kirepült a kézbõl, és Kurt egy jól irányított ütéstõl földön találta magát. A Mester úgy érezte, ezzel az ügy az õ részérõl be van fejezve, beszállt az autójába, és továbbhajtott.

Amikor aznap este háromnapi automobilozás után hazaért, a vacsoránál elmesélte a történteket Gustavo Rojasnak, aki egy pohár Viva Torrero után felvilágosította, hogy ez a Kurt egy szélhámos ember, aki pár éve vásárolt egy birtokot a szomszéd falu határában, és megrögzött bajkeverõ. A nagybátyja meg volt gyõzõdve, hogy Kurt nem csupán újságíró, mert egyes falubeliek azt állítják, nemegyszer térképpel és távcsõvel a kezében szokta járni a vidéket. Lefekvés elõtt a fiatal Peoples Hernandez kiment levegõzni a tornácra, magába gyûrt egy zamatos sárgadinnyét, és megsimogatta nagybátyja okos vadászkutyáit, melyeknek nem volt párjuk a környéken.

Peoples Hernandez az éjszaka a szúnyoghálóval befedett nyitott ablak mellett a hõség ellenére jól aludt, álmában a kormánykereket szorongatta, és olyan ügyesen vezetett, hogy alig-alig rúgta meg az ágy végét, amikor a kanyarokban az utolsó pillanatban fékezni kényszerült. Reggel korán kelt, és egy kiadós reggeli után, melynek kihagyhatatlan része volt a chilis bab tortilla csipsszel, számtalan zöldség és némi frissen facsart gyümölcslé, hódolni kívánt szenvedélyének, így elindult automobilja felé. Közelebb érve észrevette, hogy az ezüstszínû autó oldala legalább ötven késhúzással össze van karcolva. Csodálkozott, hogy a kutyák miért nem ugattak, és miután megbizonyosodott, hogy nem történt bajuk, csupán mélyen aludtak az éjszaka, besétált a házba, hogy elmondja nagybátyjának, mi történt. Nagybátyja a Mesterrel ellentétben annak apai nagyanyjának heves természetét örökölte, így még reggelijét sem fejezte be, ami a Hernandez családban a meggondolatlanság jele, hanem gyorsan felöltözött, vette vadászpuskáját és magához parancsolva a fiatalt, automobiljukkal Kurt birtoka felé vették az irányt.

Itt egy pillanatra meg kell állnunk, hogy a kedves olvasó maga elé képzelhesse Gustavo Rojas Gomes Hernandezt:

Gustavo Rojas Gomes Hernandez átlagos termetû, az ötvenes éveiben járó úr, fiatalkorában hentes, majd katonai szakértõ volt az Egyesült Államokban, a forradalom idején azonban a Cartagenai hadtest ezredesi rangjáig vitte. Egyesek bizton állítják, hogy fiatal korában a válla másfél mázsa teherbírásra volt hitelesítve, és szívesen kivette részét egy-egy verekedésbõl, ám most a kímélõ életmódnak köszönve még mindig ereje teljében volt. Gustavo Rojas Gomes Hernandeznek kiskorában volt egy ismétlõdõ álma: egy fekete bika jelent meg neki éjjelente, és rendszeresen üldözõbe vette, egy szakadék felé kényszerítve õt. Történt egyszer, hogy az óvodába, melybe Gustavo fia járt, a közeli vágóhídról beszabadult egy szerencsétlen és feldühödött bika. Gustavo Rojas Gomes Hernandez puszta kézzel gyûrte le a jószágot, és azóta nem ismétlõdött meg az álma. Az említett éjszakán azonban álmában kártyázott, és egész este egy kártyalapot szorongatott – a kaszást.

Nem kellett sokáig autózniuk a Hauer birtokig, Gustavo Rojas útközben az ifjú Hernandez lelkére kötötte, hogy várja meg az autóban, amíg õ rendezi az ügyet azzal a gazemberrel. Az ifjú Mester nehéz szívvel bár, de beleegyezett. A Kurt-birtok kezdetén egy fahíd állta útjukat, Gustavo Rojas innen gyalog folytatta, a Mester az autóban maradt a puskával és türelmesen várt, végiggondolva, mi minden történhet odabenn a házban, melyben Gustavo Rojas az imént eltûnt. Egyesek szerint ezeket a Mester csupán emlékezetében rögzítette, naplójában egy üres lapot hagyott nekik. A Mester ígéretéhez híven nem hagyta el az automobilt, azonban felegyenesedett, mert azt nem tiltotta ígérete, és távcsõvel figyelte, mi történik. Öt perc múlva nagybátyja egyre gyengülõ kiáltásaira lett figyelmes: Peoples, segíts! A Mestert a nagybátyja kiskora óta nem szólította így. A fahíd és a fõépület közti fél mérföldes távot a Mester pontosan huszonnégy másodperc alatt futotta le, ezzel magasan lekörözve apját, aki egyszer a forradalom döntõ csatájába menet negyven kilométert teljes hadifelszerelésben kicsit kevesebb, mint két óra alatt tett meg!

Amikor az ifjú Peoples Hernandez odaért, Gustavo Rojas és Kurt már javában fojtogatták egymást, és az oxigénnel együtt fogyott erejük is. Mint már említettem, a Mester sohasem volt hirtelen haragú, ám határozatlan sem, rendkívüli erejének köszönve egy bordák közé irányzott ütéssel leterítette Kurtot, ezzel egy kis lélegzethez juttatva nagybátyját, aki a földre rogyva, meredt szemmel igen erõsen lihegett. A Mester letérdelt mellé, ám észrevette, hogy Kurt (akit késõbb naplójában inas és igen szívós, kötözködõs emberként írt le) felkelt. Az ifjú Hernandeznek nem maradt más hátra, mint hogy újabb ütéssel földre küldje. Ez a jelenet többször megismétlõdött, és épp amikor nagybátyját készült talpra segíteni, az ajtóban egy nagy kaszával a kezében megjelent Kurt bizalmasa, Hose Saguaro Mosquito. A földön fetrengõ Kurt németül ráparancsolt, hogy „Kaszáld le õket”, amit az ifjú mester gyors nyelvelsajátítási képességének köszönhetõen rögtön megértett. Gustavo Rojas felkelt, és közelebb lépve, Mosquitót mintegy két méterrõl fogták közre az ifjú Peoples Hernandezzel. Ekkorra erejével visszatért Gustavo Rojas félelmetes hangja is, rendkívül higgadtan és meggyõzõen közölte a kaszással, hogy csupán egy suhintása van, ezek után az életben maradt Hernandez szakszerûn megnyúzza õt. (Itt meg kell jegyeznem, hogy Gustavo Rojas részben blöffölt, mert irigylésre méltó gyakorlatából fakadóan csupán õ tudta volna ezt megtenni, az ifjú Peoples Hernandez kontár, de minden bizonnyal lelkiismeretes munkát végzett volna). A három ember pár másodpercig csöndben figyelte egymást, majd közmegegyezésre, szó nélkül meghátráltak. A Hernandez család férfitagja elérték az automobilt, és hazahajtottak.

Ezek után az ifjú Peoples Hernandez helyrehozatta az automobil oldalát, ám meghagyta, hogy maradjon egy karcolás az ajtón, mely azt jelzi majd, minden örömben adódik némi üröm. Rendszerint elkerülte a Kurt birtokához vezetõ utat, és számára az automobilozás sokkal komorabb és egyben szenvedélyesebb, férfiasabb elfoglaltsággá lett. Az ifjú Mester önszántából sohasem mesélt a történtekrõl, és a Hernandez-házban visszaállt a megszokott nyugalom. Ám az ügynek gyorsan híre ment a faluban, egyesek tudni vélték, hogy Kurtnak több bordája is eltörött, és emiatt feljelentést tett a rendõrségen. Van, aki egyenesen azt állította, az ifjú és emberfeletti erõvel rendelkezõ ifjú Mester többször belerúgott a földön fetrengõ és magatehetetlen Kurtba. Az ifjú mester, aki remek futballcsatár hírében állt, a vidék kedvenc sportjának szókészletével élve ezeket közérthetõen és remekül megcáfolta, mondván, hogyha félelmetes jobbjával õ valakit megrúg, az bizony fûbe harap. Ezek után a falubeliek sem firtatták tovább az ügyet, részben azért, mert egy véres esemény sokkolta õket, ugyanis két testvér megkéselte saját húguk udvarlóját.

Gustavo Rojas Gomes Hernandez a nyár végi fájdalmas búcsú vétel során bevallotta az ifjú Peoples Hernandeznek, hogy Kurttal való dulakodásuk kezdetén nyakánál fogva felemelte õt a magasba, és megfeszült bordáira teljes erejébõl csapást mért. Azt azonban nem feltételezi, hogy ez komolyabb kárt okozott volna benne. Megnyugtatta a Mestert, hogy a helyi rendõrkapitánnyal kártyázva, egy elvesztett parti után a biztonság kedvéért feljelentette Kurtot. Az ifjú Mestert mindenesetre nyugtalanította, hogy ellene minden bizonnyal nyomozás folyik, csak õt még errõl elfelejtették értesíteni. Bár nem mutatta, a dolog ugyancsak szíven ütötte. Ezen a nyáron felvételizett az University of Santo Tomás irodalom és könyvtár szakára. A remek felvételi beszélgetés után (mely még évekig beszédtéma volt az egyetemen, különösen az inszomnikusok körében) csupán a szabályok betartása végett, a többi dokumentummal együtt, kérték az ifjú Peoples Hernandez erkölcsi bizonyítványát is, melyet õ annak tudatában, hogy rendõrségi eljárás folyik ellene, nem is kísérelt meg kiváltani. Így a részletekre is érzékeny szerzeteseknek minden jóindulatuk ellenére sem volt módjuk felvenni az ifjú Mestert egyetemük polgárainak sorába.

Amikor a következõ nyáron a Barran Quilla-i birtokon az ifjú Mester visszatérésének tiszteletére adott vacsorán a formalitások után némi bizalmas beszélgetésre is futott idejükbõl, nagybátyja elmondta, hogy Kurt nem tett feljelentést, sõt el is hagyta a vidéket, mert más ügyekbõl kifolyólag a rendõrség tûvé tette érte a környéket, így az ifjú Mester és nagybátyja ellen ebben az ügyben sohasem indult nyomozás. Ez némileg megnyugtatta a Mestert, aki azon a nyárom szemmel láthatóan felszabadultabb lett.

Évekkel késõbb az erkölcsi bizonyítványának teljes történetét a felnõtt Mester elmesélte az õt felvételiztetõ nagytekintélyû professzornak, aki újra az egyetemére invitálta, ám megköszönve bizalmát, fájó szívvel elutasította, mondván, hogy rövid idõre egy öreg mellé szegõdik, és lejegyzi annak történeteit.

Én, Hilario Lopéz, Valle del Cauca-i tanító és kántor bízom benne, hogy mivel a kedves olvasó megismerte Peoples Hernandez Vasquez igaz történetét, már nem dõl be semmilyen – a Mester ellenségeitõl származó – ármánykodásnak, melynek végsõ célja, hogy a Mestert az ördöggel szövetkezõként mutassa be, és most már velünk vallja, az idõközben díszdoktorrá avatott Peoples Hernandez Vasquez igazságérzete tiszteletre méltó.

  1. Hilario itt nyilván az Enciklopédia Britannicára gondol
  2. Egy dolgot azonban már a kezdet kezdetén elõre kell bocsánatom. Beteg ember vagyok. Betegségem azonban nem súlyos, az orvostudomány számára azonban új jelenségnek bizonyult, neve cinemánia. Az álomkórnál is enyhébb nyavalyának rendkívül enyhék a tünetei, és csupán abban nyilvánulnak meg, hogy a környékünkön vetített összes filmet kényszeresen meg kell néznem, a kényszertõl hajtva néha többször is, ellenkezõ esetben belázasodom, és olyan szorongás fog el, hogy az utcára sem merem kitenni a lábam. Ebbõl kifolyólag a kedves olvasó, egyébként jogosan, úgy gondolhatja, az általam elmesélt történet nem hiteles, kitalált, de hogy egy pillanatig se legyenek kételyei, azokat a részeket, melyekhez hasonlókat filmben is láthatott, külön megjelölöm.
  3. A rózsa neve, fõszerepben Sean Connery, rendezte Jean-Jacques Annaud. Háromszor láttam.
  4. A Kínai negyed. Fõszereplõ Jack Nicholson, rendezte Roman Polanski. Csupán egyszer tudtam végignézni.
  5. A név alapján nem kell Rutger Hauerre gondolnunk, akit a Szárnyas Fejvadászban ismertem meg.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.