ÚTON AZ UTOLSÓ EURÓPAI CSÁSZÁRNÉHOZ
Ausztria nem állam, nem haza, nem nemzet. Ausztria – vallás. Az egyházi körök és a most kormányon lévõ klerikális félkegyelmûek csinálnak belõlünk „nemzetet”; pedig mi nemzetek fölötti ország vagyunk, az egyetlen nemzetek fölötti ország, amely a világon valaha létezett…

Könnyelmû kávéházi vicceitekkel ti is romboltátok az államot… Nem akartátok észrevenni, hogy ezek az alpesi agyalágyultak meg a szudétanémetek, meg ezek a hülye nibelungok addig sértegetik és gyalázzák a nemzetiségeinket, hogy azok végül meggyûlölték és elárulták a Monarchiát. Nem a mi cseheink, szerbjeink, lengyeljeink, nem a mi ruténjaink árulták el, hanem a mi németjeink, õk, az államalkotó nép.

(Joseph Roth: A kapucinus kripta)
A hágó országútja száraz volt és hideg. A kõgörgeteg halmok, a felhõtorlasztó, frontütköztetõ hegygerincek és sziklaormok, a szerpentin ritmusában köröztek a kirándulóbusz körül. Olyan volt az egész, mint egy ringlispíl: kövek, csenevész fenyõk, árnyékok körbe-körbe. Tavasz van. Vagy mégis inkább õsz? Milyen évet írunk? A hegység vajmi kevés fogódzót adott az ilyesmihez. Az Arlberget az örök hó fátyla fedte.

A busz nehézkesen kanyargott fölfelé. A hágó tetejére érve bejutott a fehéresen izzó arany sávba, melyet a lenyugvó nap hagyott hátra a havon. Az útitársaság a jármû valamennyi ablakából a pompázatos tündöklést bámulta. „Fenséges, fenséges!” – Klinger-Klingersdorff báróné el volt ragadtatva. „Mesébe illõ”, sóhajtotta Isabella von Miller-Aichholz baronessz. Õfõméltósága, az agg Lore von Thurn und Taxis hercegnõ a háta mögött ülõ sz. k. [szolgálaton kívüli] cs. kir. hadnagyhoz fordult: „Ausztria gyönyörû; itt még esõben is elmehet az ember sétálni.” A hegyek látványába feledkezett hadnagy felocsúdott és teljes odaadással bólintott.

Váratlanul kerültünk a havasok fenséges világába, ugyanis a hallgatag sofõr, a mi Franz urunk, ahogy a társaság emlegette, nem tért le idõben az Arlberg-alagút felé, s így rákeveredtünk a régi útra. De senki sem neheztelt érte. „Nem baj, Franz, nem baj.” Végtére is ez a kis csalinkázás „õrületesen szép” volt. S ami fõ: nekünk máris egy mámorító élménnyel több jut, mint az útitársaság másik felének: azok alighanem épp most száguldanak abban a szûk légkondicionált csõalagútban a másik busszal. A hadnagy fellelkesült. Rázendített az õ himnuszára, félig mondta, félig énekelte: „Isten tartsa, Isten óvja császárunk s a közhazát! Népét bölcsen kormányozza, hit ereje hassa át!” A hadnagy felállt, a csomagtartó hálójába kapaszkodott. A hátsó üléseken csörömpöltek a borosflaskák. A szerpentin mentén fekete buckákban állt a hó. A forgalom akadálytalanul haladhatott át a hágón.

Az alattvaló az ablaknak dõlve ült és lehunyta szemét. A hideg üveg nyomta a halántékát, hol jobban, hol kevésbé. A váltakozó nyomás idõnként visszatérítette az álomból a valósághoz: eszerint csakugyan Svájcba tart; útban van Zita õfelségéhez, aki az osztrákok császárnéja, a magyarok megkoronázott királynéja, született Bourbon és pármai hercegnõ, I. Miguel portugál király unokája, a dunai Monarchia utolsó uralkodójának, I. Károly apostoli császár és királynak a hitvese.

Az alattvaló fölegyenesedett. Még mindig a térdén hevert kinyitva A Magas Udvar és Udvartartás Kézikönyve, s mialatt az Arlberg-táj sziklás világa vonult el a szemük elõtt, õ lassan és álmosan felolvasta szomszédjának, egy császárhû nyugdíjas asszonynak az utolsó osztrák imperátor címeinek teljes lajstromát:

„Elsõ Károly, Isten kegyelmébõl Ausztria császára, Magyarország királya, e néven a Negyedik; Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia, Ladoméria és Illíria királya; Jeruzsálem stb. királya; Ausztria fõhercege; Lotharingia, Salzburg, Stájerország, Karintia, Krajna és Bukovina hercege; Erdély nagyfejedelme, Morva õrgrófja; Felsõ- és Alsó-Szilézia, Modena, Párma, Piacenza és Guastalla, Auschwitz és Zator, Teschen, Friaul, Raguza és Zára hercege; Habsburg és Tirol, Kyburg, Görz és Gradiska hercegesített grófja; Trient és Brixen fejedelme; Felsõ- és Alsó-Lausitz és Isztria õrgrófja; Hohenembs, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg stb. grófja; a Szerb Vajdaság fõvajdája stb. stb.”

Az alattvaló ledarálta a listát és felemelte a fejét. A grazi nyugdíjas asszonyságot mélységesen felkavarták a hallottak. „Jesszusmárjám!”, mondta, „Jesszusmárjám!”

Igen, nagyságos asszonyom. És Zita! Zita ennek a császárnak a hitvese! 53 millió alattvaló – németek, magyarok, csehek, szlovákok, olaszok, lengyelek, ukránok, horvátok, szlovének, szerbek, bosnyákok, románok, valamint törökök, huculok, görögök, albánok és természetesen zsidók – uralkodónéja, Jeruzsálem királyának és Auschwitz hercegének a hitvese! Õrület! Vajon valóban él még a császárné, vagy itt valami idõgép lépett mûködésbe, ami már õt is beszippantotta?

„Ma ötödike van ”, fordult az alattvalóhoz a grazi nyugdíjas asszonyság, megerõsítve az iménti feltételezést. „Ön nagyon kedves ember, uram. Tagja a császári családnak?”

Ezerkilencszáznyolcvankettõ április 5. – szóval mégiscsak a köztársasági jelenben vagyunk. Akkor csakugyan tegnap történt, kora este, hogy Anreitter báró, polgári foglalkozását tekintve kõfaragó mester és sírépítész, akinek nagyon szép sírköves cége van az ottakringi temetõ tõszomszédságában, vontatott hangon iigenezett neki a telefonba? „Ii-gen, indulás holnap reggel nyolckor, találkozás a Westbahnhofnál. Két busz, ii-gen; az egyik társaságot Willy von Thurn und Taxis õfõméltósága veszi gondjaiba, a másikat csekélységem. Kedden elõbb Liechtenstein hercege fogad majd minket vaduzi palotájában, aztán délután a Chur melletti Zizers község bencés apátságában, audiencia keretében át fogjuk adni születésnapi jókívánságainkat Zita királyné õfelségének.”

„Lehet még csatlakozni?” A tájékoztató után az alattvaló haladéktalanul fölvette a kapcsolatot Willy herceg õfõméltóságával, ám a herceg így felelt: „Ki van zárva. Egyébként is a fejemet fogják venni. Százhúsz ember. Gondoljon csak bele! Zsúfolásig tömve vagyunk. Egy tucatnyi buszt is meg tudtunk volna tölteni játszi könnyedséggel: egy egész buszkaravánt!”

Az alattvaló nem adta fel, még egyszer felhívta a sírköves céget. Anreitter barátilag azt tanácsolta neki, számítson csak arra az eshetõségre, hogy lesz valaki a jelentkezõk közül, aki nem fog eljönni („Azt a bárót kihagyhatja nyugodtan!”), és jelenjen csak meg holnap reggel a Westbahnhofon „megfelelõ öltözékben”. Megfelelõ öltözékben. Vagyis: audienciához illõben? Az alattvaló végignézett a cipõjén. A busz éppen a feldkirchi Arany Sas szálló elé gurult. Feldkirch, Vorarlberg. A cipõ nem volt a sajátja. A sötétkék börberi kabát, mely a térdén feküdt, úgyszintén nem volt az övé. Nem is szólva a két Van Laak márkájú ingrõl, a kissé szûk Ermenegildo Zegna-öltönyrõl, a jampis Cardin-övrõl, a Jil Sander-nyakkendõrõl és a kengurubõr cipõrõl. Ezeket mind kölcsön kapta. A „Jules” fantázianevû Dior-parfüm most kifejezetten kínos volt az orrának. Még jó, hogy legalább a New York-i Fifth Avenue-ról származó kalapot otthon felejtette. Mi tagadás, az utolsó este lázas izgalomban telt. Az a rengeteg telefon, a ruhakérincsélés, aztán a beszerzõ körút. Egyik helyen a gallérméret nem stimmelt, a másikon a nadrág volt vagy túl rövid vagy túl bõ, vagy éppen a színe volt túl világos, vagy a kalap csúszott a fejébe. Az alattvaló szeme elõtt ismét megjelent Sedlacek. Sedlacek, az osztrák szövetségi kancellár titkára, amint ott áll éjfélkor a lépcsõházban és döbbenten még egyszer visszakérdez: „Komolyan cipõre van szükséged?”

Sedlacek nyelvhasználata teljes mértékben az alkotmány keretei között mozgott, amikor a ruhásszekrény elõtt állva mintegy mellesleg odavetette neki: „Szóval a Zitához mégy?” A Zitához. Semmi „õfelsége”, semmi „császárné”. Csak így: a Zitához. No de ugye az alkotmány – akár az Elsõ, akár a Második Köztársaság alkotmányát nézzük – semmiféle császárral nem számol többé. Nemesi címekkel sem számol. Herceg? Hercegnõ? Gróf? Vagy egy utolsó kis bárócska? Mintha elvágták volna, volt-nincs, elfújta a szél.

„A Nemzetgyûlés határozata értelmében…”, így hangzott az 1919. április 3-án elfogadott okmány szövege – az Osztrák Köztársaság még alig volt fél éves, Károly úr és Zita asszony már két hete az ország határain kívül tartózkodtak, elõbb a Bodeni-tó, majd a Genfi-tó partján a Prangins-villában, ott is szép helyen laktak – „A Nemzetgyûlés határozata értelmében…” – csakugyan több mint hatvan éve már ennek? Az Arany Sas szállóhoz érve az alattvaló kivette Mädler márkájú bõröndjét a busz csomagtartójából – „A Nemzetgyûlés határozata értelmében:

1.§ 1. A Habsburg–Lotharingiai-ház, valamint e Ház valamennyi tagja összes uralkodói jogai és egyéb elõjogai örök idõkre szólóan megszûnnek.

2. Az uralkodói jogok átszállásáról szóló szerzõdések az Osztrák Köztársaság területén nem érvényesek.

2.§ A Köztársaság biztonsága érdekében a korona korábbi viselõi és a Habsburg–Lotharingiai-ház többi tagja, amennyiben nem mondanak le e Házhoz tartozásukról és minden ebbõl következõ uralkodási igényrõl, és nem ismerik el nyilvánosan, hogy hû állampolgárai a Köztársaságnak, az országból számûzetnek…

3. § Tilos mindazon címek és megszólítások használata, amelyek az 1.§ határozataival ellentétben állnak.

4. § Az Osztrák Köztársaságban minden külön fejedelmi jog megszûnik.

A nemzetgyûlés természetesen arról sem feledkezett el, hogy az „Osztrák Köztársaságot” az ötödik paragrafusban „a Köztársaság területén található összes udvari kincstári ingó és ingatlan vagyon” új tulajdonosává nyilvánítsa. És hát csakugyan volt egy s más, amit állami tulajdonba lehetett venni – az a rengeteg sétány, a temérdek hivatal, az irodák, aztán a csapadékban bõvelkedõ tájak, a fejedelmi ékszerek, az udvari automobilok, a keringõzni tudó paripák, a hintók, a Belvedere palota, a schönnbrunni kastély, a Ballhausplatzon székelõ udvari titkos kancellária, amelynek termeiben egykor a Bécsi Kongresszus ülésezett, s amely ezentúl a „Szövetségi Kancelláriai Hivatal” névre hallgatott, és természetesen maga a Hofburg – ez a pazarul berendezett kormányépület, ahová ettõl fogva holmi senkiházi betolakodók, szövetségi elnökök és szövetségi kancellárok költözködtek be, és a császári étkészlettel együtt bizonyos uralkodói allûröket is átvettek. Mindent egybevetve: igencsak kompakt törvény volt ez a Habsburg-törvény. Hogy, hogy nem, a koronás uralkodók koronátlan utódai részére szintén gondoskodott a szabályozott háztartásról. Mint sarkalatos törvényt az 1955-ös osztrák államszerzõdésbe is belefoglalták, és ily módon az úgynevezett gyõztes hatalmak – Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország és Anglia – külügyminiszterei jóindulatú kézjelükkel látták el.

Ám az esti társaság, amely éppen az Arany Sasban étkezett, errõl az egész alkotmányról a legkevésbé sem látszott tudomást venni. Az ásványvizes flaskák, a fanyar fehér borok, az õzsültek és a Sacher-torták közepette a múlt érintetlenül élt tovább: õfelsége így, õfelsége úgy, igen, báró úr, nem, báró úr, õfõméltósága pillanatnyilag éppen nem, csókolom a kezét, nagyságos asszonyom, igyunk a császárnéra, éljen a császárné! Nézzenek oda, Feerdi, hogy vagy, már visszajöttél? Nem, baronessz, igenis, remekül, alázatosan köszönöm.

Egyáltalán nem vettek róla tudomást. De hát miért is vettek volna? Utóvégre ez a törvény, amelyet a nemzetgyûlés nem átallott az alkotmányba foglalni, éppoly illegitim volt, mint az egész úgynevezett köztársaság.

„Igenis, illegitim, törvénytelen!”, jelentette ki teljes egyértelmûséggel Erich Feigl, Zita császárné életrajzírója és bizalmasa, midõn az alattvaló felkereste õt otthonában, egy bécsi bérkaszárnyában. Az épületen, melyet Bécs város önkormányzata építtetett, vas emléktábla hirdette holmi köztársasági polgármester, holmi polgári építtetõ urak, városi tanácsosok és más effélék nevét, akik azelõtt nyilván szájtátva bámulták a diadalíveken, palotákon és más díszes épületeken elhelyezett emlékfeliratokat, odavoltak ezektõl, azután a császári építtetõk példáját majmolták.

Feigl úr egy nagyon kicsi, nagyon tiszta és nagyon fehér konyhában éppen az athoszi szerzetesekrõl szóló könyv hasáblevonatát javítgatta, s amint végzett vele, buzgón magyarázni kezdte az alattvalónak: „A köztársaság kikiáltása teljesen törvénytelen volt. Õfelsége Károly császár 1919-ben csak a kormányzati ügyekben való részvételrõl mondott le, de nem a trónról! Ezt jegyezze föl. Károly császár sohasem köszönt le! És Zita császárné megkoronázott királynõ – a koronázási szertartás pedig felér a pappá szenteléssel, és ha valakit egyszer felszenteltek, akkor nincs többé visszavonulás! Minden hatalom Istentõl ered: császár isten kegyelmébõl! Érti! Ez nem olyan, amit be lehet fejezni, vagy amirõl le lehet köszönni. Ahol lex aeterna van, ott visszaút nincs. Még egy kupicával?”

Feigl úr csakugyan nagyon barátságos volt, bár jogi természetû fejtegetései egyre inkább egy védõbeszédre kezdtek hasonlítani: „A Habsburgok Európa legtehetségesebb uralkodóháza, õk az elsõk az uralkodóházak között. Mindegy, hogy milyen államforma lesz, egyszer véget érnek a felkapaszkodottak uralma alatt szerzett sorozatos rossz tapasztalatok, és a Habsburg-család ismét elfoglalja az õt megilletõ helyet – Ausztria élén, mert ez a hely a továbbiakban is a Habsburgok számára van fenntartva. És” – egyszerûen magával ragadó volt, ahogy Feigl úr beszélt – „higgye el nekem, nincs hõbb vágyam, mint hogy császárkoronázást láthassak végre a Stephans-dómban… A Habsburg-törvény teljesen érdektelen!”

Század, gépjármû-re! – A feldkirchi szálloda parkolójában Willy herceg megadta a jelet az indulásra. Derült, hûvös tavaszi reggel. Valahányszor egy-egy pihenõ végén eljött a buszba szállás ideje, a herceg elrikkantotta magát: „Század, gépjármû-re!” A várhegy felõl ritkás köd úszott Feldkirch irányában. Vagy nem is úszott, hanem kúszott fölfelé?

Willy olyan idegenvezetõ volt, aki mindenkinek megfelelt. Minden várat és kastélyt ismert, ahány csak ott magaslott az útvonal mentén. Egy ideig az elsõ, aztán a második buszban utazott, az ember tehát hébe-korba pihentethette az érdeklõdését; Willy a kastélyok lakóit is ismerte, és valósággal ontotta a mikrofonba a velük kapcsolatos családi históriákat. Egy példa: „Itt”, mondta valahol Salzburg után, „itt látják Seisenegg várát; Riesenfels bárónõ él benne, sajnos elborult elmével, süketen és vakon.” Egy másik alkalommal, a romladozó seiseneggi vártól mintegy harminc-negyven kilométernyire nyugatra, a herceg igen-igen büszkén odamutatott a tájra: „Itt pedig az én tartalékos századom állomásozott valamikor.” Mesébe illõ idegenvezetõ. Õfõméltósága, ez a stájerruhás, gondosan nyírt bajuszt viselõ idõsebb úr, végül is nem csupán a megszállott utazó, Wilczek gróf leszármazottja volt, de a Páneurópai Unió bécsi elnöke is, azé a szervezeté, melynek ausztriai tagozatát Erich Feigl úr vezette, s amelynek élén Zita császárné nyolc gyermeke közül az elsõ, Habsburg Ottó õ császári felsége állt. Ez a rangos egyesület mással se volt elfoglalva, mint hogy a dunai Monarchiában testet öltött régi birodalmi eszmét valamilyen formában megpróbálja újjáéleszteni. „Európa”, jelentette ki Willy herceg az alattvalónak a Páneurópai Unió irodájában folytatott egyik beszélgetésük során, „Európa a régi világ romjain és hamuján a Szent Lélek tüzében újra eggyé fog olvadni.” Gyönyörûen hangzó jóslat, mely nem csak alattvalók számára tûnhetett meggyõzõnek. Utóvégre az 1922-ben alapított egyesület tiszteletbeli tagjainak sorában olyan köztársaságiak is ültek, mint például az éppen hivatalban lévõ osztrák szövetségi kancellár vagy a bajor miniszterelnök.

Az, hogy Ottó, Zita felséges fia és eme szent lelki közösség elnöke holmi hóbortos köztársaságpártiakkal érintkezik, zavarta az alattvalót, akinek bõven volt mit följegyeznie a Páneurópai Unió irodájában. Nem elég, hogy 1961-ben, annak ellenére, hogy õ a trónörökös, Károly császár törvényes utódja, Ottó elfogadja a végzetes Habsburg-törvényt, aláírja, hogy lemond a trónról és a többirõl – 1978-ban a német – a német! – állampolgárságot sem átallotta fölvenni az osztrák mellé. Ottó tényleg elfelejtette volna azt a figyelmeztetést, amelyet Joseph Roth A kapucinus kripta címû regényében Chojniki gróffal mondat el?

„Persze, hogy a szlovének, a lengyel és a rutén galiciaiak, a boriszlavi kaftános zsidók, a bácskai lókereskedõk, a szarajevói muszlimok, a mosztari gesztenyesütõk azok, akik a Gotterhaltét éneklik. A brünni és égeri német egyetemisták, a linzi, grazi, knittelfeldi fogorvosok, gyógyszerészek, fodrászsegédek, mûvészi fotográfusok, az Alpok völgyeiben lakó golyvások, azok mind a Wacht am Rhein-t dalolják. Ausztria ezen a nibelunghûségen fog tönkremenni, tisztelt uraim! Ausztria lényege nem a centrum, hanem a periféria. Ausztria nem található meg az Alpokban. Zergék, azok vannak ott, és van havasi gyopár és encián is, de arról, hogy mit jelent a kétfejû sas, halovány sejtelmük sincs az ottaniaknak…”

Ottó eleresztette volna a füle mellett ezt a figyelmeztetést, vagy kitörölte az emlékezetébõl, mint afféle jelentéktelen sirámot? A német állampolgárság! Õ is megcsalná a Habsburg-házat, annyira elvakította a Németország iránt érzett szerelme? Azt a dicsõ uralkodóházat, amely ott nyugodott immár némán és csöndesen a kapucinusok bécsi kriptájában, és 95 díszes szarkofágban és 36 befalazott koporsóban várta, hogy feltámadjon az Úrban. A kapucinus kripta! Igen, ott kell, hogy legyen ama haza, amely minden igazi osztráknak beragyogta a gyermekkorát: 145 holttest, köztük 12 császár és 16 császárné, s mindez csupán 10 shilling belépti díjért. Látogatási idõ: naponta de. kilenctõl du. fél négyig.

Jaj, istenem. Ma is ez megy. Willy herceg már harmadszor rikkantotta el magát, hogy század ésatöbbi, az utazók azonban még mindig azzal voltak elfoglalva, hogy egymást fényképezték a szálloda bejárata elõtt. Mindenki olyan ünneplõ ruhába öltözött, amilyenbe csak tudott, és ilyenformán nagyon szépen is festett. Merthogy ma kedd volt. Ma fogja fogadni õket a herceg Vaduzban, és végül fogadja õket Zizersben – Zita császárné! Micsoda nap!

Az utazók jegyzéke – ezt fogja majd felmondani Willy herceg szertartásosan – a régi Ausztria levegõjét árasztotta. Képeslapok keltek életre. Emezen bárányfelhõk úsztak a schönbrunni kastély fölött. Amazon a császári testõrgárda sisakforgója lengedezett. Az örök Ausztria üdvözlete. Huhúú! Ezek ám a nevek! Ernst von Bittner-Buddenbrock épp most szállt be a buszba nejével, Roberta nagyságos asszonnyal. Utánuk Maria Mercedes von Portele következtett, õutána Withalm udvari tanácsos és Schrenk kormánytanácsos, majd a Thurn und Taxis hercegnõk, és aztán még jónéhány bárónõ és báró tolongott a sorban – von Kirchner, von Steeb báró, és lám, itt van Sally is! Sally von Mailath-Pokorny, Krael-Almwehr bárónõ, és a jó Csermöy-Schneidt, aztán a diákegyesületek bõrbe-bársonyba bújt díszegyenruhásai és az egykori birodalom egykori szülõföldjükrõl elûzöttjeinek ugyancsak ünnepi díszbe öltözött képviselõi. Micsoda színes kavalkád!

Természetesen alattvalók is szálltak be mindeközben szép számmal. Az alattvalók alig különböztek a nagyuraktól. Már amikor induláskor odairányították egy átmenetileg üresen maradt helyre, már akkor elcsodálkozott az alattvaló, hogy ennyi olcsó ruhát lát. Olyan kosztümöket és öltönyöket, amelyek nyilvánvalóan számtalan audienciát megértek már, azután nejloningeket, mûszálas nyaksálakat (a mintájuk már rég kiment a divatból), továbbá megbolyhosodott, mi több, elnyûtt lóden kabátokat. Most például, az utolsók egyikeként, az sz.k. vöröskeresztes nõvér, Maria Tomaschitz szállt be a buszba. Nagyon szerény öltözéket viselt, az alattvaló meg is sajnálta. A nõvér állandóan magával cipelte három mûanyag szatyorban a kilencven éves császárnénak vett ajándékokat – három üveg gumpoldskircheni fehérbort, meg egy udvarhölgyet formázó babát, melynek díszes ruháját a nõvér maga horgolta.

Teljes a létszám, végre. Indulás. Feldkirch elmaradt mögöttünk. Az az úr, aki csak a második napon csatlakozott a társasághoz, s aki az alattvaló ablak melletti helyét foglalta el, egyelõre szótlanul és idegenül nézett maga elé. Az alattvaló ettõl fogva egy boros rekeszen ült, a két üléssor között, középen. A rekesz kemény volt és kényelmetlen. Willy herceg ismét a sofõr mellett ült és a mikrofonba beszélt. Mesélt a Tangerban töltött nagyszerû, ugyanakkor nehéz idõkrõl, az ottani táncosnõkrõl, és egy marokkói bányáról, amely pénzforrásként szolgált neki valamikor. Ez a forrás alighanem rég bedugulhatott. Õfõméltósága ünnepi öltönye sem volt éppen vadonatújnak mondható. Bizony, Észak-Afrika messze volt már.

Egy Scheucher nevû, roppant barátságos festõmûvész, polgári származék, aki magasan az alattvaló fölött trónolt párnás ülésén, korábbi életeirõl mesélt. Hitt ugyanis a lélekvándorlásban. Elmondta, hogy vissza tud emlékezni I. Miksa pompás reneszánsz udvarára, meg Mária Teréziára, hol egészen tisztán, hol csak ködösen. Mind a két uralkodó alatt festõként szolgált. Aztán kibontott egy papírtekercset, ez volt a császárnénak szánt ajándéka: a kõnyomat I. Károlyt ábrázolta, amint Szent Sebestyénként oszlophoz kötözve áll, és vértanú testét átfúrják ama rettenetes kor nyilai.

Lore hercegnõ odahajolt egy grazi illetõségû sz.k. császári vadászhoz és elpanaszolta neki, hogy az egyik Parszifál-rendezésben miféle modern izléstelenségeket tapasztalt. A Parszifál, igen, mondta a császári vadász, ismeri. Egyszer õ is játszott benne. Mint keresztes lovag. A grazi Népszínházban. Aztán gyorsan témát váltott: egyik barátja, mondta, aki sekrestyés, a minap felakasztotta magát. S hogy mint derült égbõl a villámcsapás, úgy érte a hír. „Jaj, de szomorú”, mondta a hercegnõ. „Imádkozni fogok a barátjáért. Rövid idõre a tisztítótûzbe kerül, de aztán, bizonyos vagyok benne, hogy bejut az örök dicsõségbe.”

Az alattvaló a borosrekeszen ücsörgött és alázatosan fülelt: Nem, ez mégsem a Monarchia hangja, gondolta. Urak és szolgák soha nem ültek így együtt annak idején, ilyen békés egyetértésben. „A nemesség önzése”, írta volt Rudolf trónörökös, mielõtt Mayerlingben lemondott volna a jövõrõl, „a nemesség önzése idézte elõ a középkor véget nem érõ háborúit, a népek szegénységét, és mindenfajta fejlõdés kerékkötõje lett. Azóta e rend nem tölt be semmi néven nevezendõ történelmi hivatást, éppen ellenkezõleg: átokként nehezedik az emberiségre… A nép szemében továbbra is úr maradt, holott a nemes csakoly állampolgár, mint akármely paraszt. Ha az elnyomott nemzet csupán szikrányi tudásra is szert tesz, ha egyszer megtanulják, miféle gonoszságokat követtek el ellenük és õseik ellen, akkor az állati alázat és tartózkodás bestiális dühvé fajul, s a bosszú és a szenvedély véres napokat hozand… és amire a királyok és a nemesek törekszenek, hogy a népet butaságban tartsák, az õ végórájukat hozza el. Helyénvaló a bosszú. A nemesség iszonyatos dúlást vitt véghez évszázadokon át; most fordult a kocka, és a vér vért kíván…”

Ám õfelsége I. Ferenc József nem kegyeskedett megérteni a schönbrunni politikát elmaradottnak és vaknak tartó búskomor trónörököst, sõt „veszedelmes bolondnak” nevezte fiát. A császár nem értette az õ „szeretett népeit” sem. Egyáltalán nem értett semmit. Egyáltalán mit akarnak ezek? Hiszen olyan jól van minden. És amit õfelsége, egy apostoli császár és király nem értett meg, annak lennie sem volt szabad, nemhogy terjednie. A trónörökös irományait cenzori vizsgálatnak vetették alá, majd elkobozták és betiltották. Ott ült õ, a császár, és hagyta, hogy Berlin és Budapest között mindenki szidja, mint a bokrot. Bármilyen vészjósló, a Szent Római Birodalom bukását jósoló jelek tûntek is fel – Ferenc József nem látott és nem hallott semmit. Alig egy esztendõvel azután, hogy 1848-ban, a Kommunista Kiáltvány megjelenési évében, trónra lépett, kivégeztette a magyar népfelkelés vezetõit – ahelyett hogy megértette volna, mi történt. 1853-ban a magyar Libényi János merényletet kísérelt meg ellene. Ferenc József nem értette, miért akarják õt ledöfni, viszont beleegyezett, hogy az enyhe sebesüléssel megúszott merényletnek emléket állítva, hálaadásképpen felépítsék a Votivkirchét. 1859-ben a solferinói ütközetben – világéletében a fess katona képében tetszelgett – volt mersze átvenni a fõparancsnokságot; ezzel a Monarchia egyik legnagyobb vérfürdõjét idézve elõ. Ugyanabban az évben írta Charles Darwin A fajok eredetét. Darwin? Ki az? Mit akar? Egyáltalán: szabad ilyesmit irkálnia? És aztán 1866: a königgrätzi vereség. És megint: semmi. Rá egy évre öccsét, Miksa mexikói császárt Querétaro erõdjében kivégzik a köztársaságiak. Holttestét hazaszállítják, át az Atlanti-óceánon, hazahozzák a kapucinus kriptába. Azt hiszik, árthat az ilyesmi az õ családjának? 1889-ben, Adolf Hitler születési évében, Rudolf trónörökös kezet emel magára és kilép a történelembõl. Állítólag ez volt az elsõ és utolsó alkalom, amikor Ferenc Józsefet – Rudolf koporsója mellett, a kapucinus kriptában – nyilvánosan sírni látták. Nem tudta felfogni a dolgot. 1898-ban hitvesét, Erzsébetet, Sissi császárnét – aki egész életében utazgatott, csak hogy elkerülje õt – Genfben, a Beau Rivage hoteltõl a hajóállomás felé menet egy Luigi Luccheni nevezetû olasz anarchista leszúrta egy ráspollyal. A tanácstalan Ferenc József megjegyzése – „Engem már semmitõl sem kímél meg a sors.” – szállóigévé vált. És végül, amikor 1914. június 28-án Szarajevóban, ráadásul épp a Ferenc József utca sarkán, egy Princip nevezetû szerb lelõtte a trónörökös Ferenc Ferdinánd fõherceget és feleségét, Zsófiát, Ferenc József a távirat okozta rövid megdöbbenés után ismét visszatért a ahhoz az „átkozott” napirendhez, és megkérdezte: „És milyen volt a hadgyakorlat?” Ebbõl is szállóige lett. Egy hónappal késõbb ott pompázott a birodalom falain és hirdetõoszlopain a császár legendás „kiáltványa”: „Népeimhez! A gyûlölködõ ellenség üzelmei arra kényszerítenek, hogy Monarchiám becsületének megóvása végett, tekintélyének és hatalmi helyzetének védelmében, vagyonállománya biztonsága érdekében, annyi, de annyi békés esztendõ után ismét kardot ragadjak… A magam és családom elleni gyûlölet lángjai egyre magasabbra csapnak… A Mindenhatóba vetem bizodalmam, hogy fegyvereimet gyõzelemre segítse.” És így tovább. Nagyon szép kiáltvány volt. Hugo von Hofmannstahl költõ fogalmazta, az éppen Bad Ischlben, e pompás vidéken gyógykezelésen tartózkodó császár pedig aláírta.

Ez volt a kezdet. A vég kezdete. „Ennek a monarchiának presztízs-okokból már rég öngyilkosságot kellett volna elkövetnie”, jegyezte fel Karl Kraus, a császár pedig ezt írta: „Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelességérzetem által kijelölt útra”, és az elsõ világháború (ennyi lett volna a világ?) elkezdõdött. A kötelességtudat által kijelölt út végén tízmillió halott, húszmillió sebesült, hat millió hadifogoly, a becsület teljes elvesztése, valamint a saint-germain-i és a trianoni béke várt, ez utóbbiak a cs. kir. Monarchia köztársasági utódállamokra – Ausztria, Magyarország, Olaszország, Csehszlovákia, Lengyelország, Románia és Jugoszlávia – való felosztását szabályozták igen körültekintõen. Az, hogy Ferenc József 1916. novemberében, életének 86., uralkodásának 68. évében, az általános európai kötelességteljesítés tombolása közepette, elhunyt, a birodalom állapota felõl nézve már rég esedékes volt, és nem volt több puszta formaságnál. A hivatalos ûrlapon kitöltött „halottszemle” ennek megfelelõen így szólt:

„Utolsó állandó lakhely: XIII. kerület, cs. kir. kastély, Schönbrunn

Vezeték- és utónév: Õf. I. Ferenc József

Foglalkozás, hivatali beosztás: osztrák császár, magyar király stb.

Vallás: római katolikus

Családi állapot: özvegy

Illetékes polgármesteri hivatal: Bécs

A halál közvetlen oka, az esetleges alapbetegség megadásával együtt, mely a halál közvetlen okához vezethetett: a tüdõ és a mellhártya gyulladását követõ szívgyengeség

Temetés helye: a kapucinus kripta

Hová kell elszállítani a holttestet: a Burgba

Halál beállta: 1916. XI. 21. este 9 óra 5 ’

Szemle elvégezve. Bécs, 1916. november 23. délelõtt 1 11 óra.”

Ráadásul a sors úgy akarta, hogy egy gyászoló udvari orvos épp ennek a tragikus életû császárnak a holttestén, Ferenc Józsefén, aki világéletében minden újítást bolondériának és „fellegjárásnak” bélyegzett, éppen az övén próbáljon ki egy újfajta, paraffin alapon végzett tartósítási eljárást, mely eljárás a felravatalozott uralkodó orcáját a felismerhetetlenségig eltorzította. Errõl ennyit.

Ferenc József huszonhét éves unokaöccse, aki a törvények értelmében követte õt a trónon, olyan történelmi színpadra lépett, ahol minden lángokban állt. Neki már csak az epilógusban jutott fõszerep. Próbálta menteni, ami már nem volt menthetõ; megkísérelt az ellenséges nyugati hatalmaknál különbékét kieszközölni Ausztria számára, eredménytelenül; harcolt a német nemzeti érzelmû és azon szociáldemokrata alattvalókkal, akik hevesen követelték a Németországhoz való csatlakozást – ám aztán, nagy fájdalmukra, egészen 1938-ig kellett várniuk Ausztria „hazahozatalával” –, s végül uralkodása harmadik esztendejében, 1919 márciusában gyermekeivel és hitvesével, Zitával együtt Svájcba szökött úgymond „a söpredék támadásai” elõl, legalábbis a császárné, jóval késõbb, ezzel magyarázta a szökést életrajzírójának, Feigl úrnak. Két évvel késõbb Károly két gyámoltalan és hamvába holt kisérletet tesz a Monarchia visszaállítására: látványos módon repülõgéppel Magyarországra megy, hogy elõször legalább Budapesten elfoglalja a királyi trónt, de ez irányú igényeit a magyarok nem veszik kellõképpen tudomásul, sõt visszafordítják Károlyt és kíséretét, végül az osztrák Nemzetgyûlés az Atlanti Óceánra számûzi családjával együtt. Madeira szigetére.

Ott, Funchalban, kaméliavirágokkal, oleanderbokrokkal és a fenséges vulkánikus tájjal körülvéve halt meg influenzában ötvenhárom évesen, 1922. április 1-jén, hitvese karjaiban. Földi maradványait a Nossa Senhora do Monte templomban helyezték örök nyugalomra. A bécsi kapucinus kripta egyelõre zárva maradt elõtte. A császárné „elszörnyedt tekintettel nézett”, írta naplójába Franziska Kral, született Mold, a császári gyermekek dajkája és gondozója, Károly halála napjáról; még órákig sugdosott a haldokló fülébe, majd azt mondta: „Károly, mihez kezdek nélküled?”

Egy az özvegy császárné által évtizedekkel késõbb Feigl úrnak adott interjúban, így folytatódik az életrajz, amit a köztársasági publikum kívánságára ötször sugárzott az osztrák televízió (ez a szám az ismétlések terén megközelítette a Sissi- és a Humphrey Bogart-filmeket), Zita asszony, a magas rangú idõs hölgy megemlékezett az utolsó schönbrunni napokról: A kastély teljesen kiürült, egyetlen árva alabárd állt a falnak támasztva a csarnokban, mivel az õrök egyszerûen hazamentek, aztán bejött a kastélyba egy Csehországból való úr, a bõrzakója alatt egy puskával, és fölajánlotta a segítségét.

Károly halála után, az ettõl kezdve állandóan gyászt viselõ Zita ismét tengerre szállt. Spanyolországba ment, egy darabig az El Pardo kastélyban élt, újból felkerekedett, bejárta Amerikát, ahol kedves fogadtatásban részesült, hitvese kimetszett szívét mindvégig gondosan õrízve kofferjában. Washingtonban magával ragadó beszédet tartott egy hölgytársaságnak, felkereste Roosevelt elnököt, próbált kenyeret és megértést szerezni Ausztria számára, végül visszatért Svájcba. 1964-tõl a Chur melletti Zizers község Benedek-rendi kolostorába költözött, és ott az idõsek otthonában a bencés apácák, a dajka, valamint Schmising-Kerssenbrock grófnõ gondos ápolása mellett, sokat imádkozott.

Ó istenem, szegénynek mi mindent kellett végigcsinálnia –, sóhajtott fel minduntalan valaki, valahányszor a sajnálkozó beszéd a császárnéra terelõdött, márpedig ez elég gyakran elõfordult. Igen, bólogatott az alattvaló, szegénynek sok mindent, nagyon sok mindent kellett végigcsinálnia, igen, igen. Feldkirch és Vaduz között az útiprogramnak megfelelõen kiszálltunk a hohenemsi várban. Egy ott jelenlevõ gróf közölte az útitársasággal, hogy a palota belsõ udvara fölé emelt rugalmas, összehajtható tetõt pévécé bevonattal látták el, továbbá hogy ebben a várban keletkezett a Nibelung-ének, valamint arra is felhívta a figyelmet, hogy az udvar hátsó fala nem valódi, hanem festett, megtévesztõ utánzat, a festékrétegek alatt a csupasz szikla van csupán. „Fenséges”, áradozott az útitársaság, „csodálatos, mesébe illõ”. Igen, igen. Ezenkívül családi históriákat is mesélt a gróf úr, ágas-bogas családtörténeteket. A fényûzõen berendezett palota a kripták hidegét árasztotta. Vaduz voltaképpen szóra sem érdemes. Jó, a várkastély nagyon szép, magas, csendes helyen emelkedik, kilátás a hegyekre, de a várt hidegtál elmaradt. A herceg elõször kimentette magát („kormányzati teendõk”), aztán mégis megjelent. Lehet, hogy késõbb megbánta. Mert egyszerre csak gyûrûbe zárták a lelkes turisták, osztogathatta nekik az autogrammokat, rázogathatta puha kezeiket, mert mindenki azt szerette volna, ha vele együtt fényképezik le, egy herceg, amelyik uralkodik!, de ezenkívül még ki-ki egyedül, valamint kisebb-nagyobb csoportokban is pózolgatott egy sort a kapu elõtt, az erkélyen, az ablakmélyedésben, végül a személyzet volt kénytelen megkérni a tisztelt társaságot, hogy mérsékelje magát.

Willy herceg rövid beszédet tartott: „Nézzenek körül e virágzó, fenséges Liechtensteinben, és jusson eszükbe, hogy ha nem olyanok lennének a körülmények, amilyenek, akkor nálunk is milyen másként festhetne minden. A herceg igazi uralkodó: olyan, amilyennek egy uralkodónak lennie kell: éljen a herceg! Éljen soká!”

„Éljen!”, visszhangozta az útitársaság.

„Ó”, mondta a herceg, „ez egy kis ország, az emberek békések, az idõ továbbra is ilyen szép lesz, merre is mennek? Minden jót, viszontlátásra.”

A társaság megilletõdve vett búcsút, és, immár újra lent, a vaduzi nép körében, a gróf Andrássyról elnevezett ajándékboltban képeslapokat és bonbont, továbbá kalapra való zománcozott jelvényt és ezüst láncokat vásárolt. Willy herceg ismét jelt adott az indulásra. És akkor az idõ egyszer csak elkezdett gyorsabban szaladni. Szinte repült a busz a vidéken át: a Rätikon-hegység kopár sziklafalai, a graubündeni Rajna-völgy mellett úgy száguldott végig a kõcsipkék szegélyezte úton, mint valami szélcsatornában. Mert most már Õ várt ránk.

A Svájci Kantonbank churi épülete elõtt virágba borult aranyvesszõ bokrok álltak. Az elõkertekbõl magnóliafák ágai törtek az ég felé, melynek verõfényes kékjét egyetlen felhõ sem zavarta meg. De ki ért rá most az ég kékjére és a virágokra figyelni? Most, amikor már csak egyetlen egy déli óra választotta el Tõle az útitársaságot.

A buszon izgatott készülõdés vette kezdetét: fésûk szántogattak a hajakban, kézitükrök villództak, szépészeti eszközök csörögtek a neszeszerekben; díszcsomagolópapír zörgött. Aztán csend lett. A busz a napon állt meg az apátság elõtt. Vörös-fehér-vörösre mázolt ablaktáblák, egy kápolna, egy torony, egy feketébe öltözött apáca, fák.

„Kérve kérem önöket”, törte meg a csendet Willy herceg hangja, „maradjanak a buszban, várjanak, amíg fölmegyek érte. És az ég szerelmére, csak akkor szólaljanak meg õfelsége jelenlétében, ha kérdezi önöket. Nehogy nekem autogramot kérjenek! A császárné õfelsége már nagyon rosszul lát, de hát kilencven évesen ez, ugye, megérthetõ. És mindvégig feltétlenül õrizzék meg a nyugalmukat!”

Willy herceg leszállt a buszról. Az alattvaló követte õt, õt pedig irigy pillantások követték: egyszeriben kiváltságos helyzetbe került. Mrt minekutána kiderült, hogy ügyesen bánik a herceg magnetofonjával, engedélyt kapott rá, hogy vele menjen. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a császárné minden szavát magnetofonszalagra rögzítik. De a kapuhoz érve Willy herceg közölte csatlósával, hogy várja meg itt, és sietve eltûnt az apátsági liftben. Diákegyesületek képviselõi (kettõ közülük figyelemreméltóan jó súlyban volt) is várakoztak a kapunál: õk voltak a svájci küldöttség. „Kérem, legyen szíves!”, fordult az egyik apáca az alattvalóhoz. „Nem nyitná ki a szárnyas ajtót?” Dehogynem. Az ajtó némi bepillantást engedett a fogadóterembe. Középen egy kárpitozott szék – a trón? Ugyanilyen székek álltak a falak mentén is, valamint egy asztal az adományok számára, virágok. A parkettára ragyogó napsugarak vetõdtek. És íme, már jött is vissza Willy herceg a lifttel a várakozókhoz. Idegesen kisietett a parkoló buszhoz, hogy bekísérje az audienciára érkezõ társaságot. Az alattvaló katonásan állt a kitárt ajtószárny mellett.

És ekkor egy idõs asszony haladt végig az árkádokok alatt. Feketébe volt öltözve, botra támaszkodott, mozgása mégis fürgének hatott. Két apáca és egy pap kísérte. Ez csak a császárné lehet. Az alattvaló mélyen meghajolt. Az éppen belépõ társaságot mintha megbûvölték volna. Suttogás, meghajlás, tiszteletteljes csodálkozás. A császárné!

Az idõs asszony mosolyogva foglalt helyet a kárpitozott széken. A trón köré, kezükben karddal, zászlóval, félkör alakban felsorakoztak a burschenschaftok, a diákegyesületek képviselõi. Willy herceg elõrelépett, mondott valami ünnepélyeset, aztán kisimította a tenyerén az audienciára felíratkozottak listáját tartalmazó papírlapot. Most szakasztott olyan volt, mint egy szertartásmester: „Báró és báróné..”, és következtek az éppen soron levõ nevek, mintegy jeladásként, hogy akinek a neve elhangzott, az lépjen ki a sorból és álljon a trón elé, hajoljon meg vagy térdeljen le, mondja el jókívánságait és nyújtsa át az ajándékot – az ajándékok között ott voltak a spanyol lovasiskola fehér lipicaiai porcelánból, Demel bécsi cs. kir. cukrászmester süteménykölteményei, de érkeztek virágok is: liliom, rózsa és pármai ibolya.

„Ó de gyönyörû! Köszönöm, köszönöm, köszönöm önnek”, mondta az agg nõ újra és újra, és az alattvaló, aki, a magnóval és a fényképezõgéppel fölszerelve, csak pár lépésnyire térdepelt ettõl a gratulációs ceremóniától, most elõször tudta elképzelni, hogyan is hangozhatott egykor a társalgás a császári udvarban. Volt valami figyelemreméltó közvetlenség ebben a hanglejtésben, valami kedvesen ereszkedõ dallamvonal, amely a magasból szállt alá és a társaságot térdhajtásra késztette: „Köszönöm önnek! Hálásan köszönöm. Üdvözlöm az otthoniakat, kérem, üdvözölje nevemben a hazát.” A hazát. Ó, mióta is nem léphet Õ a haza földjére? Amely pedig ott volt, egészen közel, és mégis mily elérhetetlenül messze, a feldkirchi határsorompó túloldalán. Már 63 éve. A Habsburg-törvény éppen 63 éve tiltja az uralkodónénak a beutazást, mivel õ, igazi vértanú módjára!, állhatatosan megtagadta a tõle követelt lemondónyilatkozat aláírását. Ottó – Ottó bezzeg engedett, hazaáruló módon lemondott a trónról, és gondoskodott róla, hogy heves viták dúljanak körülötte rendre, mint mostanság is. Ottó persze mindig is tudta, mitévõ legyen; fogta, és odatûzte a fekete-sárga lobogót, ahol európai szelek fújdogáltak. Zita azonban soha nem feledkezett meg róla, mivel tartozik Madeirán nyugvó hitvesének. Õ nem mondott le semmirõl.

Amíg itt szépen zajlott az audiencia – elõlép, meghajol, hátralép, köszönöm! –, addig otthon a hazában már kezdtek mutatkozni annak a folyamatnak a jelei, amelyre az uralkodóné lassú hazatérése teszi majd fel a koronát. Mert idõközben a Casa de Austria egyéb barátai mellett János Károly spanyol király is emlékezetes módon interveniált Bruno Kreisky kancellárnál Zita érdekében. A király a kancellár nyári rezidenciáján, Mallorcán adta elõ kérését, és Kreisky megígérte, mindent megtesz azért, hogy „emberséges megoldást” találjanak Zita számára. Õ (Kreisky) meg fog kegyelmezni, efelõl nem lehetett semmi kétség. Ám azt, hogy az események a spanyol király közbenjárását követõen szinte szédítõ sebességgel követik egymást, ezt ott, a zizersi bencés apátság fogadótermében, ahol egyik gratuláló a másik után roskadt térdre, aligha tartotta volna valószínûnek bárki: jó esetben mesébe illõ jóslatnak mondták volna. Pedig hát mindez valóra válik, méghozzá a nagyon is közeli jövõben: 1982-ben, három nappal kilencvenedik születésnapja után, Zita spanyol útlevéllel, egy francia rendszámú autó hátsó ülésén ülve Feldkirchnél átlépi az osztrák határt. Haladéktalanul Tirolba megy, heveny sokízületi gyulladásban elhalálozott Adelhaid nõvére sírjához, ott imádkozik, és a sírhoz, illetve a temetõhöz tartozó Tulf egyházközség tiszteletteljes fogadtatásban részesíti. Azután gyorsan visszatér Svájcba, hogy még ugyanazon év augusztusában ismét visszatérjen; ezúttal hosszabb idõre, a Graztól északra fekvõ Waldstein-kastélyban száll meg, legfiatalabb leányánál, Elisabethnél, aki Heinrich von Liechtenstein herceghez ment férjhez: az osztrák rádió- és tévériporterek hevesen és eredményesen ostromolják a matrónát, egy hosszú rádióinterjú során bocsánatát kérik a még mindig feketébe öltözött özvegynek, amiért csupán az egyszerû „nagyságos asszonyom” megszólítást használják, de hát a Habsburg-törvény tiltja az „õfelségét”.

Zita mosolyog és megbocsát, és nem sokkal ezután elzarándokol a Monarchia híres-neves kegyhelyére, a mariazelli Szent Szûzhöz, és ott emberek ezrei kísérik a bazilikába. Így jön el a szeptember és az õsz a hazában, és végre vezércikkek, kommentárok és címlapsztorik végeláthatatlan özöne jelenik meg az idõs asszonyról; a kormányzó köztársaságiak megelégedettségüknek adnak kifejezést, a kolumnisták „az ország politikai tudatában végbement haladást” magasztalják szinte kivétel nélkül, vagy a „Köztársaság érettségérõl” meg az „örvendetes változásról” zengedeznek. Az alattvaló sok-sok újságcikkeket vagdos ki; egy Chorherr nevezetû, túlsúlyos úr, az ugyancsak nagy súlyú osztrák napilap, a Die Presse munkatársa, a császárné hazatérésében „a józan ész diadalát” látja, és boldogan tapsol hozzá, hogy végre vége a „habsburgfaló kannibalizmusnak”. A bécsieknek már mindig mindenrõl az evés jut eszébe? Újra itt van a császárné. Mit akarnak még?

Még jóval e nevezetes események bekövetkezte elõtt az alattvaló fölkereste az osztrák szövetségi kancelláriai hivatal osztályvezetõjét, Ludwig Adamowicz doktort és professzort, aki vezetõ beosztásban alkotmányügyi kérdésekkel foglalkozott. Az, hogy Zita beutazási vízumot kap, a Köztársaság öntudatának jele, magyarázta Adamowicz a látogatójának, aki épp a hivatal falán függõ olajfestményt csodálta, a kép egy fõhercegnõt ábrázolt. Mi már rég nem félünk a múlttól, a Monarchia a mi véleményünk szerint belpolitikailag és állampolitikailag egyaránt teljesen jelentéktelen, nem olyan probléma, amit komolyan kellene venni. Ami pedig Zita ausztriai látogatását illeti, folytatta tovább Adamowicz, létezik egy 1980-ban hozott alkotmánybírósági döntés, amely – és ez mondhatni kapóra jön, amennyiben az államszerzõdést aláíró országok bármelyike esetleg kifogással élne, merthogy az alapszerzõdés ugyebár továbbra is érvényben tartotta a Habsburg-törvényt – lehetõséget ad az alábbi jogértelmezésre: a Pragmatica Sanctio értelmében Zita soha nem volt jogosult a trón utódlására, õ tehát mindig is csak a családhoz tartozott, soha nem a trónutódlásra jogosult Habsburg-házhoz, következésképpen le sem mondhat arról, ami egyébként soha nem is illette meg. De persze, mondta Adamowicz, az efféle értelmezéssel óvatosan kell bánnunk, majd hozzátette: „Hadd jöjjön. Nem jelent veszélyt. Persze az már nem lenne jó nekünk, ha le is telepedne itt, és a hívei csatabárddal a kezükben mindennap körbetáncolnák, ez világos.”

Willy herceg lassanként a lista végéhez közeledett. „ Maria Tomaschitz asszony” jelentette be, de már korántsem olyan ünnepélyes zengzettel, mint az elején. Az sz. k. vöröskeresztes nõvér elõlépett. Letérdelt, nejlonszatyrait kiteregette a császárné lába elé, és átnyújtotta neki elõbb a babát, aztán az üveg borokat. A herceg ideges lett. „Milyen kedves”, mondta a császárné, „milyen szép kis baba, köszönöm, úgy örülök neki.” Az sz. k. vöröskeresztes nõvér attól, hogy álma valóra vált, teljesen elvesztette a kontrollt; meg sem tudott szólalni többé, csak fölállt, szó nélkül megfordult és elsírta magát. Aztán, darabosan és mereven, a császári vadász lépett uralkodónõje elé, mély levegõt vett: „Felség, szívembõl kívánom…”, aztán õ is elsírta magát. Az audiencia véget ért.

Ezután felkaptattunk a lépcsõn a kápolnához az istentiszteletre. A császárné lifttel ment. A diákegyesületek képviselõi az oltár mögött sorakoztak fel. A Thurn und Taxis hercegnõk fátylat viseltek. Willy herceg harsányan és szívbõl jövõn kérte a Mindenhatót, adja vissza a Habsburg-háznak régi erejét. Ezután hosszú szentbeszéd következett. Majd újfent könyörgés a Mindenhatóhoz, árassza kegyelmét a Habsburg-házra. A császárné csendben ült az imapadban, csak egyszer zavarták meg: zászlószentelés közben meg kellett érintenie a fekete-sárga, kétfejû sasos, hímzett vászon szegélyét. Az alattvaló sikertelenül nyomogatta a magnó billentyûit. A készülék nem mûködött. A mise végén, ez volt a tetõpont, mindenki fölállt és elénekeltük, váll a vállhoz, a császári himnuszt. „Néphimnusz”, ez állt a szöveges lapokon. Csak hát akkora volt a tolongás, annyi a templomjáró, hogy a segédanyagot nem sikerült megfelelõ számban szétosztani. Az alattvaló már a második versszak elején bámulatos aszinkronitást tapasztalt az éneklõ ajkak mozgása és az elõírt szöveg között. Az uraságok elfelejtették volna saját dalukat? Csak az utolsó strófa végén volt ismét tapasztalható az emlékezet hibátlan és töretlen mûködése: „Testvéreket a közös cél, mindnyájunkat egybe fog. Éljen a császár! Mindörökké Ausztria állni fog!”

Aztán milyen hirtelen véget ért minden. Még néhány izgatott csoportkép a császárnéval az apátság elõtt, néhány rövid beszéd. „Egyszer Lombardia fölött is, habár most olasz iga alatt nyög”, kiáltotta Willy herceg, „újra fölkel a Habsburg-ház napja!”

Aztán mindenki beszállt a buszba, és csak Churban tért lassanként magához.

„Megyek.” Az alattvaló, néhány csodálkozó szempár felügyelete mellett, kivette a bõröndjét a busz csomagtartójából. Ferenc József bezzeg nem mulasztott el mindig rendesen elbúcsúzni, amióta egyik alattvalója – mivel a császár túl kurtán vett tõle búcsút – azt hitte, hogy kegyvesztett lett, és öngyilkosságot követett el. Mit is szokott mondani búcsúzóul a császár? Ja igen: „Nagyon jó volt. Nagyon örültem.” Hát akkor…

A churi utcák szinte szemérmetlenül elevenek voltak. Hú, mi minden! És ez mind a jelen! „Van tüzed?… Hogy jutok innen a pályaudvarra?” Az alattvaló egy újságolvasó elõtt állt meg, az illetõ egy parkban ült, a padon.

„Egyenesen át a hídon, csak mindig egyenesen, aztán balra; jó utat kívánok önnek!”

Önnek? A pasi tényleg önt mondott? Ja persze. Az alattvaló lerántotta a nyakkendõjét, begyömöszölte a zakója zsebébe, kigombolta az inggalléját, összeborzolta a haját, hogy legalább ennyiben visszanyerje megszokott küllemét. A churi pályaudvar éttermében a hármas számú menüt rendelte. Az volt a legolcsóbb. A vendéglõ falai vadonatújnak látszottak, romokat pingáltak rájuk. Kandallóban vörös krepp papírral eltakart villanykörték izzottak. Hangos szóváltás a pultnál. A pincérnõ spanyolul beszélt. Az idõ változatlanul szépnek látszott.
„A politika”, mondta Heer úr, Ausztria történelmének kutatója, nagyon halkan, s csak hosszabb szünet után szólalt meg ismét, „…a politika nem más, mint sérültekkel való foglalkozás. A Monarchia eszerint jobban tette volna, ha óvatosabban bánik a vérig sértett népekkel.”

Heer úr sápadt volt és szörnyen le volt fogyva. Az alattvaló szemben ült vele – világos szoba, könyvespolc végig a falon, alacsony asztal, két fotel – és nem mert rágyújtani.

„Itt ülök, halálos betegen”, mondta a történész „itt élek ebben a szobában, egyik vérátömlesztéstõl a másikig, és minden beszélgetés, amit valakivel folytathatok, életmentõ táplálék számomra. A Monarchia összeomlásáról kérdezett? Nekem ez ügyben nincsenek kétségem. Én, aki még Ferenc József császár, Auschwitz hercegének alattvalójaként láttam meg a napvilágot, arra a következtetésre jutottam, hogy ez a boldogtalan császár, ez a borzalmas egyeduralkodó, ez a, minden tekintetben, szellemileg és lelkileg impotens, kisnövésû és élni gyáva ember, ez tette tönkre az átalakulásra máskülönben nagyon is alkalmas Monarchiát. Ferenc József képtelen volt bármiféle kiegyenlítõdést megteremteni a sértett nemzetiségek között; teljességgel elvakította õt az a Németország-kép, ami Ausztriában századokon át hatott és még ma is hat. Ez egy képzeletbeli Németország, érti? Ami a valóságban soha, de soha nem létezett! A németek mint szövetséges partnerek, ez éppolyan valóságtól elrugaszkodott elképzelés volt, mint az, hogy Németország a költõk és gondolkodók országa – ez merõ önámítás, színtiszta hazugság: ennek köszönhetõ nem utolsósorban az is, hogy a Monarchia nemzetiségei között egyfajta hierarchia alakult ki. Ez a tévkép a Monarchia bukásában is komoly szerepet játszott, ennek ellenére a kollektív öncsalás tovább tartotta magát, egészen Hitlerig elkísért bennünket, sõt még azon túl is. De hogy micsoda hazug ábránd volt ez, azt ezek a neandervölgyiek, az a csökött és õsbuta reakció, amelyik 1945 után átvette az iskolákat és az egyetemeket, persze soha nem értette meg. Nem véletlen, hogy munkáim zöme Németországban jelent meg – ezek mind csupán cseppek, aprócska könnycseppek voltak azért, hogy jóvátegyük azt, amit a legsikeresebb huszadik századi osztrák mûvelt, hogy túljussunk rajta valahogy: már a cs. kir. tábornoki kar is, meg ez a szerencsétlen Károly és Zita is valami olyasféle Németországban hittek, mint Hitler… most már elfáradtam. Kérem, segítsen fölállni.”

Az alattvaló a hóna alá nyúlt a történésznek és fölhúzta a székbõl. Pihekönnyû volt a teste.

„Járni egyedül is tudok.”

Sokáig tartott, mire az ajtóhoz értünk. Kora délután volt, amikor az alattvaló eljött Heer lakásából. Augusztus. Az újságok tele voltak a hazatért császárnéról szóló tudósításokkal, találgatások láttak napvilágot. Vajon lehetséges-e, hogy Károly császárt hazahozzák a kapucinus kriptába? Vajon folytatják-e a szentté avatását elõkészítõ eljárást? A szentté avatást az „Imádsággal a világbékéért” nevû liga szorgalmazta már évek óta. Az ország vezetõ politikusai kijelentették: mostantól nincs kifogásuk az ellen, hogy Károlyt a kapucinus kriptába temessék. Végtére is a Habsburg-törvény halottakra nem alkalmazható. A Demel kávéház kirakatában a Kohlmarkton egy kis ûrhajómodell lógott marcipánból; ki volt állítva egy háromemeletes születésnapi torta is, mellette egy Ferenc Józsefrõl készült fotó: született 1830. augusztus 18. Ez idõ tájt még mindig akadt minden évben egypár gratuláló, aki megjelent a kapucinus templomban, ott elénekelte a Gotterhaltét, aztán hangosan fohászkodva leszállt a kriptába, majd megrendülve visszatért, és végül a Radetzky-induló hangjai mellett elmasírozott a Burggartenbe Ferenc József emlékmûvéhez. Valószínûleg ma sincs ez másképp. A kripta bejárata a Neuer Markton már árnyékba borult, mikor az alattvaló odaért. Megnyomta a csengõ gombját, kétszer, háromszor.

„Mit óhajt?”

A kapus, kissé görbe tartású, hórihorgas férfi, mintha már nem örült volna igazán a látogatóknak.

„Szeretnék bemenni a kapucinus kriptába.”

„Uram!”, mondta szigorúan a kapus, „ez nem a kapucinus kripta, hanem a császári kripta a kapucinusok bécsi templomában. Ezt csak úgy miheztartás végett; de azért tessék csak befáradni.”
FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN