Margócsy István: Závada Pál: Milota

(Párhuzamos életrajzok) Alighanem igen nagy elszántság, szenvedély, elkötelezettség, sõt, vakmerõség kell ahhoz, hogy valaki egy olyan nagyszabású, nem méltatlan siker után, mint amilyet pár éve Závada Pál elsõ nagy regénye, a Jadviga párnája aratott, a megelõzõhöz igencsak hasonló, bár azt minden szempontból tovább- és felülíró vállalkozásba fogjon;1 írói bátorság és következetesség még akkor is tiszteletre méltó és dicsérendõ, ha a végeredmény, azaz maga a regény nem is éri el elõdjének színvonalát, érdekességét és teljességigényét, s tulajdonképpen csalódást okoz.2 A Milota ugyanis szinte minden gesztusában szorosan kapcsolódik a Jadviga párnájához: hozzá képest szinte felfokozott tükörregénynek is tekinthetõ, s tulajdonképpen peche van, hogy másodikként, késõbb jelent meg – a viszonyítás nem tesz jót neki; az olvasó ellenben még akkor sem szabadulhatna a viszonyítási kényszertõl, ha egyébként, önmagában, jobban is tetszenék a mû. Ráadásul mindkét regény fikciója azzal játszik el, hogy különbözõ eredetû szövegeket rendel egymás mellé, olvas egymásra, olvastat el egymással – s ezáltal is szinte felkínálják magukat arra, hogy a mûalkotás egészét illetõen is hasonlítás történjen köztük.3

Závada e regénye ugyanis, nagyon ravasz szerkezetben különös, egyszerre hagyományos és formabontó játékot ûz olvasójával: két egymásba kapcsolódó, egymástól mégis független, s egymáshoz semmiben nem hasonlító élettörténetet ad elõ, két olyan nagyszabású magánmonológot, amelyek azonban önmagukban nem léteznek,4 nem állnak meg: a regény egészében nem más, mint párhuzamos életrajzoknak egymásra vetítése, vagy ahogy a fülszöveg mondja: „egymásban tükrözõdõ testamentumok” felidézése. Amint a Jadviga a több szerzõtõl származó naplószövegeknek feleselésével, a késõbbi bejegyzések kommentatív szólamainak beiktatásával tette polifónná a narratív szöveget, úgy próbálja a Milota a két nagy monológ egymásba csúsztatásával megsokszorozni a leírt világnak, a megélt életlehetõségeknek lehetséges látószögeit. Persze a Milota még nagyobbra tör: kilép a megjelenített beszédszituációknak megszokott mindennapiságából, elhagyja a naplóírás múlt századi konvencióját, s bár meg akarja õrizni az autobiográfia mûfaji kereteit, megjelenési formáját mégis posztmodernre alakítja, s a gépi technika közvetítését fikcionálja: a férfi fõhõs magnetofonra beszél, a nõ pedig már számítógépbe fogalmaz… Sõt, e regényben már elmarad a Jadviga szövegérintkezéseinél még megõrzött „normális”, azaz mindennapi tapasztalatainkkal egyezõ, „reális” intertextualitás (vagyis hogy valaki egyszerûen elolvassa valaki másnak a naplóját, s bejegyzéseivel reflektál az olvasottakra), s helyette fantasztikus, a gyakorlatban elképzelhetetlen, csodálatos fikció lép életbe: a két szöveg egyszerre keletkezik, s egyszerre reflektál is egymásra – mikor a fõszereplõk elkezdik vallomásukat, már olvasták vagy hallották mindazt, amit a másik épp most írandó szövegük kapcsán gondolt vagy mondott. A párhuzamosok, úgy látszik, a végtelenben (azaz itt: majd a fiktív halál pillanatában) találkoznak, s az életvallomások nagy szólamai, e fikció szerint, akkor is reflektálhatnak egymásra, ha egyébként, az életben, hangjuk is, és életük is egymás mellett haladt vagy hangzott el. Závada nagy ötlete, hogy két éppen most, elõttünk keletkezõ szövegnek mindig fennálló, de mindig megújuló metszetét nyújtsa, mind a cselekményalakítást, mind pedig a szöveg sokszólamúságát illetõen igen érdekes, sokat ígérõ – ám az ígéret beteljesülése már kérdéses. Egyrészt nem elég konkrét, nem elég árnyalt a szöveget megalkotó figurák szituáltsága: sem a magnetofonra beszélõ idõs ember, sem a számítógépbe kopogó fiatalasszony alakja5 és helyzete nem gyõz meg arról, vajon így nyilatkozik-e valaki akkor, mikor a fikció szerint épp ilyen helyzetbe került…6 A magnetofonra beszélõ ember csak idõnként reflektál arra, hogy nem ír, hanem beszél (az olvasó az esetek többségében el is felejti, hogy nem „írást” olvas)7, s csak idõnként jut eszébe, hogy beszédjének címzettje is lenne; a számítógépbe önmagának író nõ esetében pedig sosem tudjuk, levelet ír-e, naplót vagy esetleg éppen regényt – a különbözõ beszédszituációknak (pl. a gépbe beszélésnek) megfeleltethetõ „mûfaji”-stilisztikai/retorikai meghatározások és árnyalások hiányoznak a szövegbõl. (Különösen erõsen érzõdik e szituáltsági probléma a harmadik fejezetben, a dráma „rádiós” közvetítésénél: a beszélõ úgy ismerteti a pár éve történt színpadi eseményeket, mintha – mint eddig, életének sok titkolt vagy csak rejtõzködõ mozzanatának esetében – ismeretlen tényeket közölne: holott mindenki, aki illetékesként majd meghallgathatná az elküldendõ magnószalagot, jelen volt az eseményeknél; vagyis az ismertetésnek csak számunkra, anonim olvasók számára van értelme, nem pedig a fikción belüli hallgatók számára…)8 Másrészt csak a regény legvégén világosodik meg e szövegegyüttesnek tényleges (fiktív) mûködési mechanizmusa, azaz korrespondanciájuk csodája: addig nagyon nehéz követni, ki mikor, miért, s miért épp így nyilatkozik. E könyv alighanem a legszebben tudná beteljesíteni a nagy posztmodern olvasási teóriát (vagy parancsot): tulajdonképpen csak az érti meg vagy fogja fel igazán, aki rögtön másodszor olvassa el.9 Elsõ olvasásra ugyanis, úgy vélem, a csoda szerkezete nem látható át10 (illetve: mikor a csoda, azaz a dátumok furcsa rendje, kissé didaktikusan, megmagyaráztatik, akkor egyben a csoda misztikuma is lekopik), s az idõrendi különösségek inkább rejtvénynek, mint rendnek hatnak.

S tovább menvén: ha messzemenõen elismerem is e nagy fikciónak, a szövegtalálkozások misztikusan emelkedett, idõbeli és idõntúli transzcendenciájának koncepcionális szépségeit, egy nagyon nagy kérdést a regény szerkezetében nem látok megválaszolhatónak: hogyan s miért daraboltatik fel a két nagy monológ? Vagyis: a regény fikcióján belül ki az, aki egymás mellé vágta az egymást követõ fejezeteket?11 Ha már a fantasztikum határait amúgy is túlléptük, tegyük fel a még fantasztikusabb kérdést is: miért váltják egymást, ráadásul kicsit mechanikusan, az egyes szólamok, s miért nem hangzanak folyamatosan egymás mellett vagy egymásban? Hisz így nem nagyon érthetõ, hogy a második rész egyébként teljesen lineáris cselekményvezetése miért feldaraboltan, szakaszosan adatik elõ, s a szövegek feleselésének csak ritka indoklása mellett, úgy tûnik, a negyedik rész nagyobbik hányadában is csak a még elvarratlan szálak további lerendezése zajlik. Midõn a két szövegfél, a negyedik rész vége felé, valóban összeolvad, állandóan csak egymásra reflektál, végül (egy pillanatra) eggyé válik, a szakaszolás elnyeri megvilágosító értelmét – a könyv nagyobbik részében azonban a válasz egyre csak várat magára.
(Pünkösd, avagy a kommunikáció csodája) E regény legizgalmasabb kérdése: hogyan s mikor tud találkozni két lélek, két beszéd, két különbözõ nyelv – hogyan érti meg egymást a távolból, az idõ különbözõ pillanataiban két egymáshoz közel álló, egymáshoz rendelt, egymáshoz tartozó, egymással közvetlen kapcsolatot mégis alig-alig tartó ember; vagy másképpen fogalmazva: hogyan derül ki két ember egymást közvetlenül nem érintõ vallomásából egy egymásra utalt közös életnek nagy narratívája? A megértés és az elbeszélés rejtélye! – a legnagyobb kérdés és csoda. Ezért tekinthetjük szinte természetesnek, hogy Závada a Pünkösd ünnepét választotta regények központjául: vagyis a nyelvek csodájának ünnepét, mikor a különbözõ nyelvû szózatok (pozitívra fordítván a bábeli nyelvzavar negatív csodáját) mindnyájan, mindenki számára érthetõvé váltak, s egységesen hirdették a megértés lehetõségének misztikumát. Závada nagyon elegánsan választotta, s nagyon elegánsan módosította is a Szentlélek csodáját: számára ez az ünnep (a természet „akác”virágba borulásának napja) egyben a halál napja is: a nagy megértés, a nagy találkozás, itt, csak a halálban, a halálon át, a halálon túl lehetséges. A nagy ígéret itt egyben a nagy csalódás is: csak a halál adja ama megvilágosodást, mely beragyoghatná az életet: az élet rejtélyeinek megértése és megoldása azonban csak a halálon keresztül képzelhetõ el. A két szereplõ és a két nagy szöveg a pünkösdi napokat járja be, egyre várva a találkozás és megértés kegyelmi pillanatát (bár az megjegyezhetõ, hogy a pünkösdi galamb szimbólumának gyakori röptetése erõs didaxissal terheli meg az egyébként nemes szerkezetet)12 – a nagy pillanat körbejárása pedig felkavarja az élet minden szintjét. A könyv idõjátéka csak ebben a kontextusban kapja meg értelmét: akár közeledünk, akár távolodunk, mindig csak a Pünkösd jegyében szólhatunk életünk teljességérõl. Ezért írja Závada oly következetesen (matematikailag oly precízen) a naptárat: hogy a halál elõtti és utáni napok is elnyerhessék és kiteljesíthessék e kegyelmet. Persze aztán a szólamokra tört, megvalósult narratíva, sajnos, nem mindig világítja át elég élesen e koncepciót: ahogy oda-vissza járunk az idõben, az olvasás közben nem egyszer el is tévedünk: ha odafelé a történet nem ugyanaz, mint visszafelé, akkor óhatatlanul felmerül ismét a kérdés: bár egy fantasztikusan határtalanra tágított világban bizonyára nem állapítható meg, mi is történt, úgymond, valójában, ám mivel az egyes önálló narratív részek mégiscsak nagy magabiztossággal, s az elbeszélés úgynevezett nehézségeivel nemigen törõdve közlik történetüket, s a könyv vége felé már a különbözõ szólamok is inkább egymás rejtvényeinek a megmagyarázására szolgálnak – akkor mi végre az egyes, pontosan meghatározott napoknak egymástól oly igen különbözõ történetisége? Ha Milota oly magabiztosan õrzi azonosságát az idõben, akkor Erka (vagy szólama) miért mutat többféle valóságlátást? Vagy a történet elbeszélése csak a címzett számára jelentéses? De akkor kicsoda lesz az, akinek számára a megértés kegyelme mégis megadatik?13 Van ilyen szereplõ e fikción belül? A két fõszereplõ számára a két szöveg végül megadja a megértés kulcsát? De hisz mindketten tovább is mennek, s nem állnak meg a létre nem jött találkozás halálos epifániájánál! Ki marad meg akkor, hogy megünnepelhesse a Pünkösdöt? Lehet, hogy csak az író? Vagy esetleg az olvasó?
(Fõhõsök és ösztönök vonzása) E regényben két nagy szöveg kergeti állandóan és keresztezi egymást: egy idõs férfi és egy fiatal asszony beszél/ír az életérõl. Párhuzamos életrajzot olvasunk: két teljesen eltérõ életút nagyon különös párhuzamát. E két út annyira más, hogy szinte sorjáznak a kérdések: mit is jelentenek egymás tükrében e figurák, e lehetõségek? Egy önérvényesítõ férfi, történelemmel, kultúrával, tapasztalattal, erõvel – szembeállítva egy esendõ, csak szenvedésében és mind munkáját, mind szerelmét illetõen kiszolgáltatottságában létezõ nõvel? Vagy csak az ösztönszféra kettõssége tûnnék itt elõ, egy kissé leegyszerûsített férfi/nõi ellentétpárral: a semmit észre nem vevõ, az életen átgázoló férfi szembeállítva a szenzibilis, titkokra érzékeny, kapcsolatokat keresõ és magyarázó nõvel? Vagy a generációs kettõsség dominanciáját kellene értenünk: a tetterõs, aktív, legyõzhetetlen, tönkretehetetlen férfi szembeállítva a fiatalabb nemzedék gyengeségével, döntésképtelenségével, passzivitásával, eredménytelenségével? Vagy esetleg ennek a fordítottja: a nagy életerõs férfi, amint maga körül, alkotás közben, mindent tönkretesz, családot, gyermeket, szerelmet? Vagy csak a kétféle életszemléleti módszertan lenne kitüntetve: a szintetikus látásmódú, historizáló, szociologizáló racionális önértelmezés és világmagyarázat lenne szembeállítva az analízisre hajlamos, mindent szituatíve értelmezõ, nõies lélektanisággal?14

Nagy kérdések, melyekre a regény nem felel meg. Sõt, még arra is csak nagyon késõn ad konkrét választ: miért is éppen õk ketten a fõszereplõk. Hisz e hõsök, érdekes módon, bár egymásnak (is) beszélnek, egy dologról jóformán soha nem szólnak: miért is fordultak egymás felé. A nõ egyértelmûen az öreg Milotához beszél: de azt nem mondja meg, miért, s ha egész életét le is leplezi, azt azért nem árulja el, milyen is volt vagy lehetett egykori kapcsolatuk; s bár az öreg is fontosnak tartja, hogy majd a nõ is megkapja életösszegzését, de errõl õ sem közöl velünk semmit. Persze a könyv végére (de csak a legvégére!) minden ki fog derülni: a nõ (feltehetõen) az öregnek a lánya, s ha a nõ az öregnek a fiába (fiaiaba) volt is szerelmes, egyes kései szövegek (a titokzatos szerelmes levelek) tanúsága szerint kettejük viszonyát is mélyen átszõtte a (bevallatlan) erotika. Erkának, hõsnõnknek két nagy szerelme van: mint kiderül, mindkettõ az öreg Milota fia, s mivel õ maga is Milota félrelépésének köszönheti életét, szerelmeinek sikertelenségét, életének gyermektelenségét úgy értelmezi, hogy a testvérszerelem tiltásának tabuja állt, anélkül, hogy tudta volna, boldogságának útjában. Ez a nagy családi-erotikus titok mûködteti az egész regénymechanizmust: ennek a felleplezése lesz tulajdonképpen a regény legvégsõ kulcsa (egészen addig, hogy még az öreg Milota apjának szerelme is bevonatik e körbe). Ám e nagy titok alighanem egyszerre túl nagy és túl kicsi ahhoz, hogy e nagy szerkezetet elbírja; egyrészt egy ekkora titok folyamatos elhallgatása szétfeszíti az egymással feleselõ életszólamok fikcióját; hisz hogy ha mindkét szólam egyszerre reflektál egészében a másikra, akkor nemigen valószínûsíthetõ egy titok lassú, lineáris kiderülése, azaz mindkettejüknek már a beszéd kezdetén kellene tudniuk, amire majd csak lassan vezetik rá egymást…: a cselekményvezetés klasszikus analitikus, körüljáró gesztusai ellene hatnak a pünkösdi megértés nagy, egyetemes idõnkívüliségének. Másrészt pedig nagyon komolyan felvethetõ, hogy e (hagyományos értelemben) „valósághûségre” és szociológiai pontosságra törekvõen megrajzolt világ koordinátáin belül rendkívül csekély a valószínûsége annak, hogy mindenki, aki a nõ életében jelentõs (szerelmi) szerepet játszik, az mind az öreg Milotához kötõdjön, s az összes felidézett figura ennyire szoros, majdhogynem „összekötözött” társadalmi-lélektani kapcsolatban álljon egymással…15 Míg a Jadviga párnája nagyon szûk világa (mely persze épp azáltal tûnt fel, hogy e szociálisan szûkre, de lélektanilag-mitikusan igen mélyre rajzolt világban a nõi princípiumnak különleges, archetipikus megjelenési formáit tudta felmutatni) nem zárta ki, hogy mindenki mindenkivel kapcsolatba kerülhessen, itt (még egyszer mondom: az itt választott határokon belül) csak nagyon erõszakosan lehetett összehozni Milota félrelépéseit és Erka kalandjait (s pláne mindennek titokzatosságát): mintha a szerzõ számára fontosabbnak tûnt volna, hogy az öntudatlan ösztönszféra legyõzhetetlen mindenhatóságát bizonyítsa, s ennek érdekében félretette volna mind a mitikus felnagyításnak a Jadvigából jól ismert principiális dominanciáját, mind pedig társadalomábrázolásának egyébként pedig jól begyakorolt valóságközeliségét. Kár érte: a szerelmi viszonyok sokféleségének itt adott, szociologikusan árnyalt ábrázolása alighanem többet adott, mint az a séma, mely az atyai-gyermeki ösztönök meghatározó erejének képzetét elevenítette fel.
(A méhektõl a szervezett felelõtlenség társadalmáig) Mert Závada könyvének legnagyobb értékét bizonyára mégis a társadalmi jelenségek leírásában lelhetjük fel. Különös kettõsség uralkodik e könyvben: míg a pünkösdi csoda transzcendenciája mindvégig a fantasztikus és hiperbolikus fikció kínálatát nyújtja, addig az egyes szakaszok, egyes szövegdarabok (akár az öreg Milota, akár Erka megnyilatkozásaiban) a huszadik század második felének igen impozáns körképét mutatják fel. Závada (úgy is, mint hajdani kiváló szociológus) remekül tud eminensen társadalmi jelenségeket megeleveníteni és megörökíteni: akár arra gondolunk, ahogy pl. Milotának beszerzési ügyeskedéseit írja le a szocialista hivatalok rejtelmes, de mégsem teljesen kiismerhetetlen útvesztõiben,16 akár arra, ahogy Milota pesti szerelmi életének nehézségeit, környezetét, hangulatát érzékelteti, akár arra, ahogy a fiatal vidéki nõ szerelmi próbálkozásainak társadalmi körülményeit és hátterét (a házasságokat, házasságtöréseket, kábítószerezést, mûvelõdésiházi kultúreseményeket) bemutatja, párhuzamként mindvégig a magyar irodalom önmagát realistának nevezõ ágának legkiválóbbjai juthatnak eszünkbe. Závada, miközben pontos társadalmi struktúrákban gondolkozik, pompás figurák köré pompás, csattanós, dramaturgiailag is élesen felépített jeleneteket alkot (e tekintetben természetesen nem kifogásolható a nagy szövegrészek feldarabolása: a leíró jelenetek lezártsága önmagában kiváló), s olyan gazdag képeket tud festeni egy adott társadalom apró jelenségeirõl, oly finom lélektanisággal tud (nem csak szerelmi) kapcsolatokat vagy (társas és magányos) állapotokat körülírni és analizálni, hogy mindez ma szinte párját ritkítja. E posztmodern regény, meglepetésünkre, egyben az egyik legárnyaltabb és legsokoldalúbb (s egyben talán a legzsúfoltabb) magyar társadalmi regény is. Závada nem restelli, hogy társadalmi értelemben igyekszik még valaminõ (hogy a realizmus-esztétika kategóriájával éljünk) totalitást is érzékeltetni, s ennek érdekében módszertanilag is rengeteg mindent megmozgat, a (mikro)történelemtõl a történeti szociológián át a szocializmus különbözõ szociológiai teóriáiig. Tárgyilag pedig e regény valóban meglepõen széles területen mozog: a méhészkedési alapismeretektõl a termelõszövetkezetek struktúrájáig, a várostörténeti vázlattól az amatõr színjátszásig lényegében minden belefér – ráadásul úgy, hogy minden külön elem a regényvilágon belül elfoglalt helyén mint saját, precízen meghatározott helyén, találja magát. E széles és pontos, szociologikus és ironikus, egyszerre nagy ívû és mikroszkopikus társadalmi körkép mindvégig impozáns látványt nyújt, s talán csak egy helyen kezdhetõ ki: a harmadik rész színielõadásában. Ama kép, amit Závada megrajzol a második világháború utáni szlovák–magyar lakosságcserérõl, történetileg igen tanulságos, iróniájában emelkedett, etikájában kemény. Ám a forma, melyben megjelenik, azaz a színdarab, igencsak gyarló,17 még akkor is, ha a regényfikció törvényeit figyelembe véve olyannak is illenék lennie – csakhogy akkor nem érdemelne ily hatalmas terjedelmet, ráadásul ily kommentárok kíséretében. Talán szerencsésebb lett volna mindezt nem ilyen megduplázott fikcionáltsággal (ráadásul ennyi közvetítéssel!) adni: a történtek, a szerencsétlen emberi viszonyok sokkal erõteljesebben hatottak volna Milota prózájában, mint „rádióközvetítésében”. Amint ez a legutolsó színi jelenetben be is következik: mikor kitör a botrány, s már nem a színdarab folyik, hanem annak kapcsán a sok egyéni összeütközés, akkor a jelenet nagyon nagy hatást tud elérni: egyébként viszont a gyarlóságok mellett annyi megválaszolatlan kérdés merülhet fel (csak egyet idézvén: vajon egy községi nyugdíjas-házban elképzelhetõek-e ilyen erotikus jelenetek, ismerõsek által elõadván?)…
(Jókai és Zola között: a mikszáth-i példa) Závada, ahogy látom, két nagy regénytípus között próbálja megtalálni a saját helyét, s egyrészt a szenvedélyes világvízió, másrészt az analitikus társadalmi körkép ideáltípusait követi. Figuraképzésében, jelenetezésében, dramaturgiai kiélezettségében sokat õriz a romantika szélsõségeibõl, ugyanakkor leírásaiban, esetkijelöléseiben, az egyes jelenségek éles, de nem durva szatirikus megközelítésében, analízisének élességében ama hagyományt követi, amelyet realistának vagy naturalistának szoktak nevezni. Gyakori anekdotái viszont azt a regényírót idézik fel, akit többször is idéz a könyvben: Mikszáth Kálmánt. Závada regényprózájának nyelve, azt hiszem, elsõsorban Mikszáthra szeretne hasonlítani: e nyelv igen erõteljes és hatásos, egyszerre pontosan körülíró, s egyszerre szenvedélyesen képies is. Persze az megemlíthetõ, hogy a két nagy szövegfél stilizáltsága néha talán túlontúl is homogénra sikeredett, s a két szólam (retorikailag, stilisztikailag) nem válik el elég élesen egymástól (vagyis hogy az öreg férfi és a fiatal nõ sokszor majdnem ugyanúgy beszél…), az is feltûnõ, hogy (kivált a nõ szólamában) idõnként olyan túlfogalmazott, ornamentális frázisok is felbukkannak, melyek nemcsak hogy valószínûtlenek egy önmagának gépbe fogalmazó személytõl, hanem olyan benyomást keltenek, mintha egy regényújságból lettek volna kivágva (pl.: „a gyönyört ígérõ vágyak ezertestû viaskodásának gyûrött képeit nyomtattuk a lepedõre”; vagy hasonlóan Milotától: „ifjúkorom alaktalan fojtogatású indulatai” stb.), ám alapjában véve a regény fõ narratívájának két szólama erõteljesen érvényesül. A lappangó és rejtett motívumok szépen és tanulságosan indázzák át a cselekmény sok jelenetét (pl.: ami az öregnek még mák és méz, azaz az élet természetes szépségének íze, az a fiatal nemzedék számára már csak kábítószer stb.), némely szimbólumnak helyénvaló interpretálása pedig talán még tágabbra is vonhatná az értelmezést (pl. a Pünkösd körüli idõjáték kétszer húsz napját negyvennek vévén a bibliai vándorlás vagy várakozás számát kaphatnánk) stb. A Jadviga párnája, úgy látszik, egységesebb mû volt, koncepciója talán kevésbé túlterhelt, szimbolikája viszont mélyebb és egyértelmûbb. E regény talán túl sokat akart egyszerre megmarkolni, talán azt akarta megvalósítani, ami önmagában lehetetlen ellentmondás, azaz a posztmodern extenzív totalitást: ezért nem tudott vagy akart a két szélsõséges regénytípus között választani – talán ettõl maradt benne vagy marad olvasása után az olvasóban annyi megválaszolatlan kérdés. De marad a könyvben ezeken kívül még igen sok és sokféle jó is: s ezeknek ismeretében persze, az egész felett érzett csalódást félretévén, a sok nem is oly apró jó láttán örvendezvén, akár azt is idézhetnénk a regénybõl: „de mi a zrányikot kéne még?”

  1. Mielõtt marginálom húrjait egyáltalán megpendíteném szeretnék valamit leszögezni. Nem olvasván még István dolgozatát agyon fentem tollamat, hogy most aztán végre egyszer úgy igazán megmondom az elménckedõ, fanyalgó tudós-kritikusokról a véleményem. Sajnos „ez most aktuális, jöjjön talán holnap” – mondta Fülig Jimmy. Annyira sajnálom azonban ritkán támadó gondolataimat, hogy csak idebiggyesztem, ha ezúttal igazán nem Istvánnak adresszálva is. Értsen a szóból, aki. Szóval: én – persze nem társadalmilag, kultúrpolitikailag, sõt úgy emberileg mint szociálisan sem, de „privátin” szarok a tudományra, annál jobban csak az irodalomra szarok. Én a könyveket (zenét, filmet stb.) az emésztõcsatornámon áteresztve hasznosanyag-kinyerésre olvasom (nézem, hallgatom), nemcsak mostan, hanem immer und überall. L. még túlélés (túlhalás) címszavak alatt… Zavarbaejtõen sok dologban egyetértek Istvánnal, de az én hasznosanyag-mérlegem a Milota elolvastával bizony egyértelmûen pozitív… (Dicsértessék a Szerzõ.) SZM
  2. Félek, azoknak sem felhõtlen az öröme, akik nem olvasták a Jadvigát. Bevallom, többször nekifogtam, nem ment. A Milotát viszont – igaz, azt sem elsõre – sikerült legyûrnöm. Mert bizony lehetne rövidebb is, itt-ott érdekfeszítõbb, bár, ha a színielõadás-fejezetig eljut az ember, onnan már letehetetlen a könyv. KJM
  3. Pl. Johannes Vermeeer is megalázóan ugyanazokkal az „eszközökkel” építette képeit, hogy mondjuk a „legyõzhetetlen páros” Antonio Canal /Bernardo Bellotto azaz Canaletto részletek iránti végtelen szeretete, vagy a nagy fénybuzerátor R. H. Van Rijn (nektek: Rembrandt) neve már meg se említtessék. SZM
  4. Önmagában attól még, hogy hivatkoznak a többi szereplõre, „válaszolnak neki”, mondjuk Erka monológja egy konzisztens, követhetõ, kerek boldogtalanságfolyam. Sorsának tragikuma (számomra) mindvégig hiteles: az ellenmonológok és magyarázatok inkább gyengítik a szenvedés és fájdalom hitelét, hiszen elmagyarázzák azt, mintegy fátumszerûvé teszik. Tehát itt akkor nem egy jóravaló és szeretetreméltó fehérnép bassza el több-kevesebb külsõ segítséggel az egész életét, hanem a dráma kvázi az istenek passziójának következménye (Zeusz röhög aztán igazán a markába…). Ha ez a sorsszerûség igaz lenne, akkor nem elsõsorban a szereplõk hibáinak, bûneinek, rossz döntéseinek következménye lenne ez a szép combos kis szenvedéscsomag, hogy a szerencsétlen véletleneket már valóban szóba se hozzam, mert itt (fikcióban lévén) már igazán ingoványos talajra érünk: hiszen a véletlen is többé-kevésbé szerzõnk keze munkája. SZM
  5. Milota szövege szerintem jóval eredetibb, gazdagabb és valószerûbb is (bár amikor Milota „drága jó Vergiliusomnak” nevezi Valentini barátját … (576.o.)), mint Erkáé, ezért kicsit meg is billen a regény. KJM
  6. Én például tapasztalataim szerint speciel, különösen váratlan, rendkívüli élethelyzeteimben rendre nem úgy nyilatkozom, nyilvánulok meg, mint ahogy azt egyébként normális körülmények között magamtól teljes joggal elvárnám, ahogyan azt a józan ész, érdek, taktika, kultúra- miafranc diktálná stb. Szóval ez elég szubjektív dolog, kedves István: engem, érzelmes-érzelgõs típusú olvasót a szerzõ többnyire meggyõzött, (néha meg is ríkatott), fájdalmak-örömek hitelesnek tûntek, alany egyeztetve állítmánnyal, ami ilyen bizonyos élethelyzetekben nem kis dolog. Készséggel elfogadom, hogy helyenként a történet összefüggései, (túlontúl összefüggései), a szerelmi szálak össze- és keresztbefûzõdései néha egy kicsit túl vannak spilázva, mondjuk tán úgy: olykor nem igazán életszerûek, csak hát a valóságos életünkben bekövetkezõ történések-fûzõdések sem mindig követik az „Élettõl” egyébként joggal elvárható, logikus, kiszámítható, hiteles utakat, irányokat. S Závadától, mint ama áthenitõl, különösen a finoman kiendlizett (EP) részletekben legtöbbször bizony elhiszem, „hogy ami látszik az való”… SZM
  7. István, nem láttál még gyönyörûen – csöppet archaikusan, csöppet patetikusan – fogalmazó szlovák méhész-anyagbeszerzõt? KJM
  8. A (modern) regény legfõbb problémája az olvasó által elfogadható írói beszédhelyzet megteremtése. A mai magyar irodalomban a legkülönfélébb trükkök lettek e célból kitalálva: különbözõ idejû naplók egymásra csúsztatása, grammatikai tér, számozott mondatok stb. stb. A Milota kudarca abból fakad, hogy írója túltrükközte. Az elsõ két részben még majdnem zavartalanul élveztem Závada elementáris mesélõkedvét, az emberi – különösen a nõi – lélek ismeretét, szociológiai pontosságát (legyen szó akár a méhészkedésrõl, akár a magyarországi szlovákság történetérõl). A harmadik rész elfogadhatatlan, hihetetlen beszédhelyzete (az egyik fõszereplõ szó szerint megjegyez egy sok évvel ezelõtt játszott több felvonásos színdarabot) azonban hiteltelenné teszi a továbbiakat, s csak az írói erõlködés érzékelhetõ. Az utolsó, negyedik rész már olyan, mint egy telefonkönyv, s az olvasó csak kapkodja a fejét: melyik szereplõ, ki, mikor…BE
  9. Ami nem önmagában baj, hiszen számos könyv van, ahol örömmel teljesítjük ezt a parancsot. Itt azonban a másodszori olvasás nem ad semmiféle lényegi, tehát esztétikai többletet, s legfeljebb csak arra szolgálhat, hogy kibogozzuk, ki kicsoda is és mikor történt vele, ami történt, tehát hogy visszaállítsuk az író által posztmodernül megbolygatott realista rendet. A regényben a posztmodern kizárólag sikerületlenül alkalmazott írói technika. BE
  10. Hát ezzel mondjuk a Száz év magány is bátran megvádolható… oszt? SZM
  11. Az igaz, hogy az addig homályos történet-szegmensek a regény utolsó száz oldalán csinálnak úgy, mintha összeállnának, de a regény igazi (személyes) tartalmát mégiscsak az legelsõ Erka-monológ ígéri, ott, Erka és az õ Gondnoka között érhetõ tetten a legtisztább, mély emberi kapcsolat, ehhez képest az ifjú Milota iránt érzett monomániás vágy csak ennek valamiféle animális visszfénye. Ezt megerõsíteni látszik Erka búcsúja is, látjuk, nem a fiatal Milotához indul – meghalni? – hiszen ha megválaszthatnánk: csak annak kertjében búcsúznánk az élettõl, akit igazán szerettünk. SZM
  12. És amikor Zsófi néni lefordul a székrõl a színdarab utolsó próbáján, az tán kismiska? KJM
  13. Ez Závada igazi ravaszsága: el van ez itten lebegtetve. Ismerve egyébként – mondjuk – a regény igen gondos szerkesztõi precizitását, ezt sem gondolom véletlennek: még az olvasó, sõt az író is bizonytalanságban marad a „teljes igazságot” illetõen, mint ahogy egyébként az általam már hivatkozott Életben is lenni szok. SZM
  14. Engem Mariska is tudna érdekelni, igen, Milota neje, kinek dramaturgiai funkciója vetekszik Columbo feleségéével. KJM
  15. A valószínûség tényleg csekély, de a szerzõ nagy mûgonddal õrzi a titkot, okosan terelgeti az olvasót, míg a végén kiderül: a regényben mindenki mindenkinek a mindenkije. Engem meg tudott lepni, méghozzá úgy, hogy nem lettem tõle bosszús. Köszönöm. KJM
  16. Ennél – gyanítom – többrõl van itt szó. Závada nem egyszerûen leírja a kádárkori árnyékgazdaságot (téesz-melléküzemág, piacozás stb.), hanem egyenest tobzódik annak részleteiben. Jól teszi, mert ért hozzá, és korántsem didaktikusan csinálja, kivált akkor, amikor már Valentini Ferkó kissé diabolikusra sikeredett alakja nem terheli a szociográfiai hitelességû tablót. Megörökít valamit, aminek már rég megörökítve kellene lennie. Ugyanilyen fontos sajátossága a regénynek azonban – s kár, hogy a recenzens erre nem tér ki – hogy amilyen sokat tud a tegnapról a szerzõ, oly keveset a máról. Megengedõbben: annyira nem érdekli a jelen. Példa erre Hulina, a gonosz, bár anyját imádó (igaz, szeretetotthonban elszállásoló) vállalkozó portréja. Korunk hõse, aki a mû egy dramaturgiailag lényeges pontján kulcsfigura lesz, úgy oda van kenve, kérem, hogy hasonlóért Závada minden bizonnyal szégyellné magát, ha az lenne a feladata, hogy egy 1989 elõtti félfinom üzletembert mutasson be nekünk. Ez az elnagyolt jellemábrázolás különösen azért zavaró, mert a regény minden porcikája azt sugallja, felejtsük el 1989-et, a mikrovilágban dúl a folyamatosság. Egy marslakó ha valamibõl, a „Milotából” biztos nem tudja meg, hogy Magyarországon több mint egy évtizede forradalom, na jó, rendszerváltás zajolgat. KJM
  17. Színdarabként talán igen, jóllehet engem lenyûgözött nyelvkeverõ bája. Az olyan mondatrészek, mint az „ale estye nyinto árukészlet” vagy a „kerí bugye intézovaty szlovákov kitelepülés” (408–409. o.) szerencsére mutatnak valamit a szerzõ (mondjuk így) „etnikai öniróniájából” is. Amit az olvasó néha képes elfelejteni a regényen átívelõ méz-mák tanfolyamot hallgatva. KJM
Kategória: Archívum  |  Rovat: MARGINÁLIÁK  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.