Kovács János Mátyás: Versengõ ajánlatok – passzív rezisztencia

 

EGY „GYENGE” KULTÚRA EREJÉRÕL
Elõszó egy utószóhoz
A 2000 rendszeres olvasója közel két éve nem menekülhet a globalizáció fogalma elõl. Ha még ezt az írást hajlandó átfutni (ne adj’ isten átböngészni), ígérem, egy idõre békén hagyjuk. Õsszel ugyanis megjelenik a Sik Kiadónál a „2000 könyvek” sorozatban a „Zárva-várt Nyugat. Kulturális globalizáció Magyarországon” címû kötet, melynek legtöbb tanulmányát elõször e folyóiratban publikáltuk. Most a kötet utószavával, pontosabban annak „nyáriasított” (rövidített,1 csaknem lábjegyzet- és hivatkozásmentes) változatával, zárjuk a sort.

Ez az utószó nem oszt igazságot. Szerkesztõként nem szeretném nagy bölcsen megismételni, amit a többiek amúgy is elmondtak már, s fogadom, nem világítok rá társaim homályban hagyott közlendõire. Kérdezek inkább. Elõször felvázolom a posztkommunista kultúra elsöprõen sikeres globalizálásának tündérmeséjét/rémálmát, majd szembesítem azt a magyar közelmúlt kultúrtörténetének a kötet tanulmányaiból2 kibomló motívumaival. Ezeket apró példákkal egészítem ki, melyek – elismerem – elsõ pillantásra esetlegesnek, rögtönzöttnek tûnnek majd. Remélem, a másodikra kevésbé. Igaz, e példák mélyén is kérdések rejtõznek, no meg seregnyi laikus feltevés a kultúra metamorfózisáról 1989 után.3

Kutatásunkat annak idején némi öniróniával indítottuk és szeretném most kellõ szerénységgel berekeszteni. Vagy három esztendeje néhányan egymásra néztünk és megállapítottuk, hogy kevés kivétellel nem vagyunk hivatásos „kultúrosok”, nevezzük akár kultúrszociológiának, akár kritikusabban és fennköltebben Cultural Studiesnak a diszciplínát, melybe épp belekóstolni igyekeztünk. Úgy éreztük viszont, hogy tudományos, politikai és írói próbálkozásaink során, nemegyszer azok melléktermékeként, különös ismeretekre tettünk szert – mondjuk így – kulturális határsértés dolgában. Mi történik, amikor egy kultúrjószág – kéretlenül vagy kérve – belép az országba? Vajon letarolja, meghódítja-e hazai ellenfeleit vagy azok semlegesítik õt? Esetleg lövészárkokból méregetik egymást éveken-évtizedeken át? Vagy békét kötnek és türelmesen élnek egymás mellett, sõt elegyednek, netán meg is kedvelik egymást? A katonai metaforák idõben figyelmeztettek bennünket, hogy végeláthatatlan aknamezõre tévedtünk. Ha tudományos kompetenciánk kérdéses is, úgy éreztük, már csak a jogos önvédelem okán sem tehetjük meg, hogy az ártatlan szemlélõdõ ábrázatát öltve, unottan sétálgassunk a robbanótöltetek között.

Igyekeztünk hát önmérsékletet tanúsítani: leginkább két kulcsfogalmunk, a kultúra és a globalizáció esetében tartóztattuk meg magunkat. Definiálásukat nem erõltettük, nehogy véletlen gúzsba kössük némelyünk fantáziáját. A kultúra lehetõ legtágabb fogalmával dolgoztunk, mely a hazánkban állomásozó amerikai katonák házasodási szokásaitól egészen a neoklasszikus közgazdasági gondolat szépségéig, a Valentin nap meghonosításától az acquis communautaire-ben megtestesülõ jogi normákig, vagy egy migráns csoport munkaerkölcsétõl egy nemzetközi alapítvány preferenciáiig terjed, anélkül persze, hogy az egyiket a másiknál eleve magasabbrendûnek tételeznénk. Ami pedig a globalizációt illeti, egymásra bíztuk, ki hogyan határozza meg és menynyire hisz benne. Nevezhetjük hagyományosan nemzetköziesedésnek, tekinthetjük feltartóztathatatlan, netán ciklikusan megtörõ folyamatnak, inkább gazdasági, mint politikai és kulturális jelenségnek, gondolhatjuk az áru, a pénz, az ember és/vagy az információ gyorsuló áramlását a lényegének, lenyûgözhet bennünket a határok átjárhatósága, vagy pont fordítva, tarthatjuk az egészet minõségileg elhanyagolható újdonságnak a kapitalizmus világtörténetében, vélhetjük az intellektuális kordivat szülte silány bûvszónak, vagy mindezek keverékének – szívünk joga, de vegyünk egy esetet, egy érdekes kulturális határátlépést és kövessük végig tisztességgel a beérkezõ valami – egy csoport, egy intézmény, egy értek, egy norma, egy elmélet, egy magatartásmód – sorsát, amilyen behatóan csak lehet. Akkor is, ha az illetõ kultúrjószág nem is olyan globális. Aztán majd meglátjuk… A „sûrû leírás” és a résztvevõ megfigyelés természetesen nem hátrány. Az esetek alapos megismerése – reméltük –, ha másra nem, arra biztos jó lesz, hogy a földgolyóról leszálljunk a földre.

Az alábbi írás elsõ változata a „Vihar a légüres térben” képzavaros címet viselte,4 hogy felhívja az olvasó figyelmét az 1989-et követõ kulturális változások két fontos sajátosságára Kelet-Európában: a) a szovjet civilizáció által hagyott ûrre, mely – hûen a horror vacui elvéhez – sorra vonzotta a külföldi kultúrjavakat a térség országaiba és kínált lehetõséget arra is, hogy a nemzeti kultúrák újjáéledjenek; b) arra az ádáz versenyre, mely e sokfajta kultúra közt folyik azóta is, hogy kitöltsék a szóban forgó ûrt. Míg a vihar metaforájáról nem szívesen mondtam le, a poszt-szovjet vákuum tételét gond nélkül veszni hagytam, amint társaim beavattak kutatásuk részleteibe. Mind világosabb lett ugyanis számomra, hogy a képzelt légüres térben túl sok a lég, mely nemcsak a régi rendszerbõl maradt ott, hanem a még régebbiekbõl is, nem szólva arról, hogy a nyugati kulturális fuvallatok egy része is már jóval 1989 elõtt meglegyintette a térséget. Az új fuvallatoknak így nemcsak egymással kell súrlódniuk, ütközniük, keveredniük, hanem le kell küzdeniük a helyi (és helyivé lett) kultúrák ellenállását is. Egyáltalán nem véletlen, hogy könyvünk határátlépés-történetei ritkán tudósítanak kizárólag egy helyrõl induló és akadálytalanul érkezõ légáramlatokról, annál többször említenek viszont turbulenciát.

 

Egy óriási közhelyrõl,
mely szerint Kelet-Európát elönti a kulturális globalizáció áradata, mihelyt a kommunizmus megbukik. Jóllehet a térség néhány országában e folyamatot megzavarja a „balkanizálás” (íme a hasonlóan szegényes ellen-narratíva), a globalizáció szédületes gyorsasággal írja át a helyi kultúrákat.[…] Magyarországon talán egy volt párttitkár jelképezhetné a globalizációs fordulatot, aki – süssük le gyorsan a szemünket – népviseletbe öltözve száguld a pusztán, hát persze, hogy lovon, miközben büszkén szorongat egy hamburgert piszkos tenyerében. Az allegória legtöbbször a száguldás célját is sejteti: hõsünk miután tagkönyvét betétkönyvre cserélte, céget alapít, lovát BMW-re, a lajbit és a bõ gatyát pedig farmerra vagy márkás öltönyre váltja. A piszok esetleg eltûnik, a hamburger viszont marad.

Akárcsak a globalizációellenes aktivisták megvetése, no meg némely kitûnõ – liberális – nyugati barátunk lenézõ mosolya. Õk a keleti blokkból frissen érkezõket látják, akik úgymond mohón várják, hogy részt vehessenek a habermasi „utolérõ/bepótló forradalomban”, és hogy annak révén „beleglobalizálódjanak” a kapitalizmusba. Az újonnan jöttek állítólag a parvenü összes tragikomikus tulajdonságával képesek elkápráztatni a szemlélõt, […] midõn telhetetlen éhséggel vetik rá magukat a kétes minõségû kultúrjavakra. A boldogan globalizálódó magyar család eszerint arra fecsérli elsõ megtakarításait, hogy eljusson Disneylandbe (legalább a Párizs mellettibe); a szülõk a szcientológia rabjai, fiuk és lányuk, miközben egy fitness klubban izzad, arról álmodozik, hogy talk-show házigazda illetve cover girl lesz belõle. A nagypapa a vasfüggönyt átkozza, mely több mint negyven éven át megakadályozta, hogy becsülettel megszolgált forintjait a badeni kaszinóban verje el. Ma már nem elégszik meg saját szerencséjével, másokon is szeretne segíteni. Hogy bosszút álljon a kommunistákon, most kérte felvételét a Rotary Club-ba.

A felsorolt példák csupán variációk egy témára, mely a következõ négy alapmotívumot tartalmazza: 1989 mint cezúra, az USA mint fõ csábító, a tömegfogyasztás mint az akkulturáció legfontosabb színtere, a globalizáció mint vastörvény. Ha közelebbrõl is szemrevételezzük õket, társaságukban három, nem kevésbé merész feltevésre bukkanunk. A „lelke mélyén” mindhárom a gyarmatosításról szeretne valamit mondani.

• Szovjetbõl amerikai. E feltételezés szerint ami 1989-ben történt, ha nagyon akarjuk, tekinthetjük ártatlan feltárulkozásnak a világ és a helyi kulturális hagyományok elõtt. Ám a kelet-európai forradalmak maguk is a globális kultúra homogenizálódásának lényeges állomásai voltak. Az egységesülést e feltevés híveinek egyik fele a szabad világ szellemi kiteljesedéseként ünnepli, melyben az Egyesült Államok vezette Nyugat támogatja (durvább vátozatban: magához emeli) a gyenge de tehetséges és iparkodó Kelet-Európát, így Magyarországot is. A másik a posztkoloniális kritika hangulatát árasztva fintorog: csak semmi diadalmámor, hisz nem történt más, mint ami szokott. Egy újabb perifériát hódított meg a centrum, kezdõdik hát a kulturális elszegényedés, illetve folytatódik, ami már a szovjet világban elkezdõdött. A két diagnózis valahol rokon, mindkettõ könnyen levezethetõ a gyarmatosítás elemi feltevésébõl. Eszerint egy „idegen” kultúra – mérhetetlen erejénél fogva – ismét hatalmába keríti és marginalizálja az „õshonost”. Meglehet, a „bennszülöttek” még szerelembe is esnek a „miszszionárusokkal”. […]

• A szerencsés és okos gyarmatosító. Eszerint a szovjet civilizáció „túl idegen” (ázsiai) volt, korrupciós erejét tekintve gyenge, ezért többé-kevésbé kötelezõ. Elõbb-utóbb szembe kellett nézzen saját népszerûtlenségével. Az amerikai ugyanakkor jóval közelebb áll a kelet-európaiak, kivált a kelet-közép-európaiak, hát még a magyarok szívéhez, gazdaságilag és (geo)politikailag ez idõ szerint fölülmúlhatatlan és – látszólag – szabadon választható. A hangsúly a „látszólag”-on van. Hajdanában be kellett magolni az oroszt, manapság, ha akarod, tanulod az angolt – de jobban teszed, ha akarod, különben bajosan jutsz jól fizetõ álláshoz. Volt idõ, amikor a rádióból értesültél róla, persze utólag, hogy országod csatlakozott a Varsói Szerzõdéshez, ma népszavazáson döntesz arról, hogy belépjetek-e a NATO-ba – ám jobb, ha tudod: amennyiben a belépés ellen szavazol, elmenekül a tõke.

Egyébiránt a „keresleti oldalon” a sikeres gyarmatosítás minden elõfeltétele adott. A betolakodó – de folytassuk inkább a közgazdasági hasonlatot – a kulturális exportõr szerencsés, mert amit kínál és ahogy kínálja, az egybevág az importõr igényeivel. Ráadásul Amerika (vagy tágabban a Nyugat) kultúrjavai iránt akkora a kereslet, hogy minden bóvli vevõre talál, hiszen a kényszerû önmegtartóztatás évtizedei alatt elhalasztott fogyasztás ma mint tûzhányóból a láva tör elõ egész Kelet-Európában. A „kínálati oldalon” egyébként sem félelmetes a verseny. A kereslet ugyanis eleve elfogult az USA javára: az exkommunista fogyasztó már húsz éve is jobban szerette az újvilági szabadpiacot mint a szociális piacgazdaságot, Hollywoodot mint a Cinecittát és Elvis Presleyt mint Yves Montand-t. Különben is, amikor ma úgy hiszi, hogy európai kultúrjavakat választ, mondjuk egy érdekfeszítõ német tévésorozatot vagy egy tréfás francia képeslapot, könnyen kiderülhet, hogy az amerikai eredeti helyi másolatát vásárolta meg. Még a pizzát sem tekinthetjük nyugodt szívvel az olasz konyhamûvészet remekének, ha a Pizza Hut a legfõbb szállítója.

A szerencsés gyarmattartónak mindössze egyetlen aranyigazságot kell jól a fejébe vésnie: ne emlékeztesd a bennszülötteket a korábbi megszállóra! Ha van egy kis esze, nem provokálja õket zavaros ideológiákkal és nyers erõvel, hanem inkább korrumpál: kenyérrel és cirkusszal. Amúgy megengedheti magának a luxust, hogy türelmes és tapintatos legyen.

• Erõtlen ellenállás. A gyarmatosító más okból is áldhatja a szerencséjét. Nem kell tartania attól, hogy a helyi lakosság részérõl szilaj támadások érnék. A szovjet civilizáció egy szempillantás alatt felszívódott, a nemzeti hagyományokat pedig nem volt idõ mozgósítani, mielõtt a posztkommunizmus kulturális sivatagát meghódította volna a Nyugat. Eszerint a kulturális globalizáció lényegében kétszemélyes játék: az egyik oldalon a Nyugat foglal helyet, melyet a one and only amerikai civilizáció ural, a másikon pedig Kelet-Európa „tulajdonságok nélküli” társadalmait látjuk, mint „gyenge” kultúrákat. A kommunizmusból öröklött szociális anómiát, kulturális elbizonytalanodást csak erõsíti a partner. A magyar újpopulizmus nyelvén: eltaknyolódott gerinc, pincérnemzet, amerikai–zsidó karvalytõke, új Nagy Testvér. Más szóval, 1989 után nem ûr támad, hanem a kommunisták kulturális hagyatéka egyszerûen belenõ a nyugati „globalista” civilizációba (vö. liberálbolsevizmus). Az erkölcsi relativizmus, az önbizalomhiány, a tehetetlenség fokozódik az „új szolgaságban”. Valamikor „erõs” nemzeti kultúrák veszhetnek így ki a történelembõl. […]

E három feltevés valahogy otthonos hangulatot áraszt. Mintha Immanuel Wallerstein, a néhai Herbert Marcuse és Jean-Marie Le Pen egy asztalnál busonganának kelet-európai követõikkel, nemegyszer magukat liberálisnak mondó társadalomtudósokkal és közírókkal is. Zsigeri gyanakvás és túlzó azonosítás, konspiráció orrontása és romantikus antikapitalizmus. Ha régen gúnyolódni tudtunk a szovjet háborús filmeken, nosza tegyük ezt most az amerikai akció- thrillerekkel is. Ha azelõtt nem ízlett a scsí, ne féljünk most undorodni a kukoricapehelytõl sem. Ha anno a „kommunisták ellen” jártunk táncházba, menjünk most oda a nyugati silányság ellen tiltakozandó. Ha régen nem tetszett a rendszer, hát ne tessék oly nagyon ma sem. Vajon akik így gondolkodnak, a magaskultúra, benne a népmûvészet hû õrzõi vagy inkább európai sznobok, akik mindenestül elvetik az amerikai civilizációt, tekintet nélkül annak sokszínû és „sokminõségû” voltára. Esetleg a külföldi konkurenciától nem is a népdalt, hanem a nótát féltik? Vagy pusztán saját értelmiségi privilégumaikat, melyet a McWorld piaca könnyedén elsöpör? Azért oly gyanakvóak a tömegkultúrával szemben, mert annyira kifinomultak vagy azért, mert olyan enerváltak? […]

Kezdjük rögtön a „fõbûnössel”, a McDonald’s gyorsétteremmel. Idõsebb kelet-európai bírálói annak idején megtanulták, hogy a kapitalizmus az elsõ hamburgernél kezdõdik és ami a minõséget illeti, ott is végzõdik. Mifelénk azonban a hamburger nem a francia ételmûvészet remekeivel mérkõzik, hanem azokkal a szeszélyes hústartalmú, zsíros fasírtgombócokkal, melyeket zsúfolt munkahelyi étkezdékben szolgált fel (és gyakran szolgál fel ma is) valamely köz- (ma már inkább magán-) konyha. Vajon megjósolhatjuk-e a cseh, az orosz vagy a magyar civilizáció elkerülhetetlen hanyatlását, tudván, hogy a fast food szentélyeiben többnyire stabil az ételek minõsége, az illemhely csaknem tiszta és nem kell borravalót adni a személyzetnek. Vagy fordítsuk meg: vajon a McDonald’s a magyar haladás éllovasa lenne, ha egyszercsak sült szalonnára vagy rántott húsra cserélné a hamburgert a Big Mac-ben, melyet ezentúl „Nagy Skót”-nak nevezne? Esteleg „Nagy Labanc”-nak a bécsi szelet esetén. […]

Kétségkívül (igaz, nem túl bölcsen) igényelhetnénk mi is, hogy a szemünk elõtt zajló kulturális feltárulkozásnak „igenis tessék decensebben végbemennie”. Nem kell ahhoz vészes elitizmus ugyanis, hogy az ember ne imádja mindenestül e feltárulkozás némely fõszereplõjét: a fafejû brüszszeli bürokratát, az agresszív külföldi befektetõt, az önhitt juppit, a korrupt pártpolitikust, a csaló vállalkozót, a fanatikus szektafõnököt, a zöld fundamentalistát, a reality show-k narcisztikus sztárjait, a kegyetlen kábítószer-kereskedõt stb., illetve a kulturális nyitás bizonyos mûfajait és helyszíneit: a lakodalmas rockot, a pankrációt, a love parade-t, a plazák, játéktermek és peep show-k világát, a választási óriásplakátot, a botránysajtót vagy a romantikus füzeteket – hogy csak a kirívó újdonságok közül válogassak. Kötetünk szerzõivel egyetemben a kutatás idejére én is kikapcsoltam azonban hagyományos közép-európai reflexeimet. Nem méricskéltem, hol kezdõdik és meddig tart a magaskultúra és mi az, ami az úgymond alacsonyból szerintem még ízléses és mi az, ami már nem. […]

 

A várva-várt Nyugat
Érkezzünk meg végre a Kárpát-medencébe, ott is egy kis-közepes méretû köztársaságba, állítólag Kelet és Nyugat, egyszersmind Észak és Dél határán, melynek lakói nem állnak rokonságban a szomszéd népekkel. Kultúrájuk – hirdetik büszkén – hagyományosan európai, jelentõs német–osztrák beütéssel. (Ez utóbbit idõnként elfelejtik említeni.) Annál inkább etnikailag keveredõ, befogadó, vendégszeretõ természetüket. Döntõ többségükben keresztények, bár a kommunizmus idején erõsen elvallástalanodtak és átevickéltek egy-két értékválságon is, míg sikerült végül a régi rendtõl, annak is egy meglehetõsen cinikus válfajától búcsút venniük – igaz, nem teljesen önszántukból. Nacionalizmusuk, bár ez politikai vezetõiken nem mindig látszik, ez idõ tájt mérsékelt, ám az elmúlt másfél évszázadban is hajlottak arra, hogy megszállóikat hosszú évtizedeken át békésen elviseljék, helyi képviselõikkel kiegyezzenek. Elvakult osztrák-, német- és oroszellenesség csak ritkán kerítette hatalmukba õket. Sohasem tápláltak ellenérzéseket az Egyesült Államok iránt. Értelmiségük befolyásos csoportja vall liberális-kozmopolita nézeteket, a választók elenyészõ része támogat izolacionista pártokat. Politikai berendezkedésüket mostanában demokratizálták, gazdaságuk viszont régóta nyitott, s a közelmúltban szédületes gyorsasággal építették le állami szektorukat és deregulálták piacaikat is. Igaz, mindeközben volt idejük hozzászokni ügyeik informális intézéséhez, a hatalom megkerüléséhez, kijátszásához, bármely Nagy Ideológia pragmatikus tompításához, a passzív ellenálláshoz (a szervezetthez és az önkéntelenhez is), meg ami ezekhez elengedhetetlen: az alkuhoz, a színleléshez, a kettõs beszédhez.

Effajta sztereotip állítások segítségével szoktuk (nemde?) bevezetni külföldi barátainkat a magyar kultúrába: magunkkal egyetértve, ám saját véleményünktõl rögtön el is távolodva. Egyszóval azonnal igazolva mondandónkat. Íme egy igazi „gyenge” kultúra – hiszik ilyenkor beszélgetõpartnereink – ha ez nincs predesztinálva arra, hogy globalizálják, akkor egyetlen kultúra sincs a világon. Hisz sajátos kultúráját védendõ, kevés a hadra fogható katonája, azok is dezertálnának az elsõ adandó alkalommal, nincsenek erõdítményei, védvonalai, tágas hátországa. Ezek ott a Duna mentén nem ortodoxok, mint mondjuk a szerbek vagy a románok (az iszlámról, jaj, ne is beszéljünk), akiktõl – tudvalévõ – távol áll minden, ami civil. Nem is valami patinás civilizáció képviselõi, mint a görögök vagy az olaszok, nem is egy volt birodalom örökösei, mint a spanyolok vagy a franciák, akik mind lesajnálhatják a „talmi” amerikait, de akár nagyvonalúan le is ereszkedhetnek hozzá. Etnikai családjuk szûk, keblüket bajosan dagaszthatnák a kulturális szolidaritás pángermánhoz vagy pánszlávhoz hasonló érzései. Szegények is az istenadták, ha akarnának, se tudnának annyit beruházni nemzeti önérzetükbe, mint mondjuk az osztrákok vagy az írek. Ergo ha elindul a Nyugat nincs mivel és miért ellenállniuk, és nincs is hová menekülniük. A legtöbb, amit tehetnek, hogy erényt kovácsolnak a szükségbõl és – maradnak, ahol vannak. Rezignáltan hídnak vagy kompnak nevezik magukat és a közvetítést, az átmenetet, az „útközbent” választják identitásuk vezérelvéül. Ha már a „svájciságról” néhány évszázada lekéstek.

Hogy védekezés helyett inkább támadjanak, s terjesszék serényen saját kultúrkincseiket a glóbuszon? Talán kiáltsák a világ arcába azt, hogy Csodaszarvas vagy hogy Vérszerzõdés? Vagy azt, hogy turáni átok? És milyen nyelven? Majd’ minden mást, ami Árpád után következik már amúgy is a Nyugat nyelvén kellene mondaniuk, nemegyszer (vö. „Ugocsa non coronat”) a szó szoros értelmében. Nem mintha a nemzeti eredetmítoszok feltalálása nem lett volna nyugati módi. Ide, kérem, a globalizálódó Nyugat akkor is bemasírozna, ha – s ezt köszönjük a kommunizmusnak – nem várva-várnák. Így a megfellebbezhetetlen ítélet, mely – nehéz nem észrevenni – a kapitalizmus felé száguldó lovas korábbi allegóriájának alig egy leheletnyivel bölcsebb átirata. Ez az átirat egy idõ óta Samuel Huntington íróasztalán fekszik. […]

Kanyarodjunk vissza egy pillanatra közhely-allagóriánkhoz. Tudjuk, lovasunk sose hordott népviseletet, legföljebb farmerjét díszítették népi motívumok az 1960-as évek végén, abban járt szülei telkére. Késõbb lett egy kis Trabantja is, majd jött a Lada, melyet a rendszerváltás után a gyereknek adott, mikor elsõ Toyotáját megvette. Már a Trabanttal bebarangolta fél Nyugat-Európát az 1970-es években. Attól még, hogy szülõvárosának párttitkára lett, mondjuk, 1984-ben, feleségének nem kellett megválnia jól menõ butikjától, sõt. Vele egy rock-koncerten ismerkedett össze, melyet a városi KISZ-bizottság szervezett. Késõbb együtt jártak egy jóga-klubba, ez akkoriban a krishnások fedõszervezeként mûködött. Az asszony az idõ tájt még rendszeresen olvasott modern francia irodalmat, ma viszont – miután egy multinacionális bevásárlóközpont kiszorította a piacról és kénytelen volt beállni egy kínai üzletbe – se ideje, se pénze nem marad másra, mint hogy a HBO programját élvezze. Meg a síelést telenként Ausztriában. Férje idõközben egy amerikai székhelyû emberjogi NGO munkatársa lett, a hamburgert utálja, a szusit viszont nem, és szabadidejében Verdi-operákat tölt le a világhálóról. Esetleg volt pártfõiskolai barátaival sörözget. Idõnként velük tart szovjet ismerõse is, aki anno a követségen dolgozott, ma viszont az egyik – kissé gyanús – orosz faipari cég budapesti képviselõje. Nesze neked kulturális globalizáció!

Mármint az a felfogása, mely a) 1989-cel indítja a nyugati tömegkultúra hódítását Magyarországon; b) elfelejti, hogy a kommunizmus nem zárta ki bizonyos magaskultúrák globalizálódását (ha ezt nem is így hívtuk akkor) és ma sem csak alacsonyat importálunk; c) elsiklik afelett, hogy Amerikán kívül rengeteg helyrõl érkezik a Nyugat, még (Távol-)Keletrõl is, és nem csak a Nyugat érkezik, vagyis az importõr versengõ kulturális ajánlatokkal/kényszerekkel szembesül; d) nem figyel fel arra, hogy Amerika se csak a tömegkultúrát kínálja; e) a kultúrák keveredését homogenizálódásnak látja, ahelyett, hogy észrevenné: a helyi (kommunista és nemzeti), a regionális és a globális kibogozhatatlanul fonódik össze, igen eklektikus választások mentén. A barkácsolás inkább szabály, mint kivétel, s ha valamit összeeszkábálunk, nem kizárt, egyszersmind kulturális kompromisszumokat is kötünk, s ez természetszerûleg nem minden alkotórésznek kedvez. A párhuzamos import vagy a múlt és a jelen vegyítése akaratlanul is maga lehet az ellenállás. Kényesebb ízlésû megfigyelõk már Verdi és a sör elegyét is kifogásolnák, a kommunista nosztalgiák és az emberjogi elkötelezettség azonban – remélem – logikailag sem férnek össze.

E példa is sejteti, hogy szerzõi társaságunk nem kívánta a helyi kulturális ellenállást mint olyant ajnározni, hisz azt „import oldalon” igen kétes hagyományok és aktuális érdekek/értékek táplálhatják, nem is szólva arról, hogy az exportõr ugyancsak kétes versenytársa is kiválthatja. Úgy „állunk ellen” mondjuk egy hollywoodi, véres, de politikailag korrekt akciófilmnek, hogy inkább egy háborús öldöklést népszerûsítõ japán játékautomata elõtt múlatjuk az idõt, mely egy hullára vetítve olcsóbban méri a – ráadásul általunk kivitelezhetõ – gyilkosságot. Hasonlóképp, önmagában a passzív rezisztencia sem szolgál rá az ünneplésre, hisz oly sok változata ismeretes, kezdve a mély közönytõl, az elfogulatlan szemlélõdésen, a színlelt elfogadáson és a spontán egyéni elutasításon át, egészen a szervezett, mégsem aktív ellenállásig. Amikor valakik megmondják ugyan nekünk, hogy ne járjunk játéktermekbe, bevásárlóközpontokba vagy New Age összejövetelekre, de nem kérnek arra, hogy robbantgassunk ezeken a helyeken. Sõt azt sem jelzik, bár ez meglehetõsen ritka, hogy hova illene járnunk e mûintézmények helyett.

Ugyanez kissé tárgyszerûbb és rendszeresebb kifejtésben valahogy így hangzik: meglehet, a kulturális ellenállás nem-konspiratív, személytelen, ha meg személyes, akkor sokszor önkéntelen erõi többet nyomnak a latban, mint bármely szervezett „nemzet- és múltmentõ” akció a maga teatralitásával és tömeges mozgósító hatásával együtt. Esetünkben különösen érdekes lehet, amikor

a) a korábbi „globalizátor” post mortem akadályozza utódja belépését a helyi kulturális piacra;

b) a globalizáció aktuális képviselõi egymással vetélkednek a kulturális fogyasztó kegyeiért (mindkét esetben úgy állunk ellen az egyiknek, hogy a másikat választjuk);

c) egymásnak ellentmondó, egymás hatását rontó kulturális üzenetek érkeznek ugyanattól a kulturális exportõrtõl (ilyenkor a fogyasztó már eleve „csökkent értékû” kultúrjavakhoz jut, ha mindkettõjüket választja);

d) az átvétel és befogadás során maga a fogyasztó válogat és változtat: szûri, keveri, adjusztálja a behozott kultúrcikkeket (eközben ezek vagy a befogadás során keletkezõ hibridek eredetei alkotórészeinek némelyike pórul jár);

e) a fogyasztó csak tetteti a kulturális befogadást (vagyis a „zéró rezisztencia” örvén valójában nem is importál).

A két utolsó eset is mutatja, hogy amikor passzív ellenállást gyanítok, nem teszem fel, hogy a befogadó csöppet sem tevékeny. Õ igenis válogat és változtat – természetesen az „eladók” manipulációjának valamint saját „vevõi” múltjának és éppeni kulturális szükségleteinek korlátai között. És – vegyük most a közgazdasági logikát szó szerint – fizetõképes kereslete arányában.

 

Szovjettelenítés?
Magyarországon, akárcsak egész Kelet-Európában, a kulturális feltárulkozás bajosan írható le egyedül a Nyugat-várás és Nyugat-érkezés eredõjeként. 1989 mindenekelõtt a szovjet civilizációtól való megszabadulás hihetetlen felgyorsulásának éve volt. Ez a fajta „de-globalizáció” a helyi/nemzeti/etnikai kultúrák felvirágzását ígérte, legalábbis így hittük akkor, más szóval épp ellenkezõjét a világméretû homogenizálódásnak. Ha jól emlékszem vágyálmaimra, akkortájt a szovjet kultúra hirtelen halálát jósoltam, de mertem remélni, hogy az orosz magaskultúra kiteljesedik, továbbá a volt szovjet birodalom országaiban létrejön a nemzeti, a regionális (közép-európai, európai) és a globális kultúrák olyan kevercse, mely eleget tesz bizonyos liberális alapkövetelményeknek, nincs módja a „nacionalista elhajlásra” és nem fullad igénytelenségbe. A mûvészetek világából véve a példát, bíztam benne, s talán nem voltam egyedül, hogy a cenzúra lenini elvei egy szempillantás alatt eltûnnek majd, ám Dosztojevszkij és Bulgakov marad, sõt eddig elhallgat(tat)ott társaikat is megismerhetjük; Bartók, Chopin és a Beatles békésen megférnek majd egymás mellett; és bár bizonyára nehezebb lesz jó könyvesboltot találni Budapesten, az szélesebb választékot (és kedvesebb eladókat) kínál majd, és a kevésbé jók is inkább Walt Disney kifestõkönyveket és ezoterikus irodalmat fognak árulni, mint kemény pornót és náci giccset.

Ehelyett mi történt? Akkora baj talán még sincs, mint e kérdés sugallná. […] Kezdjük a szovjettel, mint rendszerrel, mint civilizációval, a maga egyetemes céljaival, és expanziós igyekezetével, de legszerencsésebb pillanatában is mindössze a földgolyó egy részére kiterjedõ (mondjuk így: „félglobális”) valóságával. Vajon tényleg elmentek-e a szovjetek? Legszívesebben útfüggõségrõl beszélnék, kettõs értelemben is. Egyfelõl számos kulturális intézmény (illetve intézményi kultúra) majdnem ott folytatta, ahol abbahagyta. A magyar kormány például, jóllehet beszüntette az ideológiai ellenõrzést és átlátszóbbá tette a pályáztatást (már amikor), továbbra is behatóan támogatta-támogatja a filmgyártást. Vagy – harciasabb példát idézve – a Varsói Szerzõdést már több mint egy évtizede fölbontották, de a magyar hadsereg még mindig azzal küszködik, hogy a NATO átlagához képest túl sok a tábornoka, laza a fegyelme és kevéssé tiszteli a közlegények emberi jogait. Másfelõl, s ez ebbõl a példából is kitetszik, az útfüggõség a kommunizmus elõtti kulturális minták kommunizmus által legitimált továbélését illetve újbóli felbukkanását is jelenti. Rengeteg a beszédes példa megint, gondoljunk csak a kötelezõ vallásoktatás tervére, a korona felmagasztalására vagy a politikai vezér eszményítésére. De a kevésbé beszédes is: egészségkultúra (önsorsrontás), környezetkultúra (káráthárítás), viselkedéskultúra (agresszió) – folytassam? Egy biztos, a kommunizmus négy évtizedét megelõzte tizennégy vagy akár negyven, mely akaratlanul is elõkészítette a talajt a szovjet civilizáció számára. 1945-ben a vodka újdonságnak számított Magyarországon, az alkoholizmus mint népbetegség, a fatalista életszemlélet és az ivászat férfi virtusként való eszményítése viszont korántsem.

Hasonlóan építhetett a szovjet szisztéma a magyar társadalom rendies hagyományaira, a még a Monarchiából örökölt államigazgatási kultúrára, a poroszos iskolarendszerre stb. […] De mi marad meg e temérdek útfüggõségbõl 1989 után? Fárasztó lenne a felsorolás. Szerencsére megteszik ezt helyettem szerzõtársaim, akik szívesen és joggal idõznek el a rendszerváltáson átívelõ kulturális folyamatosságok ábrázolásánál, legyen szó a nõk diszkriminációjáról, a szekták üldözésérõl, a tudományos címek hierarchiájáról, a korrupció természetrajzáról vagy az irodalom feletti állami gyámkodásról. Egyikünk sem vizsgálta azonban behatóan a bolsevik politikai kultúra részleges továbbélését a többpártrendszerben (ellenségkeresés, szervezett felelõtlenség, hajlam az informalitásra, maffia-kapcsolatok stb.), vagy a tervgazdaságét a piacon (járadékvadászat, állami újraelosztás, piacmegkerülõ eljárások stb.). Annak is érdemes lenne utánajárni, hogy a szovjet rendszerhez kötõdõ, bár – elnézést az esszencialista megfogalmazásért – mélyen orosz gyökerû bürokratikus eljárások, ipari rutinok, napi viselkedési szokások miként öröklõdnek. Olyanokra gondolok, mint a halogatás (a szicsasz) kultúrája, a bizáncias titkolózás vagy a minõség mennyiséggel való helyettesítése. Ez utóbbi „velünk élõ történelem” a maga megfogható valóságában – a házgyári lakásoktól kezdve, az óriáskombájnokon át, egészen a falusi budik túlméretezett betonalapjaiig. Vagy Csernobil hazai reinkarnációjáig, a paksi erõmûig, mely úgyszintén a szovjet típusú modernizáció alapesetei közé tartozott, míg nem „nyugatiasították”.

E modernizációt egy igen furcsa kultúrimperializmus aurája vette körül. A gyarmatosító ugyanis – miközben a Nyugat túlszárnyalását ígérte – végül is (jogos) kisebbrendûségi érzéseket táplált vele és a kulturálisan részint hozzátartozóként elkönyvelt Magyarországgal szemben is. Tartva a fertõzéstõl és szégyellve saját elmaradottságát, nem engedte közel hozzájuk állampolgárait. Se turistaként, se katonaként. Így jöhetett létre az a paradox helyzet, hogy a megszállás „alközpontjai”, a szovjet laktanyák a fogyasztási modernizáció illegális átrakó állomásaivá váltak, ahol színes televízió és búvárszivattyú (idõnként egy-két Kalasnyikov) talált magyar gazdára, nemegyszer természetbeni csere útján.

A szovjetek elmentek, de kulturális mementóként egy sor tömegfogyasztási cikket is hátrahagytak. Jóllehet ma sem iszunk kvászt, eszünk borscsot és viselünk gimnasztyorkát (ez utóbbit õk sem), a Ladák, a Szaratov hûtõszekrények, a Rakéta porszívók, a Junoszty televíziók és Szokol rádiók illetve NDK-s és csehszlovák mutánsaik még vidáman mûködnek háztartásainkban. Ha ki is múlnak egyszer, megõrzik majd a robusztus és olcsó termék imázsát, melybõl még „nem spórolták ki az anyagot”, s teszik ezt dacára annak, hogy már születésük pillanatában sem voltak valami gyönyörûek, és azóta is csak pazarolják az energiát és szennyezik a környezetet. Ám ezzel még nincs vége a bajoknak: azt hiszem, a „pazarlás?, szenynyezés? ki nem …ja le?” ilyenkor elhangzó rutinkérdéséhez is szükség volt jó néhány évtized kommunizmusra. A durvaság esetében pusztán azért, hogy ne jöjjünk ki a gyakorlatból.

Amennyiben a szovjetesítést oroszosításként értelmezzük, az útfüggõség tételét attól tartok, fájó szívvel el kell ejtenünk. Amikor az utolsó vöröskatona elhagyta Magyarországot, nemcsak a vízcsapot vitte magával a laktanyából, hanem, anélkül, hogy tudta volna, Puskintól Gorkijig mindenkit, akit unalomig ünnepelt a szovjet kultúrpolitika. Ám ezután már azoknak a mûvészeknek az alkotásait is ritkábban élvezhette a magyar közönség, olyanokra gondolok, mint Mandelstam vagy Ahmatova, akiket enyhén szólva kevésbé becsült az elõzõ hivatalosság. Tudvalévõ, hogy az 1960-as évektõl a szovjet-orosz kulturális kínálat Magyarországon majd minden mûfajban kibújt a szocreál kényszerzubbonyából. A Bolsoj balettkara és a Moszkvai Nagycirkusz, Richter és Rajkin, a Mojszejev Együttes és az Obrazcov Bábszínház, Szolzsenyicin és Viszockij, az orosz népdalok, még ha idõnként kötelezõ volt is énekelni õket, igenis ûrt hagytak maguk után. Rendben, a „Moszkva-parti esték”-et nem sajnálom, de például a sport „magaskultúrájának” élõben már alig látható nagyjait, a sakkozókat, igen. (Hogy kiben mennyi volt a szovjet és mennyi az orosz, most ne firtassuk.) […]

A „birodalmit” Magyarországon olyan „helyi” kultúra váltotta fel, mely rengeteg általános liberális és/vagy demokratikus (ha tetszik, nyugati, ha tetszik, globális) vívmányt tartalmaz. Közülük számos természetesen már része volt a nemzeti hagyomány(ok)nak: úgy, hogy eleink vágytak rájuk vagy el is érték õket. Ilyen értelemben kétségkívül „magyar” lépett a „szovjet” helyébe. Olyan magyar kultúra, mely a magántulajdon szentségétõl, a hatalmi ágak elválasztásán át az állam ideológiai semlegességéig és a nemzet politikai meghatározásáig rengeteg köztársasági alapelvet – legalább az alkotmány papírján – komolyan vesz, ahelyett, hogy kezdettõl fogva, a magukat nemzetinek nevezõk tanácsait követve, jobbára kollektivista, tekintélyuralmi, klerikális és etno-nacionalista törekvéseket ápolna. Létrejött tehát egy szovjetek utáni kulturális univerzum, ezt azonban nem nevezném minden egyéb minõsítés nélkül „nemzetinek” sehol Kelet-Európában, pláne Magyarországon. Annak ellenére, hogy ezt az univerzumot „magyar anyag” (nyelv, rítus, hagyomány stb.) tölti ki. No de a korábbi univerzumnak sem az volt a legfontosabb ismertetõjegye, még a balti államokban sem, hogy oroszul kellett mondani azt, hogy „demokratikus centralizmus” meg azt, hogy „proletárdiktatúra”, hanem e fogalmak rendõrileg ellenõrzött megvalósulása. És fordítva, az Országház parlament marad, amíg tagjait szabadon választják, akkor is ha bizonyos hányaduk meg van gyõzõdve róla, hogy Bocskai- mentében illik megjelennie ott. Megint más kérdés, mi van akkor, ha egyszer többségük gondolja majd így. […]

 

Amerikanizálás?
Aki az elsõk között érkezik, elég befolyásos és pragmatikus, továbbá könnyen emészthetõ kulturális étkeket is kínál, azé lesz Kelet-Európa. Úgy emlékszem, sokan gondolkodtak így 1989 táján, örömmel vagy szomorúan jegyezve meg, hogy az Egyesült Államok már azelõtt megnyerte a versenyt, hogy eldurrant volna a rajtpisztoly. A „coca-colonizálás” és a „Marylin Monroe-doktrína” szójátékait ugyan a nyugat-európai kultúrhistória ötlötte ki, hogy a fogyasztási minták háború utáni változásait és ezek kulturális összefüggéseit jellemezze a kontinensen, ma azonban alig van újságíró és politikus a mi térségünkben, aki ne ostorozná idõnként a helyi kultúrák elamerikanizálódását hasonló metaforák segítségével. […]

Igen ám, de a popkultúra villámgyors terjedése a nagyvilágban gyakran eltakarja elõlünk, mily sok magaskultúrát importálunk Nyugatról, nemegyszer az Egyesült Államokból. Ezektõl vajon nem amerikanizálódunk el? E kultúrjavakat, melyek tudományos elméletekben, vallási meggyõzõdésben, politikai értékválasztásban, államigazgatási rutinokban, parlamenti törvényekben, vállalkozói tudásban stb. öltenek testet, napi rendszerességgel fogyasztják az alkotmány szerzõi, a gazdasági reformerek, az egyetemszervezõk, az új egyházak vezetõi, de – szinte észrevétlenül – az átlagpolgár is, amikor pártokra szavaz, BT-t alapít vagy megválasztja orvosát. Hogy e javak ne lennének civilizatorikusan éppoly fontosak, mint mondjuk, a gyorséttermi technológia meghonosítása? Rendben, összeszorított foggal higgyük el, hogy kevésbé fontosak. Csak akkor mit kezdjünk azokkal az esetekkel, melyekben a globális fogyasztási javak „magasabb” kulturális üzenetet közvetítenek? Amikor a Pepsi Diákszigetet szponzorál, ahol progresszív a rockzene, multikulti a hangulat és Közép-Európa ifjai viszonylag szabadnak érzik magukat. […]

De vegyük magát az angol/amerikai nyelvet. Az vajon kizárólag (amerikai) tömegkultúrát terjeszt? Elnézést kérek a bornírt kérdésért, de nem kerülhetem meg egy olyan országban, ahol pár hónapja fogadtak el törvényt a cégtáblák magyarításáról és ahol a puristák befolyásos csoportja hiszi a magyar nyelvet összehasonlíthatatlanul gazdagabbnak és kifinomultabbnak mint az angolt. Pedig egy nyelv – bármilyen nyelv – már önmagában is magasrendû kultúrcikk, akkor is, ha „csak” a baseball játékszabályait vagy a legutolsó pop hit szövegét ismernénk meg belõle. A magyar szintaxisnál egyébként is nehezen képzelhetõ el erõsebb bástyája a nyelvvédelemnek (vö. önkéntelen kulturális ellenállás), és aztán ott van az angolnak a német konkurencia is, az majd megmutatja, ki az úr a háznál.

Helyben vagyunk. Az amerikanizálás legfõbb gátja talán nem is mi, magyarok lennénk, hanem az USA nyugat-európai és – újabban – távol-keleti versenytársai, akik szintén részt kérnek a posztkommunista kultúrvilágból. Más szóval, elismerve az Egyesült Államok hegemóniáját a kulturális forgalom néhány területén (errõl még szólok a késõbbiekben), kár lenne szem elõl téveszteni a szubglobális hatásokat, mindenekelõtt EU- Európáét, továbbá a hagyományos német/osztrák valamint a hol halódó, hol éledezõ közép-európai befolyást. Hasonlóképp, a japán és délkelet-ázsiai (ipari) tõkebeáramlással illetve a kínai kereskedelmi hálózatok megtelepedésével hatalmas kulturális csomagok is érkeznek az országba, melyek tartalma a munkaerkölcs szigorodásától, a nyers hal élvezetén át, egészen odáig terjedhet, hogy karaoke-klubokban kezd danolászni a magyar és fejfájását nem pálinkával, hanem akupunktúrával gyógyítja. És fordítva, odáig, hogy a Suzuki piros-fehér-zöldben hirdeti a „mi autónkat”.

Maradjunk most szûkebb régiónknál. Közép-Európa – ezt naponta a bõrünkön érezzük – a kulturális turbulencia állapotában van, nem elõször a világtörténelemben. A kommunizmus bukásával a korábbi blokkok közti vándorlás csomópontjává vált, Magyarország pedig a térségen belüli migrációé is. Nem csupán vendégmunkások, menekültek és bûnözõk keresik fel, hanem vállalkozók és menedzserek, tudósok és mûvészek is. A gyõri Audi-gyár Szlovákiából is toborozza munkásait; Romániából átjárnak Makóra hagymát szüretelni; a jugoszláv háború tízezreket kergetett át a határon; orosz üzletemberek sûrûn alapítanak cégeket Magyarországon; Budapesten pedig újabban éppúgy otthonos az ukrán örömlány, az albán drogkereskedõ és a holland pornófilmrendezõ, mint – a legalitáson innen – az ILO szakértõje, a Greenpeace munkatársa vagy a Közép-Európai Egyetem tanára.

Az a körülmény, hogy az ex-kommunista országokban a történelem végre szabadon visszabeszélhet, alaposan összekeverte a kártyákat a régió különben is zavaros kulturális világában. A cseh bevonulás óta elõször viseltek háborút egymás ellen a térség országai, köztük mi is, NATO-tagok, amikor segítettük Jugoszlávia bombázását a minap. A szolidaritás érzése, ha létezett ilyen Közép- és Délkelet-Európában, máig romokban. A délszláv háborúk viszont – elrettentõ erejük révén – valószínûleg mérsékelték a Kulturkampf-ot a többi országban. A kölcsönös szolidaritásnak az EU kapuja elõtti tülekedés sem tesz jót. A k. u. k. nosztalgia is tûnõben, ahogy Ausztria egyre kevésbé rejti véka alá félelmeit a „keleti bõvítés” dolgában és Haider a szlovének ellen lázít Karintiában. Amikor pártja kormányra került, Ausztriát számos közép-európai kultúracsináló, köztük magyarok, bojkottálták. Trianon és a Beneš-dekrétumok bármikor képesek arra, hogy mérgezzék a levegõt, de például a román–magyar viszonyban a korábbi századok is szép számmal tudnak még kifizetetlen számlákat benyújtani. A jelenlegi magyar mini expanzió (a Duna Televíziótól, a MOL és az OTP által megejtett beruházásokon át, a határon túli magyar pártok támogatásáig, az egyetemalapításig és a státusztörvényig) pedig láthatóan legalább annyi bizalmatlanságot szül a szomszédos országokban, mint amennyi bizalmat ébreszt bennük. Vagy vegyük a holkausztért viselt felelõsség kérdését. Körülötte is folyik a nemzetközi kulturális adok-kapok a régióban, gondoljunk csak a kárpótlási rítusokban a globális és regionális elemek keveredésére, amikor zsidó világszervezetek egy amerikai ügyvéd segítségével teremtenek olyan jogi precedenst, mely mások mellett kötelezi például a német és az osztrák kormányt is, hogy ne feledkezzenek meg a magyar soá-túlélõkrõl sem.

Németek és osztrákok. Az üzleti életben jelenlétük hagyományosan hangsúlyos, de e két ország polgárai az ingatlanberuházásokban is jeleskednek, fõként Budapesten és a Balaton környékén. Nemcsak venni, hanem nyaralni és lakni is jönnek. Avagy – Burgenlandból – földet mûvel(tet)ni a határ mentén. A német nyelvet – nem csoda – megint többen tanulják Magyarországon, mint az angolt. Ha a „nagyvadakat” nézzük, a temérdek hagyományos ipari, keresekedelmi és pénzügyi befektetõ mellett (az erõmûvektõl a bankokig), a Springeré és a Bertelsmanné a magyar nyomtatott sajtó nagyobbik fele, a magyar telefónia és a magántelevíziózás is jórészt nagy német távközlési és médiakonszernek kezében van – itt azonban gyorsan megszakítom a felsorolást, hisz éppen kutatásunk fõ tárgyát kezdem megcsúfolni: a bennünket választó osztrák nagybefektetõ tõkéje valószínûleg félig német, a németé meg félig amerikai vagy japán. Így volt ez a Creditanstaltnál és a Meinlnél, így van ez például az Opelnél, a MATÁV-nál vagy az RTL-Klubnál. Furán hangzik, de biztosabb, ha maradunk a politikánál. A nagy pártalapítványok (Adenauer, Ebert, Naumann) vagy a Goethe Institut németségét, melyek mindmáig igen tevékenyek a kultúrcsere és a politikai tanácsadás színterein, senki sem fogja kétségbe vonni (legfeljebb az Osztrák Kulturális Intézet). A tanácsadás illetve a hagyományos tudományos kapcsolatok sikerét semmi sem bizonyítja jobban, mint a német minták érvényesülése 1989-ben az olyan, a politikai kultúrát lényegileg meghatározó intézmények felállításánál, mint az államelnök jogállása vagy az Alkotmánybíróság. Friss példa az amerikanizálás korlátaira a most szervezõdõ német nyelvû egyetem Budapesten, egyebek között a konzervatív bajor és osztrák kormány támogatásával, azzal a nem titkolt céllal, hogy a az angol nyelvû, liberális szellemû Közép-Európai Egyetem hatását ellensúlyozza a tudományos és politikai elitképzésben.

Ha csak ennyire lennének bonyolultak a dolgok! Térségünkben ugyanis nemcsak a posztkommunista átalakulás, a globalizáció és Közép-Európa újrarendezõdése találkozott össze, hanem mindhárom, nem teljesen véletlenül, az Európai Unió „keleti bõvítésének” programjával. Nem szívesen idõznék itt azoknál a néha még nyugatbarát honfitársainkat is hiszterizáló kulturális hatásoknál, melyek már a brüsszeli váróteremben meglegyintik a tagjelölteket. Ott ugyanis arra kérnek bennünket, hogy cserébe a csatlakozás várható elõnyeiért, a belépés elõtt legyünk szívesek és töröljük le a sarat a lábunkról: nyissuk ki piacainkat, fékezzük a korrupciót, ellenõrizzük demokratikusan a közmédiát stb., vagy – a szó szoros értelmében – tisztítsuk meg kórházainkat, erõmûveinket, élõvizeinket. E „kulturális ajánlatok”, ha elfogadjuk õket, a távoli jövõt is meghatározhatják (igaz, nem parancsszóra): példáinknál maradva, a gazdasági versengés egész habitusát, az állam átláthatóságával és semlegességével kapcsolatos elvárásainkat, ám azt is, hogy környezetünkben mit értünk az „egészség”, a „rend”, a „tisztaság” fogalmán. Addig is önmagunkkal való szembenézésre késztetnek és arra, hogy egy percig se feledjük a gentleman-like viselkedés fõszabályát: mi szeretnénk felvételt nyerni az õ klubukba, nem pedig fordítva. Tetszik, nem tetszik, alapértékek begyakorlása folyik.

Azzal sem untatnám az olvasót, hogy Brüsszel mily módon befolyásolja máris, például Magyarországon, a szûk értelemben vett kulturális termelést, amikor a jogharmonizáció során jelzi, mekkora legyen az európai gyártású filmek aránya a forgalmazásban vagy amikor könyvet, zenekart, tudományos kutatást támogat (ilyenkor már a pályázati ûrlap megszerkesztésével is „nevel”, nemcsak az abban szereplõ prioritásokkal). De a tágabb értelemben vett kulturális élet is érdekli, hisz a szelektív hulladékgyûjtéstõl, a határforgalom korszerûsítésén át, egészen a cigányság emancipációjáig terjed a figyelme. E figyelmet újabban egyre több pénz is kíséri, amely mellett lassan eltörpül az Egyesült Államokból érkezõ kormányzati és nem kormányzati segítség.

Európaizálás? Europanizálás? Még szavunk sincs rá, pedig pár év se kell, s a nacionalista – értsd: jóval több, mint euroszkeptikus – retorikában elfoglalja majd az õt megilletõ helyet az amerikanizálás vádja mellett. Egyelõre azonban jóval fontosabb a számunkra, hogy a kötelezõen átveendõ „közösségi vívmányok” (közel százezer oldalon) egyfajta – büszkén vállalt módon – nem amerikai kapitalizmusmodellt írnak elõ, illetve sugallnak. Mely úgymond szociálisan érzékenyebb, korporatívabb, testvériesebb, melyben mûveltebbek az emberek és igényesebb a tömegkultúra is. Azt, hogy a senki által még nem látott „Európai Szociális Modell” meg tudja-e majd vetni a lábát a globalizáció forgatagában, ne vitassuk most. Elég, ha annyit leszögezünk, hogy a szemünk elõtt évek óta egy gigantikus social engineering kísérlet folyik, melynek kulturális következményei beláthatatlanok. Még az is megtörténhet (sõt, imitt-amott már történik is), hogy a tagjelölteknek szembe kell fordulniuk társadalmaik eddigi – részleges – amerikanizálódásával: szigoríthatják megint a munkaerõ-piaci szabályozást, mérsékelhetik a jövedelemegyenlõtlenségeket, bõvíthetik a szociális támogatások körét vagy törvénybe foglalhatják, pontosan milyen közszolgálati feladatai is legyenek a magántévéknek, és rendelkezhetnek afelõl is, hogy mi az a gyûlöletbeszéd és miként illik Afrika történelmét tárgyalni az iskolai tankönyvekben. Ha így esik, nagyot nem puffanunk, hiszen az államhoz-igazodás, a központhoz-alkalmazkodás kulturális kódjait talán még nem felejtettük el. Nocsak, ismét az útfüggõséghez érkeztünk …

Aki mégis ki óhajt tartani az ellenállhatatlan amerikanizálás feltevése mellett, ne feledje, hogy az Unió is tud ellenállhatatlan lenni, például amikor olyan látványos kulturális tabukat érint meg (még ha tapintatosan is), mint a brit izolacionizmus, a francia agrárcivilizáció vagy – banális példát említve – a takarékbetétek névtelensége Ausztriában. Tudjuk, az „anyaföld” s annak tulajdonlása körüli bonyolult szimbólumokkal már térségünkben is fölvette a harcot. Vagy tekintsük az Európai Pénzügyi Uniót és benne az eurót, mely a kulturális standardizálásnak, vagyis a nemzeti identitások (a „kemény schilling”, a „mi nemzeti bankunk”) vereségének, legfrissebb mintapéldája. Ha a kultúra fogalmát kivételesen szûk értelemben használjuk, az egységesülés ugyancsak szembeszökõ. Az új pénz nemcsak a „márka”, a „líra”, s talán nemsokára a „forint” szavakat taszítja a múltba, hanem mindazokat a szólásokat és szóvicceket is, melyek rájuk épültek (vö. forintos labda, löki a digó a lírát), nem szólva a bankjegyeken és az érméken szereplõ nemzeti hõsökrõl. Ráadásul emberek százmilliói számára már ma az euró a leggyakoribb közös napi esztétikai élmény, midõn kinyitják pénztárcájukat és alkalmuk van megcsodálni a sok unalmas kaput és hidat az új bankókon. Minálunk pedig – nem nehéz megjósolni – pillanatokon belül a Nyugat egyik fontos vizuális jelképe lesz.

Félre az elõítéletekkel! Adjunk esélyt annak is, hogy az EU-ban gyõz az „egység a sokféleségben” elve, a „változó geometriájú Európa” gondolata. Magyarul az egészséges széthúzás. Ettõl ugyan alkalmasint gyengül az Unió az Egyesült Államokhoz képest a kultúrák versenyében. Ám a kavalkád még nagyobb lesz. Annál mindenképp nagyobb, hogy ádáz türelmetlenséggel egyetlen színbe mártva ecsetünket amerikanizálásként fessük le. […]

 

Homogenizálás?
Sajnos még látszólag egyértelmû esetekben sem könnyû a kulturális utánzás és átvétel egységes módozatairól beszélni. Ha a McDonald’s – mint szerte Magyarországon – a középosztálybeli fiatalság találkahelyévé avanzsál, ahol a gyorsétket lassan fogyasztják, ha a kólát homályos külvárosi kocsmákban kommersz rummal keverik, ha a rapet a pesti kabaré hagyományainak szellemében írt szövegre éneklik, akkor bizony érdemes elgondolkodnunk a kulturális globalizáció egyik alapfeltevésén. Azon, hogy vajon a globális kultúrtermékek standard üzenetet hordoznak-e. Mert amit látunk, az tényleg Pepsi – ám gyakran a legendás Pepsi-érzés nélkül.

Régi igazság: a médium nem (vagy nem feltétlenül) azonos az üzenettel, kivált, ha az úgymond globális üzenet maga is kétértelmû. Hisz a Nyugat egyszerre küldi hozzánk önmagát és saját maga bírálatát is: a szabadpiac doktrínáját és az ökológiai tanokat, a sajtószabadságot és a politikailag korrekt közbeszéd elõírásait, Hollywood macsó idoljait és a feminista értékeket, a junk foodot és az egészség-tudatosságot. Peter Berger eredeti projektuma nyelvén: Davost és a tanszéki klubot. Legtöbbször azonban olyan kulturális csomagok érkeznek, amelyek nemcsak egymásra feleselõ alternatívákat tartalmaznak, hanem harmadik és negyedik típusokat és köztes minõségeket is: svéd, olasz és a japán kapitalizmust, a keresztény- és a szociáldemokrácia holland, spanyol, osztrák stb. változatait, a különféle elnöki és a parlamenti rendszereket, a formalitás és az informalitás ezernyi fajtáját. […]

E csomagokat azután mi szépen kibontogatjuk itt, Kelet-Európában, összehasonlítgatjuk a sajátjainkkal, az „ajándékok” egy részét a szemétbe dobjuk, egy másikkal azonnal büszkélkedni kezdünk a szomszédok elõtt, van, amit elteszünk nehezebb napokra, a most érkezett pulóverhez a régi nadrágot vesszük fel. Akad olyan kulturális ajánlat, amit egyszerûen nem lehet visszautasítani (vagy mert olyan vonzó, vagy mert eszi-nem-eszi-nem-kap-mást alapon tetszik nekünk), de akad olyan is, amelyet újracsomagolhatunk. Meglehet az is, hogy egyik bejövõ kultúrjószág sem vegyíthetõ a hazaival. Példának okáért félek, hogy a magyarok többségét sem a klasszikus-liberális benemavatkozás, sem a pozitív diszkrimináció elvei nem lelkesítik, ha a romák jogairól kérdezzük õket. Szívesebben választják a rendõri megoldások némelyikét. […] A kultúra állami irányítása is ontja a kérdésesnél kérdésesebb eseteket. Függjön-e egy kultúrprogram vagy intézmény (egy zenekar, egy folyóirat, egy tánccsoport) köztámogatása annak piaci sikerétõl? Lehetnek-e a kormányoknak kulturális preferenciái? Miért is ne privatizálnánk a Nemzeti Színházat? Ki tartsa el a múzeumokat? Az elmúlt évtizedben a magyar kultúrpolitika ide-oda ingadozott az „osztogató” francia-osztrák és a „piacbarát” holland–amerikai modell között, amikor e kérdésekkel találta magát szemben. […]

Legyenek-e a magántelevízióknak közszolgálati feladataik? Privatizálható-e a nemzeti hírügynökség? Vajon a parlamenti választások följogosítják-e a gyõztes pártot, arra, hogy uralma alá hajtsa a közmédiát? Kiadhat-e a kormány napilapot? A válaszokat keresve a magyar törvényhozó – úgy tûnik – „Északról” „Délre”, a brit típustól az olasz–osztrákhoz vándorolt, úgy, hogy közben a média szabályozásának amerikai mintái még a liberálisokat sem hozták tûzbe. Vagy nézzük a kultúrpolitika egy harmadik fontos harcmezejét, a felsõoktatási reformot. […] Az egyetemek magánosításáról vagy a tandíjról fel-fellobbanó viták, de a voucher-rendszerrõl fel sem lobbanóak is, mind azt tanúsítják, hogy „Amerika messze van”, a német modell viszont igen közel. Különösen, ha némely alkatrészét annak szovjet változata be is betonozta.

Amennyiben a közpolitikát tágabban vizsgáljuk, a kontinens kulturális hatása és benne a német–osztrák modelleké nem annyira erõteljes. A jóléti reform olyan fontos összetevõi, mint a nyugdíjrendszer részleges magánosítása, az univerzálisból a célzott támogatásokra való áttérés vagy a munkaerõpiac „laza” szabályozása; a bérlakások privatizálása; a tõzsde kisrészvényes-barát természete stb. ha úgy tetszik, amerikai vonásai voltak (és részben maradtak is) az 1989 utáni magyar gazdasági és szociálpolitikai kultúrának. Mondom: részben maradtak, mert az öngondoskodás és a verseny elvét nem csupán a nemzeti-konzervatív kormányok szeretik jó adag paternalizmussal elnyomni, hanem idõnként a szociálliberálisak is, nemegyszer kifejezetten bátorítva az Európai Unió által. E versengõ kulturális ajánlatokat nézegetvén az embernek fölöttébb meg kell erõltetnie magát, hogy ahol csak lehet, amerikai indíttatású homogenizálást és standardizálást lásson, ne pedig ambivalenciák (sõt, többértelmûségek) átvételét, illetve termelését. […]

 

Még egyszer a gyarmatosításról
Aki a kelet-európai államok kulturális feltárulkozását kapitulációnak tartja, az szívesen használ olyan kifejezéseket, melyek elkeseredett nemzetközi kultúrharcra utalnak, nemzeti hõsökkel és kozmopolita árulókkal, betolakodókkal és kollaboránsokkal, haditervekkel és „végsõ megoldásokkal”. Ebben a szövegösszefüggésben a kulturális globalizáció egyenlõ a megszállással, a helyi kultúrák erõszakos leigázásával és kiszorításával/kiirtásával éppúgy, mint idegen kultúrák mesterséges és rendõrileg ellenõrzött meghonosításával az elárvult hadszíntéren.

Ám lapozzuk csak át gondolatban az elmúlt évtized magyar kultúrtörténetét: alig hiszem, hogy a kommunista kultúra tartópilléreinek összeomlása után rengeteg példát találnánk a tarolásra és helyettesítésre, miközben sorjáznak a kulturális együttélés és kompromisszum esetei. Még a McWorld-ben is, mely máskülönben a gyarmatosítási tézis kedvenc hivatkozási területe, már csak azért is, mert a „félelmetes” Big Business pénzeli a kulturális exportot. No de itt is gyakran akkora a helyi kulturális ellenállás (és oly szûk a fizetõképes kereslet), hogy a beérkezõ kultúrák fogyasztása a kezdeti lendület után lényegesen lelassul. Kezdjük az USA-val, mint „kultúrimperialistával”. A hamburgernek például az elsõ sikerek után ki kellett egyeznie a sült kolbásszal és a német–osztrák–magyar fasírttal, továbbá nem volt képes leszorítani a bécsi szeletet sem a magyarok vasárnapi ebédlõasztaláról. […] Még mindig erõs cigarettákat szívunk, holott dohánygyáraink már amerikai kézben vannak és bõséggel kínálják az extra lightot. A koffeinmentes kávénak semmi esélye sincs az – olaszos – eszpresszóval szemben, hasonlóképp sem a corn flakes, sem a müzli, de még a „lélekben” közelebbi donut és bagel sem tört át. […]

A McWorld kulturális befolyásának percrõl percre gátat szab a szokás, az ízlés, a pénz és még mennyi minden. Amikor a beauty farmok látogatása, a squash, sõt a tenisz is a jómódú elit egy szûk csoportjának elõjoga/hóbortja lesz. Amikor az ember kétszer is meggondolja, hogy bemenjen-e gyerekével egy játékterembe kipróbálni egy videójátékot, mert tart az ottani törzsközönségtõl. Amikor undorodik a pankrációtól, viszolyog a testépítéstõl és a szépségversenyek, de még az esküvõi fehér limuzinok sem boldogítják. Gyakran nehéz megmondani miért, de valahol megáll az import, a kulturális hatás letompul, kisebb-nagyobb zárványok alakulnak ki. Az angol ezt kompartmentalizációnak („rekeszesítésnek”, „fülkésítésnek”) is nevezi. Gyarmatosító terjeszkedésnek csak akkor, ha igen ádáz hangulatban van.

Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy nincsenek „erõsen ajánlott” átvételek és tartós hegemón hatások: a NATO-val, az euróval és Holywooddal már említettem is példát rájuk. És a pénz szerepét sem kívánom lebecsülni. Nem árt például, ha az exportõr számára a kultúra terjesztésének tranzakciós költségei alacsonyak. Közvetlenül 1989 után errõl sok helyütt gondoskodott a kommunizmus során felduzzadt, kielégítetlen kereslet. Ha a vásárló egészen Bécsig rohan, hogy a Nyugat kulturális ikonjait beszerezze, melyek sora a használt Opeltõl, Joe Cockeren át egészen egy rég várt Cézanne-kiállításig terjed, akkor az eladónak nem kell drága autószalonokat építenie, koncertet reklámoznia, festményekre biztosítást kötnie. Ha meg késõbb igenis kellett, sokat számított, van-e rá pénz: mely exportõr képes kivárni, amíg befektetései megszülik a profithozó keresletet. A multiplex mozik – úgy tûnik – képesek, szökik is fel az amerikai akciófilmek látogatottsága. A bevásárlóközpontok úgyszintén, terjed is a plaza-életforma. Jó példa a Forma-1 cirkusz hirtelen népszerûsége is Magyarországon: elengedhetetlen volt hozzá a Hungaroring óriásberuházása. Ezen az alapon nem tudom kizárni, hogy kellõ anyagi erõfeszítéssel akár arra is rá lehetne venni a magyar férfitársadalmat, hogy megszeresse az amerikai futballt (de a spanyol bikaviadalt vagy a francia boules-t is).

Félek, az importõr akkor sem szemezgethet mindig szabadon a kulturális ajánlatokból, amikor õ az aktív fél, hiszen lehet, hogy a kínálat intézményileg merev (egyetlen nagy amerikai vagy német alapítvány sem tanácsolja majd, hogy társadalmunkat a nepotizmus japán normái szerint rendezzük be) és – hogy újabb közgazdasági mûszóval éljek – ikertermékek is elõfordulnak jócskán. Nem hinném, hogy Magyarország például egykönnyen átvehetné a szolidaritás svéd hagyományait anélkül, hogy az állami beavatkozás ottani szokásait ne utánozná. Azt sem tartom valószínûnek, hogy az elitkultúra védelmének francia gyakorlata simán kikölcsönözhetõ úgy, hogy a nacionalista elveket Párizsban felejtjük. És azt sem, hogy elfogadjuk a sajtószabadság amerikai kultúráját, csak épp a Mein Kampf kiadását szeretnénk továbbra is rendõrileg korlátozni. Pontosabban, mindezt megtehetjük, ám jobb, ha tudjuk: nem az eredeti terméket importáltuk és szükség lesz némi találékonyságra ahhoz, hogy használhatóvá varázsoljuk.

De vissza 1989-hez és a kielégítetlen kereslethez. Beszéltünk már róla, a kultúrjavak többségét az állítólagos gyarmatosítónak nemigen kellett ráerõltetnie a bennszülöttekre. Így volt ez az 1989-es forradalommal, magával is. Ki ne emlékezne, hányszor tettük fel az 1980-as években a szarkasztikus kérdést: miért nem akar már végre valaki gyarmatosítani bennünket? E kérdés hûen tükrözte a széleskörû igényt bármi átvételére, ami „nyugati”, hisz az csak jobb lehet, mint ahogy a Volkswagen is szebb, gyorsabb és tartósabb a Trabantnál. A bármi jelenthette a szabad választásokat éppúgy, mint a magánóvodát vagy a divatos cipõt. A „nyugati” pedig helyettesíthetõ volt a „foreign” szóval, ami egy ing vagy egy gatya származási helyét jelölte a kirakatban. Senki se gondolta, hogy „inosztrannij” lenne az áru. Ha valaki nagyon szeretné e vágyak teljesülését gyarmatosításnak hinni, ám tegye, hisz a kultúra küldõje és befogadója valóban legtöbbször nem volt és ma sincs azonos súlycsoportban. De egy percig se feledjük: ezt a „gyarmatosítót” behívták. Magyarországra is. A döntõ többség azt hitte: várva várja.

Miért tévesztenénk hát össze egy meghívót egy kapitulációs nyilatkozattal? Mert a naiv házigazda nem tudta, hogy a cheeseburgert elõbb-utóbb a befektetõ és a tengerészgyalogos is követi majd? Szerintem tudta és helyeselte. Azt hiszem, okosabb ezért a kulturális globalizációt kevésbé harcias terminusokban leírni, egyszerûen úgy, mint külföldi kultúrjavak masszív beáramlását, melyek valamiképp együtt kell, hogy éljenek a helyiekkel. Természetesen minden kohabitáció torkollhat eszement összecsapásba. A szeretõ felek addig csepülik egymást, míg a végén gyõz az erõsebb. De házasság is lehet a dologból sok-sok kölcsönös alkalmazkodással. Annak azonban szerencsére kicsi az esélye, hogy egyikõjük megöli a másikat. […]

És amennyiben csak úgy összejönnek a dolgok? Szerencsésen vagy szerencsétlenül? A mobiltelefon kitûnõ példát kínál. Amikor – elnézést az egyszerûsítésért – a gyors elérhetõség „nyugatias-északias” értéke összetalálkozik a „keleties-délies” kultúrák verbalizmusával és a nyilvános kommunikációs hálózatok tervszerû elhanyagolásának kommunista örökségével (melyet a szovjet politikai kultúra sine qua non-jaként tisztelhettünk) és a férfinép, kivált a fiatalabbja, szélsõséges mûszaki sovinizmusával/sznobériájával és az újgazdag allûrökkel, akkor talán nem meglepõ, hogy kezdetben annyi sugárzó arcú ifjút láttunk az utcákon fontoskodó arccal rohangálni készülékkel a kezében (vagy az övére csatolva, lásd még: törzsi jelképek). Készülékkel, ami már akkor is jóval több volt, mint „bunkofon”. Nem egyszerûen a globális kínálat erõszakolta ki a helyi keresletet magának, hanem a kereslet, akár anno a televízió esetében, hogy úgy mondjam, kulturálisan ugrásra készen állt. Ez nem ugyanaz a helyzet, mint amelyrõl a Gillette cég egyik fõnöke álmodozott a Szovjetunió összeomlásának idején, úgy emlékszem, az Economistban: és akkor mostantól az orosz nõk végre elkezdik borotválni a lábukat. […]

Akadnak viszont látszólag egyértelmû ügyek, olyanok, mint a NATO és az EU cizellált szabályrendszerének átvétele. Különösen az utóbbi valóban körülírja a gazdaság és a társadalom szervezésének egy meghatározott kulturális univerzumát, melynek elveit a tagjelölt a felvételi vizsga során nem kifogásolhatja, legfeljebb apró kivételekért esenghet. Mindamellett furcsa egyetemesség ez, hisz temérdek különösséget enged. Szó se róla, a belépõket szondázó úgynevezett koppenhágai kritériumok a modern európai kapitalizmus liberális és demokratikus minimumához szigorúan ragaszkodnak, intézményekben és értékekben is, s elképzelhetõ, hogy az újonnan jöttek történelmileg igen rövid idõ alatt nemcsak a monetáris, hanem a külügyi és katonai unió, majd a közös államszervezet keretei közt találják magukat. Úgymond „szubglobalizálva”. Egyelõre azonban „csak” az acquis communautaire szûrõjén kell átjutniuk, mely ugyan minuciózusan szabályozza a banán görbületét és a szennyvizek tisztasági fokát, de – leginkább a Nyugat sokszínûségének okán – nem írhatja elõ a kapitalizmus olyan, kulturálisan is fontos intézményei közül az egyedül követendõt, mint a magántulajdon aránya, az adózás progresszivitása vagy az állam szociális gondoskodásának mértéke. De azt sem, hogy egyéni jelöltekre vagy pártlistákra voksolunk-e, kancellár vagy elnök irányítsa-e az adminisztrációt, legyen-e írott alkotmányunk, és beengedjük-e a fõrendeket a parlamentbe. Egyszerre szoros és laza „gyarmatosítás” ez. Még lazább azután, hogy a tagjelöltet fölveszik a klubba, ahol már – méretarányosan persze – szavazhat is saját sorsáról, sõt (lásd a görög példát) nemegyszer ki is bújhat a kötelezettségek teljesítése alól. […]

Számtalan egyéb globalizációs „lazaságot” is ismerünk, melyek mind ellentmondanak még a posztkoloniális kritika szellemében fogant – kevésbé sarkos, a fizikai erõszak fogalmára kevésbé támaszkodó – gyarmatosítási tézisnek is. Miért késik vajon azon értékek, szokások és intézmények átvétele, melyeket még a legmérgesebb bírálók egy része is Amerika „jó” oldalához sorol? Szerzõdéses fegyelem, alkotmányos hazafiság, pozitív gondolkodás, etnikai és vallási tolerancia, jótékonyság, lokálpatriotizmus, a magánszféra tisztelete stb. – anélkül, hogy készpénznek vennénk õket, mikor az Egyesült Államokról gondolkodunk, érdemes megvizsgálni, mi is akadályozza hazai térnyerésüket. Vajon e kifinomult kultúrjavak terjedése szükségképp lassú? Pénz és hatalom nemhogy segítené, de gyakran egyenesen gátolja a mintakövetést? Errõl azt hiszem, néhány – pedagógiai küldetését komolyan vevõ – nagy amerikai alapítvány tudna mit mesélni. Netán a „szálláscsinálók” hiányoznak, a kulturális átvétel/utánzás élcsapata? Az értelmiség mint olyan lenne lomha és szkeptikus vagy inkább csak a politikai és média-elit?

Mégis, mintha a gazdaságban gyorsabban folyna a „jó” kultúra közvetítése. (Lehet, hogy a „rosszé” is.) Aki ma Magyarországon belép egy multinacionális céghez, annak pontos munkaszerzõdése lesz; nem kukucskálhat bele kollégájának fizetési kimutatásába; nem hívhatja föl munkahelyi telefonjáról ingyen ausztrál nagybácsikáját; esetleg Amerikából importált diversity szabályokat kell betartania, amikor titkárnõt keres maga mellé; s talán bevonják egy jótékonysági akcióba is. Míg végül azon veszi észre magát, hogy akkora „vállalati identitása” nõtt, hogy ezentúl kétszer is meggondolja, szabad-e szidnia cége vezetõit idegenek elõtt. Most ne firtassuk, vajon tényleg olyan „jó”-e, ha ilyenné válik az ember, egyszerûen erõsítsük meg a régi közhelyet: az üzleti világ bizonyos kultúrákat egészen ügyesen terjeszt. Ám – mint láttuk – még a hozzá legközelebb álló McWorld-ben is kudarcot kudarcra halmoz. Mármint ha tarolást várunk tõle.

Színlelt globalizáció?
Ajánlom, tegyük félre egy percre a globalizálás, a homogenizálás és a gyarmatosítás fogalmait, és – talán egy lépéssel közelebb a való világhoz – vizsgáljuk meg, mire jutunk a Cultural Studies irodalom egyik kedvenc terminusával, a hibridizálással. Ha úgy tetszik, a globális és a lokális kevercsével, a glokalizációval, korábbi mûszóval: a kreolizálással. Aki e fogalmakat használja, számol a helyi kultúrák ellenállásával és figyel a kompromiszzumokra. Ám hajlamossá válhat arra, hogy mindössze két komponensre legyen tekintettel: egy külsõre és egy belsõre.

Csakhogy a posztkommunista kulturális játéktér igen gyakran többszereplõs és rengeteg kereszthatást ismer mind a küldõ, mind pedig a befogadó oldalán. Politikai kultúránk alapszövege, a Magyar Köztársaság alkotmánya például módosítja elõdjét, a népköztársaságit, sarkalatos törvényeiben tükrözi a kerekasztal-tárgyalások jogi kompromisszumait, átemeli a gyenge államelnök és az erõs alkotmánybíróság intézményét a német gyakorlatból, kölcsönveszi az ombudsman skandináv ötletét, a NATO-csatlakozáskor illetve az EU-jogharmonizáció folyamatában újból és újból igazít (majd) kulcsfontosságú paragrafusain, hazai újításokat (kisebbségi önkormányzatok, határon túli magyarok státusza stb.) illeszt bele, ha nem is mindig papíron – egyszóval számos elembõl építkezik. Mint ahogy bajosan érti meg a Soros Alapítvány kulturális hatásmechanizmusát az, aki amerikai versus magyar dichotómiában gondolkodik és eltekint Soros György többes – és változó – identitásától (magyar zsidó, Popper-tanítvány, Wall Street zsenije, filantróp, informális politikus, self-made társadalomtudós, legújabban globalizáció-kritikus stb.), illetve az alapítvány számtalan testületében képviselt politikai és kulturális színárnyalatoktól.

A hibridizálás fontoskodóan üres kifejezés marad, ha nem tisztázzuk a létrejövõ elegy belsõ arányait, sõt a keverés módját, sebességét és az alkotórészek minõségét is. […] Hiszen például mind a kultúraküldés, mind a befogadás lehet tettetett. A homogenizációs tézis hívei csakúgy mint a hibrid-pártiak hallgatólagosan feltételezni szokták, hogy a kulturális találka tényleg létrejön. Holott elképzelhetõ, hogy a felek csak eljátsszák a randevút. Az orosz ábécé, az SZKP története vagy a szovjet himnusz bebifláztatása egész Kelet-Európában súlyos kudarccal végzõdött. Arra azonban jó volt, hogy e társadalmak begyakorolhassák (némelyek újból), hogy miként kell formálisan elfogadni és informálisan elutasítani egy idegen – „keleti” – kultúrát, illetve formálisan elvetni, informálisan pedig elsajátítani egy másikat, a „nyugatit”. Azóta fordult a kocka: mostanában a Nyugatot szeretjük szimulálni. Nem véletlen, hogy Leopold Lajos 1917-ben alkotott fogalma, a „színlelt kapitalizmus” manapság oly népszerûvé vált a magyar társadalomtudományi kutatásban, hisz annyi a példa a felületes, részleges, imitált, neofita túlzásokba esõ befogadására e régi-új civilizációnak. Elõre leszögezem, nem szándékos csalásról beszélek, inkább öncsalásról, és nem vágom magam az öntelt Wessi pózába sem, hogy azon gúnyolódjak, mennyire nem értik ezek a szerencsétlen Ossik az új rend lényegét.

Mindezt elõrebocsátva hadd hozok gyorsan két példát, honnan, ha nem az újgazda- gok világából. Hiába jelenünk meg a teniszpályán hófehér, márkás dresszben: ha meccs közben folyton köpködünk és káromkodunk, továbbá out-ot kiáltunk, holott a labda benn volt, akkor nem sajátítottuk el kifogástalanul e játék kultúráját. Hasonlóképp nem sokat ér, ha állandóan angol szavakat keverünk magyar beszédünkbe, az üzleti ebédre azonban tolmácsot kell magunkkal vinnünk, ahova mellesleg félrészeg állapotban esünk be negyedórányi késéssel. […] A minõség igenis számít. Ha ugyanis mindössze a lejátszott teniszmérkõzések és az elköltött üzleti ebédek számát néznénk, vagy – komolyabb mutatókat véve – a magántulajdon névleges arányát és a parlamentben elfogadott törvények mennyiségét és címeit, akkor az elsöprõ globalizáció tézisét vallók nyugodtan hátradõlhetnének, mondván: mindig sejtettük, hogy Magyarország a Nyugat-vezérelte homogenizálás mintapéldája. Majd ízléstõl függõen szomorkodhatnának vagy örülhetnének egyet.

Félek, rútul becsapnák magukat. A magántulajdonról szóló statisztikákban az adókerülõ BT-k százezrei is benne vannak, akárcsak a félállami cégek. A törvények jelentõs része pedig lehet, hogy épp a liberális jogállamot és a demokratikus nyilvánosságot hivatott korlátozni. (Persze „odaát” is bõven akad ilyen példa, de – úgy tûnik – e téren önellátóak, sõt exportképesek vagyunk.) Vissza a profánabb dolgokhoz: az éles szemû nyugati megfigyelõk kedvenc témája a kapitalizmus tettetése. Tucatjával hozzák a példákat arról, hogy miért lehet még mindig megbecsült lakberendezési tárgy mondjuk, a román háztartásokban a chiantis üvegbõl eszkábált asztali lámpa és a kólás dobozból készült hamutartó (értsd: hogyan lesz a talmiból elegáns), vagy arról, hogy miért van háromszor annyi számítógép egy budapesti bróker irodájában, mint frankfurti kollégájáéban. Csakhogy az ilyen összehasonlításokba belefeledkezve könnyen hibázik az ember. Ha – tegyük fel – azon kezdünk el töprengeni, miért gondolja egyre több magyar parasztember, hogy neki baseball-sapkában kell szántania, bizonyára lesz egy-két nem túl eredeti, de elfogadható ötletünk az amerikai tévésorozatok hatásáról a divatra. Ha azonban ötleteink tudományos alátámasztása végett eközben azt is szorgalmasan megfigyeljük, hogy évente mennyivel nõ a Magyarországon eladott baseball-ütõk száma, könnyen juthatunk arra a – téves – következtetésre, hogy e sportág egyre népszerûbb a magyar férfi lakosság körében. Hisz akik a bûnügyi tudósításokat olvassák, tudhatják, hogy e szerszám mifelénk az amerikai vagy angol eredetitõl némileg eltérõ testmozgást szolgál: a bicskát helyettesíti ugyanis a kocsmai verekedéseknél. Egyébként nagyon is célracionálisan, mondhatni, nyugati módon.

A tévedéseknél nagyobb baj, hogy a „keleti” színlelést sokszor épp a Nyugat erõsíti. Ha nem is szovjetes erõszakkal, de igen határozott, nemegyszer túlzott, elvárásokkal és a kulturális minták folytonos sulykolásával. Egyfajta megfelelési kényszert sugallva. S ez már tényleg visszavezetheti a posztkommunista állam polgárát a naiv öncsalás állapotából a „felsõbbség” kommunizmus idején oly jól ismert tudatos megtévesztésébe. […] A megfelelési kényszer kivált akkor üt vissza, amikor képmutatónak érezzük a nyugatról érkezõ sugallatokat, mert – s ehhez valóban kell a globalizáció – naponta behozza a szobánkba a televízió, újabban pedig az Internet, a házasságtörõ amerikai államelnököt, a korrupt Brüsszeli Bizottságot, az északír vallásháborút, a pártpénzekkel simlizõ német kancellárt, az Enronnal összejátszó Arthur Anderson céget. Élõben pedig találkozhatunk a volt KB-titkárt privatizációs kijáróként alkalmazó olasz vállalatvezetõvel, a Kelet-Európát támogató EU-programok német, francia vagy angol haszonélvezõivel, és az emberbarát amerikai NGO vezetõjével, aki képtelen megsimogatni egy cigánygyereket, annyira fél, hogy az megfertõzi. Szomorú ügy: a kettõs mérce a kultúra küldõjénél legitimálja a kettõs beszédet a befogadónál. Odáig azért nem mennék persze, hogy a globalizációval éppenséggel ez az ambivalencia egységesül a világban.

A kulturális találkozások minõségi jellemzõit szemlélve – úgy érzem – eljutottunk vizsgálódásunk végsõ logikai határaihoz: minden jel arra mutat, hogy ahhoz, hogy a kulturális globalizáció tárgyában ennyi kétkedõ kérdés után komolyan megszólalhassunk, mérni, sõt összemérni kellene – ha lehetne. Tételezzük fel egy pillanatra a lehetetlent, azt, hogy a kultúrjavak egytõl-egyig összehasonlíthatóak (a beérkezõk is és a hazaiak is maguk között, illetve egymással is) és arányuk – amit pontosan mérünk – 1989 óta folyamatosan a beérkezõ kultúrák javára változik az egész magyar társadalomban. Ahogy telnek az évek, egyre több liter diétás Coca-Cola és egyre kevesebb málnaszörp csordogál le a statisztikai átlagmagyar torkán, aki mind ritkábban gyújt rá, reggelenként egyre többet dzsoggol, esténként viszont kevesebb szalonnát falatozik, mind hatékonyabban végzi munkáját, mind gondosabban takarékoskodik és egyre inkább tartózkodik attól, hogy bárkit is zaklasson szexuálisan. Ha így lenne, jó lenne. A társadalomkutatónak, aki az elsöprõ globalizáció teóriájában utazik, mindenképp. Igen ám, de mi van akkor, ha a szegény átlagmagyar tényleg többet szaladgál hajnalonta, késõ éjszaka viszont kilopakodik a konyhába, hogy pótolja a kiesõ kalóriákat (vö. passzív rezisztencia), s lelkiismeret-furdalását agresszióba fordítva másnap molesztálni kezdi munkatársát/ társnõjét? Aki ezt nagylelkûen megbocsátva elhívja õt a buddhista gyülekezetbe, ahol meditáció közben esetleg elmegy a kedve a szorgos munkától és az önzõ takarékosságtól.

Más szóval, porszem kerül a feltartóztathatatlan globalizáció elméleti gépezetének fogaskerekei közé, mert mérni is alig tudunk, nemhogy összemérni. Ilyenkor talán jobb, ha egy idõre némaságba burkolózunk és azután is mindössze óvatos nyilatkozatokat teszünk a globális folyamatok hatásairól. Ha lehet, konkrét esetek kapcsán. A „szakma szélén” mi is ezzel kísérleteztünk esettanulmányainkban. Kíváncsian várva a szakmától a finomabb tapasztalati anyagot és analízist. Hogy többet lássunk, mint „versengõ ajánlatokat” és „passzív rezisztenciát”. Addig is marad a sok-sok kétely és az önirónia. Mint e vadonatúj viccben, mellyel soraimat zárom, szerzõtársaim nevében is megköszönve az olvasó türelmét:

„Mennyi idõre van nekünk, magyaroknak szükségünk ahhoz, hogy ne hagyjuk abba a szemetelést? Pontosan hét évszázadra és egy másodpercre. Az elsõ ötszáz év arra megy el, hogy megszabaduljunk a törököktõl, az osztrákoktól, a németektõl és az oroszoktól, akik – mint köztudomású – kegyetlenül kényszerítettek bennünket arra, hogy szemeteljünk. Valahol itt tartunk most. Ezután legalább egy évszázad feltétlenül kell ahhoz, hogy definiáljuk a „magyar hulladék” fogalmát, és még egy, hogy lemásoljuk az aktuális német törvényt, mely tiltja a szemetelést. És mire való a maradék egy másodperc? Ja, az arra, hogy megtanuljuk, miként lehet kijátszani az új rendelkezéseket.”

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.