Amikor Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter a bebörtönzött tálib fegyvereseket „törvénytelen harcosok”-nak nevezte (szemben a „rendes” hadifoglyokkal), nem egyszerûen arra gondolt, hogy ezeket a személyeket bûnös terrortevékenységük törvényen kívül helyezi – ugyanis ha egy amerikai állampolgár súlyos bûnt követ el (akár gyilkosságot), még mindig a „törvényes bûnözõ” kategóriáján belül marad. A bûnözõk és nem bûnözõk közötti különbségtételnek semmi köze ahhoz a megkülönböztetéshez, amely a „törvényes” állampolgárok és a Franciaországban „sans papiers” (igazolvány nélküli) címkével illetett személyek között létezik. Talán hasznosabb, ha visszatérünk a homo sacer (elátkozott ember) elnevezéshez (ezt Giorgio Agamben elevenítette föl Homo Sacer: Sovereign Power and Bare Life címû, 1998-ban megjelent könyvében). A régi római jogban a kifejezés azokra vonatkozott, akiket büntetlenül meg lehetett ölni, s akiknek halála éppen ezért nem képviselt áldozati értéket. Manapság ezt a kizáró jellegû titulust nem csupán terroristákra, hanem a humanitárius segélyek címzettjeire – ruandaiakra, bosnyákokra, afgánokra – is használják, no meg az okmányokkal nem rendelkezõkre Franciaországban, a favelák lakóira Brazíliában, és az afro-amerikai gettók népére az Egyesült Államokban.
A koncentrációs táborok és a humanitárius célból rendszeresített menekülttáborok – paradox módon – ugyanannak a szociológiai mátrixnak „embertelen”, illetve „humánus” arcát viselik. Amikor Ernst Lubitsch Lenni vagy nem lenni címû filmjében a „koncentrációs tábor Erhardt” gúnynevû szereplõ alteregóját a megszállt Lengyelországban mûködõ német lágerekrõl kérdezik, az ál-Erhardt így replikázik: „Õk táboroznak, mi koncentrálunk.” Hasonló megkülönböztetést tehetünk az Enron cég csõdjével kapcsolatban, melyet a kockázatvállaló társadalom fogalmához fûzött ironikus megjegyzésnek is tekinthetünk. Az állásukat vesztett alkalmazottak ezrei nyilvánvalóan ki voltak téve a kockázatnak, de valójában nem volt választásuk – ami ugyanis az ismeretek birtokosai számára kockázatnak nevezhetõ, az õ számukra a vak végzet. Azok, akik érzékelték a kockázatot (vagyis a felsõ vezetõk), beavatkozhattak volna a folyamatba, de jobbnak látták, ha inkább saját kockázatukat csökkentik a lehetõ legkisebbre, és még a csõd elõtt készpénzzé teszik részvényeiket meg az opciós papírjaikat, ekképp szépen elboronálva a fennálló kockázatok és választási lehetõségek ügyét. Más szóval: a kockázatvállaló társadalomban õk (az Enron vezetõi) hozzák meg a döntéseket, és mi (a munkavállalók) viseljük a kockázatot.
A homo sacer logikája nyilvánvalóan jelen van a Jordán folyó nyugati partjáról küldött nyugat-európai és amerikai jelentésekben. Amikor az izraeli hadsereg „hadmûveletet” hajt végre (s ezt a hivatalos Izrael is hadmûveletnek nevezi), és ennek keretében megtámadja a palesztin rendõröket, továbbá módszeresen lerombolja a palesztin infrastruktúrát, akkor a palesztin ellenállást nyomban annak bizonyítékaként emlegetik, hogy terroristákkal akadt dolgunk. A paradoxont eleve magában hordozza a „háború a terror ellen” fogalma – ebben a furcsa háborúban az ellenség nyomban kriminalizálódik, ha megvédi magát, és tûzzel viszonozza a tüzet. Ezzel visszaértünk a „törvénytelen harcos”-hoz, aki nem ellenséges katona, de nem is közönséges bûnözõ. Ez az al-Kaida terroristáira is igaz: sem katonák, sem egyszerû bûnözõk – az Egyesült Államok kapásból visszautasította, hogy a Világkereskedelmi Központ elleni támadást politikai bûncselekménynek nyilvánítsák. Röviden szólva nem más bújik elõ a terrorista (vagyis a hadüzenet címzettje) gúnyájából, mint maga a törvénytelen harcos – az a politikai ellenség, akit kizártak a politika porondjáról.
Újfajta nézõpontja ez az új világrendnek – nincsenek már háborúk a szó régi értelmében, amikor két szuverén állam konfliktusa bizonyos szabályok szerint zajlott le (rögzítették a hadifoglyokkal való bánásmódot, megtiltották egyes fegyverfajták használatát stb.). Már csak kétféle összeütközést ismeretes: egyfelõl a homo sacer-csoportok egymással vívott harcai – ezek az úgynevezett „etnikai–vallási konfliktusok”, amelyek sértik az egyetemes emberi jogokat, nem számítanak „szabályos” háborúnak, és a nyugati hatalmak részérõl „humanitárius, békéltetõ” beavatkozást vonnak maguk után. Másfelõl a közvetlen támadások az Egyesült Államok, illetve az új világrend más képviselõi ellen, mely esetben ismét csak nem „szabályos” háborúról beszélünk, hanem mindössze annyit mondunk, hogy „törvénytelen harcosok” ellenállást fejtenek ki a világrend erõivel szemben. Az utóbbi esetben még az is elképzelhetetlen, hogy egy semleges humanitárius szervezet, például a Vöröskereszt közvetítsen a harcoló felek között, megszervezze a fogolycserét és így tovább, mivel az egyik hadviselõ fél – az amerikaiak által uralt globális erõ – már a Vöröskereszt szerepét is magához vonta, amenynyiben nem hadviselõ félnek, hanem a béke és a globális rend közvetítõjének tekinti magát, amely letöri a lázadást, s egyidejûleg humanitárius segélyt nyújt a „helyi lakosságnak”.
Az ellentétek efféle különös egybeesése akkor jutott tetõpontjára, amikor néhány hónappal ezelõtt Harald Nesvik jobboldali norvég parlamenti képviselõ George W. Busht és Tony Blairt javasolta Nobel-békedíjra, a „terrorellenes háborúban” betöltött kulcsszerepükre hivatkozva. Így válik végül valósággá az orwelli „A háború: béke” jelszó, és a tálibok elleni katonai akciót is úgy lehet beállítani, mint a humanitárius segély biztonságos kiszállításának feltételét. A háború és a humanitárius segély immár nem egymás ellentétei: egy és ugyanaz a beavatkozás egyszerre mûködik mindkét szinten. A tálib rezsim megdöntését olyan stratégia részeként mutatják be, melynek célja a tálib elnyomás alatt sínylõdõ afgán nép megsegítése, Tony Blair szavaival: lehet, hogy bombáznunk kell a tálibokat az élelem szállítása és szétosztása érdekében. A „helyi lakosság” homo sacerként való megjelenésének talán utolsó képe az Afganisztán fölött repülõ amerikai harci gép: nem lehet tudni róla, hogy bombát vagy élelmiszercsomagot dob majd le.
A homo sacer ilyen fölfogása révén érthetjük meg a szeptember 11. óta sokfelõl érkezõ sürgetést, hogy gondoljuk újra az emberi méltóság és szabadság tartalmát. Jó példa Jonathan Alter „Ideje eltûnõdnünk a kínzásról” (Time to Think about Torture) címû cikke a Newsweekben (2001. november 5.), melynek vészjósló felvezetõ szövegében ezt olvassuk: „Új világban élünk, és fennmaradásunkhoz bizony olyan régi eszközökre is szükségünk lehet, melyeket korábban elképzelhetetlennek tartottunk.” Miután eljátszik a súlyos vészhelyzetben alkalmazható testi és lelki kínzás engedélyezésének Izraelbõl származó ötletével (azokban az esetekben például, amikor tudjuk, hogy a terrorista fogoly olyan információ birtokában van, mellyel emberéletek százait lehet megmenteni), és olyan „semleges” kijelentéseket tesz, mint „Egy kis kínzás egyértelmûen meghozza a maga eredményét”, így folytatja:
Nem törvényesíthetjük a kínvallatást – ez ellenkezne az amerikai értékekkel. De míg tovább beszélünk arról, hogyan csúfolják meg világszerte az emberi jogokat, elfogulatlanul kell tekintenünk bizonyos terrorizmusellenes intézkedésekre, például a bíróság által elrendelt pszichológiai alapú kihallgatásra. És azt is meg kell fontolnunk, hogy néhány gyanúsítottat átengedjünk kevésbé finnyás szövetségeseinknek, akkor is, ha ez képmutató viselkedés. Tudtuk elõre, hogy ez a küzdelem nem lesz fáklyásmenet.
Égbekiáltóan visszataszító okoskodás. Elõször is miért kell igazolásul elõszedni a Világkereskedelmi Központ elleni támadást? Hát a világ más sarkaiban nem követtek el semmiféle borzalmas bûnt az utóbbi években? Másodszor: miért volna újdonság ez az ötlet? A CIA évtizedek óta oktatja latin-amerikai és harmadik világbeli szövetségeseit a kínvallatás gyakorlatára. Itt az Alan Dershowitz által hangoztatott „liberális” érvelés is sántít: „Nem vagyok híve a kínvallatásnak, de ha mégis alkalmazzák, akkor meg ne próbálják bírósági jóváhagyás nélkül, a hétszázát neki!” Amikor Dershowitz tovább fûzi a gondolatot, és azt állítja, hogy a „huszonnegyedik órában” történõ kínzás nem a fogoly mint vádlott jogai ellen irányul (hiszen a kinyert információt nem fogják fölhasználni ellene a tárgyaláson, és maga a kínzás formálisan nem számít büntetésnek), akkor még nyugtalanítóbb az érvelés mögött meghúzódó kiindulás, hiszen azt sugallja, hogy embereket nem megérdemelt büntetésük részeként szabad megkínozni, hanem pusztán azért, mert tudomásuk van valamirõl. Miért állnánk meg itt? Miért nem engedélyezzük a hadifoglyok kínzását azon az alapon, hogy birtokában lehetnek olyan információknak, melyekkel katonáink százainak életét óvhatjuk meg? Ha a Dershowitz-féle liberális „õszinteség” és a régimódi „képmutatás” között kell választanunk, még mindig jobban járunk a „képmutatással”. Könnyen el tudom képzelni, hogy adott helyzetben, szembesülve a közmondásos fogollyal, aki „tud valamit”, akinek szavai ezreket menthetnek meg, magam is a kínzás mellett döntenék. Ámde: még egy ilyen esetben is (sõt: épp egy ilyen esetben) sarkalatos kérdés, hogy ezt az elkeseredett lépést ne emeljük általános elvvé – egyszerûen az elkerülhetetlen pillanat brutális kényszerítõ ereje miatt kell megcselekedni. Csakis így – tettünk általános elvvé magasztalását megtiltva – marad meg bennünk a bûntudat, annak az érzése, hogy elfogadhatatlan cselekményt követtünk el.
Magyarán minden hamisítatlan liberálisnak úgy kell értelmeznie e vitákat, az „elfogulatlan” szemlélet igényét, hogy a terroristák nyerésben vannak. S bizonyos értelemben az olyan írások, amilyen az Alteré is – melyek nem törnek lándzsát a kínzás mellett, éppen csak bedobják a köztudatba mint tárgyalható témát – sokkal veszedelmesebbek, mint a kínzás melletti nyílt állásfoglalások. Ebben a percben ugyanis a kínzás nyílt támogatását elutasítanák, mert túlságosan iszonytató, pedig már a puszta tematizálás megengedi, hogy tiszta lelkiismerettel kacérkodjunk a gondolattal. („Természetesen én is ellenzem a kínzást, de ha beszélünk róla, attól még haja szála sem görbül senkinek, nem igaz?”) Ha a kínzás vitatémává válik, attól az egész kontextus megváltozik – miközben a kínzás nyílt támogatását továbbra is egyedi jelenségnek tartják. A legócskább liberális illúzió azt hinni, hogy ha egyszer kiengedtük a szellemet a palackból, a kínzást sikerülhet „ésszerû” határok közé szorítani. Ha másért nem, hát azért, mert a „huszonnegyedik óra” példája megtévesztõ – az esetek döntõ többségében a kínzást nem a huszonnegyedik óra sürgetésére hajtják végre, hanem egészen más megfontolásokból (hogy megbüntessék az ellenséget, vagy megtörjék lelkileg, vagy hogy megfélemlítsék a lakosságot stb.). Az efféle pragmatikus-utilitárius érvelést minden következetes etikai alapállásból vissza kell utasítani. Vegyünk csak egy egyszerû gondolatkísérletet: képzeljük el, hogy egy arab újság az amerikai foglyok megkínzását javasolja; majd képzeljük el azt is, micsoda felháborodás robbanna ki a barbár fundamentalisták miatt, akik páros lábbal tiporják az emberi jogokat.
Amikor április elején az amerikaiak elfogták Abu Zubajdát, akit az al-Kaida második emberének tartanak, a „Megkínozzuk-e?” kérdését nyíltan tárgyalta a sajtó. Az NBC április 5-i adásában maga Rumsfeld jelentette ki, hogy elsõsorban az amerikai életek védelme érdekli, nem pedig egy magas rangú terrorista emberi jogai; majd rátámadt az újságírókra, akik szerinte túlságosan sokat törõdnek Zubajda állapotával – ezzel a miniszter nyíltan is szabad utat adott a kínzásnak. Alan Dershowitz még kiábrándítóbban szerepelt. Fenntartásai két dolgot érintettek: 1. Zubajda nem a „huszonnegyedik óra” tiszta esete, vagyis nincs bebizonyítva, hogy birtokában van egy közelgõ terrortámadás terveinek, melyet a kínvallatással meg lehet elõzni; 2. a kínzás jogi háttere rendezetlen – ehhez nyílt vitát kellene tartani, majd módosítani az Egyesült Államok alkotmányát, egyúttal közzétenni, hogy Amerika a genfi konvenció mely pontjait akasztja szögre.
E féllegális „biopolitikai” gondolkodásmód (melyben az adminisztratív intézkedések fokozatosan kiszorítják a törvények uralmát) nem áll elõzmény nélkül. Alfredo Stroessnernek az 1960-as és ’70-es években mûködõ paraguayi rezsimje ad absurdum vitte a rendkívüli állapot logikáját, s ezt a képtelenséget máig sem szárnyalta túl senki. Alkotmányos szempontból nézve Stroessner idején Paraguay szabályos parlamenti demokráciaként mûködött, az ország minden szabadságjogot garantált. Igen ám, de Stroessner azt mondta, hogy a szabad világ és a kommunizmus küzdelme miatt az egész földgolyó szükségállapotban él. Így aztán örökre fölfüggesztette az alkotmányt, és állandó szükségállapotot vezetett be. A szükségállapotot pedig négyévenként függesztette fel egyetlen napra: a választások napjára. Ezzel legitimálta saját Colorado Pártjának kilencven százalékos többségét a kommunista ellenzékkel szemben. Egyszóval a szükségállapot számított normálisnak, és a normális demokratikus szabadság volt rendkívüli. Ez az eszement rezsim mintha elõre megérezte volna a liberális-demokratikus országok válaszait a szeptember 11-i támadásra. Vagy nem a globális fenyegetettségre hivatkozik a mai retorika, amikor a terrorizmus elleni háborúról beszél? Nem a különféle jogok fölfüggesztését igazolja ezzel? John Ashcroft igazságügy-miniszter legutóbbi kijelentése baljósan cseng: „A terroristák Amerika szabadságát fordítják ellenünk fegyverként” – mondja. Ebbõl nyilvánvalóan következik, hogy korlátoznunk kell saját szabadságunkat, mert csak így védhetjük meg magunkat. Az amerikai felsõ vezetés, különösen Rumsfeld és Ashcroft efféle mondatai, továbbá az „amerikai hazaszeretet” szeptember 11-ét követõ, mindent elsöprõ megnyilvánulásai már-már a szükségállapot légkörét teremtik meg, amennyiben a törvények uralmának lehetséges fölfüggesztését és az államhatalom „túlzott” jogi korlátok nélküli uralmát készítik elõ. Végül is Amerika hadiállapotban van – ezt szeptember 11. után késlekedés nélkül jelentette be az elnök. A probléma éppen az, hogy Amerika nincs hadiállapotban, legalábbis a szó megszokott értelmében (a túlnyomó többség élete a régi kerékvágásban halad, és a háború kizárólag az állami hivatalok dolga). Mivel azonban sikerült elmosni a hadiállapot és a béke közötti határvonalat, oly korba lépünk, amelyben a békét egyúttal szükségállapotnak is nyilváníthatják.
Ezek a paradoxonok ahhoz is kulcsot adnak, hogyan viszonyul a liberális-totalitárius szükséghelyzet (a „háború a terror ellen”) a tõrõlmetszett, forradalmi szükségállapothoz, melyet elsõként Szent Pál fogalmazott meg, amikor az „idõk végezetére” utalt. Ha egy állami intézmény hirdeti ki a szükségállapotot, ez per definitionem része annak a stratégiának, amely megpróbálja elkerülni az igazi vészhelyzetet, hogy vissza lehessen térni a dolgok rendes menetéhez. Emlékszünk rá, hogy a reakciósok szokták a szükségállapotot a nép elégedetlensége („zavargások”) miatt bejelenteni, s ezt a normális helyzethez való visszatérésként tálalni. Argentínában, Brazíliában, Görögországban, Chilében és Törökországban a szükségállapotot elrendelõ katonai vezetés az általános politikai helyzet „kaotikus” jellegét kívánta megfékezni. Egy szó mint száz, a reakciós szükségállapot a valóságban elkeseredett védekezés a valódi szükségállapot ellen.
Hallgassunk Carl Schmittre, tanulhatunk tõle. A barát/ellenség megkülönböztetés sohasem csak ténybeli különbségek fölismerése. Az ellenség – lényegébõl fakadóan – mindig láthatatlan (legalábbis részben). Emiatt nem lehet kapásból ráismerni, ki az, hiszen külsõre olyan, mint mi – éppen emiatt olyan súlyos probléma és fontos feladat a politikai harcban az ellenség felismerhetõ arculatának megrajzolása/megteremtése. (A zsidók nem amiatt képviselik a par excellence ellenséget, mert elrejtik valódi arcukat, hanem mert végül is semmi sincs megtévesztõ külsejük mögött. A zsidókból hiányzik az a „belsõ, rejtett forma”, amit valamely igazi nemzeti identitáshoz rendelhetnénk – õk a nemzetek között a nem nemzet, nemzeti lényegük éppen e lényeg hiánya: a formátlan, végtelen képlékenység.) Röviden, az „ellenség fölismerése” mindig performatív folyamat, amely napvilágra hozza/megalkotja az ellenség „igazi arcát”. Schmitt a kanti Einbildungskraft kategóriájára utal, a képzelõerõ transzcendens hatalmára – annak érdekében, hogy fölismerjük, „sematizálni” kell az Ellenség alakját, fel kell ruházni konkrét tulajdonságokkal, hogy méltó célpontja lehessen a harcnak és a gyûlöletnek.
Miután összeomlottak a kommunista országok – vagyis a hidegháborús Ellenség –, a nyugati képzeletre évtizedes zûrzavar telepedett, miközben lázasan kereste az alkalmas ellenségképet. A gengszterállamok haduraitól (Szaddam, Noriega, Milosevics, a szomáli Aidid) a kábítószerkartellek sok gaz fõnökéig számos alannyal próbálkoztak, de nem sikerült egyetlen, központi képet rendszeresíteni – a képzelgés csak szeptember 11-én nyerte vissza régi energiáját, amikor megalkotta bin Laden, az iszlám fundamentalista képét, s hozzá a „láthatatlan” hálózatáét, az al-Kaidáét. Ez egyúttal azt jelenti, hogy plurális, toleráns, liberális demokráciáink továbbra is mélyen „schmittiek”: most is a politikai Einbildungskraftra támaszkodnak, ha meg akarják jeleníteni a láthatatlan Ellenség alakját. Hogy az ellenséget a plurális tolerancia fundamentalista ellentettjeként határozzák meg, azzal korántsem függesztik fel a barát/ellenség-féle kétpólusú gondolkodást, az csupán egy kis reflektív beütéssel gazdagodik. A képzelet itt leírt „újra normalizálása” alapvetõen változtatta meg az Ellenség képét – ezentúl nem a Gonosz Birodalmáról, azaz egy másik területi egységrõl beszélünk, hanem törvénytelen, titkos, már-már az egész világot beborító hálózatról, amelyben a bûnözés egybeesik a „fundamentalista”, etikai-vallási alapú fanatizmussal – s mivel ennek nincs jogi státusa, az új helyzet azt is magában foglalja, hogy a nemzetközi jognak – amely a modernitás kezdetétõl szabályozta az államok viszonyát – immár vége.
Amikor ideológiai terünkben az Ellenség lesz a lacani point de capiton (a vívótermi szúrópárna, amelyet minden tõrnek el kell találnia), ez csupán azt a célt szolgálja, hogy egységesítse a létezõ politikai ellenfelek sokaságát. Ennek jegyében alkotta meg a harmincas években a sztálinizmus az imperialista monopolkapitalizmus intézményét, csak hogy bebizonyíthassa, hogy a fasiszták és a szociáldemokraták („szociálfasiszták”) édestestvérek, hogy õk „a monopoltõke bal és jobb keze”. Ennek jegyében alkotta meg a nácizmus a „plutokrata-bolsevik összeesküvést”, mint a német nemzet jólétét fenyegetõ közös ellenséget. A capitonnage az a mûvelet, amellyel beazonosítjuk/megteremtjük az egyetlen ellenséget, amely a sok ellenfél mögött mozgatja a szálakat. Ugyanez a mai „terror elleni háború”-ra is érvényes, amelyben a terrorista Ellenségbe két ellentétes alakot gyömöszölnek bele: a reakciós „fundamentalistát” és a balos ellenállót. A New York Times Magazine-ban április 7-én Bruce Barcott írásának már a címe – „Famentõbõl terrorista” (From Tree-Hugger to Terrorist) – mindent elmond: nem az oklahomai bombát elhelyezõ jobboldali fundamentalisták jelentik az igazi veszélyt (jóllehet minden valószínûség szerint a lépfene-merényletek is az õ lelkükön száradnak), hanem a zöldek, akik soha nem öltek meg senkit. E sok jelenség baljóslatú közös tulajdonsága, hogy metaforikusan általánosítja a terrorista szót. Egy új amerikai kábítószer-ellenes tévéreklám azt üzeni: „Ha szert veszel, a terroristákat pénzeled!” Így tesz a „terror” egyenlõségjelet minden rendû és rangú társadalmi baj közé. De hogyan törhetünk ki ebbõl a körbõl?
Korszakos esemény történt Izraelben januárban és februárban. Több száz tartalékos katona megtagadta, hogy a megszállt területeken teljesítsen szolgálatot. Ezek a szolgálatmegtagadók nem egyszerûen „pacifisták”. Sajtóközleményükben gondosan aláhúzzák, hogy valamennyien letudták hazafias kötelességüket az arab államokkal szemben viselt háborúkban, sokan közülük magas kitüntetéseket is kiérdemeltek. Csak éppen nem tudják elfogadni a másik nép „leigázásáért, kiûzetéséért, kiéheztetéséért, megalázásáért” folytatott harcot. Állításaikat az izraeli védelmi erõk atrocitásaival dokumentálják – gyermekek megölésétõl a palesztin tulajdon szétdúlásáig. Egy izraeli õrmester, Gil Nemesh így számol be a megszállt területek rémálomszerû valóságáról a tiltakozók internetes oldalán (www. seruv.org.il):
A barátaim kényszerítettek egy öregembert, hogy alázza meg magát, gyerekeket bántalmaztak, puszta szórakozásból kegyetlenkedtek az emberekkel, késõbb még el is dicsekedtek vele, és jót nevettek a rettenetes erõszakoskodáson. Nem is tudom, ezek után akarok-e még barátkozni velük… Kiveszett belõlük az emberség, de nem csupa gonoszságból, hanem mert másképp talán nem is igen lehet ezeket a dolgokat elviselni.
Palesztinok, sõt izraeli arabok (hivatalosan: teljes jogú izraeli állampolgárok) egyaránt hátrányos megkülönböztetést szenvednek, amikor vízkészletekrõl, földtulajdonról és a mindennapok számtalan más apró-cseprõ dolgáról van szó. Ennél is fontosabb a pszichológiai megalázás rendszeresen alkalmazott mikropolitikája: a palesztinokat lényegében gonosz gyerekekként kezelik, akiket szigorú fegyelemmel és büntetésekkel lehet csak visszaszoktatni a becsületes életre. A Ramallahban fogva tartott és elszigetelt Arafatot úgy kérték arra, hogy vessen véget a terrornak, mintha teljes hatalmat gyakorolna minden palesztin fölött. Pragmatikus paradoxont látunk abban, ahogyan Izrael bánik a palesztin hatósággal (katonai támadást intéz ellene, miközben azt követeli, lépjen föl a soraiban megbúvó terroristákkal szemben), mi által a nyílt üzenetet (a terror beszüntetésére vonatkozó parancsot) épp az üzenet továbbításának mikéntje torzítja el. Õszintébb volna kimondani, hogy a palesztin helyzet amiatt tarthatatlan, mert az izraeliek azt kérik a palesztin hatóságtól: „tanúsítsatok ellenállást, hadd tiporjunk el benneteket!” Más szóval: mi van akkor, ha Izrael jelenlegi behatolása palesztin területre voltaképp nem azt célozza, hogy megelõzze a késõbbi terrortámadásokat, hanem azt, hogy megakadályozzon bármiféle békés megoldást az elõrelátható jövõben?
Ami az amerikai nézetek képtelenségét illeti, azt tökéletesen mutatta Newt Gingrich április 1-jei televíziós kommentárja: „Mivel tény, hogy Arafat a terrorista szervezet feje, kénytelenek leszünk õt ejteni, és egy új, demokratikus vezetõvel helyettesíteni, olyasvalakivel, aki hajlandó megegyezésre jutni Izraellel.” Ez nem üres paradoxon. Hamid Karzai máris olyan „demokratikus” vezetõ, akit kívülrõl ültettek a nép nyakára. Valahányszor Afganisztán ideiglenes vezetõje megjelenik a nyugati sajtóban vagy televízióban, mindig olyan ruhát visel, amelyet a mi szemünk a hagyományos afgán viselet vonzó, modernizált változatának lát (gyapjú sapka, pulóver a modernebb vonalú kabát alatt), ezáltal a külseje mintegy illusztrálja küldetését – egyesíti a modernizálást a legjobb afgán hagyományokkal. Nem is csoda, hiszen ezt a viseletet egy vezetõ nyugati divattervezõ álmodta meg. A maga egyediségében Karzai a legjobb metaforája a mai afganisztáni állapotoknak.
És mi a helyzet akkor, ha nem létezik a szó amerikai értelmében vett „vérbeli demokrata” csöndes palesztin többség? És mi a helyzet akkor, ha egy „demokratikusan megválasztott új vezetõ” még erõsebben Izrael-ellenesnek bizonyul? (Ami nem is volna meglepõ, hiszen Izrael módszeresen alkalmazta a kollektív felelõsség és büntetés logikáját, lerombolva a terrorizmussal gyanúsított személyek kiterjedt családjának házait.) Nem ott a bökkenõ, hogy kegyetlenül és önkényeskedve bánnak a megszállt területek palesztin lakóival, hanem ott, hogy a homo sacer státusába taszítják õket, a fegyelmezõ módszerek és/vagy a humanitárius segély alanyaivá, ami messze esik a teljes jogú állampolgárságtól. A szolgálatmegtagadók azt érték el, hogy a palesztinokról homo sacer helyett megint mint „felebarátaikról” beszéljenek. Számukra a palesztinok nem „teljes jogú polgárok”, hanem a felebarátaik, a szó szigorúan vett judeo-keresztény értelmében. És itt búvik meg a mai izraeliek nehéz etikai feladata: a Szeresd felebarátodat! parancsa vagy azt jelenti: Szeresd a palesztinokat! – vagy üresen kong.
Ezt a szolgálatmegtagadást a hírközlés jelentõsen bagatellizálja, pedig hiteles, etikus cselekedet. Az efféle gesztusokban valóban nincsenek már zsidók és palesztinok, csak a közösség teljes jogú tagjai és – Pállal szólva – a homines sacri. Most kell szégyenkezés nélkül platonistának lennünk: ez a „Nem!” azt a csodás pontot jelzi, amelyben az örök Igazság egy pillanatra a tapasztalati valóságban is megjelenik. Az ilyen pillanatok megbecsülése a leghatásosabb ellenszere az antiszemita csábításnak, mely gyakran tisztán kitapintható az izraeli politika bírálóinak szavaiban.
FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS