Sylvia Plath: Versek

 

A VÍZEN ÁT

Vaksötét tó, csónak, két kivágott papír-alak.
Akik a vízbõl isznak, a fák, hova mennek?
Sötét árnyékuk átéri Kanadát.
Valami kis fényt a vízivirág átereszt.
Levélhangjában semmi sürgetés:
lapos, kerek, mint minden sötét tanács.
Jéghideget csap fel az evezõlapát.
Elárad a sötét a testben és a halban.
Sápadt, búcsúzó kezét felemeli a cölöp.
A liliomokból kifénylik egy csillag.
Üres szemû szirén, vajon elvakít-e?
Lelkekbe tompult a döbbenet.

PUPILLA

Fénynél tágasabb lesz a te kutad –
mint egy szemmé öltözött éjszaka
hullámgyûrûi közepén a kõ,
megszólítanak, de választalan
hagyod, nézel, ha bokorban levél
közötti rés nézni tudna, a fénynél
tágasabb lehetne – vízcseppeket
tart egyben a víz, és csöndet a gyász.

ÁLLÓVÍZ

Mint gyónás közben szûnõ hangerõ,
mely szûntében belül emelkedik,
úgy apad a tenger, dagad belül
tarajtalan, a lélek mit sem ér,
ha meg nem merül a lelketlenekben,
haltetem és állóvizek szaga,
apályos, torkolattalan halál
ha meg nem kísérti, úgy el se veszne,
meg se maradna, mint a bûn a tömjén
szellõzetlenül feloldó, zsolozsmás
illatában is kirojtosodik
csak – ne hallja senki, gyónom, ne hallja,
vétkeimnek hangja meddõ – kivárom,
amíg a fülkagylón belül dobog
a folyni vágyó tenger vagy a vér.
Fordította G. István László

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.